Vasárnap koradélután az ebédről maradt koszos edényeket mosogattam el gépiesen. Egész nap semmit se csináltam, és mikor a csepegtetőre tettem az utolsó tányért is, eldöntöttem, hogy ha reggel óta úgyse csináltam semmi érdemlegeset, legalább a délutánom teljen értelmesen. Elővettem a laptopomat, meg a jegyzeteimet, és a közeledő szolfézs zárthelyire kezdtem készülni. Legalább ez elterelte egy kicsit a figyelmemet.

A tegnapi nap Zayn nem volt túl bőszavú a randival kapcsolatban, ahova aznap mentek Liammel, sőt, tizedannyit se árult el, mint arról a randiról, ahova Podrickkal mentek, de ennek ellenére is végre sikerült nekem is mosolyt csalnia az arcomra. Tele volt élménnyel, és energiával, az arcán pedig folyton ott virított az a fajta vigyor, amit csak egyetlen ember tudott okozni: Liam Payne.

Elég volt csak ránéznem, és szinte érzékeltem azt a légkört, amiben a délutánt tölthette. Persze nem tudtam részleteket, nem osztotta meg velem, de sikerült annyit kifaggatnom belőle, hogy egy állatkertbe mentek, és egyszerűen csak jól érezték magukat. Elárulta azt is, hogy megvolt az első igazi, romantikus, közönségmentes csókjuk is, de azt már tényleg nem részletezte a legnagyobb bosszúságomra. Igazából mást se csinált, csak mosolygott, mint egy őrült, a gondolataiba merült, és bármikor amikor egy újabb kérdést tettem fel, ő csak a fejét csóválta, hogy ezt nem mondja el. Megtartotta magának a kis szemét!

Egy idő után meguntam azt, hogy folyton elutasításokat kaptam, így új stratégiát találtam ki, mert mindenképpen tudni akartam a részleteket. Liamet fogom kikérdezni, amint visszajött a szüleitől, ahova még aznap este el kellett utaznia.

Megpörgettem a tollamat a hüvelykujjam körül, majd újra a lapokon virító kézírásomra fordítottam a figyelmemet. Őszintén nem akartam ezt csinálni, de máshoz se volt semmi kedvem. Semmit csinálni pedig mindennél kevésbé szerettem volna, legalább valahogy meg kellett próbálnom elterelgetni a gondolataimat, a gyomrom így is görcsbe állt, amikor a hétfői napra, és az egész egyetemre gondoltam. Egy ideig még határozottan nem akartam látni Louis-t, beszélni vele pedig végképp nem.

Előre dőltem az asztalra, és végül mégis azt kezdtem csinálni, amit egyáltalán nem akartam: gondolkodtam.

Megőrjített az, hogy semmit se tudtam Louis-ról. Nem tudtam, hogy ő megbánta-e a veszekedésünket, hogy ő akar-e majd róla beszélni, akarja-e rendbehozni a kapcsolatunkat, vagy nem. Az is megtörténhetett, hogy ő pont úgy nem akart a közelembe kerülni, pont úgy nem akart beszélni velem, mint én. És akkor mi lesz? Soha többet nem beszélünk egymással? Életünk végéig sértődötten gondolunk majd a másikra? Miattunk fog feloszlani a One Direction?

Nem, nem, nem, nem... - kántáltam magamban, és a fejemet is megráztam. Ez így nem történhetett, az senkinek sem lett volna jó. Se a bandának, se nekünk. Szükségem volt rá, ezzel teljesen tisztában voltam, mégsem éreztem azt, hogy ezt nekem kellett volna rendbehozni. Tény, hogy én se beszéltem vele szépen, de én a kapcsolatunk érdekében kértem, hogy jöjjön velem. Ő viszont inkább elkezdett velem veszekedni és hibáztatni, minthogy megtegye ezt értem. Ezek után kizárt, hogy én keressem meg azért, hogy bocsánatot kérjek. Felejtse el!

Mégis, ennek ellenére is nagyon aggasztott a gondolat, hogy talán ő is pont így vélekedik. Nem akartam, hogy haragban legyünk. Bármennyire is ellentmondásos voltam most vele kapcsolatban, legbelül vele, mellette akartam lenni. Szerettem őt, és nem akartam én tényleg elhagyni, csak helyre és időre volt most szükségem.

Rendesen rám hozta a frászt a csengő felharsanó hangja. Vettem egy nagy levegőt, és kifújtam, miközben idegesen a hajamba túrtam. Nem igaz, hogy mindig akkor próbáltak rámtörni, amikor a legnagyobb merengésemben voltam benne.

Hátratoltam a székemet és felálltam, hogy az ajtóhoz menjek. Azt reméltem, Zayn áll majd a küszöbön, mert tegnap végülis úgy távozott tőlem, hogy Louis-hoz megy át, hogy vele is beszéljen. Tudni akartam, hogy ő mit gondol, anélkül, hogy nekem kellett megkérdeznem róla. Reméltem, hogy Zayn erről kicsit nyitottabban tud majd beszélni, mint a saját kapcsolatáról.

A hajamat hátratúrtam, miközben kinyitottam az ajtót, de meg is álltam a mozdulatban. Elnyílt ajkakkal néztem az előttem álló lányra, akinek a szemei most frissen vörösek voltak.

- Utállak - vágta a szemembe halkan, nekem pedig felért egy nyíllal, ami egyenesen a szívembe talált. Ő épp csak ennyit mondott, és már fordult volna el, de elkaptam a csuklóját. Ő zokogásban tört ki a pillanat tizedrésze alatt. Összeszorult a torkom, és az elgyengült lány testét a kezénél fogva húztam magamhoz és öleltem át. Ő tehetetlenül, gyengén ütött mellkason az öklével, az arcán pedig peregtek a könnyek. - Utállak - suttogta.

