- Liam elégedetlen veled - mondtam Louis-nak, aki ebéd után körülbelül csak fél órát töltött velünk, a dalon dolgozva, rögtön jött a focipályára, hogy gyakorolhasson a friss társaival, akikkel együtt fognak a bölcsészeti kar fiú csapatában játszani a többi ellen.

- Wow, hasra ne essek! - forgatta meg a szemét Louis, majd miközben lecsavarta a kupakot a palackjáról, felém fordult. - Mondj újat, Hazza!

- De most az a helyzet, hogy igaza van! - folytattam, és próbáltam továbbra is Louis szemébe nézni, ahelyett, hogy a liftező ádámcsutkáját bámultam volna, miközben ivott. - Meggondolatlanul vállaltál túl sokat azzal, hogy mi lépünk fel és a focicsapatban is játszol. Nem tudod rendesen beosztani az idődet!

- De be tudom, figyelj: ma focizom, mert holnap lesznek a meccsek és holnap veletek próbálok, mert holnapután lesz a ki mit tud vagy mi a faszom. Ennyi! - tárta szét a kezét, majd mielőtt visszacsavarta volna a kupakot, megkérdezte kérek-e belőle, de megráztam a fejem.

- Még mindig tele van homokszemekkel a szám - bosszankodtam, miközben épp megroppant az egyik a fogam alatt. - Hogy jutott ilyen az eszedbe egyáltalán?

- Nem szándékos volt, nem láttam a szád - szabadkozott, de nehezen hittem neki. - Tényleg! Azt hittem a nyakad az! Esküszöm! - nevetett.

- Persze - mondtam, majd a napszemüvegemet leemelve az orromról, megdörgöltem a szemeimet, mielőtt visszatettem. Louis mosolyogva figyelt végig közben. Ha kicsit bölcsebb lettem volna otthon, akkor a másik szemüvegemet hozom el, amin nem lehet belátni, mert akkor bátran járathatnám a tekintetemet Louis tökéletes felsőtestén, és izzadt, testhezálló sportruházatán, így viszont csak a gyönyörű kék szemei maradtak. Ami persze nem maradt alul a többivel szemben.

- Akkor végeztünk? - kérdezte, én pedig lemondóan csóváltam meg a fejemet. Semmit sem értem el.

- Legalább akkor magadban próbáld el a részeket, amiket neked osztottunk!

- Harry, ez az én számom! Ismerem, tudom a részeket, de szinte az egészet. Minden rendben lesz, de még ha nem is, ez nem egy akkora koncert. Senki nem támaszt velünk szemben elvárásokat, nincs rajongó táborunk, sőt, nincs mérce, hogy mihez képest lépünk fel jobban, vagy rosszabbul.

Nagyot sóhajtottam, ő pedig a visszazárt kulacsot a padra dobta a többi dolgai közé.

- Puszilom Liamet! - kiáltotta hátrafelé futásban, majd becsatlakozott a többiekhez.

Őt figyelve töprengtem a dalunkon és be kellett látnom, hogy mindkettőjüknek igaza volt, majd mikor elfordultam, hogy visszamenjek a házunkba, a fogaim elcsúsztak egymáson és a homokszemek újra ropogni kezdtek.

Túl sokáig vártam a homok pályán. Le kellett volna kapnom, amikor lehetőségem volt rá, és akkor most nem csak én szenvednék a csikorgó homoktól a fogaim közt, hanem ő is.

Talán este lesz még lehetőségem adni neki.

A gondolatra csak magamon nevetve ráztam meg a fejemet. Nem kellene ennyire álmodoznom.

...

