Minden este sírva aludt el.

Minden reggel remegve kelt.

A csend megőrjítette. Napok óta egyetlen szót sem szólt, a rengeteg mondanivaló mégis szinte szétfeszítette belülről, hogy ordítani tudott volna, de már valószínűleg egyetlen hang sem jött volna ki a torkán.

Minden egyes érzése savként marta belülről és teljesen felemésztette.

Már nem maradt semmi energiája. Semmihez. Két napja nem tudott úgy enni, hogy ne hányta volna ki az egészet, aludni is csak nap közben tudott pár órákat, éjszakánként pedig csak céltalanul bámulta a plafont, várva hogy álom jöjjön a szemére. Mostanra az is nehezére esett hogy kikeljen az ágyból. Mintha az egész teste csak egy hatalmas, mázsás teher lenne a lelkével együtt.

Adrának már ébresztés sem kellett, mert minden reggel magától felébredt. Egyedül a kávéját vitte be neki, majd reggel és este el kellett pakolnia utána. Ennyi dolga volt. Ez mégis borzasztóan nehezére esett.

Mintha... Teljesen feleslegessé vált volna a létezése. Ha még ez a kevés feladat is ekkora terhet jelentett számára, akkor igazából lehet hogy ő a teher. Lehet nem is kéne léteznie.

Egyre többször játszott el a halál gondolatával. Elsőként a legutolsó, korbácsos büntetése után sejlett fel benne a gondolat, hogy mi lenne ha... Aztán befészkelte magát maradásra, és egyre kiforrottabbá és vonzóbbá vált a fiú számára.

Mára eljutott addig, hogy nem rémiszti el az elmúlás tudata. Megszabadulni a fájdalomtól... Nem lenne más módja annak hogy véget érhessen a szenvedése. Már nem bírta tovább elviselni.

Hányingere volt, mint az elmúlt három napban minden alkalommal miután evett. Az öklendezés volt az egyetlen dolog ami azonnal ki tudta rángatni az ágyából és a fürdőjébe terelte, ahol aztán legalább fél órákat térdelt a vécé felett.

Most is éppen ez történt. Ahogyan üres tekintettel meredt a plafon felé, öklendezni kezdett, így kiszaladt a fürdőjébe, becsukta az ajtót és kiadta azt az egy szál szendvicset, amit vacsoraként legyűrt a torkán.

Ezúttal legalább hamar túlesett rajta.

Feltápászkodott ahogy végzett és üres fejjel kiöblítette a száját.

Ahogyan a tekintete a tükörre tévedt váratlan undor fogta el. A saját szemébe sem bírt belenézni. Egyszerűen sírhatnékja volt a heterokrómiás szemei miatt, amik üresen és haszontalanul meredtek maguk elé. Az arca beesett, teljesen elsápadt, szemei karikásak voltak, ezüstös haja pedig fénytelenül, kócosan állt a fején.

Utálta.

Egyszerűen utálta ezt az egészet. Mindent. De legfőképp önmagát, amiért ennyire szerencsétlen és kétbalkezes hogy mindent elszúr.

Fájdalmasan összeszorult a mellkasa ahogyan csak az álláig felnézett. Meghasadt a szíve hogy így egyedül maradt. Hogy tényleg senkinek se kelljen. Még annak az embernek sem, aki milliókat, egy kész vagyont fizetett érte, hogy vele legyen ha kell, vagy ha nagyon szükséges.

De már még Adra is lemondott róla.

Akkor Sekina hogy ne mondjon le magáról?

Mit adhat a világnak? Még csak a gimnáziumot sem fejezte be ahogy elkerült az otthonból, és mikor tanult sem volt valami kiemelkedő az eredménye... Még érdeklődni sem igazán érdeklődött semmi iránt.

Kinek hiányozna? Így hogy eladták még az a néhány ember akit régen ismert is elfelejti és belenyugodott már abba hogy nem látja többé. Adra meg... Ő maximum a pénzét bánná amit beleölt. De abból ítélve ahogyan viselkedett benne, különösképp nem viselné meg az elvesztése.