- Minden okod megvan rá - feleltem és finoman a hajába pusziltam, és tekintve, hogy ő szó nélkül hagyta, ezt félsikerként könyveltem el.

- Miért nem szóltál? - hibáztatott sírás közben. - Már a plázában elmondhattad volna. Annyi minden lett volna könnyebb, miért nem mondtad? - dünnyögte a mellkasomba, én pedig a hátát kezdtem simogatni.

- Nem akartam kibaszni Louis-val. Nem értettem a helyzetet, és nem akartam szándékosan szar helyzetbe hozni őt - magyaráztam, de most elgondolkodtam, hogy tényleg jól tettem-e ezt. Akkor csak azt tudtam, hogy nem akartam szándékosan beleköpni Louis levesébe, annak ellenére sem, hogy akkor úgy tett, mintha a táborban csak játszott volna velem. Ráadásul akkor még Sky is boldognak tűnt, és mivel pont aznap megkedveltem a lányt, azt akartam, hogy az is maradjon. Egyszerűen nem mondhattam el neki. Az viszont már egy másik kérdés, hogy amikor először kavartunk ezek után Louis-val, akkor miért nem erősködtem, hogy keressük meg őt. Igaz, hogy aznap este Louis majdnem lelépett azért, mert nem akart szakítani Sky-jal, de mikor már ment köztünk egy ideje ez, akkor lett volna annyi lehetőségünk, és én mégis vak fejjel sétáltam újra és újra Louis karjai közé, szándékosan megfeledkezve arról, hogy neki barátnője is volt.

- Elvettél mindenkit tőlem! - panaszolta Sky, és az öklével erőtlenül újra a mellkasomra ütött. Én minderre csak jobban magamhoz szorítottam. - Louis nyáron tudod, milyen megváltás volt? Egész életemben nem jelentett senki nekem annyit, mint ő. De aztán elkezdődött a tanév, és a jelenléted teljesen megváltoztatta. Azelőtt minden nap számíthattam rá, akkor pedig szinte sose voltunk kettesben, és csak akkor voltunk együtt, amikor veletek voltunk. Végig te tehettél erről! Talán nem közvetlenül, de te voltál az oka! - sírt a kezeim közt keservesen.

- Sajnálom - szorítottam össze a szemem. Ezt mind most nem gondolta komolyan, biztos voltam benne, csak ki kellett belőle jönnie. Ő is tudta, hogy értelmetlen Louis viselkedésének megváltozása miatt okolni engem, és tudta azt is, hogy nem voltam annyira embertelen sem, hogy csak úgy könnyedén figyelmen kívül hagyjam azt, ha valakinek már van párja. Tudta, hogy nekem is nehéz ez, hisz csak rám kellett nézni. Ha mindezt nem tudta volna, ide se jött volna.

- Aztán megszerettelek téged! - folytatta, és az ökle újra megtalálta a pólómat. - Túl hamar, túl mélyre loptad magad a szívembe, és nekem fel se tűnt. Számítottam rád, Harry, elkezdtem megbízni benned, és te egy csapásra tönkretetted. Louis-n kívül tudod milyen régen nem sikerült senkivel egy ilyen kapcsolatot kialakítanom? Mindenkit folyamatosan ellökök magamtól, de te valahogy megtaláltad a kiskaput. Én tényleg bíztam benned, Harry, elmondtam, hogy baj van a kapcsolatommal, sírtam előtted és sírok még most is - hangosan szipogott, majd összeszedte magát és a mellkasomnál fogva ellökött engem. A lendülettől pár lépést hátrálnom kellett, de így már láttam őt is. - Miért rontottad el?!

- Ez sose volt jó - feleltem a fejemet rázva, és ahogy a könnyekkel áztatott arcára néztem, a szívem kettéhasadt. Nagyon jól kellett megválogatnom a szavaimat, hogy ahelyett, hogy még jobban ellök magától, inkább be tudjam hívni egy teára vagy bármire, amit szeretne. - Sky, nekem az első beszélgetésünk óta titkolnom kellett azt, ami a táborban történt. Lehet, hogy neked akkor annak tűnt, de a kapcsolatunk sose volt olyan őszinte, mint most. Most el tudom neked mondani az igazat, bármire is vagy kíváncsi. Senki se köti meg a kezemet, és szabad vagyok egész nap, bármit szeretnél kérdezni, vagy mondani, állok rendelkezésedre. Csak kérlek ne hagyj itt, mert nekem is szükségem van rád! - nyúltam a kezéért, de nem fogtam meg, csak hagytam, hadd döntsön ő. Felemelte az egyik karját, és a kabátja ujjába törölte a szemeit, nedves nyomot hagyva az anyagon, majd hosszú pillanatokig csak a kezemre nézett, latolgatva, hogy döntsön. Vagy egy évezred is eltelt, mire megéreztem a puha bőrét a tenyeremnek simulni. Óvatosan markolta meg, majd felnézett a szemeimbe és bólintott.

A megkönnyebbüléstől sírni is tudtam volna, de az adott pillanatban csak egy reszketeg sóhaj szaladt ki az ajkaim közül. Hálásan mosolyodtam el, amit kisebb mértékben, de azért ő is viszonzott. Egy új esélyt kaptam tőle, és nem állt szándékomban eljátszani. Mindent bele kellett adnom, hogy véglegesen elnyerjem a bizalmát és ne ingassam meg többször.

