Összegömbölyödve feküdtem az ágyamban, fájt a mellkasom. Most nem sírtam, nem beszéltem senkivel, csak lélegeztem, miközben próbáltam kiüríteni a fejemből a mai nap összes emlékét. Nem akartam egyiken se gondolkodni. Nagyon fájt.

Órák óta meg se mozdultam, csak az életfunkcióim működtek. Valahol a tudatom peremén felfogtam azt is, hogy besötétedett, de emiatt még annyira se zavartattam magam, hogy felkapcsoljam a lámpát. Hagytam, hogy a körvonalaim elmosódjanak a sötétségben. Belülről is pont ilyennek éreztem magamat.

Valahol távol kapucsengő szólalt meg. Egyszer csengetett, majd elhalt. Mintha nagyobb csönd lett volna utána, mint előtte volt, pedig tudtam, hogy ez nem így volt. Lehunytam a szemeimet és elképzeltem, hogy egy üres helyen vagyok. Ott nem volt se fény, se hang, egyetlen lélek sem. Egyedül voltam, és úgy volt a legjobb.

Aztán a kapucsengő mégegyszer kiszakított a merengésemből, ezúttal már hosszabban csengetett. Nyűgösen felnyögtem, és átfordultam a másik oldalamra. Már éppen még jobban belemélyedtem volna a gondolataimban, amikor az éjjeliszekrényemen lévő telefonomnak felvillant a képernyője és hangosan rezegni kezdett. Zayn feje jelent meg a háttérben, és a nevét írta ki a kijelző. Nagyot sóhajtva odanyúltam, és a zöld telefonikont oldalra húzva a fülemhez szorítottam a mobilt.

- Igen? - dörmögtem bele mély hangon.

- Otthon vagy? - kérdezte Zayn és hallottam a mosolyt a száján. Izgatott volt valami miatt. Kár, hogy most ez se hozott számomra jobb kedvet.

- Mhm - hümmögtem, és sóhajtottam egyet. A következő feladatom az lesz, hogy beengedjem őt. Ehhez ki kellett másznom az ágyból, levánszorognom a lépcsőn, és az ajtóhoz érve elfordítani a kulcsot a zárban. Túl hosszú volt, túl sok mozdulatból állt, és semmi kedvem nem volt hozzá. Ennek ellenére tudtam, hogy Zaynért meg fogom csinálni.

- Beengedsz? - kérdezte kíváncsian, én pedig nyugtáztam magamban, hogy tényleg ő volt a felelős a korábbi csengetésekért.

Újra hümmögtem, és miután leraktuk a telefont, én fel is ültem, és le is sétáltam a galériáról. A mellkasom összeszorult a gondolatra, hogy Zaynnek el kell majd mesélnem mindent az elejétől a végéig. Nem tudtam, hogy készen álltam-e rá.

Egy mozdulattal fordítottam el a kulcsot és nyitottam ki az ajtót. A folyosóról fény szűrődött be, és hamar Zayn árnyéka is kirajzolódott a parkettán.

Az arcán izgatott mosoly volt, egészen addig, amíg meg nem látta a sötét lakásomat és engem, a mindenkit öngyilkosságra késztető arckifejezéssel az arcomon. Meglepetten nézett rám, majd belépett és bezárta maga mögött az ajtót. Én kicsit hátrébb lépdeltem, és örültem, hogy a sötétben azért annyira nem látszódott az arcom. Ő persze még így is kiszúrta, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Harry, mi a baj? - lépett oda hozzám, és megérintette az alkaromat. Óvatosan néztem fel rá, a kinti utcai lámpa fényében megcsillant a sötétbarna szempárja, a torkomat pedig egyik pillanatról a másikra a sírás kezdte fojtogatni. Zayn tiszta, őszinte szemeinek kereszttüzében képtelen voltam tovább magam egybentartani. Szinte azonnal darabokra hullottam.

Szó nélkül kezdtem el előtte sírni, őt pedig annyira meglepte a helyzet, hogy először azt se tudta, hogy reagáljon. Álltam előtte, és egyszerűen csak zokogtam, a könnyek az arcomról a padlóra cseppentek, egészen addig, amíg ő a vállaimat átkarolva a kanapéhoz nem támogatott és le nem ültetett. Utána egy doboz zsebkendőt hozott nekem, és leült mellém. Én azonnal lecsaptam néhány tiszta zsepire és kifújtam az orromat.

