Jöjjenek a ✨conspiracy theories✨(jk csak jól hangzottXD)

A szombatom pont úgy kezdődött, mint két hónappal azelőtt. Senkivel sem beszéltem, lustán feküdtem az ágyamban és némán meredtem a mennyezetre magam felett. A fejem üres volt, a szemeim égtek, körülöttem pedig tucatjával hevertek a papírzsebkendők.

Szégyelltem magam a viselkedésemért. Úgy éreztem, mindennel, amire vágytam, megbánthattam valakit. Nem lehettem Louis-val, mert Sky-t bántanám meg, nem utasíthatom el Louis-t, mert neki okoznék fájdalmat és nem titkolhattam el ezt Zayn elől, mert azzal az ő bizalmát árultam el. Nem volt jó megoldás, és nem voltam büszke magamra azért, hogy engedtem a vágyaimnak, és hagytam, hogy előző nap este Louis úgy csókoljon, ahogy kedve tartja. Mégis lehet, hogy újra megtenném.

Mert engem nem kérdezett meg senki, én mit szeretnék. Úgy hittem, én ismerem mindenki szemszögéből a történetet, de az enyémből senki. Senki, kivéve egy embert. Egy embert, akinek most a szemébe se mernék nézni, amiatt mert tartottam attól, mit látnék benne. Csalódást, sajnálatot, és ki tudja mit rejtenének még a barna szemek, az egyetlen személy szemei, akik végigkísérték, hogy mászom ki a magamnak ásott gödörből, tegnap mégis annak az alján látott utoljára.

Hogy én mit szerettem volna? Mindenképp meg akartam próbálni ezt a kapcsolatot Louis-val. Egy olyan világban, ahol Sky nem volt az ő barátnője, és nyíltan vállalhattuk volna a kapcsolatunkat, ez így is történt volna. Azonban itt, ilyen körülmények között én magam sem tudtam, mit szeretnék.

Zaynre viszont minden esetben szükségem lett volna. Ennek ellenére mégis minden percben eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor némán álltunk egymással szemben, és pillanatról pillanatra egyre távolabb éreztem magam tőle. Mintha egy szakadék keletkezett volna köztünk, ami minden másodperccel tovább mélyült és szélesedett. Azzal, hogy elrohantam, viszont biztosan nem segítettem megépíteni hozzá a hidat.

Féltem, hogy mit gondolhat rólam, ezért a telefonom még mindig a dzsekim zsebében hevert. Tegnap éjszaka kerestek engem, Zayn is és Louis is, de mindkettejüket kinyomtam. Egyszerűen úgy éreztem, a történtek után senkivel se beszélnék szívesen.

Tudtam, hogy nem menekülhetek majd előlük örökre, és ez nem is volt még a világ vége, mégis próbáltam minél több időt gyűjteni magamnak, mielőtt szembesülnöm kell velük legkésőbb hétfőn. De ahogy az ágyamban feküdtem és újra meg újra azon kaptam magam, hogy könnyek csorognak az arcomon, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Ezt a terhet már nem tudtam egyedül viselni.

Erőnek erejével felültem és miközben lelépcsőztem a galériáról, egy laza, igénytelen kontyba fogtam a hajamat. Nem is figyeltem, mit veszek ki a szekrényből, elég volt egy bő póló, és valami tűrhető nadrág. Nem színházba mentem, és most egyáltalán nem abban a hangulatban voltam, hogy érdekeljen mi volt rajtam. Mindenféle előkészület, reggeli vagy fogmosás nélkül vettem az irányt a bejárat felé. Egyedül az előszobában lévő faliórára vetettem egy pillantást, ami azt mutatta, már dél is elmúlt egy jó pár perce.

Fél kezemmel idegesen a hajamba túrtam, hogy a kontyomat mégjobban tönkretegyem, miközben a másikkal a kilincset fordítottam el és nyitottam ki az ajtót. Már léptem is volna át a küszöböt, ha nem veszem észre a nekem háttal álló, a tarkóját masszírozó fiút, aki az ajtónyitódás hangjára ijedten kapta fel a tekintetét a cipő orráról.

Nem tudom, hogy én, vagy ő lepődött meg jobban, de újra pontosan ugyanazt éltem át, mint előző este. Letaglózva néztem a barna szemekbe, és mozdulni se tudtam. Ő se szólalt meg, csak a levegőt kezdte el gyorsabban venni, mint amikor rajtakaptak valakit azon, hogy olyat csinál, amit nem kéne.