Óvatosan, jelzésértékűen húztam meg kicsit a kezét, mire ő elengedte, és mellettem belépett a nyitott ajtón.

Alig pár hete volt már nálam többször is, de ez most egy teljesen új helyzetnek tűnt. Egy olyan alkalomnak, amikor végre tényleg megnyílhatunk, elmondhatunk bármit, tabuk nélkül. Pontosan ezt akartam elérni, erre vágytam mindig is Sky-jal. Most végre itt volt az alkalom.

A bokáig érő gumicsizmáját az ajtó mellé tette le, miközben én elvettem tőle a kabátját, és a fogasra akasztottam. Ő kicsit bizonytalanul lépdelt a lakásban, ezért én előre mentem, hogy a konyhába érve az asztalnál kínáljam hellyel.

- Kérsz egy teát? - kérdeztem, amikor már a székén ült, kicsit görnyedt háttal, és a körmét piszkálta. Felnézett rám, majd megrázta a fejét. Bólintva léptem én is a vele szemben ülő székhez, majd csendben leültem rá.

Olyan volt, mintha nem is mint két barát, inkább mint két tárgyalófél ültünk volna a négyzet alakú asztal két oldalán. Nem volt egyáltalán komfortos a helyzet, zavart az asztal, zavart a feszült testtartás, ami mindkettőnkből áradt, de valójában sehol se lett volna jobb. Ezt talán mégis könnyebben tudtuk úgy megbeszélni, hogy rendesen láttuk egymást, és tiszteletben tartottuk a személyes teret.

- Mi tetszett meg benne? - kérdezte kicsit elhaló hangon, én pedig az egyik könyökömmel az asztalon támaszkodva a fejemet belehajtottam a tenyerembe.

- A kisugárzása. Az a dominancia, ami körülveszi, a magabiztossága, a humora, ez mind nagyon gyorsan hatott, és én mindig ezeket a jellemzőket kerestem a fiúkban - feleltem őszintén, és próbáltam nyitott lenni a témával, mégha furcsa is volt kibeszélni Sky-jal azt, hogy miért szerettem bele a fiúba. - Aztán elkezdtünk beszélgetni is és nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk. A második napon már egyáltalán nem próbáltam titkolni a vonzalmamat, ahogy szerintem ő sem. Túl jól működött minden, és szerintem ez tehetett arról is, hogy annyira gyorsan visszaestem. Elég volt egyszer megcsókolnia, és teljesen kitörölte a gondolatokat a fejemből.

- Ismerem az érzést - bólintott Sky, én pedig elhúztam a számat, mert nagyon abszurd volt erről beszélni. Persze nem árt, ha találsz valakit, aki megérti, hogy min mentél keresztül, de ez mégsem volt mindennapos szituáció. - De nem a közelmúltból - tette hozzá, én pedig akaratlanul is megkönnyebbültem, miközben felemeltem a fejemet. - Mióta összejöttünk nyáron, sose volt olyan a kapcsolatunk, mint anno. Nem... Nem volt meg köztünk az, ami köztetek most pont megvolt. Nem voltunk... szerelmesek - sóhajtott. Biztos voltam benne, hogy ez neki is rohadt nehéz volt, főleg felismerni olyan dolgokat, amiken az ember nem gondolkodik el szívesen, mert fél az eredménytől. Most pedig rákényszerült erre. - Nem tűnt fel, hogy a kapcsolat köztünk bár szeretet-alapú volt, de nem szerelmi. Csak egyszerűen... azon az estén ez tűnt a helyesnek.

- Melyik estén? - kérdeztem finoman, mert nem akartam semmit se erőltetni, az ő dolga volt, hogy megbízott-e bennem. Annak ellenére, hogy szívesen meghallgattam volna bármit, tiszteletben tartottam, ha nem akart mindent megosztani velem. Viszont elkötelezett célom volt, hogy az idő múlásával egyre többet tudjak róla.

- Augusztus 19-én - felelte, majd az asztalról a szemembe véste a tekintetét. - A nap, amikor összejöttünk újból.

Nem folytatta azonnal, én pedig csendben vártam, mert éreztem, hogy nem ennyivel fogja befejezni. Újra visszanézett maga elé az asztalra, mire én se néztem rá közvetlenül, helyette az ujjamon lévő gyűrűket kezdtem forgatni. Kíváncsi voltam arra az estére. Sose nyert számomra értelmet, hogy ha Louis-nak a gólyatábor óta tetszettem, és egy ideig komolyan is gondolta, meg napokon keresztül beszéltünk, akkor miért változott meg minden egyik napról a másikra. Ez a kérdés már akkor is felvetődött bennem, mikor először hoztam haza a bárból, de sose kaptam rá rendes választ. Aznap este kerülte a témát, máskor pedig fel se merült. Elfogadtam, hogy ha majd szakít Sky-jal, ezt is elárulja, csakhogy ez nem következett be, azóta pedig nem volt lehetőségem ez után érdeklődni.

Halk szipogásra kaptam fel a fejemet, és mikor Sky arcára néztem, meglepődve láttam, hogy a szemei újra megteltek könnyel, és most sorjában cseppentek az asztalra. Szinte alig adott ki hangot, egyedül a szaggatott levegővételre figyeltem fel. Megijedtem, mert egyáltalán nem értettem, mi történt. Alig fél perce rendesen tudtunk beszélni, most meg a semmiből hirtelen ez lett. Kétségbeesetten kutakodtam a fejemben valami után, bármi után, amivel abban a pillanatban megnyugtathattam volna.

