– Uram... maga volt már szerelmes? – kérdezte Sekina.

A kérdés... Derült égből villámcsapásként hasított Adrába. Nem mutatta ki, de szinte olyan volt mintha egy hatalmas tőrt döftek volna a szívébe. Sekina csak a borongós szemszínéből jöhetett volna rá hogyan érez, de ahhoz rá kellett jönnie melyik szín mit jelent.

– Igen – bólintott semmilyen érzelmet nem mutatva.

– Tényleg? – kapta rá a fiú felcsillanó tekintetét. – Mesél róla?

Sekina izgatottan ült térdre és fülig érő szájjal, jól láthatóan nagyon izgatott lett ettől a választól, ami Adráról nem kifejezetten volt elmondható... Ő nem beszélt róla.

Soha.

Ha a szívére és az eszére hallgat, amik már egy teljes évtizede ordították neki, hogy fojtsa magába, ne is említse soha többé senkinek, akkor rávágta volna, hogy nem... nem tud róla mesélni.

Mégis, valami ismeretlen eredetű, lappangó, belső késztetést engedett előtérbe kerülni, ami azt súgta, hogy neki elmondhatja... Sekinának megnyílhat. Ha elárulja neki nem fog újra megtörténni, és nem fogja bántani.

Nem akarta felidézni ugyanazt a fájdalmat, mégsem tudott nemet mondani.

A szájába harapva bólintott.

– És tart még? Hogy ismerkedtek meg? – érdeklődött mosolyogva.

Nem értette a férfi mire fel ez a felhangoltsága. A legkevésbé sem szép történet... sőt, nagyon fájdalmas.

Tudta jól, hogy ezt a fiú nem sejthette, és nem is hibáztatta őt emiatt, mégis kissé lehangolta a reakciója.

– Nem... már tíz éve véget ért – mondta lesütött szemmel. Hiába történt olyan régen, még mindig ugyanúgy fájt a férfinak mikor csak eszébe jutott.

– Oh, sajnálom. – Már nem tűnt olyan vidámnak Sekina, leeresztette a vállait és lekonyult a szája. Bizonyára észrevette, hogy nem volt valami jó állapotban Adra. – Mi történt? Ha nem baj ha elmondja.

– Meghalt.

Borzalmasan fájt kimondania ezt az egyetlen szót. Ha maradtak volna még könnyei, egy biztos, hogy legördült volna az arcán. Helyette csak lehajtotta a fejét, és kicsivel a tarkója fölött belemarkolt a hajába. Ha egyedül lett volna biztos, hogy belemélyeszti a körmeit a nyakába, de helyette csak egy heget kezdett kaparni.

Elviselhetetlenül fájt újra rágondolnia.

– Megmérgezték.

– Mi? – kérdezte Sekina elkerekedett szemekkel, teljesen ledöbbenve. – Hogyan?

– Egy kávézóban patkánymérget kevertek az italába. Másnap reggelre három szívinfarktus után meghalt.

Szinte még mindig a szeme előtt volt ahogy rohant a kórházban, a sürgősségin. Nem akarták beengedni hozzá, azt mondták, még nem mehet be, de ő mindenkit félrelökött aki csak az útjába állt és berontott hozzá, csak hogy alig tudatos állapotban, halál sápadtan, mindenütt csövekkel és gépekkel körülvéve lássa haláltusáját.

Ne aggódj, minden rendben lesz.

Csak ennyit tudott kinyögni a fiú, mielőtt Adrát kirángatták volna mellőle a biztonságiak és legközelebb már csak a temetésen látta újra a halott, elfehéredett, kifejezéstelen testét.

Mintha soha nem is létezett volna, úgy tűnt el az életéből.

– Ez nagyon fájdalmasan hangzik... Nem lehetett könnyű magának átélni.

Fogalma sem volt miért, de melegséggel töltötte el, hogy Sekina ezt mondta. Jól esett neki hogy a fiú látta az érzéseit. Akkoris ha elrejtette őket, és akkoris, ha szánalmasak, vagy sebezhetővé teszik.

– Igen. Az volt – bólintott még mindig lehajtott fejjel.

Úgy érezte, hogy már régóta darabokban heverő szíve a múlt gondolatától most apró szemcsékre morzsolódott az űrtől, amit tíz éve vájt a szívébe. A gyász gondolata, mint egy feketelyuk, szívta magába a lelkének darabkáit, és mikroszkopikus méretűre tépte szét őket.

– Hogy hívták? – kérdezte csendesen.

– Arunak. Rókadémon volt.

Már hosszú évek óta nem ejtette ki ezt a nevet a száján... Különös érzéssel töltötte el. Mióta Sekinával volt egyre kevesebbet gondolt rá, és furcsa volt pontosan neki mondania. Kicsit fájdalmas volt, de valahol, mélyen a lelkében felsejlett egy megkönnyebbüléshez hasonló érzés, mint valami irányt mutató világítótorony.