Mozdulni akartam. Vagy visszahúzódni a lakásba és magamra zárni az ajtót, vagy ellépni mellette és a lépcsők felé rohanni. Menekülni akartam, mint tegnap este, mégis visszatartott a kíváncsiság. Miért jött ide? Mit gondolhatott rólam?

És akkor esett le, hogy valójában esélyt sem adtam neki, hogy elmondja mit gondol, annyira szégyelltem magamat. Azt se tudtam, hogy dühös, csalódott, támogató vagy együttérző, bár őt ismerve gyanítottam, hogy inkább az utóbbiak. Mégis olyan nehéz volt szembenézni, megfogalmazni, és kimondani hangosan azt, amire egyáltalán nem voltam büszke. Amikor Louis-val voltunk kettesben, kerültük ezeket a fajta beszélgetéseket. Mindketten tudtuk, hogy amit teszünk, az etikailag egyáltalán nem helyes, viszont amikor képtelenek voltunk ellenállni a vágyainknak, minden ilyenről megfeledkeztünk, másnap pedig próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Szólásra nyitottam a számat. Magam sem tudtam, hogy mivel akartam kezdeni, de mindenképpen véget akartam venni ennek a bizonytalan álldogálásnak itt, a küszöbömön. Ő azonban megelőzött.

- Segíts! - Zayn hangja kétségbeesetten szólalt meg, mégis halk és majdhogynem könyörgő volt. Nem értettem miért mondja, de azonnal aggódást váltott ki belőlem már egyetlen szavával. - Szükségem van rád, Harry, és neked is rám!

Összeszorítottam az ajkaimat, majd éreztem, hogy a szemeim újra égnek, miközben bólintottam, és széttártam a kezeimet. Zayn olyan gyorsan szorított magához, hogy egy kicsit hátra is kellett lépnem, hogy ne veszítsük el az egyensúlyunkat. Az arcomat a vállába fúrtam és halkan zokogni kezdtem, összekenve a pólóját, de ő csak nyugtatóan a fejemet megsimította. Olyan buta voltam, hogy nem beszéltem vele már az első Louis-val töltött éjszakám után!

Percekkel később végre el tudtuk egymás engedni és beljebb invitáltam őt, majd becsuktam az ajtót.

Ő már maximálisan otthon érezte magát, így a kanapéra dobált tegnapi ruháimat, meg pizsamámat csak arrébb pakolta, hogy legyen helye leülni. Én sem törődtem semmilyen formasággal, nem kínáltam meg őt, tudtam, hogy ha szüksége lesz valamire, akkor kiszolgálja majd magát. Ahogy láttam először arra volt szüksége, hogy beszéljünk egymással, így én is leültem, de nem a kanapéra, hanem vele szembe, a dohányzóasztal mögé, a földre. Sokkal jobban szerettem komoly dolgokról beszélve az emberekkel szemben lenni.

- Mi történt? - kezdtem bele, mire Zayn újra végigsimított a tarkóján. Feszélyezte a téma, de egyelőre nem tudtam, hogy miért.

- Gyenge vagyok - súgta alig hallhatóan, majd sójatott egy mélyet. Én őt figyeltem. Hogy ő gyenge lenne? Zayn? Valakinek meg kéne mutatnia a szó definícióját, mert ha Zayn gyenge, nekem már tényleg nem nyernek értelmet a szavak.

- Nem, az én vagyok - vitatkoztam vele, de ő azonnal a fejét kezdte rázni.