- Kaphatok mégis egy teát? - kérdezte, és az orrát a kézfejébe törtölte, majd lejjebb hajtotta a fejét. Azonnal ugrottam, és mielőtt a vízforralóhoz léptem volna, először egy doboz papírzsepit tettem le elé, hogy el tudja érni. Ő azonnal nyúlt érte, és kifújta az orrát. A haja eltakarta az arcát előlem, de úgy gondoltam ez szándékos volt, mert így jobban ki tudta zárni a külvilágot, volt valami, ami elválasztott engem tőle, és úgy sokkal könnyebb volt gondolkodni.

Én, hogy erre még jobban rásegítsek kicsit, gyorsan arrébb is léptem, a konyhapulthoz, és vizet kezdtem melegíteni. Mögöttem Sky még mindig olyan halkan sírt, hogy alig hallottam, de az orrát szinte megállás nélkül fújta. Annyira segíteni akartam neki, de most egyelőre nem tehettem többet annál, hogy meghallgattam, támogattam. Mindenkinek vannak nehéz pillanatai az életben, és vannak akik nehezebben dolgozzák fel ezeket, mint mások. Ha én csak azzal, hogy meghallgatom mi bántja, tudok segíteni, terhet levenni a válláról, akkor állok elébe.

Két csészébe töltöttem vizet, és mindkettőbe egy-egy kanálnyi fehér tea teafüvet tettem kis szűrőkkel. Sky egyik kedvence volt, szinte mindig ezt itta, mikor nálam volt, úgyhogy nem zavartam meg ezzel a kérdéssel. Óvatosan elé toltam a csészét, és újból leültem vele szemben. Ő hátratúrta a vörös tincseit, és utoljára megtörölte az orrát, mielőtt az asztalra fektette volna a kezeit. Nagy levegőt vett, hogy ezzel kicsit elcsendesítse a benne uralkodó káoszt.

- Louis nekem mindig többet jelentett, mint bárki más korombeli ismerősöm - kezdte, és kicsit görnyedt testtartásból kiegyenesedett, majd hátradőlt a székben és a kezeit tehetetlenül ejtette az ölébe, ahol az egyik karkötőjét kezdte babrálni, hogy a szavak helyett inkább az foglalja le. Én rá függesztettem a tekintetemet, és semmi esetre se tereltem volna el. Minden figyelmemet neki szenteltem. - A nyáron, amikor először futottunk össze csak véletlenül, nem hittem volna, hogy ez fog belőle kialakulni. Doncasterben elég közel laktunk egymáshoz, így augusztusban, amikor mindketten otthon voltunk gyakran találkoztunk utcán, vagy boltokban, ilyenkor pedig beszélgettünk. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy azok után, hogy évekig együtt voltunk, aztán pedig eltávolodtunk újra beszéltünk, de lassan hozzászoktunk, találkoztunk párszor. Akkoriban nem volt más, akiben megbíztam, csak Louis és a nővérem.

Egy másodpercre Sky elhallgatott, majd egy nehéz sóhaj szaladt ki az ajkai közül. Érdekelt, mi történt kettejük között, főleg úgy, hogy végső soron kiderült, hogy egyikük se volt már szerelmes. Türelmesen vártam, amíg újra megszólalt. Egy pillanatra rám nézett, de aztán vissza is terelte a figyelmét a karkötőjére.

- Tudod, már általánosban elromlott nálam ez a bizalom-funkció. Alsóban nagyon jó barátnőim voltak, állandóan ilyen legjobb barátnős ékszereket hordtunk meg ajándékoztunk. Mindig együtt voltunk, ottalvós bulikat szerveztünk, meg sulis táborokban éjjel sokáig titokban fentmaradtunk, és közben nyomógombos telefonon írtunk üzenetet a Bongo-nak, hogy megtudjuk ki volt szerelmes belénk. Öribariknak hívtuk egymást, és kiálltunk mindig egymás mellett. Aztán felsősként már nagyoknak éreztük magunkat. Mint ahogy mindenkit ebben a korban, érdekelt minket a szerelem, ki akartuk próbálni, csókolózni akartunk, kézenfogva sétálni az utcán, és miközben folyamatosan kölcsönadtuk egymásnak a legjobb romantikus tiniregényeinket, álmodoztunk, hogy ez egyszer talán velünk is megtörténik majd. Azt hiszem a probléma nagyobb része akkor kezdődött, amikor már nem csak minket foglalkoztatott ez a gondolat, hanem a fiúkat is. A barátnőim közül többeknek volt kiszemeltje az osztályunkból. Volt egy bandánk, ahol vegyesen voltunk, fiúk is, lányok is, és ők tökéletesen kitalálták, hogy kinek kivel kellett lennie, és bár nekem egyik srác se volt a gyengém, elfogadtam, és közösen sugdolóztunk róluk. Egyik nap viszont ketten mentünk haza az egyik osztálytársammal, mert mindenkinek más dolga volt, és ő kitalálta, hogy hazakísér. Ő az egyik lánynak a kiszemeltje volt, ennek ellenére aznap mégis nekem vallott szerelmet. Én elutasítottam őt, természetesen, és még aznap megírtam a barátnőimnek, hogy mi történt. A lány azt mondta, nem haragszik, de nem igazán tudtam megítélni, hogy komolyan is gondolta-e ezt, mert csak üzenetből ezt nem lehetett megállapítani. Mindenesetre próbáltunk erről mindannyian megfeledkezni. Okozott egy apró szakadékot a társaságunkban, de nem volt áthidalhatatlan, egészen addig, amíg ez meg nem ismétlődött alig egy hónappal később egy másik barátnőmmel és az ő kiszemeltjével. Rosszul voltam, én nem akartam, hogy ez történjen, de nem igazán tehettem ellene. Az előző után szándékosan figyeltem arra, hogy ne küldjek senki felé olyan jeleket, amik arra késztetnének bárkit, hogy szerelmet valljon nekem, mégsem sikerült kikerülni. Újabb vallomást kaptam, és egy nagyobb szakadékot. Ez a kettő egy hónap különbséggel már rendesen betett mindenkinek, ráadásul egy nyári szünet következett. A lányok nélkülem kezdtek találkozókat szervezni, miközben én nem is tudtam róla. Ellenben a fiúk sorra próbáltak randira hívni. Egyre se mentem el, otthon töltöttem a nyarat, a nővérem volt az egyetlen, akivel elmentünk ide-oda. A szüleim is folyamatosan dolgoztak, nem igazán volt ránk idejük, viszont mindig kifizették a mozi- vagy strandjegyeket, amiket vettünk, illetve én akkor értem el abba a korszakba, amikor elkezdtem felfedezni a saját stílusomat ruhák terén és természetesen ezt is állták. Amikor nyolcadikban visszamentem, büszke voltam magamra, az új ruháimra, és még sminkelni is elkezdtem. Viszont akkor szembesültem azzal, hogy teljesen kimaradtam mindenből, ami a társaságunkban történt, és kirekesztett lettem. A lányok, akikkel korábban öribarik voltunk, most közös nyakláncot viseltek, olyat, amilyen nekem nem volt. Nyilvánvaló volt, hogy mi történt.

