- Kurva életbe! - Zayn ingerülten rántotta el az edényt a főzőlapról, aminek hatására a folyadék, ami benne volt, kilöttyent és sercegve találkozott a felmelegedett kerámialappal. Idegesen a hajába túrt és egy fakanállal megkeverte a benne lévő ételt. Frusztráltan sóhajtott fel, és mielőtt egy szót is szólt volna, az egészet a mosogató lefolyójába öntötte, a leégett almaszeleteket pedig a kukába döntötte. - A picsába! - káromkodott, amikor az edény aljára nézett és azon egy néhány sötét folt maradt. Felsóhajtott, majd a mosogatóba tette. Amikor visszalépett a pulthoz, a szekrényeket kezdte nyitogatni, hátha volt a kollégiumnak még egy olyan méretű edénye, mint amilyenre neki szüksége volt.

Én nemrég érkeztem meg hozzá, és csak szótlanul álltam a konyha egyik sarkában, és néztem, ahogy Zayn egy egyszerű almakompótot próbált csinálni Liamnek. A fiút természetesen még napok elteltével is bent tartották a kórházba és a látogatást annyira megszigorították, mint az étrendjét. Zayn ma este először mehetett be hozzá, így mindenképpen kedveskedni akart valamivel, amit meg is engedtek neki, hogy fogyasszon. Az almakompót mellett döntött, mivel azt szinte elrontani se lehetett, mégis már a második alkalommal próbálkozott. Az elsőnél még nem húzta fel magát, nem öntötte ki egyből, még mindig a mellettem lévő asztalon hűlt éppen, viszont nem volt vele elégedett. Fogtam egy villát, és az egyik almába szúrtam, hogy én is megkóstoljam. Isteni volt.

- Tulajdonképpen ezzel mi a baj? - kérdeztem, ezzel magamra irányítva a figyelmét. A tekintete az edényre siklott.

- Csak nézz bele! - mondta tehetetlenül, és kicsit reményvesztetten, mire én tettem, amit mondott.

- Azt csinálom.

- Mit látsz?

- Almakompótot.

- Barna almakompótot - egészítette ki, mire elhúzva a számat visszanéztem Zaynre. Biztosra vettem, hogy Liamet ez zavarná a legkevésbé, főleg, hogy már eleve annak örülni fog, hogy Zayn ennyire gondoskodott róla. - Ne nézz így rám, szinte hallom a gondolataidat, de a legjobbat akarom elkészíteni neki. Nem olyat, amiben az almák megbarnultak - intette a mellettem lévő edényhez -, vagy ami leégett - mutatott a mosogató felé.

Bólintottam, jelezve ezzel, hogy megértettem. Zaynt nagyon megviselte ez az elmúlt pár nap, amit úgy kellett töltenie, hogy nem is láthatta Liamet és csak telefonon keresztül beszélhetett vele. A lakásomban töltött órái száma hirtelen ugrott megint magas értékre, amit persze egyáltalán nem kifogásoltam, sőt kifejezetten örültem neki, hogy hozzám jött, és nem a koliban egyedül próbált úrrá lenni a saját reményvesztettségén.

Három lépéssel a mosogatóhoz értem, mire ő értetlenül nézett rám.

- Megpróbálom elmosogatni ezt az edényt. Te keress egy tálat, rakj bele vizet meg pár csepp citromlevet és abba vágd az almákat, amíg nem kezded főzni. Így nem fog elkezdeni oxidálódni, és nem barnulnak meg, mire felrakod őket - mondtam, majd egy biztató mosolyt küldtem felé, mert biztos voltam benne, hogy erre volt szüksége. Mind a segítségre, mind a szavakra, mind a gesztusra.

- Köszönöm - viszonozta egy pillanatra a mosolyt, majd a hajába túrt és azonnal kezdte csinálni, amit mondtam neki.

A leégett foltokat az edény aljáról nem sikerült eltüntetni teljesen, de használhatónak nyilvánítottam, ami egyelőre elég volt Zaynnek, és ő amikor kész lett, át is öntötte a tál tartalmát az edénybe, majd rendesen megcukrozta.

Most, hogy mellette voltam, és az otthonról tanult konyhai tudásommal felügyeltem a mozdulatait, alig 20 percen belül elégedetten és megnyugodtan vette le a főzőlapról az edényt. Amint meghűlt egy kicsit, egy műanyag ételhordozóba töltötte és visszamentünk a szobájába, amit az utóbbi napokban csak egyedül lakott. Valójában még azt se sokat, mindhárom éjszaka nálam aludt végül.

Zayn az asztalához lépett, és miután a laptopjába bejelentkezett, pár kattintást követően kihúzta az eddig benne lévő pendrive-ot, és a zsebébe süllyesztette.

- Mi van rajta? - érdeklődtem, ő pedig felém fordította az arcát, miközben válaszolt nekem. A tekintete ellágyult.

- Természetfilmek. Liam szereti - jelent meg egy halvány mosoly az ajkain, és szerelmesen a gondolataiba merült. Az én arcom is ellágyult őt látva, mert mindegy milyen helyzet volt, ilyen mélyen szeretni valakit, az gyönyörű volt. Sokszor mondják, hogy a szerelem nem ismer határokat, amit korábban röhejesen nyálasnak tartottam, mégis Zaynre nézve ez más megvilágításba került. - Én is szeretem.

