Szombat délután Niallel mentünk ki a város szélén lévő golfpályához. Fel sem tűnt, hogy amíg Zaynnel ketten szenvedtünk a nagy magányunkban, alig jártam el szórakozni. Nagyon örültem, amikor Ni felvetette nekem, hogy jöjjünk el játszani, és hezitálás nélkül egyeztem bele. Az utóbbi hónapokban nem töltöttünk együtt olyan sok időt, viszont mellette a zavar, mint fogalom, nem létezett. Olyan természetesen viselkedett, olyan pozitívan állt hozzá mindenhez, hogy a közelében bármilyen ember jól érezhette magát. Nem voltak kínos csendek, nem voltak tapintatlan kérdések, vagy feszült hallgatások, amikor titokban kellett tartanod valamit. Ő csak ő volt, mindenféle színjáték nélkül, és mindig azt adta, ami igazán őt jellemezte. Amikor vele voltam, én is úgy éreztem, maximálisan el vagyok fogadva és értékelve.

- Úristen! - kiáltottam fel Niall mellett a fűben ülve, amikor megnyitottam az új üzenetet, amit éppen kaptam, majd rögtön a szőkére néztem, aki a szemöldökét felvonva figyelt rám. - Zayn elhívta Podrickot randizni!

- Wow - ámult el Niall, de aztán összeráncolva a homlokát, gondolkodott el. - És ki az a Podrick?

- A srác az alatta lévő szintről! - olyan kitörő örömmel töltött el az üzenet, hogy nemcsak hangosabban beszéltem az átlagosnál, de még a biztató és lelkes választ, amit éppen pötyögtem, azt is folyton elgépeltem és úgy küldtem el. Zaynnek sikerült nyitnia a srácok felé!

- Komolyan? - mosolyodott el és az arcára ugyanolyan széles mosoly futott, mint amilyen az enyémen volt - Igen! - bokszolt a levegőbe, aztán a karjait széttárva feküdt hanyatt a pázsiton. A játékot már egy ideje befejeztük, most már csak lustán ültünk a fűben, figyeltük a többieket, és zene mellett beszélgettünk. Csak pár pillanatig maradt úgy, utána izgatottan ült fel. - Akkor most te jössz! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig félve néztem rá. Ő nem engem nézett, a pályán és a pálya melletti büfénél álló velünk körülbelül egyidős srácokat figyelte. A kezemet a szám elé tettem és úgy néztem én is körbe óvatosan. - Ott van az a szőke fehér pólós fazon például. Ő jól néz ki, nem?

- Persze, jól néz ki - bólogattam, majd Niallre sandítottam -, csak röpke 20 évvel idősebb nálam...

- 10 - javított ki.

- 15 - feleltem, mintha éppen alkudoznánk. A férfi bár tényleg jó erőben volt, és jóképű is volt, nem beszélve arról a mozdulatról, ahogy beletúrt a hajába, de hiába, mert nem az a fajta ember voltam, aki a kort ennyire figyelmen kívül tudta hagyni. Az az ember akár az apám is lehetne.

- Ha ilyen válogatós vagy, sose lesz pasid - csóválta a fejét poénból, én pedig felnevettem, majd az államat a tenyerembe támasztottam, amikor láttam, hogy Niall még mindig keresi számomra az igazit. - Az a világos barna hajú, akinek kissé a szemébe lóg a haja? - próbálkozott és a lehető legdiszkrétebben odamutatott, hogy én is észrevegyem. A fiú magasabb termetű és kicsit macisabb alkatú volt az átlagnál, de nekem igazából nem ez számított. Nevetett, és azt őszintén tette, a szemeiben pedig intelligencia csillant. A barátaival jött el játszani, és most éppen mindannyian azon nevettek, hogy milyen rosszul ütött az előbb. Tényleg jól nézett ki, ráadásul velem egykorúnak is tűnt. - Oké, látom megtaláltuk, akit kerestünk. Menj, beszélj vele! Hívd el egy sörre a büfében!

- Csak így? - bizonytalanodtam el.

- Csak így. Hajrá!

- És te?

- Ne aggódj, feltalálom magam. Na gyerünk! - noszogatott és a karomat meg is lökte, hogy felálljak végre. Lassan feltápászkodtam, majd a nadrágomat kicsit leporoltam, hogy ne maradjanak rajta fűszálak. Beletúrtam párszor a hajamba, megigazítottam a melegítőfelsőmet, és zsebre téve a kezeimet óvatosan elindultam felé. Mindig az első lépések a legnehezebbek, és úgy éreztem azzal, hogy ezt megtettem, sokkal gördülékenyebben fog tovább menni.