Sky megvakarta a tarkóját és egy mélyet sóhajtott. Csodáltam őt, hogy ennyire nyitottan tudott nekem mesélni, és már előre összeszorult a szívem attól, hogy ezek után mi történhetett még vele. Ő elhúzta a száját, keresztbe tette a lábát, majd folytatta.

- Nyolcadikban egyedül maradtam. Nem volt senki, akivel beszélgetni akartam szünetekben, így általában csak olvastam. Délután nem volt senki, aki elhívott volna valahova, így a tanulásba fektettem az időmet. Ha pedig egy fiú mégis hozzám szólt, vagy megkérdeztem valakitől, hogy mikor írunk dolgozatot, egyből felhallatszott mögöttem a lányok vihogása. Az év vége felé többször elkaptam, hogy hogy hívtak engem a hátam mögött. Ribancnak, kurvának, szexmániásnak hívtak, pedig akkor soha egyetlen embert nem csókoltam meg még életemben. Amikor ez elkezdődött, gyakran sírva értem haza. Nem tehettem róla, egyáltalán nem szolgáltam rá a gúnyolódásokra és sértésekre. Pszichológusra volt szükségem ahhoz, hogy rávilágítson arra, hogy a lányok azért viselkedtek velem így, mert szépnek tartottak. Mert már 14 éves koromban is megengedhettem magamnak, hogy olyan ruhákba járjak, amiket én választottam ki, és nem örököltem, vagy turiztam. Mert akkoriban a fiúkat nem érdekelte semmi a külsőn kívül, és azért, hogy engem a barátnőjüknek mondhassanak, bármit megtettek volna. Irigyek voltak rám, pedig azt se tudták, hogy mit irigyelnek.

Lesokkolódva hallgattam, ahogy megállás nélkül beszélt. Mindig csodáltam Sky-t azért, mert rohadt gyönyörű volt, és szerintem nem is tudott volna olyan ruhát felvenni, ami nem állt volna neki kibaszott jól. Még most is, ahogy itt ült előttem, egy farmerban és világoskék pulcsiban, kicsit elhanyagolt külsővel, most is egyszerűen csak szép volt. Természetesen szép. Ki mondta volna meg, hogy ez egyben átok is volt?

- Ezután már nem nyíltam meg senkinek úgy, mint nekik régen. Új iskolába kerülve, persze, minden könnyebbé vált. Volt egy lány, akivel jóban lettem, beszélgettünk szünetekben, de sose kerestem vele azt a fajta mély kapcsolatot, amiben például a nővéremmel voltunk. Távol tartottam magamat tőle, csak a mindig vidám oldalamat ismerte. Ha mégis elmentünk közösen vásárolni, akkor se osztottam meg vele semmilyen magánügyi problémámat. Ő folyton, minden ruhában megdicsért, hogy milyen jól nézek ki, és gyakran panaszkodott, hogy neki csúnya a haja, nagy az orra, vagy vastag a combja. Soha nem is tudta meg, hogy ezekkel a szavakkal nekem több fájdalmat okozott, mint örömet. Csak mosolyogtam előtte és megköszöntem. A fiúkkal az osztályomból egyáltalán nem álltam szóba, távolságot tartottam, nem akartam újraélni a korábbiakat. Introvertált életet éltem, és bár nem voltam elégedett vele, elfogadtam. Néha volt olyan tervem, hogy elhízok, hogy legalább tökéletesnek ne tartsanak, de amikor sikerült felszednem pár kilót, hirtelen nem láttam értelmét. Annyi volt az eredménye, hogy azokba a ruhákba, amiket korábban imádtam, már nem fértem bele, viszont az életemben semmi nem változott. Az új suliban végre nyugtom volt, nem hívtak kurvának, úgyhogy rájöttem, hogy semmit se értem el, így újra visszaálltam arra az étrendre, amit a kampányom előtt tartottam, és lefogytam.

Bólintottam, jelezve, hogy értettem mit gondolt. Sky kezdett kicsit kijönni a zavarából, és úgy éreztem, megkaptam a teljes bizalmát. Hálás voltam érte, és még mindig szótlanul hallgattam őt, miközben magamban folyamatosan szörnyülködtem. Az egyetem első napján, amikor megláttam Sky-t, soha nem gondoltam volna, hogy belül ilyenekkel kellett és kell megküzdenie még mindig nap, mint nap.