– Rókadémon? Az mit takar? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve.

Újra maga elé kellett képzelnie Arut, hogy felidézze a már beléégett vonásait, amitől még mindig megtelt könnyekkel a szeme.

Olyan gyönyörű volt...

– Élénkpiros haja volt, két hegyes, a végén fehér bojtos füllel és ugyanilyen, nagy, dús farokkal, smaragdzöld szemekkel, apró, törékeny testtel és a legkedvesebb arccal, amit valaha láttam.

Úgy hiányzott az érintése, és hogy a közelében legyen... a lénye hiánya egyszerűen kiürítette Adra életét. Nem csak Arut vesztette el a halálával, hanem saját magát is.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Egy gimnáziumba jártunk. A hibridek általában külön osztályba kerülnek, ahol más a tananyag, könnyebb, és eltérő dolgokat tanítanak nekik, de nem jelentett kihívást számára az ottani anyag, így különbözeti vizsgát tett és átjött a mi osztályunkba, ahol mellém ültette az osztályfőnök, mert én voltam az egyik legjobb tanuló, aztán pedig ott maradt mellettem. Az órák alatt egészen összemelegedtünk, míg végül elkezdtem hozzájuk járni tanulni, és idővel már nem csak tanulás miatt jártunk össze. Nagyon közel álltunk egymáshoz... és elkezdtem valamit érezni iránta. Igazából mindent, amit addig soha nem volt lehetőségem. Majd egy este eldöntöttem, hogy másnap bevallom neki. Nem mintha nem lett volna egyértelmű, hiszen mindenhova kézen fogva jártunk és folyton egymás nyakában lógtunk, meg ölelkeztünk. De ahhoz, hogy igazi kapcsolat legyen, mégiscsak kell valami... megerősítés. Mikor viszont találkoztunk volna este, már a kórházban volt, reggelre pedig meghalt. Azt hittem... azt hittem megszakad a szívem. Talán tényleg így történt. – Itt egy pillanatra meg kellett állnia, hogy visszanyelje a könnyeit, és az érzéseit.

Belehasított a mellkasába a fájdalom ahogyan felrémlett benne a pillanat, amikor a már amúgyis pattanásig feszült állapotban kilépett az orvos Aru szobájának az ajtaján és bejelentette...

Meghalt.

Akkor először találkozott a halál gondolatával, de azóta mindenhova elkísérte a gyász.

– Utána egy teljes napra felszívódtam. Haza indultam, de meggondoltam magam. Csak futottam amerre láttam ameddig bírta a lábam. A város szélén túl töltöttem a következő éjszakát szakadó esőben, de nem érdekelt... igazából semmi sem érdekelt. Egész éjjel ordítottam. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, hogy nincs többé. Jobban fájt, mint bármilyen ütés, vagy büntetés, amit valaha kaptam. Másnap Gregor egyik embere szedett össze valami random utcából. Akkor nagyon dühös voltam rá, amiért hazaparancsolt és erőteljesen meg is büntetett, de ha nem jönnek értem aznap, akkor nem tudom, most hol lennék... Akkoriban kezdtem el kaparni a nyakamat is. Ha tehettem volna, az egész bőrömet lenyúzom. Aru halála után szoktam rá a nassolnivalókra is. Ő... folyton ilyeneket evett. Imádta. Egész nap élhetett ilyeneken és egyetlen grammot sem hízott... Sose felejtem el az arcát, mikor meglátta, hogy bekerült a boltokba az oreós fehércsoki. Utána az volt a kedvence. Nem nyugodott addig, amíg én meg nem kóstoltam. Egyáltalán nem ízlett. Azóta viszont időről időre megveszem. Tudom, hogy ez nem változtat semmin, mégis... így olyan, mintha kicsit boldoggá tenném.

Fogalma sem volt, miért mondta el mindezt. Csak annyit kérdezett Sekina, hogy honnan ismeri, ő pedig mégis ennyit jártatta a száját. Olyan dolgokat árult el, amikről azelőtt senki nem tudott.

Amik már tíz éve marták, emésztették belülről és lassan felemésztették.

Nem tudta, mi a fene ütött belé. Soha nem lett volna szabad ennyire megnyílnia, mégis... mégis olyan hatalmas megkönnyebbülést jelentett.

Fájt, leírhatatlanul fájt, a gyász még mindig fojtogatta a torkát és hóhérként fonódott a lelkére, de valahol, egy ismeretlen helyen a lelkében úgy érezte, mintha egy nagyon régóta hordozott súlyt vettek volna le róla... mintha egy béklyót, ami addig gúsba kötötte most kinyitottak volna.