- Én... Én, én... - próbáltam megszólalni, de a zokogás mindig újult erővel tört rám, ha egy szót is sikerült kimondanom. Zayn az államnál fogva maga felé fordította az arcomat, majd megsimogatta a hajamat. Az érintése abban a pillanatban mindennel felért.

- Nem kell erőlködnöd - nyugtatott. - Ha nem megy, hagyjad. Elmondod később, ha szeretnéd. Most itt vagyok, nyugodtan add csak ki magadból!

Én szipogva bólogattam, majd előre dőltem, és a nyakához bújva kezdtem erőteljesen sírni. Ő átölelt, és a tenyere meg sem állt a hátamon, egyfolytában simogatott. Pont azt adta, amire a legnagyobb szükségem volt. Támogatást, körülményektől függetlenül.

A fejemben pörögtek a gondolatok, míg a zokogásom hol erősödött, hol tompult. Zayn kitartóan simogatta hol a fejemet, hol a vállamat, a felkaromat. Azonban amit még nem tudtam kinyögni neki, hogy nem csak fájdalomból sírtam. Pont annyira voltam dühös, mint amennyire elkeseredett.

A kezem többször ökölbe szorult, azonban ezt ő észre sem vette. Mérges voltam Louis-ra, amiért ennyi ideig halogatta az egész szakításos ügyet, és amiatt meg még jobban, hogy még el sem jött velem, hogy elmondja. Egyáltalán nem értettem őt, és semmi esetre se akartam most vele beszélni. Komolyan dühös voltam rá, és jelen pillanatban egyáltalán nem akartam a közelébe kerülni.

Ellenben Sky-jal, aki mellett szívem szerint most is ott lennék, csak ő nem akarta. Persze ez teljesen érthető volt, már az első szavaim is mint a nyilak, úgy döfték át a szívét. Én se akartam volna magam mellett maradni, mégis nekem nagyon rossz érzés volt, hogy úgy váltunk el, hogy neki szüksége lett volna rám, én segíteni akartam neki, mégis szavak nélkül elutasította. Tudtam, hogy most ő is egyedül van, de gyűlöltem erre gondolni.

Mikor lassacskán szipogássá csitult a sírásom, Zayn egy puszit nyomott a hajamba, majd újra megsimította, és kicsit hátrébb húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Elmondod, mi történt? - kérdezte óvatosan a fiú, mire bólintottam, és elkezdtem összeszedni magamat. Kifújtam az orromat, majd a szemeimet pihentetve, behunyva, halk sóhajt engedtem ki az ajkaim közül. Dióhéjban kezdtem lassan összefoglalni mi történt velem.

- Találkoztam Sky-jal - kezdtem az első mondatot, a tegnapi dráma első jelenetével. - Teljesen kivolt. Az utcán leszólított, és sírni kezdett. Nem tudtam tovább így folytatni, úgyhogy megbeszéltem vele, hogy találkozzunk később és addig elmentem Louis-hoz. Megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön velem és mondjuk el Skynak, de ő ellenkezett. Engem kezdett hibáztatni, pedig nem kértem mást, csak hogy jöjjön velem. Összevesztünk. Csúnyán - A gondolataimra düh töltötte el a fejemet, és a fogaimat összeszorítottam. Forrtak bennem az indulatok, de ha igazán őszinte akartam lenni, leginkább nem Louis ellen volt mindez, hanem a helyzet ellen. Tény, hogy ő is rendesen feldühített, főleg akkor, az önfejűségével, és makacsságával, de most inkább az okozott ilyen érzéseket, hogy amellett, hogy nem értettünk egyet, még meg sem próbálta rendbehozni. Mintha neki semmit sem jelentett volna. Ezek után már azt is nehéz volt eldönteni, hogy tényleg szeretett-e engem.