- Liamet, vagy a természetfilmeket? - kérdeztem elviccelve a dolgot. Sokszor csináltam ezt mostanában, pedig lehet, hogy nem lett volna rá annyi szükség, mint amennyiszer tettem. Egyszerűen csak ezzel próbáltam oldani az egész szituáció élét Zayn közelében, mert vágytam arra, hogy a fiút mosolyogni lássam. Azt akartam, hogy bízzon Liamben, mert én is ezt tettem. Persze, ő teljesen más dolgokat élt már meg, és nyilván nem áltatja magát azzal, hogy száz százalék az esélye annak, hogy Liam felépül majd, mégis, nekem az volt a célom, hogy minél kevesebbet gondolkozzon azon, hogy mi van, ha nem.

Halkan, visszafogottan felnevetett, majd csillogó, mégis kicsit megtört szemekkel nézett az enyémbe.

- Mert mindkettőt nem lehet? - kérdezte játékosan, mire én egy sokkal szélesebb mosolyt festettem az ajkaimra.

- De, persze, hogy lehet - bólintottam, majd felvettem a kabátomat, mialatt ő is elkészült és együtt léptünk ki a szobájukból.

- Te csinálsz valamit most este? - kérdezte kíváncsian egy rövid hallgatás után, amíg elindultunk a lépcsőn. Én a zsebembe téve a kezeimet szorítottam össze az ajkaimat, mert szinte biztos voltam abban, hogy nem fog neki tetszeni a válaszom, mégsem akartam titkolni előle.

- A Rainbow-ba megyek - feleltem, és óvatosan Zaynre sandítottam, ő csak lassan bólogatni kezdett, jelezve, hogy hallotta, de nem szólt semmit. Amikor végül leértünk a földszintre és a koli kijáratához kezdtünk sétálni, egyedül akkor nyitotta szóra a száját.

- Tudod, amíg el nem vesztünk valamit, nem értékeljük eléggé - mondta lassan, de amikor én nem reagáltam rá, és kíváncsi is voltam a véleményére, egy sóhajtással  folytatta. - Amikor elvesztettem őt, szörnyű bűntudatom volt azok miatt az alkalmak miatt, amikor valami mást választottam helyette. Nem nagy dolgok, néha csak pár percek, mégis úgy éreztem jobb lett volna, ha vele vagyok minden pillanatban. Azóta próbálok úgy élni, hogy kiélvezzem a pillanatokat azokkal, akik fontosak a számomra. Próbálok mindent megtenni azokért, akiket szeretek, hogy később ne legyen az az érzésem, hogy többet is csinálhattam volna. Persze, van amikor még így se sikerül, de törekszem rá. Ezért is akadtam ki napokkal ezelőtt és ellenzem kicsit még most is a kapcsolatotokat Harryvel. És... én egyáltalán nem bírálni akarom a döntésed, csak... magamból indulok ki, és csak azt szeretném, hogy mindketten, te is és Louis is boldogok legyetek, amit úgy tudok elképzelni, hogy ti együtt vagytok. Persze, lehet, hogy egyáltalán nincs igazam, nálatok jobban senki se ismeri a kapcsolatotokat, csak... csak utálom látni, hogy...

Zayn a küzdött a szavakkal, hogy olyanokat mondjon, amivel nem bánt meg engem, viszont önmagát is ki tudja fejezni. Én óvatosan megérintettem a csuklóját, mire felnézett a szemembe és becsukta a száját.

- Tudom, Zayn - bólintottam, és sóhajtva újra előrenéztem, majd a kilincset lenyomva kiléptünk a csípős hidegbe. Én megigazítottam a fejemen a sapkát, de rögtön újra zsebretettem a kezeimet, mert nem akartam megvárni, hogy az ujjaim jéghideggé váljanak. Engem követve Zayn is kilépett az utcára. - De te is tudod, hogy miért van szükségem erre - mondtam, ő pedig bólintott, de ettől függetlenül szomorúan nézett a szemembe. Én nem igazán akartam tovább vesézni ezt a témát, így inkább váltottam. - Liamnek tuti ízleni fog a kompót, de azért majd mondd el, hogy mit reagált, meg hogy egyáltalán hogy van.

- Úgy lesz - bólintott újra, majd mindketten egy finom mosoly kíséretében köszöntünk el egymástól és indultunk ellenkező irányba.

Jócskán besötétedett már, ahogy a legközelebbi buszmegállóhoz sétáltam, ami a lakásom közelében tett le, nem messze a bártól. Nem sokan voltak az utcán, nekem pedig pillanatok alatt terelődtek el a gondolataim. Zayn bogarat ültetett a fülembe, ami hihetetlen sebességgel kezdett dolgozni.

Ha most Liam helyett Louis feküdne bent egy kórházi ágyon, egy olyan betegséggel, ami halálos kimenetelű is lehetett, valószínűleg teljesen más lenne a helyzet. Mert Louis-t valóban nem szeretném elveszíteni, és ha mégis felmerülne ennek a lehetősége, akkor nyilván mellette állnék, és minden szabad percemet próbálnám vele tölteni, pont ahogy Zayn csinálta. Amikor nem engednének be hozzá, de elég jól van ahhoz, hogy beszélgessünk, akkor videochatelnék vele, amikor meg rosszabbul van, vagy éppen kapja a kemoterápiát, akkor pedig állandóan miatta aggódnék. A telefonommal feküdnék és kelnék, pont, ahogy azt most Zayn csinálta.

