Amikor az Erickel való üzenetváltás utáni napon felhívta Gregor, hogy szeretné ha este látogatást tenne nála Adra, azonnal hármat fordult vele a világ.

Mióta elköltözött tőle utált visszajárni oda, amikor ment, akkoris csak Eric miatt, hogy lássa milyen állapotban van.

De nem volt választása, nem mondhatott nemet a férfinak, így erőt kellett vennie magán és este hatra ott állni az ajtaja előtt, mint akinek van bármi kedve házhoz menni a pokolba.

Bár rengeteg munkája volt és ha lett volna rá lehetősége túlórázott volna, pontban ötkor el kellett rohannia haza, mert ha nem látja azelőtt Sekinát, hogy átmenne a nevelőapjához, biztos, hogy teljesen kikészül.

Most nem vitte magával a fiút, nem is lett volna az a pénz, hogy még egyszer kérés nélkül odavigye. Nem lett volna képes arra, hogy Gregor lenéző, embertelen viselkedésének csak úgy kitegye az érzékeny lelkű fiút.

Viszont az a fél óra, amit otthon töltött Sekinát a karjai közt tartva, a biztonságos, Gregortól mentes házban sikeresen ellazította annyira, hogy pontban hat órakor ott álljon a férfi ajtaja előtt, csengetés után arra várva, hogy Eric elgyötört arcát lássa.

Meglepetésére azonban nem a törékeny fiú összehúzott sziluettje rajzolódott ki a kinyíló ajtó mögül, hanem Gregor izmos, szálkás, tekintélyt parancsoló teste jelent meg, amitől sprintelve futott végig a gerincén a hideg. Még az is elmenekült onnan.

– Örülök, hogy látlak – bólintott érzelemmentes fejjel a férfi ahogy Adra belépett.

– Én is.

Ha tehette volna, elkerülte volna a tekintetét, de kellőképp megtanította neki a nevelőapja hogyan kell egy férfinak viselkednie, úgy mint szemkontaktus tartása, egyenes hát, magabiztos tartás... Akkoris, ha éppen annyi seb van az ember hátán, hogy felállni alig tud, nem hogy magabiztosan szemezni valakivel.

A cipőjét levéve indult el a férfi után a nappaliba, de az üveglépcső mellett vércseppekre lett figyelmes. Végig a lépcsőn lehetett kisebb-nagyobb cseppeket látni, néhány még el is kenődött, és a padlón mint egy ösvény vezettek a lépcső mellett egy nagyobb alakhoz a földön, amiben Eric félmeztelen testét vélte felfedezni, ahogy a szobája felé próbálta vonszolni magát. A hátából több helyen szivárgott a vér, és hosszú, mély sebek szelték ketté több helyen. Valószínűleg az alultápláltság is közrejátszott abban, hogy nem bírt lábra állni, de borzalmasan nézett ki.

– Jesszus... – bukott ki belőle halkan, de nagyon remélte, hogy Gregor nem hallotta meg. Gondolkodás nélkül tett egy lépést a fiú felé, de ahogy a nevelőapja mély hangja belehasított, megtorpant.

– Hagyd. Magának csinálta.

– Legalább a szobájába hadd vigyem be.

Gregorra pillantott, aki ellenszenvesen húzta fel az orrát. Nagyon jól tudta Adra, hogy ezzel a mondatával elvetette a sulykot nála, nem lenne szabad ennyire lágyszívűen viselkednie a jelenlétében, de így, hogy már nem élt ott, nem tudott éjszaka titokban kilopózni hozzá, hogy segítsen neki.

Talán Sekina is közrejátszott ebben, mióta vele volt, meglátta, hogy nem az tesz valakit jó emberré ha érinthetetlenként viselkedik és mindenkit ridegen kezel. Szabad éreznie, szabad sajnálnia, szabad segítenie valakin.

– Tégy amit akarsz. De ne ragadtasd el magad – mondta végül színtelenül. – A dolgozó szobában várlak.

Ezzel már fel is ment a lépcsőn, mit sem törődve azzal, hogy vércseppekkel volt színezve.

– Adra úr... – motyogta Eric kicsit felragyogó szemekkel ahogy a férfi mellé lépett és leguggolt.

– Szia – bólintott a válla felé nyúlva, mire a fiú fájdalmas nyöszörgéssel próbált megfordulni, de leállította. – Semmi baj. Semmi baj, maradj így. Beviszlek a szobádba. – Megpróbálta nyugtatni, de reszketett a fájdalomtól.