Zayn kérdőn nézett rám, de nem kellett noszogatnia, hogy jobban kifejtsem a véleményemet. Valójában senkinek se tudtam még rendesen kiadni azt, ami bennem volt, így nagyon örültem annak, hogy átjött. Sőt, mióta hazajöttem a Sky-jal való találkozásról, inkább csak magam alatt voltam, közben pedig Louis miatt még mindig forrt bennem a düh és egy kis hitetlenség. Kicsit képtelen voltam felfogni, hogy ez valóban megtörtént.

- Érted, csak azt szerettem volna, ha mindent elmondhatunk Sky-nak. Tudod, milyen nehéz volt ott állni Sky előtt és nézni, ahogy sír, amiatt, mert nem beszéltünk vele? Mert nem voltunk vele őszinték? Szerintem Louis el se tudja képzelni, hogy mennyire nehéz volt nekem, és amikor csak segítséget kértem tőle, ő olyan hamar felkapta a vizet! Elkezdett engem hibáztatni, hogy önző döntést hoztam, és hogy cserbenhagyom. De ez kurvára nem így volt, kettőnk közül pont én voltam az, aki a kevésbé önző cselekedetet választotta. Én voltam az, aki gondolt Sky-ra is, legalább magamon kívül egy emberre, szemben vele, aki csak a saját érdekeit figyelte. Ennek ellenére mégis engem hibáztatott és most... - A mondataim egyre gyorsabban és gyorsabban követték egymást, miközben bennem újra felment a pumpa az emlékeim felidézésétől. Túl sok minden kavargott bennem, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban robbanhattam volna. Düh, csalódottság, elkeseredettség tombolt bennem, és az az utálatos üresség-érzés, amit mindenki átél egy szakítás után. Pedig mi még valójában együtt sem voltunk! Halkan fejeztem be az utolsó mondatot - végeztünk.

- Mi? - akadt el Zayn lélegzete, és a homloka ráncokba futott. - Szakítottatok?

- Igen - suttogtam. Nem tudtam, hogy hogyan érezzek ez iránt. Rengeteg érzés kavart össze, mégsem tudtam egyetlen egy pozitívat sem említeni. Az összes negatív volt, mégsem akartam ezt visszacsinálni. Ha ő nem akar velem lenni, vagy hogy az ő szavaival éljek, "olyannal lenni, aki csak a könnyű, boldog percekben van vele", akkor talán jobb is, ha nem leszünk együtt. Előbb-utóbb úgyis kiderült volna, hogy a kapcsolatunk nem működőképes.

- Sajnálom - húzódott közelebb, és szorított magához két kézzel. A mellkasára hajtottam a fejemet, és beszívtam azt a tipikus Zayn-illatot, ami már közel két hónapja jelentette a biztonságot. Behunytam a szememet és próbáltam elnyomni minden rossz érzést, hogy tovább tudjam mesélni a mai napomat.

- Ezután újra Sky-hoz mentem, aki egy teázóban várt meg.

- Van valami, amiről tudnod kéne.

Sky komoly arckifejezést vett fel a mondatomat követően, tudta, hogy mi fog következni, de biztos voltam benne, hogy arról ötlete sem volt, hogy ez valójában mit takart. Még én se tudtam hol kezdjem, de a legrosszabb döntés az lett volna, ha csak némán ülök és gondolkodom, míg őt emészti a kíváncsiság. Meg kellett szólalnom.

- A múltkor beszéltük, hogy Louis megváltozott év eleje óta, de most már biztos vagyok benne, hogy a kettőnk esete nem ugyanaz - kezdtem, ő pedig figyelmesen hallgatott, közbe se szólva. Megvárta, amíg magamtól kifejtem, ha készen állok rá. - Arról is beszéltünk, hogy Louis-val jóban voltunk a gólyatáborban, de azt nem részleteztük, hogy mennyire.

Sky homloka ekkor futott ráncokba először. Nem tudtam, hogy azért, mert kezdte kapisgálni, hogy hova is fogunk kilyukadni, vagy azért, mert még jobban összezavartam. Mindenesetre nem akartam megvárni, hogy magától álljon neki össze a kép, ennyiből amúgy is nehéz lett volna, ezért inkább folytattam, amíg még úgy, ahogy, de benne voltam a beszélésben.

