Egy teljes hét telt el azóta, hogy Louis és én újból nem álltunk szóba egymással, de ezúttal úgy tűnt, rendesen megsértődött rám. Nem mondom, hogy nem értettem meg, mert tudtam, hogy igaza volt, és ha vasárnap este Alex megtalálta őt és beszámolt neki arról a fenomenális csókról, amiben részem volt a veszekedésünk után, akkor minden bizonnyal jobban a pokolba kívánt, mint valaha, de ezt most magasról leszartam. Ő kezdett úgy beszélni velem, ahogy egy kutyával se kéne, úgyhogy én azt is teljesen jogosnak tartottam, ami az én reakcióm volt a történtekre.

Az utóbbi napokban elgondolkodtam azon is, hogy mennyire lehetünk képesek mi egy harmonikus kapcsolat fenntartására, ha mind a ketten ennyire lobbanékonyak és impulzívak voltunk, hogy néha a vita hevében már szinte teljesen ki is fordultunk önmagunkból, aztán napokig vagy akár hetekig nem beszéltünk a másikkal. Bár még nem volt egy hosszabb távú kapcsolatom sem, biztos voltam benne, hogy ez nem könnyítette volna meg a helyzetünket. Emellett arra is rájöttem, hogy Louis-nak és nekem sok mindenben hasonlított a személyiségünk, amit szintén biztosan ki lehetett volna használni egy kapcsolatban, mi viszont csak egymás ellen fordítottuk.

Mindent egybevetve: sokat kellett volna dolgozni azért, hogy Louis-val tényleg bele tudjunk kezdeni egy kapcsolatba és sok mindent kellett volna átbeszélnünk, kimondanunk úgy, hogy egyikünkben sem megy fel a pumpa, mert ha nem tesszük, és a kapcsolatunkat szőnyeg alá söpréssel indítjuk, akkor az biztosan nem lesz hosszútávú. Le kellett volna ülnünk kettőnek, egyedül, és minden félreértést, minden sértettséget és fájdalmat meg kellett volna beszélnünk ahhoz, hogy újra értékes emberként tekinthessünk a másikra. Ezt viszont nem lehetett ráerőltetni senkire. Mindkettőnknek akarnia kellett volna, hogy rendbetegyük a kapcsolatot.

Amíg viszont erre egyikünknek se volt igénye, addig a gondolatnak se volt értelme, egyetlen vállrándítással vetettem el, és leszálltam a távolsági buszról, ami Liam városában tett le engem. Pár napja hazaengedték őt a kórházból, úgyhogy muszáj volt találkoznom vele, és ez a vasárnap volt a legelső nap, amikor volt rá lehetőségem. Alig vártam, hogy végre ne csak telefonon, hanem élőben is láthassam, meggyőződhessek róla, hogy valóban itt volt, élt és egyre jobban érezte magát. Egyedül a kemoterápiákra kellett bejárnia Manchesterbe, amik után rendszerint órákig rosszul volt, de általánosan már sokkal erősebbnek tűnt. Ami pedig talán a legfontosabb volt, hogy most haza kerülhetett, ahol nem nővérek, és orvosok vették körül, hanem a családja és Zayn. Az utóbbi csak akkor hagyta el a házat, ha muszáj volt, szinte már oda is költözött, amit Liam szülei szerencsére nem bántak. Ott aludt, ott evett, ott tanult. Egyedül a gyakorlatokra járt be, még az előadások nagy részét is kihagyta. Bevállalta az egy órás utat be a városba és ki onnan a busszal, mindezt azért, hogy tényleg akkor lehessen a fiúja mellett, amikor neki szüksége volt rá. Zayn azzal próbálta folyamatosan elterelni a gondolatait, hogy Liamről gondoskodott. Minél többet lehetett mellette, hozhatott neki egy pohár vizet vagy segíthetett neki ablakot nyitni vagy betakarózni, ő annál jobban érezte magát, mert úgy érezte, akkor tett meg mindent, amire képes volt. Biztos voltam benne, hogy ez a múltbeli fájdalmát és bűntudatát is enyhítette.

A telefonom térképéből felpillantva láttam meg a házat, amelyet kerestem, és amikor megbizonyosodtam arról, hogy a kapucsengő mellett a Payne név szerepelt, röviden megnyomtam. Bentről kutyaugatás hangzott fel, mire elmosolyodtam és alig pár másodperccel később nyílt az ajtó és kifutott rajta fekete bundájú kutya és a kerítésen keresztül próbált megismerni, amíg nem követte őt Liam anyukája is mosolyogva.

- Harry! - szólított meg, én pedig széles vigyorral köszöntem neki. - Köszönjük, hogy eljöttél! - mondta, és ahogy kinyitotta a kaput, gyorsan magához húzott egy ölelésre, mielőtt a kis pajkos kutyusuk hozzám férkőzhetett volna. - Gyere beljebb! - invitált, miután elengedett. - Georgie-val ne is foglalkozz mindig bolond, ha új embereket ismerhet meg. Remélem nem bánod, hogy kicsit barátságos.