- Harry, iszol velem egyet? - ezzel a kérdéssel kezdődött. Éppen egy majdnem kiürült sörös dobozt tartottam a kezemben, amikor Niall megkörnyékezett engem. Természetesen nem mondtam nemet, így gyorsan megittam a maradékot, és követtem őt, hogy koccintva lehúzzunk egy-egy shotot. Először azt hittem, hogy ennyi lesz, de a poharamat újratöltötte, a sajátját viszont nem. Kijelentette helyette, hogy mivel a tegnap én voltam az, aki rá figyelt, vigyázott és mikor kidőlt, ágyba rakta, ezért ma ezt visszaadja nekem, ő józan marad, én pedig seggrészegre ihatom magam. Nem értettem, hogy miért csinálta ezt, nem azért figyeltem rá este, hogy ma ő vigyázzon rám, semmi ilyesmi elvárásom sem volt. Sőt, valójában nem is szerettem volna emlékezet kiesést, elvégre ez volt a gólyatábor, amiből összesen csak egy van, igazából örömmel megörökítettem volna mindent, de az egy pillanatra se jutott eszembe, hogy a sárga földig igyam magam.

Niall nem így gondolta. Ő azt akarta, hogy érezzem magam maximálisan jól, teljesen gátlások nélkül, ahogy ő tette tegnap, és ő örömmel tartja majd rajtam a szemem. Bár próbáltam rávenni, hogy ha ez az, amitől ő érzi jól magát, akkor csinálja ezt ő, nem én, de nem tágított. Valójában szerintem csak kíváncsi volt a részeg Harryre, és a vele való mély lelkizésre, de ezt nem említettem meg neki.

Szóval így történt. Niall folyamatosan keverte nekem az italokat, vagy sört hozott, sőt, megkínált egy doboz Guinness-szel, a kedvenc ír italával, amire egyébként elég önző volt, mivel nem hozott sokat belőle.

Ahogy egyre emelkedett a véralkoholszintem, az idő körülöttem mintha felgyorsult volna. Hol a ház egyik sarkában nevettem Liammel, hol Colette és Bethany beszélgetésében okoskodtam, holott közöm se volt a témához, hol pedig a konyhában törtem össze egy üveg bort, amit persze nem én takarítottam fel, mert mire rendesen a tudatomig jutott, hogy mi volt a hangos csörömpölés, újra eltűntem a helyszínről. Az átmenetek nem maradtak meg, a teljes beszélgetések szintén nem, csak néhány pillanat között ugráltam jobbra-balra. Egészen addig, mígnem egy kéz elkapott.

- Várj csak, hova mész, Harry?

- Ó, Louis, sziaaaa! - köszöntem neki, és már elfelejtettem, hogy mit akartam csinálni, hova akartam menni, de még azt is, hogy kérdezett valamit. Saját magammal voltam elfoglalva, és azzal, hogy Louis-nak milyen kemény mellkasa van, ugyanis amikor megfogott a könyökömnél, kibillentett az egyensúlyomból és egyenesen ráestem. - Hű - mondtam ámélkodva és csak azután vettem el a kezem, hogy egy kicsit megtapiztam. Tényleg nem nagyon, csak egy icipicit.

- Niall! - kiáltott rá a barátomra, aki hűségesen követett oda, ahova csak mentem. Most megszeppenve nézett a tekintélyt parancsoló hangnem miatt. - Takarítsd fel a bort, mielőtt valaki a szilánkokba lép, addig figyelek Harryre!

- De...

- Csak takarítsd! - ez utóbbi kijelentés már inkább utasításnak hangzott, és Niall nem is akadékoskodott tovább, visszafordult a konyha felé. Engem hidegen hagyott a közjáték, de míg ő Niallel foglalkozott, én a két tenyerem közé vettem az arcát és addig erőszakoskodtam, amíg a fiúról rám nem kapta a tekintetét.

- Kék - mondtam. - Gyönyörű szép kék a szemed - beszéd közben óvatosan a hüvelykujjammal hozzáértem a bőréhez pont a szeme alatt, és végigsimítottam a vonalát. Louis először csak komolyan nézett rám, aztán ellágyult és a szája mosolyba futott.

- Leülünk? - kérdezte, mire én leengedtem a karjaimat és vidáman bólintottam. Louis-val bármit szívesen csináltam. A kanapéhoz vezetett, amin immár nem ült egy lány sem, majd az asztalhoz nyúlt és megfogott egyet a rajta álló kikészített vizespalackokból - Hű, én nagyon szomjas lettem - sóhajtott, majd a kupakot lecsavarva kortyolt az ásványvízbe, én pedig le se vettem a szememet róla. - Te nem vagy az?