Odateleportált egy törölközőt Eric szekrényéből, és a hátára terítette, úgy vette óvatosan a karjába.

– Össze fogom kenni – ráncolta a szemöldökét.

Egy hangosabbat felnyögött Eric ahogy felemelte, és összeszorította a szemét a fájdalomtól.

Összeszorult Adra szíve attól, hogy így kellett látnia, de tisztában volt vele, hogy ez az érzés a szőke számára mindennapos volt.

– Nem fogsz. Ne aggódj emiatt.

Szerencsére a szobája a lépcső mellett volt, így csak néhány lépést kellett tennie, majd a könyökével lenyomta a kilincset, a hátával pedig kinyitotta az ajtót és már bent is volt Eric igencsak szegényes szobájában, nem hogy a házhoz, de még az átlaghoz képest is. Mindössze egy régi, de jó állapotú ágy volt, egy ruhásszekrény, meg egy egyszerű homályosított üvegfallal elválasztott zuhany, mosdó és mosdókagyló.

Annak ellenére, hogy rengeteg, tényleg, rengeteg pénze volt Gregornak, nem szerette bárki olyanra költeni, akit kevesebbre tartott magánál, akkor sem, ha az teljesen rá volt utalva, mint Eric.

Ha bárki, bármikor reklamált volna neki azért, amennyit adott neki, letudta annyival, hogy örüljön annak, hogy az ő házában, az ő pénzéből élhet... Vagy nem egyszer, hogy legyen hálás, amiért egyáltalán élhet.

Lehajolva kicsit nehézkesen felhajtotta a fiú takaróját, majd a hasára fektette Ericet az ágyban.

Jobb híján a törölközővel felitatta a vért a határól, majd gyorsan odateleportált egy krémet, ami kicsit összehúzza és fertőtleníti a sebet.

Eric összerezzent a krém kicsit hideg érintésére, de utána hamar ellazult.

– Ez kicsit megnyugtatja a hátad.

– Köszönöm... – suttogta a párnába temetve az arcát.

Nagyon feszültnek tűnt a fiú, de ez ebben a helyzetben érthető volt. A legtöbb ember roppant feszültté válik, amikor szíjat hasítanak a hátából, ezt a saját bőrén tapasztalta.

– Van valami, amit el kell mondanom – húzta összébb magát. A hangja csendes volt, csendesebb, mint általában.

– Igen? – vonta fel a szemöldökét.

– Gregor tegnap látta, hogy leveleztünk.

Erre egy mélyről jövő sóhaj hagyta el Adra száját, bár szíve szerint egy hosszú káromkodással helyettesítette volna.

Volt egy olyan megérzése, hogy emiatt hívta oda ilyen hirtelen, de minden erejével elnyomta magában a gondolatot.

– Én... Sajnálom, kérem ne haragudjon rám – fúrta a fejét Eric a párnájába elcsukló hangon, majd a válla megrázkódott a sírástól.

– Eric, semmi baj, nem hibáztatlak semmiért. Ki vagy szolgáltatva neki, én pedig segíteni próbáltam, nem tehetsz róla, ha meglátta. Ő tette szükségessé.

A tubust a másik kezébe fogva kedvesen a vállára simított. Nem akarta hogy még emiatt is aggódnia kelljen, volt már ígyis épp elég szorult helyzetben, enélkül a bizonytalanság nélkül is.

– De ha jobban elrejtem mielőtt visszateleportálja... – szipogta elhaló hangon, de Adra nem hagyta, hogy befejezze.

– Nem a te hibád volt, ne okold magad miatta.

– De mi van, ha magát is bántani fogja miatta? – pillantott rá könnyektől csillogó, reményvesztett szemekkel. Egyszerűen megszakadt érte a szíve, hogy nem tehetett semmit azért, hogy kijuttassa abból a pokolból.

Eric mondatára nyelnie kellett egyet, hogy meg tudjon szólalni.

Már a gondolattól is hatalmas gombóc keletkezett a torkában. Nem maga miatt, ő ha borzalmas kínok között is, de túléli, hanem Sekina miatt. Ő biztosan teljesen kikészülne attól, ha hazaállítana vértől csöpögő háttal.

Azt nem élné túl, ha kiábrándulna belőle a fiú... Ha szánalmasnak és visszataszítónak találná, az mindennél jobban a lelkébe marna.

– Amiatt ne aggódj – bólintott kedvesen. Bár emiatt beleköltözött a lelkébe a kétely, nem terhelhette ezzel a fiút, már ígyis az ájulás és az idegösszeomlás szélén egyensúlyozott. – Most csak azzal foglalkozz, hogy pihend ki magad, és legyél jobban.

