Holnap Louis-val megyek reggel, találkozunk órán!

Vasárnap este ezt az üzenetet annyiszor elolvastam, hogy hétfőn reggel már a fejemben visszhangzott készülődés közben. Görcsben állt a gyomrom már attól is, hogy egyáltalán be kellett mennem, de hogy Zayn se lesz ott velem, hanem helyette Louis-val jön, az már egészen betett. A szendvicsnek a nagy részét, amit reggelire készítettem a tányéron hagytam, mert pusztán pár falat ment le a torkomon, mielőtt erős hányingerem lett.

Louis.

Lassan két napja nem láttam, mégis sokkal többet foglalkoztatott a gondolata, mint egész eddig. Mára már azt se tudtam, hogy mi is az amit érzek. Egyszerűen olyan sok megfogalmazhatatlan dolog járta át a szívemet és az eszemet is, hogy már nem lehetett észszerűen összeegyeztetni.

Szombaton egyértelműen dühös voltam rá. Mind a ketten túl sok mindent mondtunk, néha talán meggondolatlanul is, de akkor igenis elégedett voltam azzal, hogy ott hagytam őt. Igazán felnőttnek éreztem magamat, hogy meg tudtam hozni egy olyan döntést az igazság érdekében, ami szembe ment azzal, amit éreztem. Nem bántam, hogy mi összevesztünk, mert így legalább Sky-nak el tudtam mondani mindent. Valójában ezt most se csináltam volna másképp.

Vasárnap már sokkal összetettebb érzések jártak át. Elkezdett dolgozni bennem, hogy a kapcsolatunknak talán tényleg vége. Hogy azok a szavak, amikkel akkor dühünkben dobálóztunk, talán mégis jelentettek valami komolyabbat, vagy legalábbis Louis részéről. Emésztett belülről ez a gondolat, mégsem léptem semmit, hogy megtudjam, ő mit gondolt az egészről. Azt se tudtam, hogy hihettem-e neki, hogy valóban szeretett-e. Louis kiismerhetetlen volt, és kezdtem azt érezni, hogy sose fogom tudni, hogy amiket mond az valóban úgy van-e. Ha pedig ennyire nem bíztam a szavaiban, tényleg, volt-e értelme, hogy együtt legyünk. Talán mégis volt valami abban, amit a pillanat hevében vágtunk egymás fejéhez.

Ma reggelre úgy keltem, hogy legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót és úgy tettem volna, mint aki nem létezik. Erre több okom is volt. Egy: jobb volt a békesség, ha Louis-val nem találkozunk, akkor nem veszhetünk össze ennél is jobban. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e kezelni azt, ha a mostaninál is durvább helyzetbe kerülünk, miközben elméletileg szeretjük egymást. Kettő: ilyen állapotban a tanulás és az órákra járás felért nekem a Pokol legmélyebb bugyraiban lévő szenvedéssel. Három: rohadt hideg lett az idő odakint és ha csak egy lábujjam kilógott a takaró alól, olyan volt, mintha menten lefagyott volna. Az ágyban viszont egyiktől se kellett tartanom, az olyan puhán besüllyedt alattam, hogy a szemeim pillanatok alatt csukódtak le újra, hogy visszaaludjak.

A lelkiismeretem volt az egyetlen, ami amellett szólt, hogy keljek fel, és ezért nem is engedett visszaaludni. Pedig annyival egyszerűbb lett volna!

A kedvtelenségtől egy hosszút nyögtem, de végül rávettem magamat arra, hogy lehúzzam magamról a takarót, és dideregve lebotorkáljak a lépcsőn. Most az egyszer kevésbé foglalkoztatott, hogy milyen ruhában jelenek majd meg az egyetemen. Most, ellentétben a két hónappal ezelőtti naphoz képest nem akartam megmutatni, hogy Louis miről maradt le, nem akartam bizonyítani, hogy igenis jól vagyok és a történtek után úgy fogom élni az életemet, mint eddig, nem akartam, hogy Louis tekintete bármilyen oknál fogva egy pillanatra is megakadjon rajtam. Mert nem volt értelme azt mutatni, hogy jól voltam, és végképp nem akartam, hogy Louis esetleg azért próbáljon beszélni, megbékélni velem, mert olyan ruhákba öltözök, amikről tudom, hogy elveszik az eszét. Ezúttal inkább a kényelemre és melegre fektettem a hangsúlyt, mert odakint meg lehetett volna fagyni is. Egy meleg kötött gyapjú pulcsit vettem fel egy egyszerű nadrággal. Azután a pár falatnyi reggeli után, amit elfogyasztottam pedig felvettem egy sapkát, sálat tekertem a nyakam köré, a barna bokacsizmáimba és a meleg fekete szövetkabátomba bújtam. Mielőtt kiléptem az ajtón, utoljára belenéztem az előszobai tükörbe és sóhajtottam egyet. Valószínűleg tök mindegy volt, hogy mit veszek fel, Louis tekintetét ígyse-úgyse fogom megúszni.