- Szingli voltam, amikor elmentem a táborba, és bár csak ismerkedni akartam, Louis-val már az első napon flörtöltünk. Nem ismertük még egymást, nem részleteztük ki a szerelmi életünket, de nem is éreztük szükségesnek. Egy gólyatáborban voltunk, ahol csak jól éreztük magunkat. Ahogy eltelt egy nap, biztos voltam benne, hogy nem csak félreérthető jeleket küldött, hanem határozottan vonzódott a fiúkhoz is - folyamatosan beszéltem, daráltam a spontán létrehozott szövegemet és minden, amire koncentráltam az az volt, hogy értelmes mondatokat rakjak össze és lehetőleg ne ismételgessem magamat. Skyra nem mertem nézni, helyette a körmömmel piszkáltam a teás csészém tányérját. - A rákövetkező nap már nagyon nyilvánvaló volt a köztünk szikrázó kémia, szinte mindenki látta a csoportban, pedig azt hittem jól leplezzük. Aznap este érezte mindenki a legjobban magát, én pedig Louis unszolására elengedtem a gátlásaimat, és a többiekhez képest rendkívül józan fejjel mentem vele táncolni. Fokozatosan egyre közelebb és közelebb álltunk, de én az utolsó pillanatban megszakítottam. A házunk mosdójába rohantam, mert nem akartam elsietni a dolgokat. Ő utánam jött, és a mosdó falának szorítva lesmárolt - az ajkaimat összeszorítva álltam meg egy pillanatra, ami alatt nem hallatszódott semmi más, csak a teázó háttérzaja. Sky néma csendben ült velem szemben. Vettem egy levegőt, és a mondandómat befejeztem az utolsó mondattal. - Aztán a hálószobánkba mentünk át, de nem történt egy pettingnél több.

A szívem gyorsan dobogott, miközben valami verbális reakcióra vártam. Féltem felnézni. Féltem, hogy mit látnék azokban az égszínkék szemekben, aminek most a gondolatától is kivert a víz. Nem akartam felnézni, így meredten bámultam a teámban tükröződő mennyezeti lámpát. Az ajkamat harapdáltam, és nagyon szégyelltem magamat, hogy ezt csak most mondtam el.

A kézfejemen finom érintés zavart meg a gondolataimban, mire úgy megrezzentem, hogy Sky rögtön elkapta a kezét. Kicsit ijedten néztem a szemeibe, amikből próbáltam megfejteni, hogy miért érintett meg, vagy hogy egyáltalán mit gondol. Ő is kicsit meglepetten figyelte az én zöld íriszeimet, de aztán egy mozdulattal a füle mögé tűrte a haját és megköszörülte a torkát.

Sóhajtott, majd újra a szemembe nézve felelt nekem.

- Nem tudtam róla, hogy mindkét nemhez vonzódik - mondta halkan, és kinézett az ablakon, ahol még mindig zuhogott az eső. - Ha tudtam volna, vagy legalább gondoltam volna rá, nagyon sok mindentől mentettem volna meg magunkat. Meg se fordult a fejemben - egy pillanatra rám nézett, majd a maga előtt pihenő kezeire. Sötétkékre festett körmeivel dobolt az asztalon. - Köszönöm, hogy elmondtad, Harry. Azóta történt valami?

A mellkasom összeszorult a tudatra, hogy a nehezebb része van hátra. Az egy dolog, hogy mielőtt összejöttek volna Louis-val, köztünk történtek dolgok, és hogy ezt nem mertem elmondani neki hamarabb, de az teljesen más tészta, hogy már több, mint egy hónapja hívtam őt a barátomnak, amikor újra kavarni kezdtünk Louis-val. Ő pedig itt ült, már félig elkeseredve a hallottaktól, és nem is sejtette, hogy a nagyja még hátra volt.

- Igen - bólintottam kimérten, és amikor a szemeibe néztem, láttam, hogy kicsit megzavarodik. A torkom összeszorult, és a gyomrom is görcsben volt. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de most, hogy mégis ezt csináltam, legalább azzal nyugtattam magam, hogy ha később történne, csak még jobban fájna neki.

- Mikor? - suttogta elgyötörten, én pedig lehajtottam a fejemet, és még nála is halkabban válaszoltam.