De akkor nem számítanának azok a szépséghibák a kapcsolatunkban, amiket kiküszöbölni próbáltam éppen. Most úgy, hogy Louis makkegészséges volt, emellett nem akartam csak úgy elmenni. Azt akartam, hogy amikor újrakezdjük, akkor már értékelni tudjunk minden egyes pillanatot, mert mindketten megtapasztaltuk, milyen egymás nélkül. Azt akartam, hogy mindketten pontosan tudjuk, hogy mit akarunk.

Így annak ellenére, hogy értettem Zayn álláspontját, és azt, hogy a tapasztalatai meg az érzései miatt miért gondolta így, nem éreztem azt, hogy nekem ezen most változtatnom kellett volna. A saját utamat kerestem, és bár sokszor jól jönnek az ilyen tanácsok, most egyelőre azt akartam tenni, amit az eszem diktált. És az most alig várta, hogy végre beérjek a Rainbowba.

Nem telt bele húsz percbe, hogy mosollyal az arcomon léptem be a bárba és húztam le a fejemről a sapkát. Csütörtök este révén már egész sokan voltak bent, de szerencsémre a többség táncolt, és a pultnál még volt szabad hely, amit elfoglalhattam. Amikor odaértem, Harry éppen egy udvarias mosollyal az arcán szolgált ki pár lányt, így észre se vett, de nem is siettetem, volt időm.

- Szia, rendeltél már? - lépett elém egy srác, aki csak pár évvel lehetett idősebb Harrynél. Platinaszőke haja a homlokába hullott és miközben barna szemeivel feltűnően mért végig, egy halvány sokat mondó mosoly játszott az ajkain.

- Nem, még nem, de megvárom Harryt - intettem a kezemmel a fiú felé, de azért viszonoztam a mosolyát. Ő oldalra fordult, és az arcára egy pillanat erejéig furcsa fintor került, de utána újra visszafordult felém, és most egy teljesen más tekintettel mért végig. Mintha legalábbis vizsgáztatott volna.

- Érdekes. Általában nem ilyen srácokra bukik - vetette oda gúnyos hanglejtéssel, nekem meg ráncokba futott a homlokom. Mi köze volt ehhez?

- Ezt inkább rábízom majd, de köszi - mosolyogtam negédesen és tele gúnnyal. A srác is ellenségesen biccentett, és továbbállt, hogy valaki mást szolgáljon ki helyettem. A szemöldökeim újra összefutottak, ahogy egy másik sráchoz ugyanolyan csábító pillantásokkal lépett, mint eleinte hozzám. Egy pár másodpercig figyeltem őket, az a srác viszont nem nyerte el az instant hangulatváltozást, így meguntam és a tekintetemmel újra megtaláltam Harryt. Ő már észrevett, és egy ital készítése közben engem figyelt, amikor mosolyogva biccentettem neki. Viszonozta, majd a fél szemöldökét felvonva pillantott a másik felszolgáló srácra és vissza rám. Én a vállamat megrántva, ingattam meg a fejem, mutatva, hogy nem értettem mi történt. Ő csak elvigyorodott, majd befejezte az italt, és miután a csajszi fizetett, oda is lépett hozzám.

- Szia - mosolygott, és felém hajolt, mire én is azonnal mozdultam, és egy rövid csókot nyomott a számra. Elmosolyodva húzódtam vissza, majd akarva-akaratlanul is a másik pultos felé néztem, aki úgy nézett rám, mint akit leforráztak, de amint a pillantásunk találkozott, visszatért ahhoz, amit eddig csinált.

- Mi baja? - kérdeztem felé bökve, mire ő is hátrasandított, de akkor a srác már nem figyelt. Harry ajkain egy halvány, de annál elégedettebb mosoly tündökölt, bennem meg kezdett formát ölteni egy gondolat.

- Hosszú história - felelte a szemembe nézve, én pedig csak rákönyököltem a pultra vele szemben.

- Milyen szerencse, hogy időnk, mint a tenger!

- Előbb mondd, mit kérsz és hogy hogy van Liam - kötötte ki, én pedig beleegyezően bólintottam. Bár a fiút még nem volt alkalma személyesen is megismerni, hétfő este beszéltem vele telefonon, miután lemondtam a randit, és beszámoltam neki az akkori helyzetről. Természetesen teljesen megértő volt és a legjobbakat kívánta Liamnek.

- Egy korsó sört, kérlek - válaszoltam és ő azonnal bólintott, majd egy tiszta pohárban el is kezdte csapolni. - Úgy tudom, Liam a körülményekhez képest ma már jobban volt. Délelőtt beszéltem vele telefonon, de még mindig alig engednek be hozzá valakit, és nagyon szigorú diétán van. Ma engedték be először Zayn-t pedig már napok óta nyúzza az orvosokat. Eddig csak a szülei mehettek be hozzá, de ők se túl sokáig.