- Dehogy is! - ráztam meg azonnal a fejem és ahogy Liam anyukája kicsit hátrébb lépett, én leguggoltam az alig térdig érő kutyához, aki csaholva, a farkát eszement tempóban csóválva ugrott azonnal a combjaimra, hogy felérjen az arcomhoz. Én a nyakamat felfelé nyújtva próbáltam védekezni, így csak az államat érte el, amit nem is bántam. - Szia, Georgie! - dögönyöztem meg az oldalát, ő viszont nem adta fel, folyamatosan azzal próbálkozott, hogy puszit adjon az arcomra, én pedig nem győztem kerülgetni, amíg végül újra fel nem egyenesedtem és Liam anyukáját nem követtem be a házba.

- Szia, Harry! - köszönt nekem Liam apja is, amikor beléptem az ajtón. A laptopja képernyője mögül nézett fel rám és egy pillanatra levette az orrán csücsülő szemüveget. Mosolyogva köszöntem vissza neki, majd körbenéztem a helyiségben, hátha Zaynt, esetleg Liamet is ott találom, de egyikük sem volt jelen.

- Liam szobájában vannak - felelt a fel nem tett kérdésemre a fiú anyukája, majd tett pár lépést egy kisebb folyosó felé és ott az egyik ajtóra mutatott. - Itt.

- Köszönöm! - biccentettem, és mikor már megszabadultam a cipőmtől és a kabátomtól is, arrafelé vettem az irányt.

Halkan kopogtam az ajtón, és amikor Liam halk hangja hallatszódott ki a szobából, óvatosan benyitottam. Két kíváncsi barna szempár szegeződött rám, én pedig azonnal elmosolyodtam. Részben azért, mert végre újra élőben láthattam a fiút, és az arcán mosoly tündökölt, részben pedig Zayn miatt, aki Liam ágyán ült, hátát a falnak döntve, míg Liam a takarójába burkolózott egy félig ülő, félig fekvő pozícióban. Zayn kezében gitár volt, de az érkezésemre már nem pengetett tovább és Liam is izgatottan tornászta feljebb magát.

- Harry! - örült meg nekem Liam, mire én is észbekaptam, gyorsan becsuktam az ajtót és extrém gyorsasággal teremtem Liam mellett és öleltem át, miközben ő is szorosan húzott magához.

- Istenem, de hiányoztál! - szólaltam meg, és igazából most, hogy újra éreztem az illatát, meg a még mindig gyönge testét a karjaim között, jöttem rá, hogy mennyire is. Az érzés, hogy bármikor elveszthettem volna Liamet, szörnyű volt. Bár butaság lett volna azt gondolni, hogy már elmúlt a veszély, mert a fiú bármelyik pillanatban visszakerülhetett a kórházba, én mégis megkönnyebbültem, hogy már hazajöhetett és itthon olyan szeretetet kaphatott, ami sokkal többet segíthetett neki a gyógyulásban, mint a folyamatosan sietésben lévő orvosok.

- Te is nekem! - suttogta, majd lassan elengedtem, hogy jobban szemügyre vehessem. Liam arca sápadt volt kicsit, mégis telis tele élettel. A szája őszinte és boldog mosolyba görbült, és csillogó szemekkel nézett rám. A haját és szemöldökeit most a terápiák miatt ideiglenesen elvesztette, de az orvosok állították, hogy még vissza fognak nőni. A számat összeszorítva néztem őt, mert bár láttam már miközben videochateltünk, aközben is, most mégis újra lesújtott, hogy beteg volt.

Ő elnézve rólam, Zaynre vezette a tekintetét és kedvesen rámosolygott.

- Maradhatok egy kicsit kettesben Harryvel? - kérdezte finoman, de el se tudtam volna képzelni olyan helyzetet, hogy Zayn erre azt felelje, hogy nem. Bár így is megkaptam egy morcos pillantást, hogy nem töltheti ezt a pár percet Liam mellett, de bólintott, majd készséggel felállt és a kijárat felé indult, kezében még mindig a gitárt tartva. Csendben csukta be maga mögött az ajtót, amit Liammel mindketten végignéztünk, de rögvest utána visszafordultam a fekvő felé.

- Hogy vagy? - kérdeztük szinte egyszerre, de mosolyogva meggyőztem, hogy ő válaszoljon először.

- Azt hiszem egyre jobban csak a kemoterápiák borítanak ki még mindig - húzta el a száját, és a fejét hátradöntötte a falhoz.

- Meddig kell még visszajárnod?

- Az orvosom egyelőre ezt még nem kötötte az orromra - felelte. - Gyanítom, hogy még hetekig.

- Sajnálom - néztem rá szomorúan, ő pedig lemondóan sóhajtva ingatta meg a fejét.