Egyből bólogatni kezdtem, mert valóban, a szám kiszáradt, és pár korty víz nagyon jól esett volna. Ő átnyújtotta nekem, mire egyből a számhoz kaptam és megállás nélkül kiittam a vizet az utolsó cseppig. Mikor leengedtem a palackot, Louis elégedetten mosolygott, én pedig kivettem az ujjai közül a kupakot.

- Tudod, mit szeretnék most csinálni? - kérdeztem, miközben bezártam a palackot, de nem vártam meg a reagálást, egyből folytattam. - Üvegezni!

- Jó ötlet ez? - kérdezte bizonytalanul, de mikor láttam, hogy le akarna beszélni róla, hangosan elkiáltottam magam.

- Hé, srácok, ki akar üvegezni? - a kérdést a szoba több részéből kiáltások követték, majd miközben lepakoltunk az asztalról, a közepére helyeztem a palackot. Csatlakozott hozzánk Ava és Vera, akikbe szintén belebotlottam már az este folyamán, Liam, Zayn és Emma, akik a teraszról jöttek éppen izgatottan, illetve Colette, Bethany, Elise és Alex is. Az utóbbi kettő talán már jobban otthon érezte magát a mi házunkban, mint a sajátjukban.

Egy szóval mindenki ott volt, a takarítva bosszankodó Niallt kivéve.

Őszintén szólva, bár az én ötletem volt, nem fordítottam nagy figyelmet a játékra. Persze részt vettem, így mikor bevontak engem is a feladatokhoz, akkor aktívan ott voltam, azonban folyton elterelődött a tekintetem, a gondolataim. Az egyik pillanatban az üveg pörgése kötött le, a másikban a mennyezetről lógó lámpát figyeltem, aztán Louis szemét, Niallt, ahogy takarít, Colette haját - sőt, meg is érintettem az engedélyével, aztán Louis mosolyát, újra az üveget, Verát, ahogy új italt kevert, Louis haját, a kint villódzó fényeket, Louis vállait...

A feladatok azonban pörögtek. Többek között megmaradt, hogy Alex egy kör erejéig levette a pólóját, Emma és Elise smároltak, Zayn elmondta, hogy életében eddig 3 személlyel feküdt le, Colette kiszívta Liam nyakát, illetve Verának bodyshotoznia kellett velem. És ahogy telt az idő, ahogy kezdtem józanabbul viselkedni, már én is tudtam csak a játékra figyelni.

- Harry! - hallottam a nevemet Bethany hangján, amikor az üveg szája felém esett. Bátran néztem rá, míg ő kedvesen mosolygott. - Melyik lányt találod a legvonzóbbnak?

A kérdés váratlanul ért, és egy kicsit meg is lepődtem. 7 lány volt a szobában, de egyikre se tudtam se azt mondani, hogy vonzóbb a másiknál, se azt, hogy taszítóbb. Rövid haj, hosszú haj, szőke, barna, göndör, egyenes, kék szem, barna szem, karcsúbb alkat, vagy teltebb, mindegyik vonás megjelent, mégsem tudtam, hogy kihez vonzódnék leginkább.

Verát már a kezdettől fogva aranyosnak találtam. Alex, a rövid hajával és a személyiségével egyértelműen vagány volt. Emma barna loknis haja kifejezetten szép volt, míg Colette sötét bőre és raszta haja egy nagyon harmonikus egyedet alkotott. Viszont ha olyan szempontokat vennék figyelembe, amit egy hetero srác is megtenne, Avat kellene mondanom, ugyanis ő volt a legformásabb.

- Gyerünk már, nem olyan nehéz! - noszogatott Beth, de ő nem tudta, hogy nekem igenis az volt. Ráadásul senkit se szerettem volna megbántani.

- Csak egy név, Harry! - szólt bele Liam is, és mikor a többiek is elkezdtek elégedetlenkedni, felment bennem a pumpa.