Ahogy oldalra pillantott fájdalmas tekintettel Sekinára, nem várt látvány fogadta.

A fiúnak szakadatlanul potyogtak a könnyei, úgy figyelte a férfit. A pulóvere ujjával kezdte gyorsan törölgetni őket mikor észrevette, hogy Adra figyeli.

– B-Bocsánat, nincs semmi baj, csak... annyira sajnálom – szabadkozott szipogva mosolyt erőltetve magára, vékony hangon, de a könnyei még mindig megállíthatatlanul folytak végig azon az ártatlan, porcelánfehér arcon.

Sírt.

Miatta sírt.

Nem azért, mert bántotta, nem azért, mert rosszat tett vele. Azért, mert fájt érte a szíve.

Ez teljesen új volt Adrának, mégis olyan érzéssel töltötte el, amit valahol legbelül mindigis hiányolt. A szüleitől, Gregortól, mindenkitől, akit ismert. Amit elvesztett Aruval együtt és még az emlékét is kitörölte annak, hogy a törődés, mint olyan, egyáltalán létezik.

Nem mondott semmit.

Nem gondolt semmire.

Csak szorosan a karjaiba zárta a döbbenten könnyező fiút.

A hajába markolt és a derekánál fogva húzta közelebb magához.

Olyan puha és selymes volt a haja... Mikor legelőször megölelte még sokkal durvább, fénytelenebb volt és tele lett utána hosszú, ezüstös hajszálakkal a ruhája, de már megerősödött. A tudat, hogy kezdett rendbe jönni megnyugvással töltötte el Adrát.

Borzalmasan érezte magát amiatt amiket tett. Ha Aru látta volna... biztos, hogy kiábrándul belőle. Soha többé nem bírna ránézni sem, ha tudná miket tett. Amiért ha tehette volna, kitépte volna a saját szívét a bűntudattól, aminek a fájdalmát nem tudta elnyomni.

Mindennek ellenére Sekina ott volt mellette. Nem hagyta ott, és nem haragudott rá. Sírt érte.

Ez pedig a legkedvesebb dolog volt, amit Adra valaha érzett.

– Köszönöm... – suttogta a fiú hajába, aki erre egy pillanatra megdöbbent, majd átkarolta, magához szorította a férfit és Sekina felzokogott.

– Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek az emberek? – bukott ki belőle hirtelen elvékonyodott hangon.

– Semmi baj – suttogta ahogy a fiú fejére hajtotta a fejét.

– Nem! – távolodott el tőle. – Mindenki olyan szívtelenül bánt magával! A szülei, a nevelőapja, mindenki, és még ez is... Ki mérgezne meg csak úgy valakit? Ott vannak azok a hatalmas hegek is a testén, meg a c-ptsd-je vagy mi, az a rengeteg fájdalom, csak... – Ezen a ponton elcsuklott a hangja a sírástól, de letörölgette a szüntelenül folydogáló könnyeit és felszipogva folytatta. – Csak annyira dühös vagyok rájuk! Hogy tehettek ilyet magával? Hogy hagyhatták, hogy ez történjen? Annyit szenvedhetett... mikor biztonságra meg szeretetre lett volna szüksége, ők csak még jobban megkínozták magát! Úgy sajnálom.

Ez... még Adrát is váratlanul érte. Még soha nem látta így kitörni Sekinát. Teljesen meglepte ahogy viselkedett, ahogy érzett. Ez teljesen más volt, mint Arunál.

Sosem hitte volna, hogy valaki érezhet így az ő gondjai iránt... vagy iránta. Hiába viselkedett úgy vele korábban, hiába próbálta elvenni a saját életét, most mégis fájt a férfiért a szíve.

Egy olyan szánalmas valakiért, mint ő.

Észre sem vette mióta, de úgy érezte, mintha benedvesedett volna az arca. Odanyúlt az egyik kezével, hogy megtapintsa... Könnyek. Ezek könnyek.

Sírt.

Nagyon hosszú évek óta most először tudott sírni. Azt hitte, soha többé nem lesz képes rá... Azt hitte hogy Gregor teljesen kiölte belőle.

Most a távolban mégis pislákolni kezdett a régi énjének a fénye. Amikor még tudta ki volt és hogy ki akar lenni. Amikor még nem érezte magát minden reggel szánalmasnak, és minden este egy szörnyetegnek.

Még Sekina is meglepődött rajta, de utána gondolkodás nélkül, már a sok zokogástól kipirosodott orcával nyúlt Adra arcához, és a kezével félénken letörölgette a férfi könnyeit.

Hatalmasat dobbant a szíve az érintésére, azt hitte hogy kiugrik a mellkasából.

Törődött vele... Tényleg érdekelte.

Nem utálta. Nem ítélte el. Nem tartotta szánalmasnak, vagy egy szörnyetegnek.