- Ez nagyon kemény lehet - húzta el a száját Harry, és miután elzárta a csapot, a korsót elém tette a pultra. - Neki is meg nektek is.

- Igen, az - bólintottam és már húztam elő a tárcámat, hogy fizessek de megállított a mozdulatban.

- Hagyd, a vendégem vagy!

- Köszi - mosolyogtam felé, majd a gyűrűimmel játszva folytattam. - Az első éjszaka volt a legnehezebb, akkor még mi se tudtunk igazán aludni és a keddet kollektíven kihagytuk az egyetemen, mert reggel szinte zombiként értünk haza. Liam láza egész éjszaka nagyon magas volt, az első kemoterápiája után pedig folyamatosan hányt. Nagyon ijesztő volt az állapota, most már szerencsére javult, bár még mindig gyakran megy fel a hője és gyakran hány.

- Jobbulást neki, meg kitartást mindannyiótoknak! - mondta miközben az előtte álló asztali pultra támaszkodott. - Nagyon remélem, hogy minden rendbe jön.

- Mi is - sóhajtottam, de ahogy rágondoltam, elképzeltem, hogy Zayn nemsokára meg is érkezik majd a kórházhoz és végre együtt lehetnek, mégha elég szigorú szabályok is kötik majd őket.

Harry elnézést kérve lépett arrébb tőlem, amikor egy új páros lépett a pulthoz, és rajta volt a sor, hogy kiszolgálja őket. Elmerengve figyeltem a mozdulatait, de amint újra hozzám lépett, nem felejtettem el, hogy mit is ígért korábban.

- Szóval ki a srác? - böktem az állammal megint a platinaszőke kócos srác felé, mire Harry egy szórakozott arckifejezést vágott.

- Nathannek hívják - kezdte, és hátranyúlt a kontyához, hogy újra összefoghassa a haját, kicsit szorosabban.

- Exed? - kérdeztem kíváncsian, pedig láttam, hogy folytatta volna. Belőle erre egy nevetésszerű hang szakadt fel, de a fejét csak megingatta.

- Nem nevezném annak - az arca bosszús volt, miközben felelt, amiből tisztán látszott, hogy történt köztük valami.

- De valami volt - feltételeztem, ő pedig frusztráltan sóhajtott. Hátranézett Nathanre, hogy ellenőrizze milyen távolságban volt, majd kicsit közelebb hajolva hozzám halkan kezdett beszélni.

- Azután kezdtem itt dolgozni, hogy a fiúm dobott az egyetem miatt - mesélte, én pedig közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban halljam. Így alig volt köztünk húsz centi, de a története lefoglalt annyira, hogy ne érdekeljen. - Nathan rohadt kedves és segítőkész volt velem az elejétől kezdve, és nagyon gyakran flörtölt is. Úgy egy hét alatt elérte, hogy az ágyában ébredjek, és azután ez rendszerré vált. Hetente kétszer-háromszor lefeküdtünk és ez mindkettőnknek tökéletesen megfelelt addig, amíg rá nem jöttem, hogy Nathannek nem én voltam az egyetlen ilyen dugópajtija, és vagy két-három másik emberrel, fiúkkal és lányokkal járt össze, ami nekem nem tetszett, úgyhogy én befejeztem. Azóta egy pöcs velem, de nem tudom, hogy azért, mert már nem dughat meg, vagy azért mert én hagytam ott őt és nem ő engem.

- Biztos sokat csökkentetted az egóját - nevettem el magam hitetlenül, ő pedig bólogatva helyeselt nekem. Egy kicsit oldalra pillantottam, majd amikor láttam, hogy a srác a mi irányunkba fordult, egy ravasz mosolyt követően előrehajoltam, és akaratosan érintettem a számat Harryéhez. Durván csókoltam és a nyelvemet próbáltam a lehető leglátványosabban használni. Éreztem, hogy a fiú meglepődött, de közreműködött velem. Alig egy perc múlva engedtem csak el, majd hátrahúzódtam, és az ő zavart szemeibe néztem.

- Nem panaszkodom, de megkérdezhetem, hogy ez mi volt? - kérdezte egy vigyorral az arcán, én pedig azonnal viszonoztam.

- Mikor idejött, hogy felvegye a rendelésem, de mondtam, hogy rád várok, elkezdte, hogy nem vagyok az eseted - festettem le a helyzetet, majd vállat vonva folytattam. - Csak megmutattam, hogy nincs igaza. Az előbb is úgy nézett, mint aki szellemet látott, amikor először csókoltál meg.

- Tényleg? - húzta fel a szemöldökeit hitetlenül, és az arcára felkerült egy mosoly. Én bólogattam, mire ő elégedetten nyugtázta magában a hallottakat.

- Érzel iránta valamit? - kérdeztem hirtelen, mert az eddigi reakcióiból gyanússá vált. Ő most komolyan nézett a szemeimbe, és egy nagy sóhajt engedett szabadon.

- Igen - bólintott röviden, majd kicsit újra közelebb hajolt, hogy véletlen se hallhassa a srác, amit mondani készült. - Nem szeretem, vagy ilyesmi, de sokkal több, mint sima barátság és emiatt esett rosszul, amikor kiderült, hogy neki nem jelentek többet annál a másik 3 srácnál és lánynál, akikkel éppen együtt volt. Így, hogy nem vagyunk együtt, sokkal könnyebb. Rengetegszer szól be, meg tesz megjegyzéseket azokra, akikkel flörtölök, de valahogy ez azt kelti bennem, hogy még valamilyen szempontból érdeklem őt.