- Louis-t ennek a lánynak köszönhetően ismertem meg. Az ő öccse Louis osztálytársa és egyben bandatársa volt. A fiúk az ő házukban próbáltak általában, és ezért többször összefutottunk. Mivel Louis-val egymáshoz elég közel laktunk, egyszer elcsípett engem, amikor hazafele mentem. Beszélgetni kezdett, kérdezett tőlem pár dolgot, aztán mesélt ő pár dolgot, és fenntartott egy beszélgetést annak ellenére, hogy én nem akartam. Akkor már több, mint egy éve nem beszéltem idegen fiúval, és nem tetszett a helyzet. Folyton azt éreztem, hogy ha nem lennék szép, akkor még csak rám se nézett volna. Egyáltalán nem segített az a csillogás sem a szemében, amit akkor láttam, ha belenéztem. Féltem, hogy ő is, mint általánosban mindenki, belém fog esni, ami miatt először köztünk lesz kínos a szituáció, majd a barátja és köztem, végül pedig újra elvesztek egy lányt amiatt, mert megtetszettem egy srácnak. Feszült voltam egész hétvégén ezután az eset után. Nem akartam többet Louis-val beszélni, és elhatároztam, hogy máskor kibújok alóla valahogy, vagy zenét hallgatok, de nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy belém habarodjon.

Sóhajtott egyet, ahogy visszaemlékezett azokra a pillanatokra, majd egy halvány mosoly jelent meg az ajkain, és én is szeretetteljesen elmosolyodtam. Rettentő aranyosan indult az ő kis történetük, és ahogy láttam, ez őt is kellemes emlékekkel töltötte meg.

- Aztán hétfőn ért a meglepetés, amikor szinte minden szünetben más-más lánnyal láttam Louis-t. Népszerű fiú volt, ezért ez nem volt meglepő, de amire korábban nem figyeltem fel, az az volt, hogy minden lányra ugyanúgy nézett. Őszinte, csillogó, kíváncsi tekintettel. Persze, tartotta a formáját, akivel olyan viszonyban volt, azt folyton ugratta, vagy oltogatta, de volt olyan is, akivel tiszteletteljesen, udvariasan viselkedett. Én az utóbbiak közé tartoztam eleinte. Mindig, mikor meglátott a suliban, köszönt, volt, hogy a büfénél sorbanállásnál mellém csapódott, és érdeklődött felőlem. Amikor legközelebb egyszerre indultunk el a barátnőm házából, már nem próbáltam menekülni előle, hanem esélyt adtam neki. Hamar összehangolódtunk, és kezdtem oldódni a közelében, ahogy ő is az enyémben. Már nem féltem többet a társaságától, inkább vágytam rá. Pont egy ilyen alkalommal lementem a garázsba, ahol a srácok felszerelése volt felállítva, hogy amíg a barátnőm haza nem ért az edzésről, én az ő próbájukat hallgathassam. Viszont mielőtt leértem volna, meghallottam, hogy rólam volt szó. Az egyik srác azzal gyanúsította meg Louis-t, hogy csak próbál behálózni engem, "elérhetetlen szépséget" - Sky a kezével gúnyosan mutogatta az idézőjeleket, én meg elmosolyodtam rajta. - Akkor hirtelen megijedtem, hogy talán félreértettem a jeleket, de Louis válaszára a mai napig emlékszem. Azt mondta: "Te komolyan csak ennyit látsz belőle, vagy téged nem is érdekel, ha egy lány belül is szép?". Ez volt a legfontosabb mondat, ami meghatározta az utána következő időszakot. Louis-val egyre többet beszéltünk, és tagadhatatlanul kezdtem érezni iránta valamit. Ennek ellenére egyáltalán nem voltam könnyű eset, és amikor már nyilvánvaló volt, hogy nekem is tetszett ő, és neki is tetszettem én, még akkor is Louis hetekig tepert azért, hogy elhitesse velem, nem azért szeretne a párom lenni, mert szép voltam, hanem mert teljes szívéből megszeretett és velem akarta tölteni minden szabad percét.

Sky mosolya megült a szája sarkában, ahogy mesélt, és végül büszkén a szemembe nézve fejezte be a megismerkedésüket Louis-val. Gyönyörű volt. A fiú egy új bizalmat hozott neki az életébe.

- A középsulis éveim ezek után nagyon jól teltek. Louis-tól megkaptam mindent, amire szükségem volt, és végre lehettem valakivel olyan őszinte, mint a nővéremmel. És ő meghallgatott, támogatott. Elhitette velem, hogy sokkal több vagyok, mint a külsőm, és hogy sose kellene rosszul éreznem magamat csak azért mert szép voltam. Akkortájt döntöttem el, hogy orvos leszek. Kutató, akinek a nevét az emberek nem az arca miatt fogják megjegyezni, hanem az eredménye miatt. Louis-nak köszönhetem, hogy most itt vagyok, ahol vagyok - Sky mosolya ezután kicsit lankadt, de a történetet lelkiismeretesen folytatta tovább, nem hagyta ki a nehezebb részeket sem. - Amikor egyetemre jöttem, mindig törekedtem a tökéletes időbeosztásra. Jól akartam tanulni, hogy a professzoraim már akkor lássák, hogy nekem elkötelezett terveim vannak, viszont Louis-val sem akartam kevesebb időt tölteni. Nagyon nehéz volt, főleg azzal együtt, hogy Doncaster egy-másfél órányi autóútra volt. Küzdöttünk mindketten, és naponta beszéltünk telefonon, a távolságot mégse tudtuk áthidalni. A szerelem, a ragaszkodás kihunyt, a telefonbeszélgetések rövidebbek lettek, a személyes találkozások ritkábbak, és mi november környékén szakítottunk. Közös megegyezés volt.