Csak segíteni akart neki.

Olyan érzéseket mutatott Adra irányába, amiket még a férfi saját magával szemben sem volt képes érezni...

Eltartva a fiútól a kezét a tüzével odateleportált egy zsebkendőt a fiúnak.

Amíg ő kifújta az orrát Adra gyorsan letörölte a pulóvere ujjával a könnyeket az arcáról.

– Ne haragudj... biztos nagyon túlterheltelek ezekkel – mondta lesütött szemekkel.

– Dehogy! Csak annyira sajnálom – szipogta még mindig könnyezve. – Fáj, hogy ezt tették magával.

– Semmi baj – simogatta meg Sekina karját. – Már vége van...

Ezt még magában is tudatosítania kellett. Bár már hosszú évek óta egyedül élt, még mindig ugyanúgy gyötörték az emlékek, mintha csak tegnap történt volna.

Ha neki nem is ment, egyelőre az is elég volt, ha Sekina megnyugszik.

Lassacskán abbahagyta a sírást a fiú, és visszaült a helyére Adra mellé, de nem engedte el a karját, hanem azt magához húzta és két kézzel ölelte, szorosan a férfi mellett.

– Így jó? – kérdezte Adra, belül mosolyogva, és érezte hogy az arca mintha kicsit égetne. Sekina hevesen bólogatott. – Akkor jó – nyugtázta, ahogy a szabadon lévő kezével megsimította a haját, amitől Sekina kicsit közelebb bújt hozzá. – És te? Voltál már szerelmes? – kérdezte elgondolkodva a férfi. Gyönyörű arca és teste volt, biztos, hogy volt már aki beleszeretett. De kiindulva a korából, lehet, hogy még nem volt rá lehetősége.

– Izé... az otthonban nem voltam valami népszerű – mosolygott kínosan. – Nem igazán volt senki aki tetszett, vagy akinek tetszettem, sőt... azon, meg az iskolán kívül pedig nem volt lehetőségem nagyon ismerkedni.

– Hogyhogy nem voltál népszerű?

– Nem igazán voltak barátaim... gondolom nem voltam szimpatikus nekik. Leginkább csak kibeszéltek, vagy pletykákat terjesztettek rólam. A nevelők próbáltak rávenni, hogy ismerkedjek, de nem vagyok valami jó benne... egy idő után pedig már nem is érdekelt, csak belenyugodtam – vont vállat kicsit szomorkásan.

– Én sem voltam túl népszerű gimnáziumban. Egyetemen már talán, de előtte nem különösebben szerettek az osztálytársaim. Azonosítottak Gregorral, azt mondták biztos bekönyörögtem magam hozzá. A képességem sem tetszett nekik, kiröhögtek, vagy gyilkosoztak, nem is tudom miért, meg hogy biztos csak Gregor fizeti a tanárokat hogy jó jegyeket adjanak, nem lehet ekkora tudásom magamtól. De idővel már csak lepergett rólam.

– Nem gondoltam volna, hogy magát is így piszkálták... Egyáltalán nem olyannak tűnik – mérte végig a fiú. – Rólam olyanokat terjesztettek hogy lefeküdtem az egyik nevelővel, és hogy valami mutáns vagyok, azért ilyenek a szemeim, meg női ruhákat hordok titokban. Mindenféle hülyeséget kitaláltak hogy piszkáljanak...

– Nagyon elhivatottak lehettek... A mutáns dologhoz biztos sok tudás társult, ezt gyógyszerészként mondom. De szerintem nagyon szépek a szemeid. – Amikor a fiú szemeire gondolt, mindig a gyémántok jutottak eszébe. Nagyon különlegesek voltak, soha nem találkozott még ilyennel és elvarázsolták.

– Köszönöm – motyogta elpirulva.

Nagyon jól elbeszélgettek a gimnáziumról, meg a múltjukról, a gyerekkorukról. Rengeteg dolgot megtudtak egymásról, amit addig nem is gondoltak volna.

Adra elárulta azt is, hogy egyszer gyerekként hazacsempészett egy kis videojátékot, amivel napokig játszott titokban, de aztán mikor a szülei megtudták nagyon megharagudtak rá és eléggé meg is büntették.

Sekináról pedig kiderült hogy érdekelte a rajzolás, meg igazából mnden hasonló kreatív tevékenység, és hogy nagyon szeretett volna gyerekként egy kiskutyát, vagy macskát, vagy igazából bármilyen állatot.

Annyi minden szóba került, hogy már szinte Adra számon sem tudta tartani. Őszintén szólva, nem gondolta volna hogy képesek valaha így elbeszélgetni... vagyis, hogy valakivel képes lenne ilyen őszintén beszélni, kötöttségek, vagy aggodalmak nélkül.

Ezalatt az este alatt végre szabadnak érezte magát.