Mégis... Milyen más esélye lehetne arra hogy rendesen élhessen?

A nyakörv miatt nem tudott elszökni. Amint elhagyná a házat az áramütés miatt mozdulni sem tudna. Adrával pedig nem hinné hogy lehet szót érteni, vagy lenne esélye a férfi kezdeményezése nélkül javítani a kapcsolatukon... Ami teljesen elkeserítette.

Tényleg nem volt esélye a kiútra a fájdalomból.

Akkor megéri egyáltalán próbálkozni?

Már teljesen feladta.

Neki nincs jövője.

Tétova mozdulattal lenyúlt a mosdókagyló alatti apró fehér szekrénybe, és kivett belőle egy új borotvapengét.

Nézegette egy darabig a fényes, szürke tárgyat. Az ujjával piszkálta az élét, ami kicsit bele is vágott a bőre tetejébe. Nagyon éles. Olyan... Vonzó.

Olyan könnyűnek tűnik. Olyan egyszerűen megszabadulhatna minden fájdalmától.

Ez az egyetlen kiút belőle...

Mégis annyira fájt Sekinának belegondolni hogy egy ekkora lépés mégis milyen jelentéktelen lesz... Senkinek sem fog hiányozni, senki sem fogja gyászolni, senki sem fog rá emlékezni. Csak egy halovány folt marad mindenki életében, ami az idő elteltével szépen kifakul.

Ezzel a gondolattal ült be a zuhanyzójába, teljesen belenyugodva a sorsába.

Levette a pólóját és távol magától letette összehajtva. Így kevesebbet kell majd utána takarítani.

Már nem bírt sírni sem. Csak a mérhetetlen fájdalmat érezte ami szétszaggatta belülről. Innen már nincs visszaút. De nem bánta. Már csak azt akarta hogy vége legyen.

Volt egy enyhe érzés, vagy inkább sugallat a fejében, hogy mi történne ha az utolsó pillanatban betoppanna Adra, de erre nem volt semmi esély. Igazából ez is csak ahhoz kellett hogy úgy érezze tényleg nincs más út. Semmilyen más mód nincs arra hogy megváltozzanak a körülmények és akár apró, picike reménye lehessen arra hogy valaha képes lesz normális életet élni.

Ez már nem hatotta meg. Teljesen elfogadta azt, hogy számára véget érjen minden. Mert ahogyan eddig zajlottak a dolgok az nem is volt élet. A halál pedig még mindig jobb mint egy embertelen életet élni.

Kicsit már könnyes szemekkel helyezte a pengét az alkarjához. Halovány, szinte áttetszően sápatag bőrén teljesen átütöttek az erei, így a vénája is.

A legnehezebb az első mélyebb bemetszés volt... Miután ellepte a vér a még kicsi sebet, már egyre csak eltűnt belőle az az elemi ösztön ami visszafogta így, hogy nem látta a bőrét.

Ahogyan megvolt a nagy vágással, a karját lassacskán teljesen beterítette a sötétvörös vére, ami a zuhany csempéjét is elkezdte színezni. A pengét feszülten néhányszor mélyítésképp oda-vissza húzta a sebben, ami meglepő módon egyből még nem fájt, így elvégezte a másik kezével is.

Ott is mindössze az első néhány próbálkozás nem akart összejönni, de mikor már folyt a vére és nem látta a saját testét az megkönnyítette a dolgát.

Ugyanazt tette mindkét karjával. Oda-vissza vándorolt és újra és újra felsértette a sebeket, végig az egész alkarján. Tényleg eléggé patakzott a vére... Már a kezét is eláztatta, és a zuhanyzó padlóján is sokasodtak az elterülő cseppek.

Nem fájt annyira mint amennyire azt gondolta hogy fog. Egy-két perc elteltével kezdett el csípni a seb, de sokkal kevésbé mint amilyenre számított. Még ez is eltörpül amellett a fájdalom mellett amit nap nap után érzett. Így nézve ezt egy elég kegyes felszabadulásnak tartotta.