Ezzel végzett is a hátának a bekenésével, nagyon felületesen tette ugyan, egyenlőtlenül oszlatta el a krémet és semmi más sebkezelőt nem tett rá, de nem várathatta sokáig Gregort, ígyis úgy volt, hogy csak beviszi Ericet a szobájába, így elteleportálta a krémet, majd odavarázsolt két szem gyógyszert, amiket a fiú szájához tett.

– Ezeket vedd be. Fájdalomcsillapító és frontin, segíteni fognak hogy tudj aludni egyet, Gregor ma már úgysem fog piszkálni.

Engedelmesen hagyta hogy a szájába tegye a fehér szemeket, majd le is nyelte őket.

– Köszönöm – motyogta elvékonyodott hangon.

– Nincs mit – bólintott Adra. Még a tüzével odateleportált egy adag ruhát Ericnek, amiket a párnája alá igazított. Tudta jól, hogy ilyen sebekkel, az olyan apró dolgok, mint elmenni a ruhásszekrényig is maguk lehetnek a földi pokol, így a legkisebb segítség is rengeteget tudott jelenteni. – Ezeket fel tudod majd holnap venni. Én most megyek, mert Gregor már vár, valószínűleg nem jövök vissza mielőtt megyek. Nyugodj meg, foglalkozz magaddal, pihenj és ne hibáztasd magad semmiért. Jó éjt.

Ezzel megindult az ajtó felé, mikor még a fiú elmormolt egy viszlátot és egy hálálkodást mielőtt kiment.

Ahogy a lépcső felé vette az irányt minden félelme ellenére kis nyugalom is eltöltötte a lelkét, hogy segített Ericen és reménykedett benne, hogy egy kis löketet adhatott a lelki világának.

Nem volt messze Gregor dolgozószobája, de ahogy közeledett felé egyre inkább kedve támadt hazamenni. Minden lépéssel egyre több nem kívánatos emlék költözött a fejébe, amiktől ordítani tudott volna, de nem tehette. Így egyre csak növekvő gombócként, és nyomásként a mellkasában kezdtek felgyülemleni és egyre nagyobb erőfeszítésébe telt visszafognia az égető vágyat arra, hogy a nyakához emelje a kezét és belemélyessze a körmeit.

Annyiszor járt így, egyedül ezen az útvonalon, rettegve attól, hogy mi fog történni, mikor belép, hogy bőven volt ideje és lehetősége megutálni.

Az volt a szerencséje, hogy mikor Sekinával járt itt, sokkal jobban lekötötte az, hogy a fiúban ne találjon nevelőapja semmi kivetnivalót, minthogy azzal foglalkozzon, milyen borzalmakat élt át itt.

Most azonban egyedül volt, és a c-ptsdje hatalmas örömére úgy döntött. hogy a lehető legjobb pillanatban férkőzik a gondolataiba, és indítja el a küzdj vagy menekülj, bár az Adra esetében inkább a szenvedj, vagy menekülj túlélési ösztönt.

Az ajtó előtt nem sokat várt, mert minél hamarabb túl akart lenni a dolgon, hogy hazamehessen Sekina ölelő karjainak a biztonságába, így hatalmas levegőt vett és belépett a rettenetes szobába.

A falak még mindig büntetőeszközökkel voltak tele, egyik oldalon pedig ott állt a kicsit előre dőlő fasánc, amin még ha jobban megnézte élénken látszódott néhány apró vércsepp Erictől, amit majd neki kell letakarítania ha jobban lesz. Ez borzasztóan bizarr és kegyetlen, de ki tudja, az is lehet, hogy a régi idők emlékére az Adra vére is csatlakozik hozzá.

Meg sem tudta volna számolni hányszor térdelt félmeztelenül arra a falapra dőlve, rettegve a sorsára várva, hogy aztán az ő vére szennyezze be.

A másik oldalra nézve Gregor ott ült, hatalmas, sötét íróasztala mögött, komor arccal méregetve a férfit. Egyértelműen megöregedett a nevelőapja az elmúlt pár évben, de ez csak még rémisztőbbé és kegyetlenebbé tette arcberendezését.

– Nem sietted el – húzta el a száját.

– Nagyon mélyek voltak a sebei, nehéz volt jól felemelnem.

– Újabban ennyire érzékenyen érint, hogy mi van más szolgájával?

– Csak ha életveszélyes állapotba kerül, vagy elveszti az eszméletét. Nem érzékenyen érint, csak nem hunyom be a szemem felette.