- Nem, Harry, nem látod, mert nem akartam, hogy lásd, de sokkal gyengébb vagyok nálad. Te tudod, hogy mit akarsz, hogy mire vágysz. Ez a személy tudomásom szerint Louis. És most alakul valami köztetek, amit te értél el! - mondja, nekem pedig csak ugráltak a gondolataim, miközben a szemöldökömet ráncoltam. Ez egyáltalán nem így volt. - Én viszont... én azt tettettem előtted, meg mindenki előtt, hogy boldog vagyok. Mert nem akartam gyengének tűnni melletted, aki mindig olyan határozottan tudtad, hogy merre tartasz. Eldöntöttem, hogy Podrickra fogom fordítani az időmet, hogy legyen köztünk valami, de a tegnap este ráébresztett, hogy ez nem az, amit én akarok. Látni téged Louis-val, látni azt, hogy te sem vagy olyan erős, mint gondoltam, hogy te sem vagy tökéletes, sok mindent megmagyarázott. Gyenge vagyok, mert... nem tudom túltenni magam a Liam iránt érzett érzéseimen. És az, hogy te sem tetted magad túl Louis-n, mint ahogy azt próbáltad mutatni, nekem segített feldolgozni, hogy nem bennem van a hiba. Nem mertem elárulni, hogy még nem vagyok túl rajta, mert nem akartam gyengének tűnni. De az vagyok. Mind a ketten azok vagyunk.

Próbáltam tartani a fonalat, nagyon próbáltam, de ahogy Zayn kicsit csapongott, és ő maga sem tudta igazán, hogy hova fog kilyukadni, úgy ez nagyon nehéz volt. Ráadásul szinte minden mondatánál új kérdéseim, vagy éppen megjegyzéseim születtek, de mikor ezek megfogalmazódtak, Zayn már egészen máshol járt.

- Zayn, miről beszélsz? - ráztam meg a fejemet kicsit értetlenül és talán le is sokkolva. - Mi van Podrickkal?

- Semmi! - fakadt ki Zayn, és a térdére csapott. - Konkrétan semmi nincs köztünk. Nincs kémia, nincs szikra... még beszélgetni se tudunk rendesen. Ő nem az, akire vágyom.

- De Liam az?

- Igen! - helyeselt felkiáltva, felszabadultan, én viszont elkezdtem rázni a fejem.

- Erről én tehetek - megdörzsöltem a homlokomat és magam elé meredtem.

- Mi? - Zayn értetlenül nézhetett rám, de mivel nem láttam őt, csak a hangjából következtethettem. - Harry, te hallottad amit mondtam? - akadt ki és előre nyúlt, az asztal felett, hogy az államat megfogva magára fordítsa a figyelmemet. - Heteken keresztül hazudtam magamnak, mert azt hittem, hogy te erősebb vagy nálam. Konkrétan Louis elmondta neked, hogy kedvel téged, de te nem omlottál a karjaiba azonnal, hanem eszedbe jutott Sky is. A te helyedben nekem nem lett volna ennyi erőm ezt csinálni. Ha Liam bármelyik este azt mondaná, hogy szeretne megcsókolni, eszembe se jutott volna Podrick, nemhogy azon gondolkodjak, kit bántok meg a lépésemmel. És ahogy mondtad nekem akkor, hogy csak összezavarodtál, és esetleg csak akkor lehet róla szó, hogy összejössz vele, ha Sky-jal szakítanak, én tényleg semminek nem éreztem magamat hozzád képest. Az, hogy látom, hogy ugyanazzal szenvedsz, tényleg sokat segített nekem. Rájöttem, hogy nem akarok Podrickkal lenni többé, és ha kell évekig várok Liamre.

- Ez egyáltalán nem így történt - mondom halkan, a fejemet újra elkapva, ezúttal oldalra nézve, majd hirtelen felpattantam ültömből, és fel-alá kezdtem járkálni a nappaliban. Zayn tekintete kíváncsian követett. - És pont azt akartam elkerülni, hogy visszaess abba az állapotba, amikor csak reménykedsz egy reménytelen szerelem után.

- De ez nem a te hibád, Harry! - kiáltott rám feszülten és hallottam, hogy ő is felállt. - Egyáltalán miért gondolod, hogy reménytelen lenne?

- Mert Liam nem is vonzódik fiúkhoz! - mondtam hangosabban a kelleténél, és miután újra felé fordultam, láttam, hogy mennyire megbántottam és legszívesebben azonnal visszaszívtam volna. - Vagy legalábbis mi nem tudunk róla - próbáltam enyhíteni, és óvatosan egy lépést tettem felé, mert tényleg nem akartam bántani őt, kap eleget az élettől is. - Zayn, bocsáss meg, csak aggódok miattad! Nem szeretném, ha még többet kellene szenvedned. Fontos vagy nekem! Annyira, hogy akkor a legnehezebb veled őszintének lennem, amikor én magam is szégyellem a dolgot. Ezért nem mondtam el mi történt Louis és köztem - hajtottam le a fejemet és fél kézzel átkaroltam magamat.