- Én azt sajnálom, hogy most szüneteltetni kellett a One Direction-ös próbákat meg fellépéseket. Nagyon olyan érzésem volt, hogy felszállóágban voltunk, és félek, hogy a szünettel inkább elveszítjük az érdeklődést.

- Épp ellenkezőleg - vitatkoztam vele a fejemet rázva és megnyitottam a telefonomon a legutóbbi videónkhoz érkezett kommenteket, majd Liam felé mutattam. - Sokan kérdezik, hogy mi történt, mi miatt maradt ki az elmúlt hetekben a fellépés. Alex kiírt egy üzenetet a banda instafiókjából, hogy kórházba kerültél, és mindenki aggódik, meg jobbulást kívánt - magyaráztam, Liam pedig meglepődve hallgatta. - Úgyhogy először gyógyulj meg, a többivel meg ráérünk akkor is foglalkozni. Most aligha lennénk olyanok, mint hetekkel ezelőtt.

- Louis miatt? - tapogatózott a fiú, én pedig bólintottam. - Mikor még bent voltam a kórházban, Zayn egyik este felhívott, hogy végre rendben lesztek ti ketten, és nagyon örült nektek, egy napra rá pedig mikor beszéltünk már egyáltalán nem volt lelkes és azt mondta tudhatta volna, hogy túl szép volt, valóság legyen.

Felnevettem Liam szavain, mert teljesen el tudtam ezt képzelni Zaynről, és az igazság az volt, hogy már én is nehezen hinném el, hogy igaz, ha hirtelen minden úgy fordulna, hogy Louis-val ketten lassan, de biztosan újra elindulnánk a párkapcsolat felé vezető úton. Ez nem a mi műfajunk volt, csak egy próbálkozás volt, hátha. Egyszerűen túl bonyolult volt már az egész múltunk ahhoz, hogy bármi hagyományos módon jöjjünk össze.

- Elég összetett - bólogattam végül, és megdörzsöltem a homlokomat. - Valószínűleg már réges rég együtt lennénk hivatalosan is, ha nem lennénk mind a ketten ennyire hirtelen haragúak és makacsok - csóváltam meg a fejemet, majd Liamre néztem, aki figyelmesen hallgatott engem. - De most nem akadtam ki rajta annyira, mint korábban. Van egy srác...

- Róla is hallottam már - bólogatott nevetve -, bár még nem tőled.

- Telefonon keresztül annyira ebbe nem akartam belemenni, mert ha neked se tetszik, ahogy Zaynnek se tetszett, akkor egy gombnyomással meg tudod szakítani a beszélgetést, így viszont könnyebben végig tudsz hallgatni - fejtettem ki, mert bár tényleg egész sokat beszéltünk telefonon is Liammel és be is akartam avatni, ez mindig visszatartott.

- Na akkor halljam most a te szádból is! - bólintott egyet, mint aki elfogadta az érvemet, és várakozón nézett rám. - Harry, igaz?

- Igen - mosolyodtam el. - Legalább nem nehéz megjegyezni - tettem hozzá, Liam pedig vigyorogva bólintott. - Harryvel már korábban is találkoztunk, szintén amikor zűrösök voltunk Louis-val, de akkor nem volt több szavaknál. Mikor Sky-jal elmentünk a szállodába, akkor találkoztunk újra és az változtatott meg sok mindent. Kavartam vele - mondtam, és vártam Liam reakcióját, de ő mielőtt bárhogy elítélte volna a döntésem, várta a folytatást. - A tábor óta minden csak Louis-ról szólt nekem, senki mással nem kezdtem ki, és vele volt lehetőségem. Tudni akartam, hogy mennyire különleges Louis. Amikor pedig rájöttem, hogy nagyon, ő megtudta, hogy Harryvel találkozgattunk, meg csókolóztunk, és kitört. Úgy beszélt velem, ahogy szerintem egyáltalán nem érdemeltem volna meg és teljesen felhúzott. Úgyhogy amikor mondtam neki, hogy kapja be, ő meg mondta, hogy majd inkább Harry, akkor már ellepte az agyamat a lila köd és lefeküdtem Harryvel. Ami vicces, mert a Louis-val való veszekedésünkben ő is hangoztatta hogy szeret engem és én is, hogy ő különlegesebb bárkinél.

- Ti le is feküdtetek? - hüledezett most először Liam, amiért így mellékesen nem tudtam hibáztatni. Nagyon hirtelen ötlet volt, és ha alaposabban átgondoltam volna, valószínűleg nem feküdtem volna le vele, viszont így se bántam meg ezt. Szerencsére Harryvel nem változtatott a kapcsolatunkon sokat, csak fejlődött kicsit. Ezt pedig végsősoron nem bántam meg, főleg, hogy Louis-val azóta szóba sem álltunk. - Ezt eddig nem tudtam.