– Akkor úgy tűnik mégse neveltelek olyan tökéletessé, mint azt gondoltam – dőlt hátra becsmérelve méregetve Adrát. – És, mióta kényezteted a hátam mögött a kis hazugot?

– Nem nevezném kényeztetésnek azt, ha segítek neki életben maradni.

– Azt majd én eldöntöm, hogyan beszélek arról ami az enyém. Szóval, ki kezdte ezt az egészet? A korcs hitte azt, hogy van joga hozzá, hogy elárulja a gazdáját, vagy te tartottad olyan nagyra magad, hogy vagy olyan bölcs, hogy jobban tudd mi kell a szolgámnak, mint én?

– Én voltam.

– Akkor remélem jól beleégett az agyadba Eric látványa, mert ha még egyszer tudomásomra jut, hogy az én szolgám felett rendelkezel, pár nappal később már te leszel a helyében.

– Nem rendelkeztem felette, csak megadtam neki az élet azon feltételeit, amiket te megtagadtál tőle. Mint például az ételt.

Hatalmas önuralom kellett hozzá, hogy ne kezdjen kiabálni a férfival, vagy induljon azonnal haza. A szíve már majd szétrepesztette a mellkasát, annyira hevesen dübörgött a mellkasában, az adrenalin pedig csak úgy vágtatott az ereiben.

Mindennek a legalja volt ahogy Gregor Erickel bánt.

– Nocsak, hogy felvágták a nyelved. Talán jobban örülnél annak ha egyenlíteném a számlát és én kezdenék önbíráskodásba a gyémántod felett? Hogy is hívták? Sekina?

Erre teljesen elpattant az idegzete Adrának és indulatosan az asztalra csapott, majd gyilkos tekintettel meredt nevelőapja szemébe.

– Hozzá ne merj érni a szolgámhoz.

Látszólag a vele szemben ülő jól szórakozott, mert heves reakciójára egy önelégült mosoly kúszott az arcára.

– Ugyan már, ne tégy úgy, mintha nem lett volna legutóbb is könyékig bekötözve. Bevallom, ügyes próbálkozás volt a hosszúujjú, de a vastag kötések, amiket készítesz bármin átütnének. Azok hogyan is keletkeztek?

– Nem rád tartozik – szívta meg a fogát, ahogy csak tudta, hogy visszafogja magát.

– Egy kis fájdalom még senkinek sem ártott. Azt hittem, ezt te is tudod, ha már olyan tökéletes fiammá neveltelek, akkoris, ha úgy tűnik, kezd megkopni az idő elteltével. Pedig én mindent megtettem, hogy férfit faragjak belőled, de úgy tűnik a senkiházi véred erősebb – vont vállat mosolyogva.

– Ne tégy úgy, mintha te lennél az apám.

– Miért? Akkor ki az apád? Az a korcs aki ha tehette volna hagy megdögleni a mocsokban? Hagyjuk már!

– Ne beszélj így a szüleimről.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, egyszerre tudott volna felrobbanni a haragtól és zokogni a fájdalomtól. Szörnyen bántak vele, ezt ő is tudta, de Gregor még talán náluk is borzalmasabb ember volt. Hiába minden, a szüleit nem tudta utálni, őt viszont igen. Sokszor. Tiszta szívéből.

– A szüleidről? Ugyan már, tényleg azt hitted, hogy azok a senkik a szüleid? Van egyáltalán fogalmad arról, milyen képességeik vannak?

– Mi a francról beszélsz?

Fel sem tudta fogni, mire célozhatott a férfi. Teljesen megrökönyödve állt az asztal előtt, mire Gregor lassan felemelkedett.

– Tényleg nem tartottad soha furcsának, hogy milyen különleges erőd van ilyen jelentéktelen patkányok mellett? Hogy kicsit sem hasonlítasz egyikre sem?

– Micsoda? – kérdezte halkabban, elkerekedett szemekkel.

Ez... ezt nem tudta elhinni. Bár már sejtette a választ, hallania kellett ahhoz, hogy legalább egy része elhihesse, hogy igaz.

– Azok a drogos senkik sosem voltak a szüleid. Az igaziak fizettek nekik, hogy eljátsszák, hogy ők a családod. Komolyan soha nem is gondoltál erre? Naivabb vagy, mint azt legmerészebb álmomban hittem.

Rengeteg kérdés és kétségbeesés kavargott benne. Azt sem tudta hol van, milyen idő van, ki is ő valójában. Minden, amit valaha tudott hamis volt... Minden.