- Nem ismerem, de szinte biztos, hogy ez így van - mondtam és határozottan bólintottam a fejemmel is. - Konkrétan idejött hozzám flörtölni, amikor meg hárítottam és megemlítettem a neved, akkor lett bunkó.

- Bárhogyan is, kétlem, hogy valaha is komoly lenne velem, vagy az érzéseimmel kapcsolatban. Csak jól esik húzni az agyát néha - vigyorodott el, és oldalra sandított.

- Most már van is kivel, ha vevő vagy rá - tereltem vissza a figyelmét magamra és egy cinkos mosolyt villantottam.

- Rád bármikor vevő vagyok, Harry - kábított és az állam alá nyúlva szinte az ajkaimra suttogta a szavakat, amik vörösbe borították az arcomat. - Nem kell hozzá semmilyen ok.

...

Ezen a héten a péntekünk nagyon rendhagyó volt. A délelőtti közös óránkon Kingsley-vel most senki se mutatott egyértelmű életjelet, mindenkit marhára nyomasztott, hogy amíg mi itt voltunk, bent az egyetemen, addig a bandánk egyik tagja az ágyat nyomta egy kórházban, miközben komoly kezeléseket kapott. Kingsley se erőltetett minket, sőt, el is engedett volna minket, de mi mégis bejöttünk. Niall éppen a hét elején általunk írt dalt mutatta meg a professzorunknak, halkan pengetve és énekelve, míg mi egy-egy padnál papírok fölé hajolva dolgoztunk. Zayn csak rajzolgatott egy fehér papírra, míg Louis és én is külön-külön dalszövegeken dolgoztunk. Én egy saját dalt írogattam, amit a mai nap folyamán később Elise-nek terveztem megmutatni.

Más volt még az eheti péntekünkben az is, hogy most visszamondtuk a fellépést Ronannél. Bár előző héten is csak négyen játszottak, mert én éppen Sky-jal mentem a szállodába, most nem akartunk Liam nélkül fellépni. Egész héten nem is úgy készültünk, hogy ma este játsszunk, de Liam miatt egy lelki teher is volt rajtunk, ami miatt közel se hoztuk volna ugyanazt a formát.

Így viszont bátran beiktathattunk egy megbeszélést Elise-szel a félévvégi vizsgadalokat illetően. Neki már határozott elképzelése volt a saját darabját illetően, én viszont még csak a dalszövegemet írogattam. Az utóbbi időben volt elég időm, hogy többe is belekezdjek, így most egy kis mappányit hoztam magammal, de már eldöntöttem, hogy melyiket fogom először megmutatni neki.

Egyetlen órarend szerinti előadásunk volt, aminek már délután kettő körül vége lett, én pedig a terem előtt vártam be a lányt, hogy elfoglaljunk egy kis próbatermet, ahol éppen nem tartottak semmilyen órát.

Elise fáradtan dobta le magát a székre, míg a táskát, amiben az oboája volt, nagyon finoman helyezte maga előtt az asztalra. Én az asztal másik oldalára húztam egy széket, így a szőke lánnyal pont szemben ülhettem.

- Te is ennyire kivagy? - kérdeztem megértően, mire ő bólogatva sóhajtott nagyot.

- Én nem sokat beszélgettem Liammel, mégis ijesztő, hogy most mi történik vele. El se akarom képzelni, ti min mehettek keresztül most. Főleg Zayn. Épp csak összejöttek, és Liam máris kórházban van!

- Igen - bólogattam és a mappám gumiját kezdtem piszkálni. A bandán kívül többen nem tudták, hogy Zayn pontosan másodjára megy keresztül ezen, de Elise még úgy is kiemelte őt, hogy ennek nem is volt tudatában. Igazából elég csodálatra méltó, hogy a fiú mindemellett még képes elvégezni a feladatait.

- Emellett a kollégiumban is folyamatosan feszültség van. Se pihenni, se tanulni nem lehet odabent. Petra folyamatosan annyira felcseszi szegény Alexet, hogy ő szinte tombolva jön be a szobába. És őt ismerve szerintem Petra is. De a legjobb, amikor falon át kezdenek el egymással ordibálni.

- De honnan ered ez az egész? - kérdeztem a fejemet megingatva. - Még régen Verától mintha azt hallottam volna, hogy Alexnek bejött Petra.

- Igen, ez a rögeszméje, de ez kamu. Még a gólyatáborban egy házban voltunk, akkor azt hittem egészen kijönnek majd, de aztán valami kattant a csaj fejében és azóta ott köt bele ahol tud.

- Basszus - suttogtam és a fejemet fogtam. Elise lemondóan sóhajtott.

- Ez van - rándította meg a vállát, miközben elkezdte kivenni a hangszerét a tokból. - Az utóbbi hetekben Alex már szándékosan ingerli, nem csak őt, hanem az egész másik szobát. Colette, Bethany és én néha próbáljuk visszafogni, de nem mindig hagyja. Petrának már a gondolata felbassza őt, szóval kezdjük ezt teljesen ráhagyni. Mi szándékosan nem keressük a balhét, de Alex mellett többször kiállunk, ha úgy van. Igazából csak azt remélem, hogy jövőre nem egymás mellé kerülnek a szobáink.