- Ez a név igenis lehet nehéz, ha az ember meleg!

Csend. Megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy a fejemben megszülető gondolatot hangosan mondtam ki, felemelve a hangomat, hogy mindenki hallja. Egyáltalán nem szándékos volt.

Mikor felnéztem, mindenki engem nézett, de a tekintetekbe már nem mertem belenézni. Nem arról volt szó, hogy nem akartam elmondani, sose rejtegettem. De ez most túl gyors volt, túl korán, túl hirtelen, túl sok ember előtt. Egyszerűen nagyon sok volt a ,,túl" és nem bírtam odabent tovább. Nem figyeltem, hogy reagálnak, nem figyeltem mit mondanak, csak minél hamarabb levegőhöz kellett jutnom.

Rohantam az ajtóig, és bár hallottam pár kiáltást, nem értettem, és nem is fordultam hátra. Most egyszerűen csak józan gondolkodásra lett volna szükségem. Kár, hogy éppen annak voltam híján.

Nem tudtam merre menjek, de nem is igazán érdekelt. Csak vitt magával a lábam, nem foglalkozva a kint mulató évfolyamtársaimmal, a mögülem hallatszódó léptekkel, se semmivel. Hamarosan a strandon kötöttem ki, ahol még mindig sokan voltak más karokról. Gondoltam arra, hogy bemegyek a vízbe, mert ott nem keresnének és a hideg vízben talán kicsit sikerül kijózanodnom is, azonban mégsem tettem, helyette elindultam a tóparton, az erdős oldalon és követtem a kitaposott ösvényt. Lassan a nevetések, kiabálások elhalkultak, én pedig mikor már nyugodtabb környezetben éreztem magam, lassítottam a lépteimen.

Próbáltam komolyan gondolkodni, de nagyon nehéz volt. Bármikor, amikor valami hülyeségre terelődtek a gondolataim, vagy megbotlottam, nevettem magamon. Talán perceken keresztül. Ötletem se volt, hogy mennyi idő lehetett, de az elfogyasztott alkohol miatt előttem minden sokkal gyorsabban pörgött. Ahogy mozgattam a fejemet, olyan volt, mintha a fák nem is maradtak volna egy helyben, hanem velem együtt mozdultak volna. Végül azt se tudom, hogy hogyan, de egy elhagyatott, kicsit régi, fa mólón kötöttem ki, a papucsomat ledobtam, és bokáig a lábamat a vízbe lógatva dőltem hátra, hogy a ragyogó csillagos éggel szemezzek.

Felemeltem a jobb kezemet és a kinyújtott tenyeremet az ég felé mutattam. Felemeltem a balt is, és mozgatni kezdtem a csuklómat, mintha a rengeteg csillagnak integetnék. Aztán összefűztem az ujjaimat, kifordítottam a kezem és megropogtattam őket. Lassan leengedtem a karjaimat és a mellkasomra tettem a még mindig összefont ujjaimat, és nagyot sóhajtottam.

Úgy éreztem mindennek pont annyi értelme volt, mint az előbbi mozdulatsoromnak. Egyáltalán semmi. Hirtelen nem értettem, miért élünk, mi célunk van a világon. Aztán rájöttem, ezt sose tudtam, csak még nem gondolkodtam rajta. Tessék, ilyen helyzetbe kell kerülnöm ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljenek bennem kérdések.

Aztán magamon gondolkodtam el. Szerencsésnek tartottam magam azért, mert sosem volt dolgom masszívan homofób emberekkel, így lényegében eddig rossz tapasztalatom a homoszexualitásommal kapcsolatban még nem volt, valamiért mégsem tudtam egyből mindenki orrára kötni, hogy kihez vonzódom. És ez az, a világ ott volt elrontva, hogy még ha soha nem is bántott személyesen senki, nem bíztam az emberekben. Nem lehetett megbízni senkiben. Pedig ideálisan ez nem bizalom kérdése lenne, elvégre ezt ugyanúgy nem mi választjuk, mint a hajunk színét és azt mégsem próbáljuk takargatni, vagy leplezni. Meleg, biszexuális vagy hetero, annyi a különbség, mint barna, szőke és vörös hajú emberek között. Akinek meg nem tetszik, bekaphatja, mert ez vagyok én és amíg én se szólok bele az ő életébe, vagy hordom a földig amiatt, mert fekete hajjal született, addig örülnék, ha a hozzám hasonló embereket is békén hagynák a szexualitásukkal.