Bólintottam, mikor tartott egy kis szünetet, és rám nézett. Ezt a részt valójában már mindkettejüktől hallottam, de sose az egész háttérrel. Még én is sajnáltam őket emiatt, mert bár nem ismertem őket akkor, amikor a tökéletes párt alkották, de innen is meg tudtam mondani, hogy tökéletesen egészíthették ki egymást.

Sky egy nehezet sóhajtott, amiből arra következtettem, hogy az eddigi legnehezebb része jön a történetnek. Kicsit összezavarodva szenteltem rá a figyelmemet újra. Azt hittem már csak a nyár maradt hátra.

- Itt az egyetemen már sokkal könnyebben kötöttem barátságokat, köszönhetően Louis önbizalom-növelésének, és bár nekik már sokkal több mindent elmondtam, mint régen a gimis barátnőmnek, ezeket eddig senkinek nem mondtam el - mondta, én pedig belül büszkének éreztem magam, hogy én már mégis azok közé tartoztam, akik ismerték őt a múltjával együtt. - Az egyetlen ember, akire támaszkodtam, az a nővérem volt, Sophie. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk, és bármikor szakítottunk időt arra, hogy beszéljünk egymással. Ő 5 évvel hamarabb született, de a korkülönbség teljesen elenyésző volt, csak abból látszott, hogy idősebb, hogy sokkal több tapasztalata volt az élet terén, mint nekem. Az iskolában mi ketten nagyon hasonló nehézségeken mentünk át, így mindig segített, erőt adott nekem, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek hasonló jellegű problémái voltak. Hetedikben ő volt az, aki délutánonként mindig fogta a kezemet, hogy rendben leszek, nyolcadikban pedig ő ajánlotta a kedvenc könyveit, amikbe annyira bele tudtam feledkezni, hogy nem érdekelt mi történik körülöttem a szünetekben. A gimi alatt is végigkísérte minden pillanatomat. Ő akkor dolgozni kezdett és kibérelt egy lakást egy társasházban. Sokszor jártam át hozzá, hogy beszéljünk vele anélkül, hogy bárki hallhatna minket otthon. Ő volt az első, akinek mertem arról beszélni, hogy Louis iránt éreztem valamit, vagy arról, hogy kutató szeretnék lenni. Emellett számára is én voltam az, akivel megosztotta a nehézségeit, vagy örömeit. Sophie elég magányos volt akkoriban, és rajtam kívül szinte nem is volt senki, akivel beszélhetett volna. Ahogy fokozatosan felnőttünk, a szüleink is egyre jobban a munkára figyeltek, utaztak szinte mindig. Bennük egyikünk se bízott meg úgy, hogy a fájdalmunkról beszélgessünk. Amikor elmentem végül egyetemre, vele is sokkal nehezebb volt tartani a kapcsolatot, viszont nagyon gyakran beszélgettünk. Elmondtam neki mindent, ami velem történt, és általában elég lelkesen meséltem neki. Ő pont az ellenkezője volt.

Sky hangja fokozatosan halkult, majd elcsuklott. Eddig nem is sejtettem, hogy valami gond volt a nővérével is, annyira Louis-ra koncentráltam. Összeszorítottam az ajkaimat, és türelmesen vártam, hogy folytassa.

- A nyáron kiderült, hogy ő nem mondott el mindent. A felét se mondta el annak, ami nehézséget okozott neki abban az évben. Nem vált be az esti telefonálgatás, és nekem erről hónapokig fogalmam sem volt! Észre se vettem, hogy kizárt engem az életéből - Sky könnyekben tört ki és nehezen vette a levegőt. Megcsóválta a fejét, mint aki még most se értette, mit rontott el, majd egy utolsó mondatban lezárta. - Júliusban öngyilkos lett.

- Istenem! - kaptam a szám elé a kezemet, és éreztem, hogy az én szemeim is rendesen megtelnek könnyekkel. Homályosan láttam az előttem sírva fakadó lányt, miközben azt képzeltem el, mit is élhetett át ezen a nyáron Sky.

- Nem maradt senkim, érted? - zokogta keservesen, én pedig kinyújtottam a kezemet felé. Azonnal megragadta. - Senkim se volt akkor, aki igazán ismert engem és számíthattam volna rá. Úgy éreztem teljesen magamra maradtam minden problémámmal. Ekkor találkoztunk Louis-val.

Értettem, pontosan értettem, hogy neki mennyit jelentett, hogy akkor összefutottak. El tudtam képzelni, hogy Louis milyen odafigyeléssel hallgatta meg Sky-t, és ez neki milyen megváltás lehetett akkor. Ezen kívül pedig értelmet nyert minden olyan mondat, amivel Louis kikerülte a Sky-ra vonatkozó kérdéseimet.