- Akkor mondd el most, Harry! Ismersz, tudod, hogy semmi esetben sem ítélkeznék feletted - mosolygott rám szomorúan, a szemeiben megcsillant a fájdalom, amit ezúttal én okoztam, és legszívesebben jó erősen kupán vágtam volna magamat érte.

Lenéztem a mellettem álló babzsák fotelre, és ledobtam magam rá, miközben egy feszült sóhajt engedtem szabadjára. Zayn szintén helyet foglalt a kanapé legszélén, és pontosan úgy ült ott, mint aki bármikor felpattanhat. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét, annyira figyelt.

- Egy hete történt. A Rainbow előtt mentem haza, amikor Louis és a pultos Harry kijöttek az utcára. Hallottam miről beszélgettek, és mielőtt Louis totál részegen vezetett volna haza, felajánlottam, hogy hazaviszem. Utána nem volt hajlandó elárulni a címét, ezért idehoztam. Nagyon izgatott voltam, mert a beszélgetésükből már elcsíptem ezt-azt, ami arra engedett következtetni, hogy kedvel engem, de nem hoztam fel szándékosan. Nagyon össze voltam zavarodva és akkor tényleg eszembe jutott még Sky, de amikor megcsókolt, már nem érdekelt. Akkor elmondta, hogy még mindig vonzódik hozzám, és hogy nem tud engem elengedni, én pedig hagytam neki, hogy... leszopjon - hajtottam le a fejemet teljes szégyenemben. - Másnap elmondta azt is, hogy kedvel, de nem tudtam, hogy én tényleg szerettem-e volna, hogy összejöjjünk. Azóta úgy érzem minden pillanatban flörtöl, udvarol nekem, és annyira nehéz ellenállni! Tegnap este... szerintem hatott rá az a kis játék, amit csináltunk. Amikor kettesben maradtunk a szertárban, perceken belül kent fel arra a polcra, szinte tudatomnál se voltam.

Zayn bólintott, mint aki ismerte ezt az érzést. Én pedig az eddig a hajamat babráló kezemet magam mellé ejtettem, és felnéztem a szemeibe.

- Ennyi a sztori. Ezért mondom, hogy ne hívj erősnek. Nem vagyok az.

- Ahogy ő sem. Te vagy a gyenge pontja, ahogy neked meg ő.

- Mindez nem számít, mert attól, ha ez valamikor kiderül majd Sky előtt is, nem hiszem, hogy ez elég lenne ahhoz, hogy megbocsásson - sóhajtottam és a bal kezemen lévő körmeimet kezdtem tisztogatni.

- Mennyire vagytok jóban? - kérdezte érdeklődve.

- Ahhoz mindenképpen eléggé, hogy ne kavarjak a háta mögött a pasijával - morogtam az orrom alatt, majd hátra ejtettem a fejemet és a plafont kezdtem céltalanul bámulni. - Szeretem őt és sokat jelent nekem. Utálom ezt az érzést minden alkalommal, amikor tudatosítom magamban, mit is csinálok pontosan a barátjával. Főleg most, hogy annyi dolga van, hogy a koncertünkre nem tudott eljönni. És sose gyanakodna arra, hogy én velem csalná meg Louis őt. Annyira bízik bennem, hogy tudom, hogy ez soha meg se fordult még a fejében. Ez a legrosszabb az egészben.

Zayn hallgatott. A lakásra pillanatnyi csend telepedett és mindketten a gondolatainkba merültünk. Sose gondoltam, hogy a bizalom, annak elnyerése és elvesztése lehet ekkora horderejű. És sose gondoltam volna azt se, hogy valaha kerülök ilyen helyzetbe. Volt két aranyszabályom azóta, mióta meg is értettem, hogy működnek a párkapcsolatok. Az egyik az volt, hogy soha nem csalom meg a barátomat, akivel együtt vagyok, a másik pedig, hogy sose asszisztálok ahhoz, hogy valaki megcsalja a párját. Most mégis itt állok, a saját elveimmel szemben, mert nem tudtam és nem tudok ellenállni egy fiúnak. És Zayn még engem nevezett erősnek...