Több tíz perc is eltelhetett, amíg a melankolikus magányomban az éjszakai eget tanulmányoztam. Az üvöltő gondolatokat a fejemben egyszer egy rozoga léc halk nyikorgása törte meg, ahogy valaki felém közeledett a mólón. Felkönyökölve néztem hátra, ki lehet az, és Louis alakját ismertem fel a sötétben. Ő éppen nem rám nézett, és én visszadőltem a koszos fára. Egyedül akartam lenni és ezt azzal próbáltam jelezni, hogy nem foglalkoztam a jelenlétével.

Ennek ellenére ő szó nélkül sétált ki a széles mólóra, guggolt, majd ült le mellém és mielőtt a lábát a vízbe lógatta volna, pont mint én, levette a papucsát és az oldalához helyezte.

Hátradőlt és egy nagyot sóhajtott, ahogy meglátta a felettünk elterülő égboltot, én meg elmosolyodtam rajta. Valóban lenyűgöző volt.

Aztán nem szólt semmit. Feküdtünk egymástól vagy fél méterre, néma csendben, a faleveleket fújó szél még a lélegzetvételeinket is elnyomta. Vártam, hogy megszólaljon, akartam, hogy megszólaljon, mondjon valamit, de nem tette. Ahogy én sem. Az idő telt, a strand felől ide hallatszódó halk kiáltások lassan teljesen eltompultak, és mi maradtunk immár ketten, a saját-saját magányunkban.

- Bárcsak ilyen lenne az ég otthonról is! - nem tudom, hogy mi vette rá a fiút, hogy éppen most, talán fél órával azután, hogy idejött, megszólaljon. Felé fordítottam a fejemet. Louis alapvetően is gyönyörű arca, férfias arcvonásai most a holdfényben fürödtek, festői képet alkotva róla. Nem nézett felém, de tudtam, hogy érzi a tekintetemet.

Szerettem volna tudni, mi járhat a fejében. Miért jött ide? Vagy mit gondolhat rólam? Az egész helyzetről? Valójában szerettem volna igazán megismerni őt, az eredeti Louis-t. Hallani akartam a gondolatait, mert tudtam, hogy ott egy ártatlan, tiszta fiú lakozik, mindenféle maszk nélkül. És én őt akartam. De most se szóltam semmit, végül visszafordítottam a fejem, és újra a csillagokat kezdtem céltalanul bámulni.

- Vajon mennyi ideig tartana megszámolni a csillagokat? - szólalt meg alig pár perccel később újra, én pedig nem bírtam tovább, újra ránéztem és megkérdeztem az első kérdést, amire tudni akartam a választ.

- Mit csinálsz, Louis?

- Mit csinálok? - kérdezett vissza és sötétben most mélykék szemeit összeakasztotta az enyéimmel.

- Miért jöttél ide?

- Niall megbízhatatlan, és neked nem jó, ha most egyedül vagy.

- Pedig jó lenne.

- Nem lenne.

- De igen!

- Akkor nekem nem, oké? - Louis már a hangját megemelve vágott vissza, mikor újból ellenkeztem. Elhallgattam és egy kicsit át kellett gondolnom, hogy mit is akart ezzel kifejezni.

- Aggódnál értem?

- Talán.

Ilyen kimerítő válaszokat kaptam, majd újabb hallgatásba kezdtünk visszanézve az égre. Ahogy újabb percek teltek el, lassan kezdtem megszokni a jelenlétét. Mivel tudott olyan csendben lenni, mintha ott sem lenne és az előbbiekből következtetve beszélgetésre is nyitott volt, úgy döntöttem, hogy hangosan gondolkodom tovább.