A kezeimet a zsebembe téve ballagtam a metrómegállóhoz, majd az eseménytelen utazás után az egyetemhez. Nem találkoztam most senkivel, viszont viszonylag időben értem az épülethez. Kelletlenül nyitottam be az előadóterembe, és egyből körbenéztem. A barna, kócos hajkorona tulajdonosa még nem volt jelen, viszont találtam helyette más valakit, aki majdnem annyira felkeltette az érdeklődésemet, sőt, még életkedvvel is eltöltött a látványa. Egy mosollyal az arcomon kezdtem azonnal a telefonját nyomkodó Liamhez sétálni.

- Jó reggelt! - köszöntem neki magamhoz képest olyan derülten, hogy én is meglepődtem. Liam felpillantott rám, majd amikor a felhúzott szemöldökeimre és vigyoromra nézett, az ő arcára is rögtön kiült az izgatott boldog mosoly.

- Úristen, Harry! - ugrott fel a székéről, és a nyakamba vetette magát, de alig csak egy pillanat erejéig, mert a szemembe nézve folytatta izgatottan. - Te tudtad, igaz? Végig tudtad, hogy Zayn szeret engem, de nem szóltál! Baszki, annyira jó volt! Köszönöm, hogy nem mondtad el, mert így volt tökéletes!

Az ajkaimat összeszorítva hallgattam Liam lelkesedését, miközben minden lényeges információt próbáltam leszűrni. Szóval Zayn szerelmet vallott, és még ezt se mondta el nekem!

- Na és mit csináltatok? - kérdeztem mosolyogva, közben örültem a fejemnek, hogy Liam ennyire nyitott volt és tőle nyugodtan kérdezhettem bármit.

- Péntek este, amikor hazamentem, ő gitározott - mesélte izgatottan, miközben leültünk, de a szemét le nem vette rólam, folyamatosan nekem részletezte. - Eljátszott egy olyan dalt, amit előtte még nem hallottam, de hirtelen minden értelmet nyert. Akkor megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk az állatkertbe, ott pedig így körbejártunk mindent és felültünk az óriáskerékre aztán... - Liam beletúrt a hajába és a mosolyát semmi mögé sem rejtette - aztán elkísért a pályaudvarra, ahonnan kellett mennem anyáékhoz és ott megkért, hogy legyek a barátja. Ő nem mesélte? - kérdezte zavarodottan felém nézve, mire én bosszúsan kezdtem ingatni a fejemet.

- Magánügynek titulálta és nem mondott el semmit - húztam el a szám, de gyorsan váltottam is témát valami olyanra, ami engem jobban érdekelt. - Na és megcsókolt? Hol? Milyen volt?

Liam elgondolkodott, mielőtt válaszra nyitotta volna a száját, és most a mosolya is finomabb lett.

- Zaynnek igaza van - felelte, én pedig úgy éreztem elvesztettem az utolsó reményemet is a mai napban. - Igazából ez csak ránk tartozik, és nekünk fontos, mert mi éltük át és csak a mi kapcsolatunkat befolyásolja.

Az arcomat a kezeimbe temettem, és hangosan felnyögtem a szavaira. Komolyan ez volt az, ami miatt úgy éreztem mégis megéri bejönni, de így már legszívesebben engedtem volna a kísértésnek és még mindig a jó meleg ágyamban feküdtem volna és húztam volna a lóbőrt. A kezeimet ezután leengedtem az asztalra és Liamre néztem.

- Nagyon gonoszak vagytok, tudjátok? - mondtam egy kicsit lebiggyesztett szájjal és sóhajtottam egyet, majd egy félmosoly mégis felkerült az arcomra. - A csók tutira az óriáskeréken volt, igaz? Biztos, hogy ott volt!

- Ki tudja? - vont vállat nevetve Liam, én meg legszívesebben felüvöltöttem volna. Ők, ők tudták, mégse mondtak semmit!

A derült hangulatomat egy csapásra vágta le, amikor a tekintetem az ajtó felé tévedt, és egy ismerős arcot egy másik követett. Louis lépkedett elől, Zayn mögötte, és a lépcsőn lefelé felénk tartottak. A kék szeművel egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, de szó és gesztusok nélkül rögtön utána elnéztünk, ő a lépcsőfokokra, én pedig magam elé, a padra. Annak ellenére, hogy a szívem veszettül kezdett dobogni, én magam nemtörődöm arckifejezést vettem fel és a tollammal egy nonfiguratív mintával kezdtem díszíteni a füzetemet.