- Zaynnek nem akartam ezt kifejteni, mert féltem, hogy olyan mélyre kerültem volna a szemében, ahonnan soha nem mászok ki - vallottam be.

- Ez egy jogos félelem - bólintott Liam, és a homlokához érve sóhajtott egyet. - És akkor most hogy állsz Louis-hoz? Vagy mit szeretnél?

- Őszintén, én adnék még esélyt egy kapcsolatnak - feleltem. Mióta már rájöttem, hogy Louis más volt, mint a korábbi fiúim, más volt, mint Harry, már tudtam, hogy kár lenne ezt elvesztegetni és feladni a harcot, mégis, efölött a gondolat felett győzött a makacsságom. - De nem fogom megtenni az első lépést. Egyelőre rendben vagyok azzal a helyzettel, amiben vagyunk, mert igazából Harryt sem szeretném elveszíteni. Tartok attól, hogy ha összejövünk Louis-val, akkor ő nem fogja díjazni, ha vele szeretnék találkozni, márpedig én akarok majd. Most viszont korlátlanul tölthetek vele időt, úgyhogy maximum ha már tényleg hiányozni fog Louis, akkor fogok tenni valamit érte, egyelőre megvagyok.

- És ha ő kezdeményezne? - érdeklődött Liam.

- Adnék esélyt, mondom. Csak ne várja el tőlem, hogy ne találkozzak Harryvel. Ő lassan legalább olyan fontos nekem, mintha a banda tagja lenne.

- Mhm - hümmögött elgondolkodva Liam, miközben piciket bólogatott. - Én mindenesetre szurkolok nektek - nézett fel rám, és kicsit talán félénken elmosolyodott, mintha félt volna attól, hogy ezzel rosszat mond. Én szélesebben viszonoztam, ezzel kifejezve, hogy nem bántam a megjegyzését.

- Azt hiszem, arra szükség is van - bólintottam Liam szemébe nézve, majd róla elnézve sóhajtottam. - De ha ő nem fog kezdeményezni én se fogok, az fix!

- Talán ha nem ragaszkodnál ennyire az igazadhoz, Harry, és meg tudnátok beszélni, akkor mindketten sokkal boldogabbak lehetnétek. Egymás mellett.

- Talán igazad van - biccentettem újból, de nem igazán engedtem be a fülemen azt, amit mondott. - Kiderül, ha kezdeményez majd.

...

Már átléptük a karácsony előtti utolsó hét felét is, de Louis még mindig nem szólt hozzám, sőt, szinte rám sem nézett, csak Niallel és Zaynnel beszélt az egyetemen, utána pedig rögtön lelépett. Én nem zavartattam miatta magamat, délutánonként Harryvel és Sky-jal találkoztam, néha külön-külön egyikükkel, de mivel elég jól kijöttek, többször találkoztunk hárman is.

Az egyetlen dolog, ami rendkívül zavart, az a pénteki vizsgaelőadás volt, mert én még nem voltam teljesen biztos abban, hogy melyik dalt akartam eljátszani. Az utóbbi napokban mindig vagy az egyik, vagy a másik felé hajlottam, de most, egy nappal az előadás előtt teljesen tanácstalan voltam. Sokszor azért akartam az Elise szerint jobb számot előadni, mert oda akartam vágni Louis-nak, hogy tudja, nekem mennyi fejfájást és ambivalens érzéseket okozott az, mikor azt hittem, egyszerűen csak kihasznált engem és sose lesz valódi a szerelme irántam. Máskor viszont inkább magamban tartottam volna mindezt, mert nem akartam, hogy bárhogyan is hasson rá, akár olyan irányba, hogy megsajnáljon és bocsánatot kérjen, akár hogy megsértődjön és elvegye az esélyét egy lehetséges békejobbnak.

Ugyanennyire voltam ellentmondásos Harryvel kapcsolatban. Egy nap már közvetlenül ajtónyitás után lesmároltam, másnap meg nem is kerestem, vagy ha találkoztunk, kerültem a testi kontaktust. Ő mindig alkalmazkodott hozzám, mintha neki mindegy is lenne, melyik állapotomban voltam éppen, ezt pedig nagyon szerettem benne. Ha éppen olyanom volt, hogy egy beszélgetés közben akartam szenvedélyesen megcsókolni, partner volt benne, ha pedig csak társaságra vágytam, órákon keresztül beszélgetett velem.