– És ezt te tudtad mindvégig?

– Mégis mit gondoltál, miért hoznék el egy korcs kölyköt csakúgy, egy putriból, puszta jótékonyságból? – indult meg felé, majd gőgösen állt meg vele szemben.

Ezek a szavak a húsáig hatoltak Adrának. Úgy érezte, az utolsó ép idegszála, amit Sekina tartott össze, az utolsó ép darabkája a szívének amit nagy nehezen összeforrasztottak, most apró darabokra hullott.

– Mondjuk, mert egy percre is képes voltál esetleg másra gondolni, de úgy tűnik tévedtem. Pontosan olyan öntelt és nárcisztikus vagy, mint amilyennek tűnsz.

Erre egy akkora pofon csattant a férfi arcán, amekkorát talán még soha nem kapott. De rögtön utána, épphogy eljutott az agyáig a sajogva égető érzés valamivel a szeme alatt csapódott be Gregor csontos ökle az arcába.

Most ütötte meg puszta kézzel életében először. Mindig pofont, vagy nyaklevest kapott, vagy büntetőeszközökkel verte, de az arcán sosem hagyott ilyen nyomokat. Most azonban úgy tűnt Adra átlépett egy határt.

Gyerekkora óta nem érezte ezt a fajta fájdalmat az arcában, és nyomasztó emlékeket idézett fel, amik az új tények ismeretében egyenesen fojtogatták a férfit.

– Ugyan már, ha én nem vagyok, te már rég megdöglöttél volna azon a szeméttelepen. Megmentettelek. Életet adtam neked, pénzt, lehetőségeket! Az, hogy túl telhetetlen vagy ahhoz, hogy értékeld már nem az én hibám!

– Ezt nevezed megmentésnek? Amíg itt éltem egy év alatt is több sérülést szereztem, mint velük összesen. – Egy kissé nehéz volt megszólalnia, elfelejtette milyen kellemetlen érzés volt, amikor valaki az arcán ütötte meg.

Ez már hosszú évek óta kikívánkozott belőle. Mióta csak egyszer elment pszichiáterhez néhány éve és az elmondta neki, hogy nincs rendben, hogy ennyi mindent hordoz a lelkén és hogy ennyit szenvedett.

Egyszerűen forrongtak benne az indulatok, minden egyes szó, amit kimondott és amit hallott baltaként hasított már amúgyis darabokra tört lelkébe.

– Egy tinédzsert sokkal nehezebb megnevelni, mint egy gyereket. Te meg erre még rá is segítettél. Inkább hálásnak kéne lenned, amiért mindent megtettem, hogy embert faragjak belőled! Nem úgy mint a szüleid, vagy azok a patkányok, akik magasról szartak a fejedre!

– Tudod egyáltalán hogy kik a szüleim? – kérdezte ingerülten. Ahogy kimondta ezt a mondatot, a szíve olyan hevesen kezdett verni a mellkasában, mintha el akarna szökni tőle, bárhová, csak el innen. Ez egyértelműen egy pánikroham kezdete volt.

Erre egy tollat és egy cetlit vett elő a férfi, majd ráfirkantott valamit, és lenézően Adra mellkasának nyomta, aki azonnal elvette onnan.

Egy név és egy cím állt rajta.

– Nesze – tette hozzá udvariasan. – Ez az anyád elérhetősége. Az apádról semmit sem tudok. Azt csinálsz vele amit akarsz, de többet ne halljak arról a nőről, sem pedig a nyavalygásodból. Épp eleget hallgattam már ígyis.

– Nyavalygás? – csattant fel idegesen Adra. Már tényleg úgy érezte összecsuklik ha tovább kell Gregort hallgatnia. – Hazudtál nekem majdnem tizenöt éven keresztül! Hagytad, hogy azt higgyem, te vagy a megmentő, a jó ember, de csak azért kellettem, mert tudtad ki vagyok, velem ellentétben, akinek egyébként csesztél elárulni, csak hogy neked jobb legyen! Hát gratulálok, sikerült, most aztán kurva jó neked. Az hogy más meg min megy keresztül le van szarva, igaz? A szemedben úgyis mindenki csak valami koszos patkány. – kúszott gunyoros vigyor az arcára.

Alig ismert magára. Teljesen kivetkőzött önmagából, azt sem tudta már mit beszél... Vagy azt, hogy ki is valójában.