- Október közepe óta körülbelül - óvatosan pillantottam végül mégis fel, részben, hogy lássam, hogy hallotta-e a hangom, részben, hogy figyeljem a reakcióját. Egyik kezét a szája elé emelte és az asztal fa mintázatába merülve gondolkodott.

- Azóta mióta a versenyre készültem? - kérdezte, én pedig finoman bólogatni kezdtem.

- Igen.

- És az utolsó találkozásunk előtt, vagy után kezdődött? - a száját rágta, miközben gondolkodott, és a tekintete semmit se tükrözött. Nagyon sakkban tartott az, hogy nem láttam rendesen a benne kavargó érzéseit. Azt akartam, hogy megossza velem, de tudtam, hogy esélytelen. Most még annyira se bízhatott bennem, mint azon a bizonyos napon a próbafülkéknél.

- Utána volt - igaz, hogy csak egy nappal, de utána volt, és a nagy őszinteségi rohamomban ezt az egyet talán még megtarthattam magamnak. Nem akartam nagyon felkavarni a vizet, és ez a lényeg szempontjából nem osztott, nem szorzott.

Sky mélyet sóhajtott, és az asztalra könyökölve két kezébe támasztotta a homlokát. Üresen bámult maga elé, én pedig moccani se mertem, mert nem akartam megzavarni őt. Pedig annyi belém fojtott szó volt még bennem, de tudtam azoknak még nem volt itt az ideje.

- Miért nem mondtad el nekem, hogy tetszett neked Louis? - kérdezte tehetetlenül, és ahogy a karjait leejtette az asztalra, a karkötői összecsörrentek. A tekintetében őszinte fájdalom és megbántottság csillogott.

- Próbáltam elnyomni magamban is - feleltem és kapva az alkalmon elkezdtem mesélni azokat a részeket is, amik kicsit könnyíthettek a helyzeten. - A tábor után napokig beszélgettünk Louis-val reggeltől estig, aztán egyik nap megváltozott minden és nem írt vissza. Akkor jött össze veled. Legközelebb szeptemberben találkoztunk, úgy, hogy én semmit se tudtam róla azalatt a bő két hét alatt. Akkor próbáltam elkapni egy beszélgetésre, amikor bemutatkoztál.

- Szóval te nem is tudtál rólam, és azt hitted, lehet köztetek valami, addig, amíg be nem mutatkoztam, mint Louis barátnője? - kérdezte összezavart arccal, és én is meglepődtem kicsit, ahogy összefoglalta, de rögtön utána bólintottam. Igen, pontosan erről volt szó. És én egyáltalán nem értettem, mi járhatott Louis fejében akkor, vagy egyáltalán bármikor. Olyan kiismerhetetlen volt, hogy a saját barátnője, aki hosszú évek óta ismerte őt, ő is összezavarodva hallgatta mi történt.

- Akkor beszéltünk először normálisan, amikor az első hét péntekjén összegyűltünk Ronan pubjában. Te is ott voltál, de korábban hazamentél, és végül mikor mi mentünk haza, akkor Louis felvett engem és haza fuvarozott. Azt mondta nekem, hogy a táborban csak ki akarta próbálni, hogy valóban vonzódik-e a fiúkhoz. Lényegében arra utalt, hogy nem jelentettem neki semmit, de azért jó lenne, ha barátok tudnánk maradni a banda miatt.

- Nem - rázta a fejét Sky határozottan, de kicsit összezavarodva. - Ezt nem hiszem el. Ez nem az a Louis, akit ismerek.

- Várj még, ez sokkal bonyolultabb - próbáltam óvatosan türelemre inteni, mert ezt tényleg nehéz volt összerakni. - Ezek után mindennel azon voltam, hogy elfelejtsem. Épp az azutáni hétvégén találkoztunk a plázában.

- Miatta változtattál magadon - intett felém rádöbbenéssel, én pedig bólintottam.