Ezt az állapotot egyébként nagyban befolyásolta az aznapi kapcsolatom Louis-val, mert bár nem volt jellemző az, hogy egy beszélgetésbe kapcsolódjunk, ha mégis hallotta egy mondatomat, ami nem tetszett neki, előszeretettel horkant fel, majd ellépett tőlünk. Minden egyes ilyen pillanattal annyira felhúzott, hogy volt, hogy Niallnek kellett elkapnia a karomat, hogy ne menjek utána. A másik, ami rendkívül felcseszett, amikor én hallottam egy-egy beszélgetés foszlányt Louis és bárki között. A fiú állandóan próbálta mutatni, hogy mennyire jól volt minden után, ami közöttünk történt, és folyamatosan mindenkivel poénkodott és nevetett. Egyedül azt felejtette el, hogy én ismertem már annyira, hogy ne dőljek be ennek az álcának. A szemeiben égő keserűség mindenről árulkodott, sőt, olyan érzésem volt, hogy nőtt is azóta a hétvége óta, amikor Liamnél voltam. Hozzám viszont mindennek ellenére egyetlen szót sem szólt, se jót, se rosszat. Ez a teljes némaság az irányomban valahol mélyen folyamatosan frusztrált és néha már én próbáltam kiprovokálni belőle valami sértést az irányomban, mert azt akartam foglalkozzon velem. Tudtam, hogy nem engedett még el legbelül, tudtam, hogy még lenne benne vágy küzdeni, mégis, az, hogy ezt nem mutatta ki rendesen, el tudott bizonytalanítani. Ezért is volt annyit szükségem Harryre. Ő volt az, akire mindig számíthattam, egyenes és nyílt volt velem a kezdetektől.

Csütörtök délután, egy nappal a fellépés előtt lázasan pengettem a húrokat és dúdoltam a dalokat, amik közül képtelen voltam választani. Sky-t és Harryt vártam a lakásomba, hogy segítsenek ők dönteni nekem, ugyanis bármennyire is megbíztam Elise-ben, ő nem ismerte olyan jól a magánéletemet, illetve a kapcsolatunkat Louis-val, mint ez a két jómadár, akiket áthívtam. Szükségem volt a véleményükre, ugyanis ők annak ellenére, hogy nem voltak végig mellettem, elég behatóan ismerték azt az időszakot is, ahogyan a mostanit is. Nekik rendesen le tudtam festeni az érzéseimet és a véleményemet a két dalról és a következményeiről.

Szinte egyszerre érkeztek meg, és amikor mindketten levetkőztek, a kanapéra ültettem őket, amíg én a gitáromra rátettem a pántot, hogy a nyakamba akaszthassam. Utoljára ellenőriztem a húrok hangolását, majd egy kicsit zavarban a figyelmüktől végül elkezdtem azt a dalt, amit én is és Elise is gyengébbnek tartott.

Belemerültem az éneklésbe, bár ez a dal sose fog olyan közel állni hozzám, mint a másik. Sky és Harry meg se mukkantak az előadás alatt, sőt utána sem, várták a másikat, hogy összetudják hasonlítani.

Megköszörültem a torkomat, és újból pengetni kezdtem a hangszert, majd mindenemet beleadtam az éneklésbe, ami teljesen magával rántott.

- Ez.

- A második - felelte Sky és Harry egyszerre, amikor a dal befejeztével kérdő tekintettel néztem rájuk.

- De szerintetek nem cink a tartalma? - kérdeztem bizonytalanul, és összeráncoltam a szemöldököm.

- Egyáltalán nem.

- Miért lenne? - felelték megint egyszerre, ami vicces volt, mert még csak össze se néztek, össze se beszéltek, teljesen függetlenül gondolták ugyanazt.

- Szerintem ha ezt valaki nekem énekelné, rohadtul becsülném a bátorságát, hogy ki mert állni ezzel egy egész egyetemi kar elé, ahova bárki bemehetett - felelte Harry mélyen a szemembe nézve, én pedig csak sóhajtottam egyet. - Ha ez a dal hidegen hagyja Louis-t, akkor szerintem ideje lenne, hogy téged is hidegen hagyjon ő.

- De nem fogja - rázta meg a fejét magabiztosan Sky, mert ő még mindig beszélt Louis-val, hetente többször találkozott vele. Ő pontosan ismerte mindkettőnk álláspontját, de próbált független maradni és önálló véleményt alkotni és úgy tanácsot adni, támogatni minket, hogy közben figyelemmel volt a másikra is. Ezért számított nekem annyira a véleménye arról, hogy melyik dalt adjam elő.

- Nem tudom, hogy az jó-e - feleltem őszintén és megráztam a fejemet is.

- Figyelj, ha rosszul is sülne el, itt van Harry! - biztatott Sky, és megpaskolta a fiú combját.

- Ez fájt - tette drámaian a szívére a kezét a srác Skyra nézve. - Tudom, hogy csak tartalék vagyok, de ilyen nyíltan kimondani... - ingatta a fejét, Sky viszont csak kinyújtotta a nyelvét rá.

- Nem vagy tartalék - tiltakoztam és a fejemet rázva tettem le a gitáromat egy székre és a kanapéval szemben, a dohányzó asztal túloldalán a földre ültem. Igazából magam sem tudtam, hogy amit állítottam az igaz volt-e, de semmiképp sem akartam azt éreztetni Harryvel, hogy őrá csak akkor volt szükségem, amikor Louis-val nem úgy jöttek össze a dolgok.