- Miért egy ilyen világban élünk? - tettem fel a kérdést és remélni tudtam, hogy érti a vonatkoztatást.

- Nem tudom - sóhajtott lemondóan.

- Miért befolyásolják ennyire az emberek az embereket?

- Nem tudom.

- Miért nem tud az emberiség megoldást keresni, vagy egyszerűen csak túllépni azon, hogy van férfi, aki a férfiakat szereti és nő, aki a nőket? Könyörgöm, az ókori Görögországban ez nem zavart senkit, vagy legalábbis ilyen jellegű forrás nem maradt fent, pedig nekik az isteneik között is akadtak melegek, vagy minimum biszexek. Miért kell azóta mégis folyamatosan harcolni azért, hogy elfogadjanak minket?

Louis ezúttal csendben maradt, mire felé néztem és mikor ő is felém fordította a tekintetét, suttogva kérdeztem újból.

- Miért tartok attól egy új társaságban, hogy nem fogadnak el annak, aki vagyok, amikor még sosem volt kifejezetten rossz tapasztalom? Miért van bennem ez az ösztönös óvatosság, ha ez egy olyan dolog, amiről nem is tehetek?

A hangom elcsuklott, ahogy a mondat végére értem, de a könnyeimet mindennél jobban vissza akartam fogni. Egy mégis elszabadult, és a szemem sarkából egyenesen a jobb fülem felett, a hajtöveimhez futott.

Halk vízcsobogást követően Louis lábfeje az enyémhez ért, mire nem titkoltam a meglepődésemet. Ő elmosolyodott, majd talpával lassan végigsimított a bokámtól a kis lábujjamig.

- Harry, lehet, hogy úgy gondolod nem ez volt a megfelelő hely és idő egy coming outhoz. Lehet, hogy nem ennyi ember előtt akartad volna csinálni, és lehet, hogy egyáltalán nem akartad volna csinálni, nem tudom. De most mindenkit bedobtál a mélyvízbe, és bár nem vártad meg az eredményt, de kiderült, hogy mindenki tud úszni. Senki se akadt fenn a dolgon, inkább csak mindenki aggódni kezdett érted. Nagyon gyorsan eltűntél, és mindannyian nekiálltunk téged keresni. Bár értem az aggodalmadat, de ez a társaság elfogadott.

Nem szóltam semmit, viszont egy sóhajtást követően felültem, amitől még kicsit megszédültem, de ezt figyelmen kívül hagyva a lábainkra néztem. Louis még mindig tartotta a testi kontaktust, ahogy azonban felült, maga alá húzta a lábait is, majd lazán lóbálni kezdte.

- Emellett Zayn is meleg - mondta, majd hozzátette: - Ahogy Alex is.

Az első név nem lepett meg, a második azonban sokkal inkább. Ha Alex leszbikus volt, akkor az a tánc Louis-val... az nem lehetett valódi. És ez a mai viselkedésüket is megmagyarázná. Hogy erre miért is nem gondoltam?!

Azonban nem hagytam figyelmen kívül azt sem, hogy önmagát nem tette a felsorolásba. Az okára ötletem egyelőre nem volt, viszont rákérdezni se akartam szándékosan.

- De nem ez a lényeg! - vitatkoztam és a hirtelen mozdulataim miatt az arcomba hulló hajamat a fülem tűrtem, de sikertelenül. - Az egész világ zavar, mert rejtegetnem kell egy velem született dolgot, mert még mindig vannak olyan berögzött emberek, akik nem fogadják el, ami vagyok és beszólnak, mikor alkalmuk van rá.

- A világ szar hely, ezt aláírom - mondta Louis bólintva.

- És a benne élő emberek is szarok.

- Ebben nem értünk egyet.

- Miért?

Louis nem válaszolt egyből. Az arcomat nézte, amire most valószínűleg világundor ült ki. Mélyen a szemembe nézett, én pedig pislogás nélkül viszonoztam a kontaktust, amit végül ő szakított meg és arra néhány hajtincsre nézett, amit az előbb nem sikerült hátratűrnöm. Felemelte a kezét és azokhoz közelítette.