- Legalább háromszor futottunk össze a városban, amíg rávettem magamat arra, hogy beszéljek vele egy találkozót - mondta és a csuklója belső oldalával törölte le a szeméből csorgó könnyeket. - Amikor megbeszéltünk vele egy időpontot, átmentem hozzájuk. Egész délután sírtam, Louis pedig ott volt velem, mellettem. Pontosan tudta, hogy Sophie mennyit jelentett nekem, és ő maga is ismerte, de egészen addig fogalma sem volt arról, mi történt. Késő estig tartott, hogy kicsit megnyugodjak, és akkor... nem tudom mi ütött belénk, vagy hogy ki kezdeményezte, de megcsókolt. Én elengedtem magam, és ő sem állt le. Lefeküdtünk egymással - vallotta be kicsit félszegen, mert nem akart vele fájdalmat okozni. Őszintén, én kicsit örültem is neki, hogy akkor egymásra talaltak, mert legalább Sky kapott valakit akivel őszinte lehetett, csak Louis ne kezelte volna ennyire rosszul az egészet! - Aznap volt az első este, hogy valakinek sikerült kivernie a fejemből Sophie-t, és ezért nagyon hálás voltam, Louis-ra pedig az életemet is bármikor rábíztam volna. Másnap ő kezdeményezte, hogy próbáljuk újra, úgyis egy helyre megyünk tanulni. Benne voltam, mert így biztosra mehettem abban, hogy mellettem lesz. Szükségem volt rá. Azt viszont nem értem, hogy ha már előtte találkoztatok, és viszonyotok is volt, miért jött össze velem. Miért nem mondta el? - rázta a fejét tehetetlenségében. Erre nekem sem volt ötletem sem. Reméltem, hogy tényleg rendes oka volt rá Louis-nak, és nem feleslegesen kínlódtunk hónapokon át.

Sky kifújta az orrát, majd a papírzsepit a gyülekező elhasználtak közé tette az asztalra. Óvatosan rámpillantott, és a tekintetében néma kérést pillantottam meg. A következő pillanatban meg is szólalt.

- Harry?

- Igen?

- Megölelsz?

Azonnal felpattantam a székemről, hogy kikerüljem az asztalt, és a széke mellé térdeljek. Nem számított, ha kényelmetlen volt, én ott akartam lenni, és támogatni őt, amíg csak engedte. Ő a nyakamba borult, és a vállamon folytatta a szipogást, míg én próbáltam olyan erősen magamhoz szorítani, mintha vissza tudnék repülni az időben és akkor ölelném, amikor először meghallotta Sophie halálhírét. Azt szerettem volna, hogy bennem továbbra is megbízzon. A nővérét esélytelen, hogy helyettesíteni tudtam volna, de legalább valami támaszt nyújthattam neki, bármivel kapcsolatban is kellett.

- Sajnálom, hogy hibáztattalak - szólalt meg bűntudattal Sky, én pedig azonnal nyitottam a számat az ellenkezésre, de ő folytatta. - Egyáltalán nem tartalak felelősnek semmiért, Harry! Azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam, csak nagyon zavarosak most az érzéseim és rossz a kommunikációm is. Én örülök, hogy ha magam mellett tudhatlak, és szívesen segítek bármiben, ha tudok.

A mondatait követően pár pillanatig csendben maradtam. Szívesen ellenkeztem volna, hogy ne kérjen bocsánatot, cserébe kértem volna én, de mégis csak annyit mondtam:

- Köszönöm.

Mert erre volt szükség. Sky-nak most csak az kellett, hogy biztosítsam, én is pont úgy örülök, hogyha mellettem marad, mint ő. Nem az, hogy elkezdjem sorolni a hibákat, hol rontottam el. Azt nekem saját magamban kell majd lerendezni.

Pár pillanatig csak szorítottuk egymást magunkhoz, míg végül mindkettőnk arcán egy megkönnyebbült mosollyal elváltunk.

- Szereted? - kérdezte váratlanul, halkan, én pedig az arcára sandítottam, hogy mennyire nyíltan fogadná a válaszomat. Mosolygott, ezért mertem vele teljesen őszinte lenni.

- Igen, nagyon - vallottam be, és elvigyorodtam, ami elég gyorsan el is tűnt, mikor az illető bekúszott a gondolataim közé. - De most eléggé felhúzott a viselkedésével, úgyhogy látni sem akarom. Holnap se, meg azután se.

- Akkor tényleg szakítottatok? - nézett rám szomorúan és tényleg azt éreztem, hogy támogat engem. Azt akarja, hogy ketten, Louis-val boldogok legyünk együtt.

- Nem tudom - sóhajtottam fel és a tenyerembe támasztottam az arcomat. - Nem akarom, hogy ennyi legyen, de beszélni még kevésbé akarok most vele.

- Remélem meg tudjátok majd oldani - tette a vállamra a kezét, és amikor felnéztem rá, ő lemosolygott, és újra megölelt.

Az arcomat a vállába hajtottam, és mély levegőt vettem. Annyira jó volt, hogy itt volt, hogy megbocsátott nekem és emellett még támogatott is, és szorított azért, hogy az exbarátjával összejöjjünk hivatalosan is. A szemeimből gyorsan kipislogtam a megkönnyebbüléstől oda gyűlő könnycseppeket, majd megsimítottam Sky lapockáját és végül elengedtük egymást.

- Tudod... - kezdte csendben, és visszafordult az asztal felé, mire én is visszaültem a helyemre. Felemelte a csészéjét és afelett nézett rám - Louis-val most lett volna a három hónapos kapcsolati fordulónk, és én meg akartam lepni egy ilyen puccos wellness hétvégével, és egyben megünnepelni azt is hogy túl vagyok a versenyen - belekortyolt a teába, majd letette az asztalra és a csésze fülével kezdett játszani. - Lenne kedved eljönni velem?

Elmosolyodtam, és gondolkodás nélkül válaszoltam.

- Ezer örömmel.

Mit gondoltok? Sky-ról, vagy Louis-ról? Van valakinek sejtése, hogy mi játszódhatott le a fiú fejében a nyáron?