Egyszerűen csak... Louis más volt. Minden szempontból sokkal több.

Harry csak kedvesen mosolygott rám, ami pont olyan volt, mint annak a nézése, aki pontosan tudja magáról, hogy tartalék, de jól esik neki, hogy a másik ezt nem így akarja látni vagy láttatni.

Sóhajtva támaszkodtam, majd borultam rá az alacsony fa asztalra, és eltemettem az arcomat a vendégeim elől.

- Hé, Harry! - hallottam Harry hangját és éreztem meg alig egy pillanattal később az érintését a vállamon, majd végigsimította a felkaromat. Nem akartam felkelni, így csak nyögtem egyet, hogy tudassam vele, hogy figyelek. - Megértem, hogy összezavarnak az érzéseid, hogy sokszor ellentmondásos vagy magaddal és hogy nem akarsz engem tartaléknak tekinteni, de néha el kell fogadnod, ha valaki fontosabb, mint én, és ha valaki iránt mélyebb érzéseid vannak, mint ahogy azt szeretnéd.

Lassan felegyenesedtem és a mellettem térdelő Harryre néztem, aki még mindig őszinte szeretettel a szemében, és kíváncsisággal nézett rám. Igaza volt. Harrynek mindig igaza volt, néha csak túl nehéz volt ezt elfogadni. Louis-t utálni akartam, de mégis folyton arra vártam, hogy hozzám szól, hogy kezdeményez majd. Ha viszont ez megtörténik, Harryvel újra át kell majd esnem azon a beszélgetésen, ami után minden olyan balul sült el.

Egy újabbat sóhajtottam, ezúttal mélyebbet, majd elnéztem a csillogó viharszürke szemekből, és az asztalra támaszkodva feltoltam magam.

- Iszok egy pohár vizet - mondtam nekik, és kisétáltam a konyhába, ahol egyből meg is nyitottam a csapot, hogy töltsek a poharamba. Halkan beszéltek valamit a nappaliban, de hozzám már nem igazán ért el, és nem is gondoltam, hogy rám tartozott volna, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, hogy én voltam a téma.

Csak a fele vizet ittam meg, amikor Harry szintén felállt és a konyhába sétált. Felhajtottam a maradékot és a pultra tettem a kiürült poharat.

Az U alakú konyhában én egy sarokban álltam, amíg ő velem féloldalasan szemben szintén a pultnak támaszkodott és engem figyelt. Hamar viszonoztam a tekintetét és próbáltam kitalálni, hogy mire gondolt. Őszintén kicsit kínosan éreztem magamat az előbbi beszélgetés miatt, de ő rajta megint nem láttam nyomát zavarnak. Egy apró mosoly csücsült a szája sarkában, majd nagy levegőt vett és halkan énekelni kezdett.

- We're only getting older, baby, and I've been thinking about you lately. Does it ever drive you crazy just how fast the night changes? - ahogy énekelt, először fel sem ismertem a számot és nem is értettem, hogy mi történik, mert közel se sikerült eltalálnia azokat a hangokat, amikre megírtuk, de ahogy a szöveg alapján felismertem, egy nevetés szakadt ki belőlem. Közelebb léptem hozzá, és vele szemben állva a nyaka mögött összekulcsoltam a kezeimet. Az ő tenyere megtalálta a derekamat és azon pihentette a karjait, miközben folytatta az éneklést, aminek az okát pontosan értettem. - Everything that you've ever dreamed of disappearing when you wake up, but there's nothing to be afraid of, even when the night changes.

- It will never change, me and you - fejeztem be helyette, és mindketten elmosolyodtunk, hogy végső soron a dal refrénjéből legalább az utolsó sor tiszta volt.

- Nem kell félned a változástól, Harry - váltott beszélgetésre a srác, és én újra elvesztem a szürke szemeiben. Pontosan ráérzett arra, ami valójában nyomasztott, pedig ezt nem is említettem neki korábban. Magamban akartam tartani, mert kicsit gyerekesnek, vagy legalábbis éretlen dolognak éreztem attól tartani, hogy mennyire változna meg minden, ha Louis-val összejönnénk. - Talán tényleg lehet ijesztő, amikor az ember elköteleződik valaki mellett, és tudom, hogy neked még nem volt komoly kapcsolatod, de hidd el, hogy azok az emberek, akikben megbíztál a kapcsolat előtt, megmaradnak és ha nem adsz rá okot, nem is fognak megváltozni. Én egyáltalán nem bánom, hogyha csak addig kapok belőled, amíg Louis-val meg nem beszélitek a dolgokat, én egyedül amiatt féltelek, hogy össze fog törni téged.

- De én nem is akarok változást - ráztam meg a fejem és egy pillanatra csak a mellkasára néztem, és elgondolkodtam, majd újra összeakasztottam a tekintetünket. - Nekem ez most tényleg jó, és szeretek veled lenni - bizonygattam, mire Harry szélesen elmosolyodott.