- Hallottam, mi történt - szólalt meg halkan Liam, és felém nézett, mire egy kicsit én is az irányába fordítottam a fejemet, hogy mutassam, figyelek. A szemébe nem néztem, de a fülemmel őt hallgattam. - Ha bármikor szükséged van valakire, én itt vagyok, Harry, szívesen segítek!

- Köszönöm - suttogtam, majd csak annyira odapillantottam, hogy lássam, Zayn Liam mellé, Louis pedig ő mellé ült le. A két fiú csendben köszöntötte egymást, Zayn talán bele is puszilt a sötétszőke tincsek közé, de nagy figyelmet nem keltettek, mert mind a ketten hatása alá kerültek annak a feszültségnek, amit Louis és az én jelenlétem okozott. Louis nem nézett rám, ő is gépiesen pakolt elő, majd az előadóterem közepe felé nézve várta csendben, hogy elkezdődjön az óra. Én, miután leült, Zaynre is vetettem egy pillantást, de ő csak összeszorította az ajkait, amivel egyáltalán nem adott nekem reményt. Nagyot szusszantva fektettem a figyelmemet újra a firkámra.

Perceken belül megérkezett Niall is, aki talán semmiről sem tudva csak szimplán helyet foglalt Louis mellett, és amikor a kettejük párosa elkezdett halál nyugodtan, sőt könnyedséggel és derültséggel beszélgetni az aktuális focibajnokságról, én majdnem felrobbantam mérgemben. Én egész hétvégén használhatatlan vagyok bármire, ő meg meccset néz, és elszórakozik Niallel?

Jobb is volt, hogy a rákövetkező percben már elkezdődött az óra is, mert ha nem így lett volna, komolyan félő volt, hogy odamegyek és lecsapom a fiút, aki miatt még most is görcsben állt a gyomrom.

Az előadás alatt próbáltam minden figyelmemet a tananyagba fektetni, így szokatlanul sokat írtam a füzetembe. Most nem beszélgettem halkan Zaynnel, mint eddig, se Liammel, aki most Zayn helyett ült mellettem. A tanárra koncentráltam, mert féltem, hogy ha egy pillanatra elkalandozok, a tekintetem Louis-ra vándorol, és vagy még jobban felhúzom magam rajta, és nem tudok figyelni, vagy teljesen elmerülök a gondolataimban és azért nem tudok figyelni. Sokkal jobb volt most minden idegszálammal az előadónkra koncentrálni, főleg, hogy ezzel együtt járt a jegyzetelés, ami miatt még otthon is könnyebben tanulhattam majd a következő zárthelyire, vagy akár a vizsgára.

Liam keze azonban megzavart a jegyzetelésben és amilyen mélyen belemerültem, rendesen meg is rezzentem. A kézfejével az enyémet bökte meg, és amikor a tenyeremet kinyitottam neki, ő egy összehajtogatott vonalas papírcetlit tett a közepébe, majd visszahúzta a kezét. Én azonnal kibontottam a lapot.

Óra után beszéljünk a szemben lévő teremben! - Louis

Alulra pedig, nyilvánvalóan később odabigyesztette, hogy:

Kérlek

Miután elolvastam, egy mozdulattal összegyűrtem a fecnit a tenyeremben. Behunytam a szemem, hogy kicsit higgadtabb fejjel tudjak gondolkodni. Sóhajtottam egyet, és belül meleg töltötte meg a mellkasom. Felismertem, az ő kézírásával volt írva az üzenet, aminek őszintén örültem. Ezek szerint neki sem jött be az, ahogy elváltunk szombaton, és ő is helyre szerette volna hozni azokat a dolgokat, amiket nem is akartunk elkövetni.

Ugyanakkor... még mindig ott volt az, hogy tudnánk-e mi nyugalomban, kapcsolatban élni? Meg tudnék bízni benne most? Tudnánk egymás mellett lenni jóban-rosszban? Át tudnánk vágni magunkat azokon az akadályokon, amiket bárki bármikor elénk állíthatott?

Ezekben egyáltalán nem voltam biztos. Persze, ha eszméletlen optimizmussal, vagy még inkább naivitással tekintek előre, akkor igen, a válasz egyértelműen igen, és ez lehet, hogy így is lenne... de lehet hogy nem. És amíg ebben nem tud mindkettőnk úgy igazán hinni, addig nem tudom, hogy javítanánk-e a kapcsolatunkon, vagy inkább csak rontanánk.