- Szerda este Liammel beszélgettünk - törte meg a csendet Zayn, én pedig felemeltem a fejemet. Az már az után volt, hogy velem is beszélt Tracy-ről. - Ő kezdeményezte, amikor este ketten voltunk a szobában. Tanácsot kért, hogy hogy lehetne neki is olyan kapcsolata, mint nekem.

- Aznap délelőtt én is beszéltem vele - bólintottam, és folytattam, mert azt akartam, hogy a hangulat most már legyen kicsit könnyedebb. - Nekem konkrétan azt mondta, hogy irigyli a párkapcsolatot, amiben te vagy. Én ajánlottam neki, hogy beszéljen veled.

- Azt is elmondta, hogy majdnem egy teljes éjszakát töltött kint az utcán csavarogva, azért, mert nem akart visszajönni és szembesülni velem meg Podrickkal? - akadt ki teljesen Zayn, én pedig csak egyetértve vele bólintottam. - Bármikor elküldtem volna Podrickot, ha tudtam volna, hogy Liamet ez kellemetlenül érinti. Persze, ez vele szemben egyáltalán nem lett volna szép, de a prioritásom azért elég sokat elárul az érzéseimről is.

Újra bólintottam, majd lemondóan csóváltam meg röviden a fejemet. Hallgatni is nehéz volt Zayn dilemmáit, átélni pedig biztosan pokoli lehetett. Igazából a szerelemben a legabszurdabb dolog talán az volt, hogy folyton keserédes. Mert lehet bármennyire is jó, valahol ott van benne a rossz is, és lehet bármennyire is rossz, megtalálod a jót is. És az a bizonyos jó, olyan dolog, mint a drog. Sose akarsz majd róla lemondani.

Egyet gondolva feltápászkodtam a babzsákfotelemből, és Zayn mellett a kanapén, vagy még inkább a ruháimon foglaltam helyet, és szorosan átkaroltam a fiú derekát, majd az ölelésébe kuckóztam magam, és a mellkasának dőltem. Azonnal sokkal jobb volt, mint egyedül ülni abban a fotelben. Zayn ismerős teste újra biztonságot adott, és tudtam, hogy ez fordítva is így volt. Éreztem.

- Szerinted mit kellene tennem? - suttogta halkan, és az arcát a fejem búbjára helyezve támasztotta meg a fejét. - Tovább kellene lépnem Liamen, vagy lehet még esélyem?

- Szakíts Podrickkal! - javasoltam, mert biztos voltam benne, hogy ha egy olyan kapcsolatban marad, ami inkább teher számára, mint kikapcsolódás, akkor az nem lesz túl célravezető. - Liam pedig... bizonytalan. Azt mondta már, hogy a csók, amit nyáron adtál neki, az volt élete elsője?

- Mi? - kapta fel a fejét az enyémtől, mire én is kicsit felfele próbáltam nézni, hogy lássam a reakcióját.

- Az volt az első csókja - erősítettem meg, hogy biztos lehessen abban, hogy jól hallotta.

- Te jó ég - hüledezett, majd lassan visszafektette a fejét az enyémre. - Akkor nem csodálom, hogy ennyire rosszul viselte.

- És nagyon el is bizonytalanítottad. Még szeptember előtt találkoztunk és össze volt zavarodva és tőlem várta, hogy elmondjam neki, hogy ő most meleg vagy biszex vagy hetero. Nem tudom, hogy azóta tisztázta-e ezt a kérdést, mindenesetre kíváncsi lennék, hogy hogy reagálna úgy a csókodra, hogy számít rá és nem ijed meg.

- Én is kíváncsi lennék! - szusszantott a tincseim közé, ahogy elgondolkodott a felvetésen.

- És az én helyemben mit tennél? - kértem most én tanácsot tőle.

- Próbálnám Louis-t arra rávenni, hogy szakítson Sky-jal. Aztán ha ez megtörtént, szerintem beszélhetnétek vele arról, hogy mi történt a gólyatáborban, meg az utóbbi egy hétben - csendben hallgattam a javaslatát, és hümmögtem, hogy ne kelljen úgy bólintanom, hogy a feje közben rajtam pihent.

- Azt tudod, hogy miért nem szeretne szakítani Sky-jal? - kérdeztem azt a kérdést, amit mindig került Louis.

- Sky-nak szüksége van Louis-ra, és szerintem Louis attól fél, hogy ha nem mint pasija áll majd mellette, úgy kevesebb mindent fog vele megosztani.