- Hidd el, én se akarok erősködni, hogy szaladj a karjaiba, csak azt szeretném, hogyha ezt a dalt fogod elénekelni, és Louis-ból kivált valami olyat, amivel elkötelezett lesz végre, hogy meg akar téged szerezni, akkor ne hátrálj meg azért, mert félsz - magyarázta, majd végigsimított az arcomon, és amikor le akarta engedni a kezét, én gyorsan megtartottam és nem eresztettem így a hüvelykujjával tovább cirógatta a bőrömet. - Szeretlek, Harry. Nem úgy, ahogy te Louis-t, nem vagyok szerelmes beléd, de az utóbbi hónapban annyi időt töltöttünk együtt, hogy teljesen a szívemhez nőttél és csak a legjobbat akarom neked.

Elmosolyodtam a szavaira és még közelebb hajoltam hozzá, hogy szinte egy levegőből lélegezzünk.

- Én is szeretlek - feleltem suttogva. - És amíg te leszel mellettem, tudom, hogy nem fogod hagyni, hogy meghátráljak, bízom benned. De addig... - elvigyorodtam és egy pillanatra a szájára néztem, majd vissza a szemébe és látványosan nedvesítettem meg az ajkaimat. Ő is szélesen elvigyorodott a mozdulatot követően. - Még van időnk.

- Van még időnk mire? - húzta fel az egyik szemöldökét játékosan Harry, én pedig csak még közelebb hajoltam hozzá.

- Tudod te azt - susogtam szinte a szájába, vággyal teli hangon, ő pedig élesen beszívta a levegőt, majd olyan hévvel csókolt meg, hogy kicsit hátra is tántorodtam volna, ha nem tartotta volna meg a derekamat és fordított volna meg minket, hogy az egész testével a konyhapultnak szorítson. Ahogy a csípőjét akaratosan az enyémnek nyomta, éreztem, hogy már ennyitől félmerev lett, amin muszáj volt elnevetnem magam. Ő nem foglalkozva ezzel, nyálas puszikkal indult el az állkapocs csontom vonalán.

- Amúgy ne is zavartassátok magatokat - hallottam meg Sky vigyorgó hangját a kanapéról és még mindig nevetve néztem felé. Arcán hatalmas és boldog mosoly ült, a kanapéra támaszkodva bámult minket szemérmetlenül, de Harry még ennek ellenére se akart elszakadni tőlem, csak mordult egyet és kevésbé vad puszikkal hintette a kulcscsontomat. Óvatosan próbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta magát. Bár az arcát nem láttam rendesen, már a nyakamra érkező csókokon is éreztem a mosolyt, amit ő se tudott visszafojtani.

Ezekben a pillanatokban szólalt meg a ajtócsengő, mire már mindhárman felkaptuk a fejünket.

- Vársz még valakit? - kérdezte Sky kíváncsian tőlem, én viszont csak a fejemet ráztam meg, és most már könnyebben tudtam eltolni magamtól Harryt, hogy az ajtóhoz sétáljak.

Az ajtó előtt állva elfordítottam a zárat, majd ahogy nyitottam az ajtót, egyből kinéztem a résen, hogy tudjam, ki várt az ajtó előtt.

Ő a földet pásztázta amíg észre nem vette, hogy nyílik az ajtó, akkor viszont azonnal a szemeimbe nézett. Nem tudtam titkolni a megdöbbenésemet, de azt hiszem értelmetlen is lett volna, mert biztos voltam benne, hogy tudta, hogy nem számítok ma rá itt. Louis állt a küszöb túloldalán, én pedig a homlokomat ráncolva néztem először a tengerkék szemeibe, de a zavar átváltott kíváncsiságba és a szemöldökömet felhúzva néztem rá, ő pedig összeszorította a száját, mielőtt megszólalt.

- Zavarok? - kérdezte köszönés helyett, én pedig hirtelen azt se tudtam mit feleljek, ezért az egyszerűbb utat választottam.

- Hát... - kezdtem és a hajamba túrtam, ahogy kicsit jobban kinyitottam az ajtót és Louis-nak szabad belátása nyílt a lakásomra, aminek a nappalijában Sky és mellette már Harry is helyet foglalt. Én az arcát figyeltem, ami megmerevedett látva, hogy nem voltam egyedül és hogy kik tartoztak a társaságomhoz. Ők udvariasan köszöntek, Louis pedig intett nekik.

- Mindegy - mélyült el a hangja és hátralépett egy lépést, hogy véletlen se keltse azt a látszatot, hogy be akar jönni. - Akkor ki tudsz jönni egy pillanatra, kérlek?