Mindenesetre nem telt bele két másodpercbe, hogy újból kinyitottam a szemem, majd a pillantásommal megkerestem Louis kíváncsi, frusztrált tekintetét. Amikor bólintottam, megkönnyebbülés futott át az arcán.

Onnantól persze már közel se tudtam úgy figyelni, mint azelőtt, de a másfélórás előadásból csak az utolsó 30 perc maradt hátra, amit ha kellett, már sírva, szenvedve is, de kibírtam. Az agyam Louis-n és a beszélgetésünkön kattogott, a lábamat pedig folyamatosan rángattam a pad alatt. A számat rágcsáltam, és azon gondolkodtam, hogy hova fog ez vezetni. Szinte minden lehetséges forgatókönyvet levetítettem magam előtt, de valahogy egyiket se találtam jónak. Mindegyik rossz volt, csak volt ami kevésbé, és volt ami jobban, ezek közül választani pedig nagyon embertelen volt. Hol volt itt az arany középút?

Észre se vettem, ahogy a percek teltek, csak az tűnt fel, amikor az előadónk az óra végén lekerekítette az anyagot, és a zárthelyi részleteiről kezdett beszélni. Leírtam az utolsó elhangzott információkat, majd összecsaptam a füzetemet és odahajoltam Liamhez.

- Kövi órán találkozunk! - mondtam, és miközben a vállamra vettem a táskám, felálltam.

- Sok sikert! - mosolygott rám Liam biztatón, mire biccentettem neki köszönetképpen. Persze, hogy tudta, miről van szó, túl pletykás volt ez a bagázs.

Louis-ra vetettem egy utolsó pillantást, aki szintén felvette a szemkontaktust, miközben még pakolt. Nem szóltunk semmit, én elindultam, ő pedig visszafordult a táskájához, hogy lássa, mit hova tesz el. Fellépkedtem az előadóterem lépcsőin, majd a vele szemközt lévő kis tanterembe léptem be, ami általában mindig szabad volt, mert akkora hely nem elég ahhoz, hogy a legkisebb létszámú csoporttal is órákat tarthassanak. Nekünk volt párszor próbánk itt, de még mi is csak akkor jöttünk ide, ha máshol nem volt üres terem.

Az asztalok sem sorokban álltak, hanem egy kis félkört alkottak, középen egy olyan térrel, ahol a gyakorlatvezető, vagy előadó beszélhetett, míg körülötte a többiek őt hallgatták. Én az ajtóval szemközti végéhez sétáltam, felültem a padra, és a lábamat lógatva vártam a fiút. A tenyerem izzadt, a szívem zakatolt.

Nem sokkal később nyitott be Louis is, és láttam, hogy először kicsit feszülten nézett be, mintha félne attól, hogy nem talál ott, aztán mikor meglátott, már lendületesebben folytatta a mozdulatot és csukta be maga mögött az ajtót. Ő a félkör közepéhez sétált, és ott dőlt neki a padnak, így nem egymással szemben voltunk, nem egymás mellett, hanem lényegében merőlegesen egymásra. Talán így volt a legkényelmesebb, mert ha előttem lett volna, túl közvetlen lett volna, és feltűnő lett volna nem ránézni, kerülni a tekintetét, ha pedig mellettem lett volna, túl közel állt volna, ami biztosan befolyásolta volna mindkettőnk viselkedését. Ez így kényelmes volt, nem volt benne semmi erőltetés, mindketten lehajtott fejjel néztük magunk előtt a terem padlóját.

Ami nem volt kényelmes, az a csend volt, amiben ácsorogtunk mindketten. Nem akart volna megszólalni? Ő hívott ide, szóval neki kellett volna kezdenie, nem? Mire várt?

A szempilláim árnyékából óvatosan felé lestem, a pillantásom megakadt az arcán. Most nem torzította el semmilyen ránc, teljesen tiszta arckifejezést vett fel és frissen borotvált volt. Szép arca volt, harmonikus volt az egész megjelenése, egyedül a szemei tükröztek mást, mint amit a gesztusai üzentek. Kétségbeesett volt, pont mint én. Már a tekintetéből meg tudtam állapítani, hogy ő se szeretne mindennek véget vetni köztünk.

A pillantásom hamar viszonzásra lelt, és pár másodpercig csak elmélyedtem azokban a kék íriszekben, majd egyik pillanatról a másikra teljesen zavarba jöttem, és elöntött a meleg. Elnéztem róla, és a számat szólásra nyitottam, de hang nem jött ki belőle. Nem sokkal később becsuktam, és a homlokom finoman ráncokba szaladt. Még mindig nem én vagyok az, akinek itt meg kellene szólalnia!