- De miért van neki nagyobb szüksége Louis-ra, mint nekem? - kérdeztem telhetetlenül, mert ezt még mindig nem értettem.

- Mert neki nincs más, csak ő. Neked itt vagyunk mi mindannyian. Sky mögött senki se áll - mondta szomorúan, és megsimította a karomat. - Sajnálom, hogy Louis annyira fél attól, hogy elveszíti Sky-t, hogy nem mer vele szakítani, de szerintem ez csak egy átmeneti időszak, amíg rá nem jön, hogy ezzel többet ront, mint segít. Adj nekik időt, és megoldják! Mondtam már: Louis nem lehetetlen választás, de nehéz menet.

Megint hümmögtem halkan, és ezeket a gondolatokat próbáltam mélyen magamba zárni. Bízni akartam Zayn szavaiban, és reméltem, hogy ki tudom várni azt az időt, amire szükség van ahhoz, hogy a dolgok elrendeződjenek.

...

Vasárnap Zayn szakított Podrickkal. Estefelé hívott fel, mert nem számított, hogy valójában ő volt az, aki véget vetett a kapcsolatnak, egy szakítás mindig nehéz, annak a félnek is aki kezdeményezte. Nem voltak együtt egy hetet sem, így szerencsére még a fiú sem kezdett el mélyebb érzéseket érezni iránta, mégis, amikor az egyik pillanatban még van valakid, akire bármikor számíthatsz, a másikban pedig elveszted őt, az tud olyan ürességet okozni, hogy valaki támaszára legyen szükséged.

Egyébként büszke voltam rá. Nagyon is. Vannak dolgok, amiket nehéz felismerni, nehéz bevallani magadnak, főleg ha már sok erőfeszítésed benne volt. Ő most ezen ment keresztül, ugyanis nagyon sok időt vett igénybe, hogy elfelejtse Liamet, mégis most képes volt elfogadnia, hogy ez mindennek ellenére nem sikerült. És ahelyett, hogy egy boldogtalan kapcsolatban próbálta volna hitegetni magát azzal, hogy boldog, inkább elfogadta, hogy nem az. Elfogadta, hogy a gyötrődő két hónap ellenére még mindig annyira bele van habarodva Liambe, hogy már az is felszabadultságot hozott neki, hogy végre meg merte fogalmazni, hogy nem lépett tovább a fiún.

Úgyhogy most lehet, hogy át fogja élni újra és újra azokat a fájdalmakat, amiket szeptemberben érzett, de legalább nem tagadta meg többé a saját érzéseit. Saját tapasztalatból tudtam, hogy az mennyire toxikus tudott lenni.

A magam részéről, én nem kerestem Louis-t. Nem kerestem fel, nem hívtam, de még üzenetet sem írtam neki, ahogy ő sem nekem. Nagy volt a csend, és szinte biztos voltam abban, hogy ezt ő is érezte, mégsem lépett egyikünk sem. Vasárnap este gyomorgörccsel feküdtem le, ahogy a hétfői napra gondoltam. A találkozás elkerülhetetlen lesz, és fogalmam sem volt, hogy hogyan fogunk egymásra reagálni.

Másnap reggel amikor a telefonom ébresztett, szundira akartam állítani, ehelyett viszont véletlen kikapcsoltam az ébresztést, és csukott szemmel, félálomban visszadőltem az ágyamba. Körülbelül fél órával később, amikor egy kicsit újra a tudatomnál voltam, gyanús volt, hogy az a tíz perc, ami a telefonomra volt beállítva már letelt, ezért lassan nyúltam a telefonomhoz, és hunyorogva néztem meg rajta az időt.

A szemeim kipattantak, mikor rájöttem, hogy elaludtam, és elég nagy késésben voltam. Kiugrottam az ágyból, és teljesen rendetlenül hagyva a takarót rohantam le a földszintre, hogy kikapkodjak néhány ruhát a szekrényemből. Egy sötétkék alapon fehér madarakkal ellátott inget, és egy fehér magasderekú nadrágot vettem magamra, majd gyorsan a tükör elé álltam, hogy csekkoljam magamat. Ahhoz képest, hogy sietve öltöztem fel, meglehetősen elégedett voltam magammal, viszont egy kiegészítő még hiányzott. A kalapomat a dohányzóasztalon találtam meg, és azzal együtt már tényleg jól éreztem magam a ruháimban.