Nagyon szokatlan volt, hogy Louis ennyire udvariasan, de közben távolságtartón viselkedett és ez cseppet sem tetszett. Nem tudtam, hogy mire kellett volna számítanom, de képtelen lettem volna nemmel felelni Louis kérdésére, amikor ennyire ijesztően tette fel, hogy még egy ,,kérlek"-et is odabigyesztett a mondat végére. Zokniban kiléptem mellé a folyosóra és behúztam magam után az ajtót, hogy odabent ne hallják miről beszélünk. Kérdőn néztem Louis-ra, és tényleg megijesztett, hogy ilyen rá nem jellemző komolysággal és idegességgel viselkedett.

- Csak el akartam mondani, hogy a holnapi dalom rólad fog szólni... Vagyis inkább neked - javította magát és marhára zavarban volt, én pedig meglepődtem, de egy kő le is esett a szívemről, hogy semmi komoly, csak erről volt szó. Jobban belegondolva viszont ez is elég komoly volt, mert ez akár egy békejobb is lehetett, hogy már előre idejött, hogy elmondja ezt, mintha egy szerelmi vallomásra készítene fel. Valószínűleg erről is volt szó. - Azt akartam, hogy tudd.

Bólintottam és nyeltem egyet. Nem tudtam viszonozni Louis átható tekintetét, így a folyosó padlóját kezdtem fixírozni, ahogy azon gondolkodtam, mi lehetne az ideális reakció ezekre a mondatokra.

- Köszönöm - feleltem végül, és visszanéztem a szemébe. Louis biccentett, és már készült megfordulni is, hogy elmenjen, amikor én gyorsan gondoltam egyet és mielőtt teljesen elfordult volna, a hangom megállította. - Az enyém is rólad... fog szólni... - mondtam bizonytalanul, mert még ki akartam nyögni, mielőtt elmegy, de a tekintete most szokatlanul nagy zavarba hozott. Az arcom égett, ahogy úgy éreztem magyarázatra van még szükség, és Louis szemei úgy éreztem úgy vizslatnak, ahogy a nyomozók szokták a gyilkosokat. - Tudod, amit beszéltünk, hogy már nem aktuális... és hogy nem akarlak vele megbántani, mert csak a pillanatnyi érzéseimet írta le és tudom, hogy egyáltalán nem volt igazam amikor írtam. Szóval csak tudatni akartam, hogy nem azért választottam, hogy még ennél is jobban megbántsalak vele, csak mindenki azt mondta, akit kérdeztem, hogy ezt kellene eljátszanom.

Rövid csend telepedett ránk, és amikor újra megkíséreltem felnézni Louis szemébe, meglepetésemre nem gyanakvást vagy ítélkezést láttam a tekintetében, hanem inkább egy pozitív megdöbbenést. Ahogy találkozott a tekintetünk, ő észbe kapott, és elnézve megköszörülte a torkát majd újra a szemeimbe nézett.

- Rendben - bólintott, mire én is biccentettem, majd mielőtt bármi másra lett volna idő, megfogtam a kilincset és kinyitottam.

- Szia - köszöntem el. Hallottam, ahogy viszonozta, de féllábbal már a lakásomban voltam, és ahogy csukódott az ajtó mögöttem, én a földre csúszva nekidőltem és csak meredtem a kezeimre, miközben visszajátszottam magamban az előző esetlen beszélgetést.

- Mi történt? - kérdezte azonnal Sky, és mikor felnéztem, láttam, hogy ő és Harry is már felálltak a kanapéról és felém tartottak.

- Louis felkészített, hogy a dal, amit holnap előad, az nekem fog szólni - feleltem és ahogy ezt kimondtam, hirtelen nagyon erős izgalom lepett el, alig vártam a másnapot. Tudni akartam, hogy mit érzett és mit gondolt.

Újra elnéztem a mosolygó barátaimról és pár pillanatig azt se értettem, mit mondanak, csak újra lenéztem az ujjaimra, ahol szórakozottan kezdtem csavargatni a mutatóujjamon lévő gyűrűt, közben pedig teljesen elmerengtem és az arcomra újra egy álmodozó mosoly került, ami az elmúlt hetekben egyáltalán nem volt jellemző rám.

Alig pár mondatot váltottunk egymással, mégis már teljesen máshogy tekintettem a holnapi napra. Izgatott várakozással voltam teli és nem csak Louis produkcióját illetően, hanem az enyémet is. Ki akartam végre adni magamból azokat az érzéseket, amelyek októberben nyomasztottak.

Először is: sikeres és boldog új évet, skacok!!<33 

Másrészt: Képzeljétek el, az utóbbi egy hétben (igazából kb. 4 nap alatt) befejeztem a fanfiction utolsó két részét, úgyhogy KÉSZEN VAGYOK, megírtam életem első befejezett regényét, és nagyon büszke vagyok miatta magamra:D Úgyhogy mostmár csak az a feladatom, hogy hétről hétre átnézzem a maradék 2 (!) részt és időben posztoljam őket. Remélem nektek is annyira tetszett a történet, mint nekem<3

Akkor találkozunk jövő hétfőn xx