- Én is remélem, hogy így lesz - bólintottam, ő pedig időközben öszerakta az oboáját, és éppen a nádat vette a szájába, hogy megnedvesítse, mielőtt játszik rajta.

- És veled mizu? - bökött felém a fejével, a fogai közt tartva a nádat.

- Kicsit sok most minden - feleltem őszintén, mire megértő szemekkel nézett rám, én pedig folytattam. - Amellett, hogy Liam is kórházban van, mindenki meg akarja nekem mondani, hogy mit kéne tennem, és ez nagyon frusztráló. Néha nagyon vágyom arra, hogy anélkül panaszkodhassak, hogy valaki a saját életviteli tanácsával dobálna meg.

- Louis miatt? - kérdezte óvatosan Elise.

- Legfőképp - bólogattam és sóhajtottam.

- Kitartást! - mosolygott rám biztatóan, miután kivette a nádat az ajkai közül és a hangszer szájához illesztette.

- Néha pont csak ennyire lenne szükségem - viszonoztam a mosolyt hálásan, ő pedig büszkén vigyorodott el. - Sikerült tovább komponálni a darabodat?

- Igen - bólintott, és amíg fél kezével az oboát fogta, addig a saját lapjai közt kezdett matatni, amíg meg nem talált egy ötvonalas lapot, rajta ceruzával írt hangjegyekkel. - Nem igazán sokat, jórészt inkább csak javítottam, átírtam a kötéseket, mert így jobbnak tűnt - magyarázta, majd az ajkához emelte a hangszert.

- Na, hadd halljam! - Elise egy utolsó mosolyt dobott felém, majd a szemeit a kottára helyezte és megszólaltatta a hangszert. Szívét-lelkét beleadta a játékba, és gyönyörűen szólt a kezei közt. A darab lassan indult, pár finom díszítéssel és trillával az elején, ami könnyeddé tette az egészet. Egy ismétlés után a lány hangnemet váltott, és onnantól kezdve egy édes melankólia kísérte a darabját. Mosolyogva hallgattam, és figyeltem, ahogy a lány az egész testével belemozdulva oboázott. Végül egy szekvencia lezárása után befejezte és elvette a szájától a nádat.

- Ez gyönyörű volt - ámultam el, mert tényleg így volt. - Rohadt tehetséges vagy!

- Köszi - nevetett zavarában, majd a kottára nézett, és átírt benne valamit, mielőtt rám nézett. - Valami észrevétel?

- Mmm... - nagyon el kellett gondolkodnom, hogy mit tudok neki tanácsolni, mert bár próbáltam minél kritikusabban figyelni, nem értettem hozzá igazán és szerintem ez így is szép volt. - Nem tudom, hogy hogy akarod folytatni, de... esetleg itt ezeknél a szekvenciáknál a végénél ugye folyamatosan egyre lejjebb ismételed meg ugyanazt a dallamot, de ha az úgy illik majd a folytatáshoz, szerintem az tök jó lenne, ha az utolsó hangot inkább felemelnéd, ahelyett, hogy levinnéd.

- Aha - bólogatott és a ceruzát az alsó ajkához ütögette, miközben a gondolkodott, majd pár sorral lejjebb vázlatosan beírt pár hangot, és a kezébe vette az oboát, és eljátszotta az utolsó ütemeket, hogy halljuk a szekvenciákat, a végén a finom felemeléssel. - Így gondoltad? - kérdezte, én pedig azonnal bólogatni kezdtem. - Nekem is tetszik és így ötletem is van, hogy merre vigyem tovább - mosolyodott el, és még pár hangot firkált a kottába halványan, hogy ne felejtse el a gondolatait, amíg haza nem ér, majd felnézett rám és a hangszert lefektette maga mellé. - Te hoztál dalszöveget?

- Aham - bólintottam és a mappámból kivettem a legfelső lapot, hogy a lány felé nyújtsam. Ő átvette, és a székén hátradőlve az ujjaival az alsó ajkát piszkálva kezdte el olvasni a szöveget. Én végsősoron egészen elégedett lettem vele, de nagyon érdekelt Elise véleménye is.

- Mhm - hümmögött, amikor befejzte az olvasást, majd újra átfutotta kicsit gyorsabban, végül rám nézett a lap felett.

- Tetszik? - kérdeztem kíváncsian, és a szemöldökömet is felvontam. Ő az asztalra csúsztatta a lapot és sóhajott.

- Jó lett - bólintott, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem a teljes véleménye volt. - De tudsz jobbat is. Tudom.

- Én nem tudom - rántottam meg a vállamat, és a kezembe vettem a szöveget. Elolvastam újra, de nem találtam gyengébbnek a korábbi dalaimtól. Persze, voltak már jobbak, amikbe tényleg bele tudtam élni magam és egy napba se teltek, hogy megszülettek, viszont ez a dal szerintem az átlagot bőven megütötte, sőt!