Reggelizni nem volt időm, mert egyáltalán nem voltam elkészülve. A lakás minden pontjáról szedtem össze a cuccaimat, hogy mindenem meglegyen, és legalább háromszor szaladtam fel-le a galériás lépcsőn, mert vagy az igazolványaimat hagytam a tegnapi nadrágom zsebében, vagy a telefonomat hagytam az ágyon, amikor kivettem az igazolványokat. Fogmosásra is csak nagyon felületesen volt időm, ezért végül folyton az órámat lesve, korgó gyomorral léptem ki a lakásom ajtaján.

Szinte száguldva szedtem a lépcsőfokokat, és a földszintre érve a metrómegálló felé vettem volna az irányt, ha egy ismerős sötétkék autó és az annak támaszkodó tulajdonosa nem állt volna a ház előtt.

A szám elnyílt, ahogy a nagy sietés után megtorpantam, és a kék szemeibe néztem. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, és a hasamba jóleső görcs költözött. Louis eljött elém!

A szám sarka mindennél jobban felfele akart kunkorodni, viszont Louis arckifejezése nem ezt tükrözte, ezért ezt a kényszert minél erősebben próbáltam leküzdeni. Meg is ijedtem rendesen, mert a folyton laza, "mindenki véleményét leszarom" fiú most komolyan figyelt engem.

Elindultam felé, és az ajkaimat összeszorítva, a földet figyelve közeledtem felé, amíg két lépésnyire nem álltunk egymástól. Akkor felnéztem az arcára.

- Szia!

- Szia! - köszönt olyan halkan, mint én neki. Nem tudtam eldönteni, hogy mi járhatott a fejében, és bármennyire próbáltam olvasni a szeméből, ő annál jobban zavarba hozott a tekintetével. Szólásra nyitottam a számat, de gyorsan be is csuktam és félrenéztem, mert ötletem sem volt, hogy mit kellene mondanom. - Mire gondolsz?

- Arra, hogy min gondolkolkozol - feleltem visszanézve a szemeibe, amikben most vidám fény csillant. Észrevétlenül kifújtam a korábban benntartott levegőmet, és engedtem az arcizmaimnak, hogy egy kicsit felfelé kunkorítsák a számat. Az ő komoly vonásai is eltűntek egy szempillantás alatt, és meg kellett jegyeznem magamban, hogy sokkal vonzóbb is volt akkor, amikor a komolyság nem torzította el az arcát. Az egyszerűen nem illett Louis-hoz.

- Azon gondolkodom, hogy te hogy vagy, reggeliztél-e már, mit gondolsz a péntek estéről, mit gondoltál akkor, beszéltél-e Zaynnel, ha igen, akkor mit, milyen volt a hétvégéd, mit gondolsz rólunk, és hogy miért nézel ki már megint ilyen dögösen - sorolta a kérdéseit egymás után, én pedig már a közepénél elnevettem magam, mert tudtam, hogy úgyse fogok háromnál több kérdésre emlékezni. Louis is rám vigyorgott, és a mellkasomat meleg járta át. Nem szeretem azt, amikor két lépésre meg kell állnunk egymással szemben, és mosolygás nélkül kell beszélnünk. Azok nem mi vagyunk. Ezek vagyunk mi, akik egy olyan beszélgetést is eljátszanak, aminek komolynak kellene lennie.

- Oké, nézzük csak... - kezdtem bele, és felemeltem a bal kezemet, hogy azon számoljam a kérdésekre adott válaszaimat. - Jól vagyok, de rettentő fáradt, és éhes. Nem, nem reggeliztem, mert elaludtam és késésben vagyunk. Pénteken azért mentem el, mert nem akartam, hogy Zayn tudjon rólunk, és nem tudtam kezelni a helyzetet, de azóta vele már beszéltünk, és... én mindig dögös vagyok - vigyorogtam. - Volt más kérdésed is?

- Nem számít - rázta meg a fejét. - Csak annyi, hogy akkor mi jók vagyunk?

- Igen...

- Hál'Istennek! - sóhajtott fel, és az egész tartása megváltozott a megkönnyebbüléstől.