- Mi az? - törte meg a csendet Louis halk hangja, mire újra ránéztem. Az ajkán most halvány mosolyféle játszott, és biztosra vettem, hogy az előző mozdulatsoromon szórakozott ennyire.

- Neked kellene kezdened - böktem a fejemmel felé. Ő felhúzta a szemöldökét.

- Miért? - kérdezte értetlenül, és már a homlokát is ráncolta, de a száján a mosoly is mélyült. Amikor így, ilyen játékosan nézett rám, túl gyorsan és akadály nélkül vette át a komolyság helyét a könnyedség. Nem bírtam, én is félmosolyra húztam a számat. Annyira hülyeség, hogy itt ültünk, húztuk az időt, közben ezernyi olyan dolgot tudtunk volna mi ketten csinálni, ami mindkettőnknek jobban tetszett volna.

- Te írtad a papírfecnit - feleltem, mire a tekintetén felismerés suhant át.

- Ja, értem - kezdett bólogatni, ami még jobban szórakoztatott, de amikor utána újra komoly tekintettel nézett rám, nekem is lejjebb hervadt a mosolyom. - Zayn nekem azt mondta, te akarsz velem beszélni, csak nem akarod kezdeményezni a beszélgetést. Ezért írtam.

Egy pillanat alatt zavartak össze a szavai. A homlokomon a ráncok elmélyültek, belülről pedig a gondolataim olyan kuszák voltak, mint Louis haja ébredés után. Amikor Zaynnel beszéltem, akkor csak dühös voltam Louis-ra, nem mondtam egy szóval sem, hogy beszélni akarok vele. Zayn gonosz csellel vette rá őt, hogy írja meg nekem a cetlit, mert bízott benne, hogy így meg tudjuk majd beszélni az ellentéteket. Azonban ez még egy dolgot jelentett: Louis magától nem is próbált volna beszélni velem.

- Nem mondtam ilyet Zaynnek - ingattam a fejemet, és most ő ráncolta a homlokát.

- Akkor nem is akartál beszélni velem?

- De, akartam - vágtam rá, amivel talán még jobban összezavartam, de ugyanakkor meg is könnyebbült kicsit. Fürkészőn néztem rá, és próbáltam kitalálni mind a gondolatait, mind az érzéseit. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajta, ezért inkább megkérdeztem. - Te akartál?

- Akartam - felelte őszintén, aztán a hajába túrt, és sóhajtott egyet. - De magamtól lehet nem kezdeményeztem volna - vallotta be, mire bólintottam, hogy értettem.

- Akkor végsősoron miatta vagyunk itt? - kérdeztem, és újra a földre pillantottam, ő pedig követte a tekintetemet.

- Úgy néz ki.

Újra hallgatásba merültünk, miután egyikünk se érezte úgy, hogy ezek után nekünk kellene, vagy mi szeretnénk kezdeni. Lustán lóbáltam a lábam, és nem volt az az isten, hogy én törjem meg a csendet hamarabb. Ez sose volt az én védjegyem. Louis viszont nem bírta tovább pár percnél.

- Nem akarok szakítani veled, Harry! - nézett rám határozottan, és én is viszonoztam a tekintetét, de sokkal kevesebb határozottsággal. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy mit is akarok jelenleg tőle, és minden egyes pillanat képes volt elbizonytalanítani bármelyik irányba.

- Erre gondolhattál volna korábban is - jegyeztem meg szúrósan, de valójában amint kimondtam megbántam, mert egyáltalán nem az volt a célom, hogy megbántsam. Szerencsére Louis-t sokkal keményebb fából faragták és fel se vette ezt a piszkálódást.

- Sajnálom, oké? Nem akartalak megbántani - vallotta be és ahogy a szemembe nézett, tudtam, hogy igazat mondott. A tekintete szinte könyörgött, hogy higgyek neki. És én így is tettem.

- Tudom - feleltem halkan, de rövidesen magyarázkodásba kezdtem. - Illetve akkor a helyzetben nem tudtam, meg az elmúlt napokban sem voltam benne biztos, de így miután mondtad, több értelmet nyer az, hogy így van, ezért mondtam, hogy tudom.

- Értem, Harry - nevette el magát halkan Louis, majd a mosolya pár pillanatig még fent maradt az arcán, és én is viszonoztam. Jó volt ilyen oldottabb állapotban is beszélni vele, hiányzott már ezalatt a pár nap alatt is. Ránéztem, és ő viszonozta a pillantásom. A felfelé kunkorodó ajkai melegséggel töltöttek el, és nem akartam, hogy többször nélkülöznöm kelljen. - Akkor - kezdte bizonytalanul, majd kicsit félredöntött fejjel folytatta - lennél a barátom?