- Amikor a One Directionnel szereztek új dalt, mindig rengeteg ötleted meg tanácsod van. Biztos, hogy tudsz ennél jobbat írni - mutatott a kezemben tartott papírra. - Valamit, ami esetleg közelebb áll hozzád.

- Ha gondolod, megnézheted ebben a többi szövegemet is - ajánlottam fel és elé toltam a mappát, amit magammal hoztam. - Vannak, amik még nincsenek teljesen befejezve, de ha azok tetszenek meg jobban, mint ez, akkor a hétvégén befejezem majd.

- Oké - bólintott, és neki is állt, hogy olvasgassa a szövegeket, amiket írtam. Én amíg nem tudtam mit csinálni, elővettem a gitáromat, és pengetni kezdtem. Először csak néhány kedvenc számom akkordjait próbáltam, de mikor meguntam és Elise még mindig a papírokba volt merülve, elkezdtem kitalálni egy dallamot ahhoz a szöveghez, amit a lány első látásra elutasított. Éppen halkan dúdolgattam az első versszak végét, amikor Elise szinte megmerevedve olvasta az egyik papíromat.

- Ez... - a lány szóhoz se jutott, mire én érdeklődve kaptam fel és néztem a szemébe, amik tele voltak csodálattal és ámulattal. - Ez kell, Harry - jelentette ki, és elém tolta a papírt.

Érdeklődve hajoltam oda, de amint elolvastam a címét, rájöttem, hogy melyik is volt ez a dal. A zavar kiült az arcomra, és azt se értettem, hogy ez hogy került a többi papír közé. Ezt soha nem mutattam meg senkinek és nem is terveztem, mert ez annyira mélyen én voltam, hogy ennyire egyáltalán nem nyíltam meg senkinek. Ez a dal nem előadásra született, ezzel képtelen lettem volna színpadra állni egy egész egyetemi kar előtt.

- Nem - mondtam határozottan, és a fejemet is megráztam erősítésképp. A papírt elvettem az asztalról, és gondosan összehajtottam, mielőtt a mappám legaljába tettem volna. Szerettem ezt a dalt, sokat jelentett nekem és ez egy tökéletes példa volt arra, hogy milyen dalok születhetnek akkor, amikor nem telik bele néhány órába, hogy megírjam a szöveget, mégis... Ez nem olyan volt, amit bárkivel is meg akartam osztani.

- De, Harry - állt ellen Elise és megfogta a csuklómat, hogy ránézzek. Kelletlenül néztem az izgatottságtól csillogó szemeibe. - Ez az, amit keresünk. Amikor magadat adod. A te érzéseidet, amikor nem csak azon gondolkosz, hogy mi hangzana jól egy szerelmes dalban, hanem csak kegyetlenül őszinte vagy magaddal és ezt papírra veted. Ez az, amiben jó vagy, ezt kéne megragadnod, mert az a dalszöveg gyönyörű!

- Nem... - tiltakoztam még mindig, de már sokkal erőtlenebbül. Igen, ez egy volt azok közül a dalok közül, amiről tudtam, hogy jobb, mint amit szándékosan az előadásra írtam, de nem számított. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt valaha elénekeljem akár egy embernek is, nemhogy egy közönségnek. Annak ellenére, hogy már az egész dallama is megvolt, nem mertem volna ezt választani. - Mégcsak nem is aktuális, csak félreértéseket szülne az egész.

- Mikor írtad? - kérdezte komolyan, én pedig a homlokomat dörzsöltem meg, mert nem számítottam most arra, hogy ilyenekről kell beszélnem.

- Októberben.

- Szóval idén.

- Igen - bólintottam és ezzel egyértelművé vált számára is, hogy a dal a Louis-val kapcsolatos érzéseimről szólt. Lesütöttem a szemeimet. Nem éreztem most túl komfortosan magam. Kicsit talán szégyelltem is azokat az érzéseket, amelyeket megfogalmaztam a szöveggel.

- Ő tudja, hogy így éreztél? - tette fel óvatosan a kérdést, mire én lemondóan ráztam meg a fejem.

- Ezt senki se tudta - feleltem. - A dal is véletlen került a többi közé, nem akartam senkinek megmutatni.

- Pedig szerintem fontos lenne - ejtett meg egy finom mosolyt felém, majd a mappára nézett. Összegyűjtötte az elkezdett és befejezett dalszövegeket, és miután becsukta, felém tolta azt. - Talán jobban meg is értene. Meg úgy mindenki más is.

Sóhajtva dörzsöltem meg az arcomat a tenyeremmel, miközben próbáltam elképzelni, hogy én valóban fellépek ezzel a dallal. Próbáltam elképzelni, mit reagálna Louis, hogy javítana-e a helyzetünkön. Talán. Ha megtudná, hogy mikor íródott, akkor igen, de egyébként csak rontana. És ha ő maga nem próbál majd meg mögé látni, akkor csak feldühíteném vele. Ha végül ezt választanám, mindenképpen beszélnem kell vele erről, mielőtt fellépek.

- Nem tudom - ingattam meg a fejemet, mert fogalmam sem volt, hogy egyáltalán képes lennék-e a saját érzéseimmel színpadra állni. Az I Wish-et is csak kettesben énekeltem el Zaynnek, és soha nem léptem fel vele.