- Viszont Louis, szeretném, ha minél hamarabb szakítanál Sky-jal - töröltem le a mosolyomat újra az arcomról, és Louis is figyelmesen hallgatott engem. - Nem hiszem, hogy sokáig tudom ezt csinálni a háta mögött, és úgy tudom, hamarosan itt a verseny, amire most a nap minden órájában készül, és ha azon túl lesz, képtelen leszek megjátszani magam előtte.

Louis bólogatott, majd az ökölbe szorított kezét a szájához támasztotta, miközben elgondolkodott a szavaimon.

- Félek, hogy félreértené a szakításunkat. Félek, hogy azt hinné, el akarom hagyni őt.

- Akkor magyarázd el neki! - kértem, és közelebb léptem, a kezemet az övére tettem, és elhúztam a szája elől, majd megfogtam és megszorítottam. - Ha szeretnéd, ott leszek én is, segítek, ahol tudok, csak ne folytassuk ezt így tovább!

Louis bólogatott és a szemembe nézett mélyen, mire biztatóan elmosolyodtam.

- Ki fogok találni valamit! - mondta, és nekem ennyi elég is volt. Láthatóan ezt a beszélgetést fejben ő is lezárta, mert újra a szokásos vigyorát vette fel. - Akkor most már megölelhetlek?

- Persze - vigyorogtam és ezzel párhuzamosan már el is engedtem a kezét, hogy a karjaimmal átfonjam a nyakát, míg ő az én derekamat. Behunytam a szemem, és pár pillanatig csak élveztem a teste melegét, a férfias illatát, az ujjai kapaszkodását a hátizmaimon.

- És ha kicsit lejjebb vezetem a kezemet... - kezdte, és úgy is tett, és amikor egyszerre két kezével markolt a fenekembe, a meglepettségtől a levegőm is bennakadt. - Akkor is rendben vagyunk, igaz? - kérdezte, és bár nem láttam, a hangján tisztán lehetett hallani, hogy az arcán széles vigyor foglalt helyet.

- Utcán vagyunk! - toltam el magamtól egy kicsit, hogy a kezemmel a mellkasára üssek figyelmeztető jelleggel, de neki se mosolya nem csökkent, se a kezei nem mozdultak, csak az ujjai szorítását engedte ki, így a tenyere éppen csak simította a fenekemet.

- Nincs itt senki - motyogta, és közelebb hajolva egy puszit nyomott a járomcsontomra, én pedig elmosolyodtam. Úgy éreztem, már menthetetlenül belehabarodtam a legapróbb dolgaiba is.

- Mennünk kéne, mert el fogunk késni - suttogtam, mire Louis gyengén a fenekemre csapott, és vigyorogva megfordult, hogy beüljön a vezetőülésre.

- Dehogy fogunk! Amúgy is, még reggelizni megyünk előtte.

- Kizárt, hogy 20 perc alatt beérjünk a belvárosba hétfő reggel és még meg is reggelizzünk! - ráztam a fejem, mikor már mindketten az autóban ültünk és becsatoltuk magunkat.

- Harry - ejtette ki lassan a nevemet, és addig nem folytatta, amíg rá nem néztem -, te most komolyan megkérdőjelezted a képességeimet?

- Louis - mosolyogtam rá negédesen -, fizetem a reggelidet, ha beérünk órára időben.

- Áll az alku! - jelentette ki vigyorogva, és miközben megnyalta az alsó ajkát, egyik kezét a kormányra, a másikat pedig a sebváltóra tette. Egy pillanattal később pedig már indult is alattunk a kocsi, és Louis dinamikusan, a féket csak hallásból ismerve vezetett.

Az arcomra hatalmas mosoly szökött, és ahelyett, hogy félve kapaszkodtam volna az autó oldalába, felszabadultan nevettem Louis mellett.

Na szerintetek ki nyert?😎 

Hadd osszam meg a bétám gondolatait is, mert nagyon nevetek rajta még mindig: ,,szerintem meghaltak, legalábbis minden wattpad ff be ezt írják lol vezet valaki bumm meghalt bumm amnézia bumm szexi doki bácsi bumm eltitkolt testvére"

Ui.: Az előző fejezetnél elfelejtettem, hogy készültem videókkal és csak posztolás után szerkesztettem a részt, úgyhogy ha valaki nem látta, de esetleg érdekli, hogy kb. hogy képzeltem el a koncertet, az pörgessen vissza, minden be van linkelve:))