- Itt vagy például te! Szar emberek között nem tudtál volna úgy felnőni, hogy ilyen legyél - a rakoncátlan tincseimet a fülem mögé simította, és újra felvette a szemkontaktust. Láttam, hogy folytatná, mégis félbeszakítottam.

- Azt se tudod milyen vagyok, csak két napja ismerjük egymást!

- Azalatt a két nap alatt pont annyi színt és boldogságot vittél a napjaimba, amit valaki talán egy életen keresztül se kap meg - érvelt, én pedig nem tudtam ellenvetést hozni, sőt lényegében reagálni sem. Még sose mondtak nekem ilyet, de kifejezetten jól esett hallani. - Hidd el, Harry, a világnak szüksége van olyan srácokra, mint te! Szükség van rád is! - mosolyodott el, aztán megsimította a vállamat a felkaromig, ahová már nem ért a póló anyaga. - Fázol? Tiszta libabőr vagy!

Bólintottam egyet, mire felállt és engem is felsegített. Mikor felegyenesedtem, egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, de Louis nyomban ott volt és megtartott, így óvatosan lépkedtünk le a mólóról, miután felvettük a papucsokat. Csendben mentünk vissza a táborhelyre, ahol már elég visszafogottan buliztak az emberek. A zene csak halkan szólt néhány házból, míg házon kívül már egy gólyát se láttunk.

- Mennyi lehet az idő? - kérdeztem, és mikor Louis előkapta a telefonját, felém mutatta a képernyőt. 4 óra 26 percet mutatott. - Úristen! Ugye nem keresnek engem még mindig?

- Majdnem egy órája írtam nekik, hogy megvagy, szerintem a nagy részük már alszik. Liam barátod viszont meglehetősen aggódott - magyarázta én pedig bólintottam, mert ez tényleg elég rá jellemző volt.

Csendesen surrantunk be a házunkba, majd a kihalt, szeméttel teli nappalin keresztül jutottunk el a szobánkig, aminek az ajtaját csak nagyon óvatosan nyitottuk ki, hogy ne ébresszük fel szándékosan az alvó szobatársainkat. Ahogy beléptünk, csak egyiküket találtuk ébren, Liamet. Fülében fülhallgatóval ült az ágyán és az arcát a telefonja képernyője világította meg.

- Harry! - suttogta megkönnyebbülten, és felpattant az ágyból, mire odamentem hozzá egy ölelésre. Erősen szorított magához, mint aki valóban aggódott értem és ez nagyon jól esett.

- Jól vagyok - suttogtam vissza, és lassan elengedtem őt. - Beszélhetnénk még? - kérdeztem, mire ő hezitálás nélkül bólogatni kezdett és az ágya felé intett. Louis-ra pillantottam, aki a telefonja fényerejével próbálta megtalálni a pizsamáját, majd újra kilépett az ajtón, hogy a fürdőben átvehesse.

Leültünk az ágyra, majd a falnak támaszkodva kezdtem nagyon halkan, visszafogottan suttogni, hogy tényleg csak Liam hallja. Elmondtam neki mindent. Mindent Louis-ról, az iránta érzett kezdetleges, de fokozatosan és megállás nélkül erősödő érzéseimről, illetve a közöttünk történt pillanatokról. Nem tűnt úgy, mint akit nagyon megleptem volna, viszont nekem szükségem volt arra, hogy kibeszéljem magamból.

És szükségem volt egy barátra is, akiben teljes mértékben megbízhattam.

Heeey!

Mit gondoltok erről a fejezetről? Tetszett nektek? Én amikor írtam minden annyira magam előtt volt, mint amikor filmet nézek, remélem ezt sikerült átadnom is:)) 

Őszintén amúgy nekem talán ez a kedvencem az I. rész fejezeteiből (najó, lehet, hogy nem;) ), nektek melyik az eddig? Van kedvenc jelenetetek? 

Illetve hogy álltok a 1D héttel? Mennek a hashtagek, és a streamelés 24/7?

Köszönöm, hogy elolvastátok!!<33