Alig volt ideje elszörnyednie magán, már a nevelőapja ökle újra az arcába mélyedt, ezúttal a szájába, ami azonnal felhasadt az ütés erejétől és vasas íz terjedt szét a szájában ahogy az erejétől ráharapott a nyelvére.

Belemarkolt Adra ingébe és úgy húzta magához, hogy rákényszerítse, hogy szinte égető szemeibe nézzen.

– Kussolj – köpte idegtől megfeszült testtel Gregor és félelmetesen a férfi szemébe meredt.

– Különben mi lesz? Megint addig versz, míg beszélni sem tudok? Ez aztán a megoldás. Ha valami lerombolja a tökéletes álcádat, azt csak addig kínzod amíg meg nem gondolja magát. Köszönöm, nem kérek belőle többet. Nem vagyok már tizenhét, hogy bábuként rángass, ahogy neked tetszik.

Lehámozta a szorító kezet az inge nyakáról, majd az ajtó felé vette az irányt. Érezte, hogy végigfolyik a vér az állán az ajkából, de ez abban a pillanatban legkevésbé sem érdekelte.

– Hagyj békén – tette még hozzá mielőtt lenyomta a kilincset. – Engem és Sekinát is.

Ezzel egyetlen lendülettel kiviharzott a házból. Fogalma sem volt, hogy Gregor mondott-e még valamit, ha valaki megkérdezte volna azt sem tudta volna megmondani, hogyan jutott el az autójához és szállt be, egyedül az tudatosult már benne mikor ledobta maga mellé a cetlit, és két tenyerével rácsapott a kormányra, majd ráhajtotta a fejét.

Úgy érezte, most fel tudta volna égetni az egész világot. A tűz, ami a lelkében mindig égett, most egyenesen tombolt, ki akart szabadulni, pusztítani, porrá égetni a világot ami annyit bántotta és az, hogy nem engedhette ki mindezt, szinte szétrobbantotta belülről.

Az szakította ki ebből a borzalmas spirálból, hogy látta ahogy az álláról a nadrágjára cseppent egy vércsepp.

Gyorsan elővett egy zsebkendőt a kesztyűtartóból és letörölte magáról a vért. Ahogy elteleportálta a koszos papírdarabot a szemetesükbe, a tekintete a cetlire tévedt az anyósülésen.

A szíve majd kiugrott a helyéről, úgy dübörgött a mellkasában.

Hecate Asmodeus és alatta egy városszéli cím állt rajta.

Még soha nem hallotta ezt a nevet, teljesen ismeretlenül csengett neki.

Mégis... Közel állt hozzá. Ő volt a szülőanyja.

Az ember, aki valamiért születése után azoknak a borzalmas embereknek a kezére adta.

Mi oka lehetett rá, hogy eldobja magától a saját fiát?

Abból kiindulva, amit Gregor mondott pedig még az is lehet, hogy fizetett nekik érte. Annyira meg akart szabadulni tőle, hogy még le is fizette őket, hogy gondját viseljék.

Fogalma sem volt mit gondoljon, mit érezzen.

Ettől még a múltja ugyanaz maradt, mégis... Mintha teljesen megváltozott volna.

A kormányra könyökölve temette a kezébe az arcát.

Egyáltalán mihez kellene kezdenie most?

Keresse meg az anyját és kopogtasson be az ajtaján hogy a fia, akit majdnem harminc éve eldobott magától szeretné tudni miért tette? Esetleg megismerni, ne adj isten közel kerülni hozzá?

Ez teljesen esélytelen volt. Ha Gregor tudta, hogy hol találja az anyját, valószínűleg az anyja is megtalálhatta volna... Ha akarja. De valószínűleg nem akarta.

Ki tudja, lehet babaként megégette, talán súlyosabban, mint... Ahogy kiderült a nevelőanyját és annyira kiábrándult belőle, hogy eldobta magától.

Az is lehet, hogy ugyanabban a társasházban éltek ahol felnőtt. Lehet, hogy többször elsétált mellette anélkül, hogy bármi fogalma lett volna róla, hogy ő az anyja. Ez valószínű, másképp miért pont annak a párnak passzolta volna le? Az is lehet, hogy az a drogos prostituált volt aki a szomszédjukban lakott. Végülis sosem beszélt vele, azt sem tudta hogy hívják, a fekete haj pedig elég jól örökölhető tulajdonság. Lehet azért dobta oda nekik, mert az ő életmódjával nem fért össze. Lehet azt sem tudja ki az apja, csak egyszer megnőtt a hasa aztán egy fájdalmas reggelen kipottyant belőle. De akkor hogyan fizette volna le a nevelőszüleit? Ha még ahhoz is el kellett adnia a testét, hogy magát fenntartsa soha nem lett volna arra is kerete hogy nekik is adjon.