A szívem olyan hangosan és gyorsan vert a mellkasomban, mint talán még soha, emellett ezerrel kiabálta, hogy igen, mintha nemcsak a párjának kért volna fel, hanem a férjének is. Az agyam viszont sokkal inkább teher alá került. Most jött el a pillanat, hogy választanom kellett, most jött el az, amitől tartottam egész délelőtt. Louis nyilvánvaló volt, melyik oldalt képviselte, tekintve, hogy ő tette fel a kérdést, én viszont nem mertem ennyire bizakodó lenni.

- Én... - kezdtem, de elakadtam. Két féle válasz közül dönthettem és csak rajtam állt, mi lesz a vége. Az agyam egyre azt futtatta végig, mi történne, ha az egyiket választanám és mi, ha a másikat. Annyira egyszerű lehetett volna, csak egyetlen szót kellett kiböknöm, de mégis akkor súlya volt az egésznek. Hihetetlennek tartottam, hogy semmi erőfeszítésbe nem tellett kimondani, és mondhattam volna bármelyiket, az valamit megváltoztatott volna közöttünk. Valami lényegeset.

Olyan szívesen mondtam volna igent! De tényleg! És tudom, hogy amint kimondtam volna, elégedett lettem volna vele, mert Louis arcára is egy sokkal boldogabb mosoly ült volna ki, az nekem is feldobta volna a hangulatom, valószínűleg csókolózva kerültünk volna ki a végén ebből, és az egész baráti körünk örült volna nekünk. Így lett volna, ezt biztosra vettem. Csak azt nem tudtam pontosan, hogy meddig. Egy évig? Egy hónapig? Talán csak egy hétig? Tényleg megérte volna belekezdeni egy kapcsolatba, ami talán tönkretehette a közöttünk lévő barátságot?

A válaszom erre a kérdésre határozottan nem volt, és ez volt az, ami miatt talán mégis inkább nemet feleltem volna neki. Persze, nem teljesen mondtam volna le róla, csak egy időre, mert erre volt szükségem ahhoz, hogy újra megbízzak benne, és ő is bennem. Fejest ugrani egy kapcsolatba, amikor még a bizalmi kérdések is instabilok voltak, veszélyes volt, és nem akartam szándékosan tesztelni magunkat. Meg kellett erősödnünk külön-külön, majd hinnünk egymásban is ahhoz, hogy a kapcsolatunk tűzön-vízen át tartson majd. De... amikor elképzeltem ezt, ahogy lejátszódott bennem a jelenet, amikor ezt kimondom, a szívem sajgott. Nem akartam ezt tenni. Nem akartam letenni Louis-ról egy percig sem, nem akartam neki fájdalmat, vagy csalódást okozni. Egyedül azt szerettem volna, ha elveszhetek a karjai közt, és többet nem kell ezen gondolkodnom. Ha pedig ezt akartam, akkor mégis igent kellett válaszolnom.

Louis arca pillanatról pillanatra változott, ahogy még mindig nem szólaltam meg újból. Azt hihette, rá fogom vágni az igent a kérdésére, és az, hogy még másodpercekkel később sem tudtam neki választ adni, teljesen lehervasztotta a szeretetteljes mosolyát. A tekintete összezavarodottá vált, én pedig egyre sürgetőbbnek éreztem azt, hogy feleljek. De mit?

Igen, nem, igen, nem, igen, nem...

Olyan egyszerű volt, mégis olyan nehéz!

- Én... - kezdtem újra, és a kezem remegett a bennem keletkezett feszültségtől. A mellkasom fel akart robbanni, úgy feszített, én pedig a tenyerembe temettem az arcomat, majd megmasszíroztam a halántékomat, és felemeltem a fejem, a tekintetem a falra függesztve, és a számat szólásra nyitva. Tudtam, mit fogok mondani, és már el is kezdtem formálni a szót, amikor végül az utolsó pillanatban gondoltam meg magam és ráztam meg tehetetlenül a fejemet. - Nekem ez nem megy - vallottam be és összeszorítottam a szemeimet, ezzel palástolva, hogy tele voltak könnyekkel.

- Miért? - csendült Louis hangja hidegen a néma teremben, én pedig képtelen voltam vele felvenni a szemkontaktust. A szememet végül kinyitva magam elé motyogva feleltem.

- Szünetre van szükségem. Időre és térre, hogy rájöjjek, tényleg ez-e az, amit keresek. Hogy tudok-e bízni benned, a szavaidban, a cselekedeteidben - válaszoltam kifejtve a gondolataimat, míg ő csendben végighallgatott engem.