Végre... Végre nem kell tovább elviselnie a szenvedést. Nem kell többé behódolnia, nem kell csak szótlanul tűrnie mindent. Végre itt a vége. Sikerült szabaddá tennie magát.

A lelke megnyugodott, mégis volt benne valamiféle nyugtalanság ahogyan ült a csempén és hosszú perceken át nézte ahogyan szépen lassan mindent beterít a vér.

Nem akarta itthagyni ezt a világot, de itt kellett. Meg kellett tennie. Már nem bírta elviselni a fájdalmat amit ez az élet adott neki.

Akaratlanul egy könnycsepp gördült le az arcán... Amit követett egy másik, és csak így tovább.

Annyira fájt... Minden.

Még a légzés is nehéz volt. Fájt a mellkasa, a szíve, fájt gondolkodni, fájt érezni.

Miért nem halt még meg?

Előtört belőle a zokogás.

Miért nem volt még vége? Nem akart semmi mást, csak hogy elhomályosodjon körülötte a világ és ne ébredjen fel többé.

Könnyektől homályos tekintettel kezdte újult erővel, remegő kezekkel hasítani az ereit. Már minden precíziót mellőzött, csak azt akarta hogy elveszítse az eszméletét.

Már mindent kizárt maga körül. Egyedül a látását használta érzékszervei közül, azt is csak azért hogy lássa hol kell végighúznia a pengét.

Minden olyan kopár volt...

Minden olyan kopár volt, ameddig három közeli koppanás bele nem hasított a levegőbe. Betudta annak hogy Adra bizonyára levert valamit a konyhában.

Még neki sem fog hiányozni...

– Arra gondoltam hogy ha van kedved hozzá filmezhetnénk... – hallotta meg a férfi hangját, majd ahogy kinyílt az ajtó. – Mi a... – nyelte el a mondat végét elképedve a látványon.

A zokogó fiú ijedten kapta rá a tekintetét.

Egyetlen szó nélkül a zuhanyzó mellé lépett és Sekina kezéért nyúlt amiben a vértől csöpögő pengét tartotta. Minden ellenkezés nélkül odaadta neki, mire a most kissé kócos férfi a mosdókagylóba dobta azt.

Annyi mindent akart mondani a gazdájának, hogy sajnálja, nem akarta, hogy mennyire fájt neki minden, hogy nem bírja elviselni az életet, és hogy mennyi végtelen elviselhetetlen érzés járja át, de nem bírt semmit mondani, a csend pedig szinte fojtogatta, amitől csak időről időre hangosan felzokogott ahogyan Adra alányúlt és nem törődve a vérrel ami így pulóverére került karjába vette és elindult vele a saját szobája felé.

Borzalmasan kínos és bizarr volt a fiúnak és minden porcikája azt kívánta hogy bárcsak elvesztené az eszméletét.

Egyenesen a fürdőjébe vitte, az ő mosdókagylójához.

– Meg tudsz állni? – kérdezte, mire egy bizonytalan bólintást kapott válaszul. Erre finoman lábra állította, majd megnyitotta a csapot és odatartotta a fiú karját amíg ő tüzével odateleportálta a már ismerős elsősegély dobozt.

Ahogy lemosta Adra a vért a kezéről letörölte és amennyire tudta kitisztotta a még vérző sebet.

Ahogy elkezdte nyomókötéssel bekötözni Sekinának úgy szorult össze a szíve, és egyre nagyobbakat zokogott fel. Már szinte köhögött, nagyon bántották a történtek. Nem akarta... Nem akarta hogy még jobban megutálja a férfi. Igazából csak ennyit akart. Hogy ne legyen olyan kegyetlen vele. Hogy... Kaphasson egy kis szeretetet.

A gondolatai ködösek voltak, csak az lebegett a szeme előtt hogy nem akarja. Nem akarja, nem akarja, nem akarja... Fogalma sem volt mit, de belehasadt a szíve abba hogy nem akarja. Semmit sem akart.

Borzalmasan érezte magát amiatt amit tett.

– Sajnálom... Kérem ne haragudjon... – zokogta kapkodva a levegőt.