Nem értette.

Nem értett semmit.

Tudta, hogy valószínűleg csak tündérmeséket gyárt, de muszáj volt. Kénytelen volt ezeket a teóriákat kergetni, másképpen úgy érezte, meg fog bolondulni. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, ezt a fájdalmasan szorító érzést a mellkasában, a fojtogató gombócot a torkában, és az égető könnyeket a szemében.

Legalább most már értette, miért viselkedtek a pótszülei mindig úgy, mintha csak egy teher lenne, egy kívülálló, akinek az élete mit sem jelent nekik. Azt viszont elég jól leszűrte a helyzetből, hogy az igazi szülei, vagyis legalábbis az anyja, azt sem akarta róla, hogy tudja egyáltalán létezik, mert másképpen a nevelőszülei még azzal is folyamatosan bántották volna, hogy őt csak befogadták mint egy koloncot és hogy még a szüleinek sem kellett.

Az apjával vajon mi lehet? A szülőanyjáról legalább tudott egy nevet, meg egy címet. Róla legalább így tudta, hogy életben van, hogy ki ő és hol találja. De az apjáról semmilyen információja nem volt. Az is lehet, hogy már rég halott. Az egyik történetből kiindulva amit a fejében összerakott, lehetséges hogy miután meglátta milyen borzalmas pusztítást végzett egy ártatlan csecsemő a párján öngyilkos lett, az anyja pedig nem tudott emiatt együtt élni vele, így inkább fizetett egy párnak, hogy neveljék fel.

De ki tudja, lehet teljesen más volt a helyzet. Már nem tudott semmit. Semmiben sem volt biztos.

Egész életében volt benne egy kielégíthetetlen vágy, egy végtelen éhség arra hogy megismerje a világot maga körül, minél nagyobb tudás birtokába kerüljön arról, ahogyan a környezete működik, erre kiderült, hogy hiába gyűjtött össze minden tudást, amit csak tudott a világról, a saját világa egy hatalmas hazugságra épült.

Nem is az zavarta, hogy nem azok a szülei akiket eddig annak hitt... Vagyis az is zavarta, de legfőképp amiatt érezte magát teljesen elhagyatottan és kihasználva, mert ezt csak most tudta meg. A pótszülei, Gregor, bármikor elmondhatták volna neki. Már a kezdetektől tudhatta volna, joga lett volna hozzá, hogy tisztában legyen azzal, honnan származik. Az ő döntésének kellett volna lennie annak, hogy mit kezd ezzel az információval. Ha egész életében tudta volna, nem fájt volna annyira neki.

Ez a felismerés, az igazság, ennyi idő elteltével viszont olyan volt, mintha egy tőrt döftek volna belé. Egy olyat, ami elvétette az összes létfontosságú szervét, így nem hal bele azonnal... Nem. Csak lassan, fájdalmasan, borzalmas kínok és megpróbáltatások közt, órák alatt elvérzik.

Nem tudta mitévő legyen, mihez kezdjen ezután.

Mintha kihúzták volna a lába alól a talajt.

Legalább egy órán át ült üres tekintettel meredve, folyamatosan kicsapongó gondolatok hálójában, hol a kocsi szélvédőjén keresztül az előtte álló autóra, hol pedig a tenyerébe temetett arccal arra az apró, bíboros foltra meredve, ami beleitta magát a nadrágja kényes, fekete anyagába.

Már teljesen besötétedett mikor visszatért a valóságba annyira, hogy ránézett a telefonjára.

Már nyolc óra is elmúlt és Sekinától néhány perce jött egy üzenete, amiben csak annyit kérdezett hogy minden rendben van-e. Biztosan aggódott érte és magányos volt egyedül.

A fiúra gondolt, amint egyedül ült otthon, összekuporodva a sötétben, ahol vagy a tévé, vagy a tabletének a fénye ad egyedül világosságot, mert még naplemente előtt várta volna Adrát haza, azóta viszont a megfeszült várakozás miatt nem volt kedve felkelni azért, hogy felkapcsolja a villanyt.

Ettől a képtől egy mélyről jövő sóhaj hagyta el a férfi száját és csukott szemmel hátrahajtotta a fejét.

Ő várt rá. Tényleg érdekelte. Ő igazi volt.

Az egyetlen igazi dolog az életében...

Ettől a gondolattól vezérelve dobta az anyósülésre a telefont, egyenesen a cetlire és beindítva az autóját indult haza.