A mondataimat követően egy pillanatnyi szünetet tartva Louis ajkai közül egy meghökkent kacaj szakadt ki.

- Szünet? - nevetett fel idegesen és most ránéztem én is. Ő szinte szikrákkal a szemében viszonozta a pillantásom. Idegesen elfordította a fejét, majd beletúrt a hajába. - Ennél jobb szöveget nem tudtál volna kitalálni egy ,,nem"-re?

Az állam is leesett, miközben a szavai, mint a nyilak, úgy fúródtak egyenesen a szívembe. A fájdalmon kívül azonban mást is kiváltottak, mégpedig dühöt a meg nem értettség miatt. Azt hittem legalább egy kicsit empatikusabb lesz, hiszen látta, hogy nekem is nehéz volt.

Ahogy visszafordult felém, összeszorította az ajkait. Megbánta azt, amit mondott, vagy ha legalábbis nem a tartalmát, a fogalmazásmódot biztosan, mert a szemében bocsánatkérés csillant. Azonban annak ellenére, hogy meg volt a lehetősége, hogy visszaszívja, ő inkább csendben maradt, így kénytelen voltam erre válaszolni.

- A szünet nálam szünetet jelent, Louis, nem véget - morogtam felé, és most tényleg mérges voltam. Pár napja ő volt az, akit nagyon zavart, mikor kijelentettem, hogy nem bízom benne, de ez talán egyáltalán nem egyoldalú volt. Ő se hitt pusztán a szavaimnak. Nagyot sóhajtottam, egy pillanatra behunytam a szemeimet, hogy kicsit lehiggadjak, mert ha meg tudom értetni vele, miért van szükségem szünetre, talán ő is belátja majd, hogy nemcsak nekem van erre szükségem, hanem bizony neki is. - Szeretlek, Louis, nem akarlak elveszíteni, és attól félek, hogy ha most össze is jönnénk, hosszútávon a kapcsolatunk sokkal bizonytalanabb lenne, és én nem akarlak elveszíteni. Nem merem megkockáztatni ezt azzal, hogy most belevágunk és lesz, ami lesz. Inkább kezdeném el felépíteni elölről, hogy biztos alapokon álljon, és ha később akár meg is inog, ne dőljön össze, mint egy romhalmaz. Ezalatt pedig talán mi is megismerjük jobban magunkat, és rájövünk, hogy mit szeretnénk pontosan egy ilyen kapcsolattól.

Ezúttal végig próbáltam a szemébe nézni, mert látnia kellett, hogy tényleg komolyan gondoltam. Ő viszont viszonylag hamar szakította el a tekintetét, és a padlót figyelve hitetlenkedve ingatta a fejét apró mozdulatokkal. Nem tudtam mi járt a fejében, nem tudtam, hogy dühös volt-e inkább, vagy csalódott. Vagy egy perc is eltelt, mikor a suttogásnál alig hangosabban szólalt meg.

- Miért nem engeded, hogy viszontszeresselek? - kérdezte, én pedig egyből megértettem, hogy a pillanatnyi düh, ami az előbb még a nyelvét irányította, az is a csalódásból eredt. Louis hangja fájdalmasan szólt, lemondóan, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe, miközben a mellkasomat egy egészen más érzés kezdte szorítani. Nem, nem, nem. Vissza akartam csinálni az egészet, ezt a percet, hogy Louis kérdésére rávághassam, hogy igen, szeretnék a barátja lenni. Bármit megtettem volna, csak így nem akartam őt látni. Nem akartam én okozni neki ezt a mértékű fájdalmat, ami még a kérdés után is úgy maradt a levegőben, mint a táborban a szivárvány színű porfelhő.

- Én sajnálom - fakadtam ki, és egészen közel voltam ahhoz, hogy a könnyek megállíthatatlanul kezdjenek csorogni az arcomon. Néhány így is elszabadult, de még úgy-ahogy kordában tudtam tartani. Louis végre felemelte a fejét, és rám nézett, komoly arccal, és még messziről is láttam, hogy a könnyek azért az ő szemében is megültek. - Csak azt kérem, hogy várj még egy kicsit rám.

- Nem akarok lemondani rólad - ingatta a fejét Louis, nekem pedig ahogy nőtt a mellkasomban a nyomás, úgy gyűltek a könnyek a szemembe és egyre csak folytak lefelé. És most még Louis se volt itt, hogy letörölje őket. - Egyszer már megpróbáltam, de képtelen voltam és még nagyobb bajt okoztam vele. Mégha nem is örökre szól, egyetlen napra se szeretnék lemondani rólad, Harry. Azt szeretném, ha mellettem lennél, soha nem volt még senki ilyen fontos nekem.