– Nincs miért bocsánatot kérned. Nem haragszom. – Rá se nézett ahogy beszélt, teljesen leszegezte a tekintetét a kötözésre, így még a szeméből sem tudta megmondani hogy mit gondolt, nem hogy színtelen hangjából.

Nincs miért...? De legutóbb mikor hasonlót csinált úgy megbüntette és megharagudott rá hogy azóta egyetlen kedves szót sem szólt hozzá. Mintha csak egy aranyhal lett volna, amit néha megetet és kész. Le van tudva.

Most pedig azt mondja nem haragszik.

Egyszerűen nem tudott hinni neki. Nem volt képes elhinni hogy igazat mond. Ezért biztos hogy büntetést fog kapni. Hogy bántani fogja. Hogy még több fájdalmat okoz majd neki.

Ez az egyetlen lehetőség.

Nem tudta elképzelni hogy lehet másképp is. Nem ment. Ő csak ezt ismerte, csak ezt kapta mindigis. Most miért lenne más? Valaki más kezében van innentől az élete. Már ezt az egyetlen kiskaput is elvesztette... Mert sok mindent lehet mondani Adráról, de azt nem hogy hülye. Biztos hogy nem hagy ilyenre többet lehetőséget. Megtalálja a módját hogy megakadályozzon bármilyen nemű öngyilkossági kísérletet.

– Nem szédülsz, ráz a hideg, vagy érzel hányingert? – kérdezte ahogy már a másik kezét kötözte. Nagyon nagy gyakorlattal és gyorsan tudta ellátni a sebeit.

Megrázta a fejét.

– Az jó – bólintott.

Alig járt a végénél a másik kezének, már ragasztotta le a kötszert, mikor hirtelen teljesen kiverte a víz Sekinát.

Mintha betették volna egy mélyhűtőbe, olyan hideggé vált a bőre és ha nem hányt volna alig fél órája, most biztos megtette volna.

Biztos a vérveszteség ütött be.

Hatalmasakat fordult vele a fürdő, és megingott a lábán. Ha Adra nem szorítja meg jobban a karját, biztos hogy összeesik.

– Mindjárt kész vagyok, addig támaszkodj a falnak. – Gondolkodás nélkül dőlt neki a hideg csempének teljes testsúlyával. Úgy érezte mintha minden levegő kifogyott volna a szobából, alig bírt lélegezni vagy megállni.

Szerencsére a férfi nagyon gyorsan leragasztotta a kötést, majd karjába véve a fiút bevitte hálójába, és a lába alá egy párnát téve lefektette franciaágya ablak felőli oldalára.

– Maradj így, egy perc és jövök – mondta ahogy elviharzott a fürdőbe.

Tényleg alig telt bele fél perc, alig gondolt bele Sekina hogy mennyire émelyeg és hogy milyen kényelmes a takaró alatt lenni az ágyban, Adra már vissza is tért, kezében egy gyógyszeres üveggel és egy pohár vízzel a kezében.

A fiú mellé ülve kivett egy apró, fehér szemet és odanyújtotta neki.

– Ez mi? – kérdezte vékony hangon ahogy kicsit tétovázva elvette.

– Frontin. Segít kicsit megnyugodni és hogy elaludj. Pihend ki magad és majd holnap megbeszéljük a történteket.

Kicsit szédülve bólintott, majd a vízzel nagy nehezen lenyelte a tablettát, bár az émelygésnek nem tett valami jót.

Ahogy lenyelte, a férfi is kivett két szemet, majd csak úgy, víz nélkül bevette.

– Ez hamarosan elaltat. Ma itt alszol, és ha valamilyen csoda folytán felébrednél éjszaka ne próbálj meg kimenni, mert úgyis felébredek rá. Nagyon rossz alvó vagyok. Most pedig pihenj amíg hat a gyógyszer.

Kicsit helyezkedett Sekina az amúgy nagyon kényelmes ágyban, míg a férfi átvette pulóverét.

Ezután már nem gondolt semmire, csak behunyta a szemét, hallgatta ahogyan Adra valamit szöszmötöl mellette, és várta hogy az olyan régóta várt álom rátaláljon.