Az agyával teljesen autopilóta üzemmódban vezetett, nem gondolt semmire, csak a szorító türelmetlenség és vágy érzése járta át a testét, hogy végre karjaiba zárhassa az ő egyetlen biztos pontját az életében.

Miután beállt a felhajtóra és kivette a telefont, meg a cetlit amiket együtt zsebre vágott, lezárta a kocsit és tompa léptekkel tartott a bejárati ajtó felé. Belépve rajta kulcsra zárta maga mögött, majd a kulcsait a helyükre akasztva vette le a cipőjét.

Alighogy eltette őket a cipőtartóba, tompa dobogást hallott, majd Sekina apró, magasságához képest nyúlánk alakját, amint túlméretezett pizsamafelsőjében és egy rövidnadrágban rongyolt ki a nappaliból.

A fordulónál a zoknija megcsúszott kicsit, így szelíden meglengett rajta a felsője. Konkrétan kipörögtek a lábai ahogy felé iramodott, hogy hatalmas lendülettel Adra nyakába ugorjon, aki számára ezután az este után ez volt a legjobb fogadtatás, amit csak el tudott képzelni.

– Úgy hiányoztál! – nyögte már a férfi nyakába kicsit hangosabban is a kelleténél, közvetlenül a becsapódása után, nyakába kulcsolt kezekkel.

Egy nagyon régóta kikívánkozó, megkönnyebbült levegő hagyta el Adra száját ezekre a szavakra ahogy magához szorította a törékeny fiút és orrát a hajába simítva szívta be nyugtató illatát.

Most már kezdett ellazulni a szíve, bár a mérhetetlen szomorúság még mindig ott lapult a lelkében.

– Mi volt? Hogy van Eric? – kérdezte érdeklődve, ahogy a férfi vállára tette az állát.

– Elég rosszul – felelte a megszokottól sokkal mélyebb, rekedtes hangon, sok keserűséggel.

Mikor a megszokott időnél tovább tartotta szorosan a fiút, érezte, ahogy elfordította a fejét, a nyakához.

– Minden rendben? – Aggodalom hallatszott a hangjában, de teljesen érthető volt.

Nem bírt volna bármit is mondani, azt sem tudta hol kezdje, így csak megrázta a fejét.

Sekina egyik kezét azonnal a tarkójára, a másikat pedig a hátára vezette, és kedvesen simogatni kezdte.

– Mi történt?

Nem tudott semmit felelni. Nem tudta hogy mondja el mindazt ami történt, ami benne zajlott.

Mikor hosszú percek után sem válaszolt továbbra is a hátát simogatva Sekina kicsit elhajolt, hogy a szemébe nézhessen, de hirtelen elszörnyedt és néhány ujját az arccsontjára helyezte, ami az érintésre cikázó fájdalommal jelezte, hogy feldagadt és valószínűleg elkezdett belilulni.

– Úristen... – suttogta teljesen elhűlve a fiú. – Ezt Gregor csinálta? Nagyon rosszul néz ki, biztos nagyon fáj...

Erre sem felelt semmit, csak lesütötte a tekintetét. Majd szétfeszítette a titok a mellkasát, meg kellett osztania vele. Nem bírta tovább magában tartani, egyedül cipelni a súlyát.

– A szüleim... – kezdett bele. – Nem a szüleim. Gregor ezt végig tudta és hazudott.

Erre teljesen elállt Sekina szava és kétségbeesetté vált a tekintete, míg Adrának a megkönnyebbüléstől és a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, amik most kendőzetlenül folytak végig az arcán.

Egyetlen szó nélkül húzta Sekina újra közelebb a fejét magához és halkan csitítgatta a görcsösen a derekát szorító férfit.

– Itt vagyok... – suttogta. – Nem kell most többet mondanod róla. Majd elmondhatod, hogy mi történt és hogy mi zajlik benned, ha készen állsz rá.

Elmondhatatlanul jól esett Adrának ez az egyetlen mondat.

Összezárt szemmel hajtotta a fejét a lábujjhegyen álló fiú vállára.

Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el így, de mikor Sekina hátrébb húzódott tőle a könnyei már nem záporoztak és a szíve is megbarátkozott a gondolattal, hogy a mellkasában marad.

– Nem megyünk fel? – kérdezte a fiú Adra arcának az ép felére simítva.

Nem szólt semmit, csak bólintott, mire a párja a hátáról a kezére kulcsolta ujjait, úgy vezette fel az emeletre.

Mint egy igazi esthajnalcsillag.