- Igen, így van - válaszoltam, majd folytattam a történetet. - Veled gyorsan jól kijöttünk, Louis-t meg minden idegszálammal utálni próbáltam, úgyhogy folyamatosan elnyomtam az érzéseimet, és már kezdtem azt hinni, hogy el is múltak. Aztán beszéltünk veled is, hogy valami változott Louis-val és rá nem sokkal ki is derült. Valamiért titokban akarta tartani, hogy a tábor óta kedvel engem, és veled akart maradni. Az okát még most se értem pontosan, de az, hogy egyszerre vallotta be, hogy kedvelt, meg smárolt le, az feltépte azt a ragtapaszt, amit az általa okozott sebre ragasztottam le. Eleinte próbáltam rávenni, hogy beszéljen, beszéljünk veled, de nem keresett téged sose, és az, hogy te nem voltál ebben az időszakban velünk, azzal kicsit elmosódtak a saját elveim és egyre többet jártunk össze. Annyira sajnálom, Sky! Nagyon szégyellem magamat! - hajtottam le a fejem, és nem akartam többet megemelni. Most viszont nem jött a kedves, óvatos érintés, mint korábban, csak a hangja csendült fel halkan, tele fájdalommal.

- Ha az előbb érte mentél, most miért nincs itt?

- Nem akart velem jönni. Rendesen összevesztünk, és befejeztem vele - jelentettem ki határozottan, és most egyenesen Sky már könnyes szemeibe néztem. Louis még túl frissen húzott fel a viselkedésével.

- Befejezted? - lepődött meg, én pedig bólintottam.

- Fontos vagy számomra, Sky, és el akartam mondani neked. Ő nem akart még ma beszélni veled erről, de ő nem is tudta, hogy milyen állapotban vagy. Én viszont nem tudtalak volna itt hagyni, mindenképp el akartam mondani, és miután ezen összevesztünk, egyből idejöttem. Most per pillanat látni se akarom Louis-t!

Próbáltam egy közös pontra építeni a kapcsolatunkat, vagyis inkább azt, ami még menthető volt belőle: a Louis-utálatra. Ki akartam mutatni, neki, hogy már nem akartam vele kapcsolatot, hogy megrohadhatott ott, ahol volt, akkor is, ha ez nekem még sok szenvedést hozott.

Sky viszont nem volt még erre se vevő, most, hogy befejeztem a történetet, láttam rajta, hogy minél hamarabb le akart lépni. Pedig olyan szívesen marasztaltam volna még, hogy kicsit jobban megértse a helyzetemet, hogy lényegében én is áldozat voltam, aki Louis csapdájába sétált bele. Rokonszenvet akartam kelteni benne, mint ahogy ő keltett bennem még a vásárlásnál, de úgy éreztem, erről most lemaradtam.

- Értékelem, hogy elmondtad ezt, Harry - szólalt meg Sky, és a szék háttámlájáról leakasztotta a táskáját, és az ölébe tette, mint aki indulni készült. Nem örültem, mégis tudtam, hogy időt kell adnom neki, hogy átgondoljon mindent. - És elhiszem, amit mondasz, de most nem tudok itt maradni tovább - mondta ki őszintén, és bár nem mutatta ki, szerintem már a sírás határán volt. A különbség a most és a pár órával ezelőtt között annyi volt, hogy akkor még megbízott bennem, és mert előttem, vagy nekem sírni, most pedig inkább eljátszotta, hogy erős maradt, és majd mikor kiért a látó- és hallótávolságomból, akkor fog rákezdeni. Sajnáltam, de nem tudtam ellene mit tenni.

- Rendben, megértem - bólintottam, és próbáltam a legtámogatóbban, legempatikusabban felé nézni, hogy ezzel sugalljam: nincs egyedül, ha nem akar egyedül lenni. Ő viszont nem nézett rám, miközben felöltözött a zöld kabátjába, egyedül akkor pillantott rám, amikor elköszönt.

Én is köszöntem neki, majd az ajtó felé vette az irányt, és mielőtt az esőbe kilépett volna, elvette a sárga esernyőjét a tartóból. Mikor mögötte becsukódott az ajtó, én szinte azonnal az asztalra dőltem. Először csak gondolkodni kezdtem, de ahogy visszajátszottam magamban mindent, csendben sírni kezdtem, majd lassan zokogássá erősödött. Azt éreztem, a kávézóban mindenki engem figyelt, de nem mertek hozzám szólni. Nem is akartam, hogy hozzám szóljanak, egyedül csak azt akartam, hogy Sky meg tudjon nekem bocsátani.