Nagy levegőket vettem, hogy megpróbáljam minél jobban lenyugtatni magamat, de nem voltam túl sikeres. Ha más helyzetben lettünk volna, Louis szavai az égig emeltek volna, most viszont inkább azt éreztem, egyre mélyebbre merültem, és minden szava egyszerre esett jól, de rakott egy plusz súlyt a mellkasomra. Minden egyes szó felért a világgal nekem, de okozott még ennél is nagyobb fájdalmat. Legjobban talán mégis az fájt, hogy rám hárult a feladat, hogy meghúzzam a határokat, és zárjam le a beszélgetést, a legnehezebb szavakkal.

- Nem is kell lemondanod - ingattam a fejemet, és lassan lecsúsztam a padról, hogy utána minél gyorsabban juthassak ki a teremből. - Elég ha én megteszem kettőnk helyett. Sajnálom, Louis! - feleltem a szemébe nézve, majd elfordulva, a fejemet lehajtva indultam ki a teremből sietős léptekkel.

- Harry? - hangzott fel mögülem, mire azonnal megtorpantam. Bár a hang még messziről érkezett, mire megfordultam, Louis közvetlenül előttem állt. A levegőt hevesen kezdtem kapkodni, miközben ő felemelte a kezét, és lágyan végigsimított az arcomon, nem törődve a folyamatosan lefolyó könnycseppekkel. A szemembe nézett, majd szó nélkül hajolt közelebb, hogy ajkait az enyémhez érintse. A mellkasomból zokogás tört fel, de próbáltam minél jobban visszafogni, mert nem akartam, hogy ez tegye tönkre azt a tökéletes, lágy csókot, amivel a számat illette. Egyáltalán nem volt mély, viszont annál több érzést foglalt magába. Szívesen ragadtam volna a pillanatban, őt csókolva a döntésem se aggasztott, azonban hamar véget vetett neki, de én nem mertem kinyitni a szememet egészen addig, amíg meg nem érintette finoman az államat. - Várni fogok rád.

A szavai hatására a könnyek újra eleredtek az arcomon, és most én voltam az, aki elkapta az arcát, és határozottan felé hajolt. Kétségbeesetten nyúltam a szája után, és ő se próbált megakadályozni benne. Az ajkaink lázasan értek össze és minden eddigi gondolatomról megfeledkezve csókoltam őt, szenvedélyesen, amennyire csak tudtam, és próbáltam benne minden elveszett érzésemet, amiket ismertem, meg olyanokat is amiket még nem tudtam megfejteni, belesűríteni ebbe. A testemet az övéhez szorítva kétségbeesetten, vadul térképeztem fel a száját belülről, hogy minden szegletére, a nyelvének minden simítására, az ajkai minden mozdulatára emlékezhessek az elkövetkezendő időszakban.

Az utolsó csók. Nem csak az érzés, az íze is más volt. Magába foglalta az összes eddigi csókunkat, de még azokat is, amik megtörténtek volna, ha most nem kérek szünetet. Egyszerre volt búcsú, és ígéret, mert bár annak tűnt, nem ez volt az utolsó. Bíztunk benne, hogy nem. Az arcomon meg nem álló könnycseppektől a csók íze hamar sóssá vált, de ez is csak hozzátett az egészhez, nem elvett. Az a csók minden volt, ami Louis, minden volt, ami Harry és minden volt, ami a kettőnk kapcsolatát jellemezte. Nem akartam befejezni, de tudtam, hogy mint mindennek, ami jó, egyszer ennek a csóknak is ugyanúgy vége lenne. Lassítottam rajta, majd egy határozott mozdulattal, hogy ne essek kísértésbe, végül elszakadtam Louis ajkaitól, és felnéztem a szemébe.

A csók alatt nem tűnt fel, de most már az ő arcán is ott voltak a nyomai a fájdalomnak, és nekem a szívem is kettétört, ahogy őt figyeltem. Sose láttam még sírni, soha nem is akartam, végül mégis én okoztam.

Mondtam volna valamit, de ötletem se volt, hogy mi lett volna az, amivel nem rontottam volna el ezt a tökéletesen tökéletlen pillanatot, így inkább csendben maradtam. Lassan hátráltam egy lépést, végig a szemébe nézve, majd még egyet, és a következővel már ki is fordultam az ajtón, hogy a folyosón siessek végig a kijárat felé.

Úgy gondoltam, mindenki elnézhette nekem, hogy több órára már nem mentem be.

,,One more taste of your lips just to bring me back

To the places we've been and the nights we've had

Because if this is it, then at least we could end it right"

<3