- Csak gondolkodj rajta - paskolta meg szeretettel a kézfejemet, és egy mosollyal is próbált biztatni, én viszont frusztráltan fújtam ki a levegőt, és felálltam, hogy elpakoljam a gitáromat. Elise szintén nekiállt eltenni az oboáját.

Nem töltöttünk több időt bent, mint fél órát, mégis leamortizálva léptünk ki a teremből. Elise-t magam elé engedtem, míg én az ajtót tartottam, majd éppen utána indultam, amikor ő megszólalt.

- Szia, Louis! - hallottam a köszönést, mire a szívem hevesebben kezdett verni, és egyből felnéztem a padlóról. A fiú a teremmel majdnem egyenesen szemközti kanapén ült, de ahogy meglátott minket, felállt és a mobilját a zsebébe tette.

- Szia, Elise! - mosolygott a lányra, majd lassan tovább vezette a tekintetét énrám. A kék tekintetétől elöntött a meleg, és biztos voltam benne, hogy az arcom is kipirult. - Szia! - köszönt nekem is, és egy teljesen más mosollyal illetett meg, mint Elise-t. Egy sokkal melegebbel, teli szeretettel. Olyannal, amit a jelen helyzetben meg sem érdemeltem volna.

- Szia - a hangom szinte suttogás volt, mert nem tudtam hangosabban beszélni, de tekintve, hogy elég közel álltunk egymáshoz, nem is volt szükség nagyobb hangerőre.

- Én megyek, srácok! - szólalt meg mellettünk Elise, mire mindketten rá kaptuk a szemünket. Ő a kezét felemelve intett nekünk. - Hétfőn találkozunk! - mondta, majd egy utolsó pillantást vetett rám, a tekintetével sok mindent üzenve, én viszont annál kevesebbet dekódolva, egy pillanattal később pedig már ott sem volt.

- Szóval én... - kezdte Louis, mire újra visszanéztem a szemébe. Tiszteletben tartotta a személyes teremet és tőlem három lépésnyire állt meg, szokatlanul bizonytalanul - szerettem volna beszélni veled.

- Igen? - kérdeztem halkan, meglepődve, de mégis kíváncsian. Ő határozottan bólintott, majd olyan mélyen nézett a szemembe, hogy ha akartam volna se tudtam volna elszakítani a tekintetemet az övétől.

- Meg akartalak kérdezni, hogy lenne-e kedved holnap este eljönni velem az adventi vásárba - mondta, és amint befejezte, az alsó ajkát beszívta és türelmetlenül várt a válaszomra.

Elég volt az arcára néznem, és le tudtam olvasni róla mindent. Felkészült minden válaszra. Az igenre is és a nemre is, és el tudta fogadni, bármelyiket is mondtam volna. Ez az, amit a legjobban értékeltem benne, hogy úgy is el mert hívni, hogy felmerült benne az elutasítás lehetősége. Már ezalatt az alig több, mint két hét alatt megváltozott és az én érdekeimet figyelte, fontos lettem neki. Így szinte nem is gondolkodtam a válaszon.

- Lenne - szorítottam össze az ajkaimat és mosolyodtam el, belőle pedig egy megkönnyebbült nevetés szakadt fel. Boldogan nézett a zöld szemeimbe, én pedig pontosan ugyanúgy viszonoztam.

- Hála az Égnek - öntötte szavakba a gondolatait, majd összedörzsölte a tenyerét, és az ajkai elé emelte a kezeit. - Akkor holnap hatkor, ha elmegyek hozzád, az úgy jó?

- Nem jó, tökéletes! - mosolyogtam rá, ezúttal egy teljes mosollyal, ami tükrözte minden belső izgatottságomat és boldogságomat.

- Találkozunk akkor, Harry! - mondta, és a hangja olyan lágyan szólt, hogy a térdem is beleremegett, a pillantásában pedig minden változatlan érzése megmaradt.

- Alig várom! - feleltem, majd Louis még egy mosolyt dobott nekem, és intett, mielőtt elfordult, hogy elsétáljon. A távolodó hátát figyelve, arcomon fülig érő vigyorral éreztem, hogy talán ez volt a tökéletes alkalom.

Az elmúlt hetek alatt talán mindkettőnknek sikerült annyit komolyodnia, gondolkodnia, éreznie, hiányolnia, hogy itt volt az idő arra, hogy elkezdjük biztos alapokra építeni a kapcsolatunkat.

Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy erről volt szó, nem pedig a kéken csillogó szemek miatt feleltem, amit feleltem.

Halihó!

Remélem nem hiányzott nagyon a pénteki rész, nekem nagyon nagy segítség volt, hogy úgy döntöttem, hogy kihagyom és ezt meg fogom ismételni ezen a héten is. Az elmúlt héten sajnos nem volt időm egy szót se írni, mert valami más teljesen elvette minden időmet, de azt tegnap este befejeztem, úgyhogy visszatérek ehhez, mert ha továbbra se tartom a részeket, akkor bizony bajban leszek. Ha pedig úgy alakul, lehet ide is felkerül ez a dolog, amivel foglalkoztam, de előtte engedélyt kell majd hozzá kérnem. Mindegy is, remélem mindenki jól van, hétfőn akkor hozom a kövi részt<33

Ui.: képzeljétek el, hogy csak 5 rész van hátra:O