Az arcomat újra nedves könnyek lepték el, amikor Zaynnek befejeztem a délutánomat. Már messze nem voltam olyan "jól", mint amikor megjött, úgy a történet felétől kezdve dőltem a vállára, belehelyezkedve az ölelésébe. Örültem neki, hogy itt volt, még akkor is, ha nem én hívtam. Pont rá volt szükségem. Talán senki más nem érthette meg ezt annyira, mint ő.

- Nagyon félek, hogy elveszítettem őt - vallottam be, mire Zayn újra megsimogatta a fejemet, ahogy csinálta azt szinte egész este.

- Sky nagyon kedves lány, szerintem ha vársz egy kicsit, utána meg fog tudni békélni a helyzettel - felelte, ami most kicsit jól esett. Nagyot sóhajtottam.

- Remélem igazad van - hunytam le a szememet, majd csendben ültünk egy darabig. Már nyolc óra is elmúlhatott, de nem igazán figyeltük az időt. Lámpát azóta se kapcsoltunk, egyedül a közvilágítás adott némi fényt a szobában.

Zayn nem mozdult mellőlem, velem volt, amíg teljesen elapadtak a könnyeim. Kicsit később - már lámpafény mellett - még szendvicset is csinált, egyet nekem, egyet magának, amit később az asztalnál ülve fogyasztottunk el. Én egy nagy pulcsiban ültem le a székemre, a kapucnimat a fejemre húzva. Komfortos volt így, mert úgy éreztem, az oversized méret kicsit elrejtett. Egyedül az arcom és az ujjaim látszódtak ki, de pont ennyire volt szükségem az evéshez.

Zayn csendesen evett velem szemben, és nem nézett rám. Nem kezdeményezett beszélgetést, és szinte biztos voltam benne, hogy valamin törte a fejét.

- Gondolkozol valamin? - kérdeztem, mire ő kicsit megrezzent, mintha elfelejtette volna, hogy én is ott vagyok, majd felnézett rám.

-Nem - felelte zavartan, de nem nézett el a szememből, és a hangja is elég bizonytalanul csengett, ezért inkább másképp kérdeztem.

- Min gondolkozol? - döntöttem oldalra a fejemet, ő pedig lenyelte a falatot és sóhajtott.

- Azon, hogy most Louis-nak is szüksége lenne rám. Neki most Sky nem jön szóba, ahogy te sem. Szerintem nemsokára hozzá is át kell ugranom, mert tudom, hogy ő nem fog hívni, de attól még át kell mennem.

A számat elhúzva hallgattam a feleletét, és a szememet forgatva sóhajtottam én is. Nagyszerű! Louis-nak és nekem egy közös megbízható barátunk volt, aki most kénytelen lesz szétszakadni miattunk. Legszívesebben el se engedtem volna Zayn-t, sőt, eredetileg is azzal számoltam, hogy majd nálam alszik, de úgy néz ki, muszáj lesz. Bár egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy Louis megérdemelné őt, Zayn többször is hangoztatta, hogy ő ott volt vele a legnehezebb időszakában is, úgyhogy érthető volt, ha át akart menni hozzá.

Morcos arccal haraptam a szendvicsembe, és rágtam meg rendesen a falatot. Nagyon finom volt, egyébként, csak egyedül az keserítette meg az ízét, hogy elképzeltem, hogy Zayn Louis-nak is fog belőle csináni. Pedig rohadtul meg se érdemelte volna!

Kelletlenül, de bólintottam végül a mondatára, ezzel beleegyezve. Ő küldött felém egy mosolyt, majd bekapta a szendvicse végét.

- És amúgy miért jöttél eredetileg? - kérdeztem, mert ő nem is tudta még, hogy mi történt velem, amikor becsöngetett.

Az arcára boldog, széles mosoly került fel, és a szemei csillogni kezdtek. Már ettől az önkéntelen mozdulattól is jobb kedvem támadt, és az én szám sarkába is bújt egy kis mosoly.

- Na mi az? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet, majd haraptam egy kicsit a szendvicsből. Zayn felnézett rám, és miután lenyelte a szájában lévő falatot, egy pillanatra beharapta az ajkát, majd kinyögte, mitől támadt annyira jókedve.

- Összejöttünk Liammel.

:DDD 

kárpótol a múltkori befejezésért?<3