Aztán egyszer csak valaki elfutott mellettem. Szőke, copfba kötött haja volt, karcsú dereka és formás feneke. A kis baráti körhöz szaladt oda, akik beszélgettek, miközben az egyikük a labdát készítette elő egy újabb ütésre. A lány egyenesen a kiszemeltemhez futott, majd amikor a srác észrevette őt, a mosoly az arcán megváltozott és szeretettel telt meg. Átkarolta a derekát és magához húzta egy puszira, majd a kezét a lány csípőjén tartva hallgatta tovább a haverjai beszélgetését.

Úgy fordultam meg a sarkamon, mintha mi sem történt volna, és eredetileg is ebbe az irányba tartottam volna. Az alsó ajkamba harapva néztem Niall vörös arcára, miközben a fiú majd megfulladt a visszatartott nevetéstől. Ahogy lehuppantam mellé, már egyikünk sem volt képes visszatartani, mind a ketten szó szerint szakadtunk a nevetéstől. Én az kezeim közé temettem az arcomat és próbáltam közben senkire sem nézni. Ez nagyon kínos volt!

- Ne, ne, ne! - Niall szinte azonnal elrántotta a kezeimet, és felvette a szemkontaktust velem. - Nehogy ez elvegye a hitedet magadban, Harry! Hidd el nekem, hogy nagyon jó srác vagy és bárki szerencsés lehetne, ha megkapna téged!

- Köszi, Niall - nevettem a megnyugtató és biztató szavai hallatán, illetve az őszinte, ártatlan arcán -, de nem ezzel van bajom most. Egyszerűen csak nem tudom, hogy hogy kellene ismerkednem fiúkkal. Ő is valószínűleg hetero, ahogy a fiúk többsége az. Nem akarok akkorát csapódni, mint Zayn.

- Ahaaa - bólogatott mindent értően a szőke, majd óvatosan megvakarta a tarkóját, és a kezével újra maga mögé támaszkodott. - Hát igen, ez talán bonyolultabb. De nem azt mondtad, hogy voltál abban a Rainbow melegbárban?

Elveszetten bólogattam, majd felnéztem az égre, a felettünk gyülekező felhőkre, amik már órák óta takarták a napot. Valószínűleg a ma éjszaka sem marad majd száraz. Ezután újra a pályán álló emberekre néztem és figyeltem, ahogy egy hozzám közelebbi viszonylag már idős férfi jó messziről egyetlen pontos lövéssel belőtte a labdát a lyukba.

- Na ott van a legkevesebb esélyed kifogni egy hetero srácot, szerintem ha szeretnél valakit az életedbe, ez a legjobb módja. Tegyél érte!

Ahogy Niallt hallgattam, fűszálakat kezdtem tépegetni a pálya szélén. Mikor éppen a szemébe akartam nézni, hogy válaszoljak neki, egy ismerős arcon akadt meg a tekintetem.

Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni, amikor ő is éppen rám nézett, és a szürke tekintetével szinte letaglózott. Nem, ez nem lehetett. Ez a helyzet túl kínos volt ahhoz, hogy létezzen egyáltalán.

Ő viszont mégis ott volt. Láttam az arcán, hogy éppen elmosolyodott volna, és talán már a kezét is felemelte azért, hogy intsen vele, én viszont azonnal elkaptam a tekintetemet. Megragadtam Niall kezét és egyetlen szó nélkül kezdtem kihúzni őt a pályáról anélkül, hogy akár egyszer is hátranéztem volna. Egyszerűen csak nem akartam szembesülni ezzel a helyzettel. Főleg nem úgy, hogy Zayn szívásának nyomai még mindig rendesen látszódtak a nyakamon.

Nem álltam meg egészen addig, amíg a golfpálya beltéri részéhez értünk, a kasszához és az öltözőkhöz. Egyedül ott engedtem el a barátom csuklóját, aki egészen eddig a nyomomban loholva követett.

- Ez magyarázatot követel - mutatott rá szóban és várakozóan nézett rám, főleg, hogy az egész golfcuccunkat otthagytuk a pálya szélén a nagy sietségben.

Nagyot sóhajtottam, de belekezdtem a csütörtök estén történtek mesélésébe.

- Nem egyedül mentem a Rainbowba - be se tudtam fejezni a gondolatot, Niall egyből közbevágott.

- Micsoda? - az álla leesett, és értetlenkedve nézett rám. - És ezt eddig nem akartad megosztani?

- Zaynnel mentem - feleltem, ő pedig kicsit visszavett az energiáiból, de még mindig nem tisztult ki a tekintete teljesen.

- Oké, ez érthető, de ezt miért nem mondtátok már korábban?

- Ez az, ami bonyolulttá teszi az egészet - mutattam rá, ő pedig hallgatott, csak egy intéssel jelezte, hogy folytassam. - Csütörtökön elmentünk Zaynnel együtt kicsit szórakozni, flörtölgetni, mert mind a ketten úgy éreztük, hogy már itt volt az ideje ennek azok után, amin átmentünk. Akkor a bárban flörtöltem egy fiúval, a csapossal, és amúgy igazán jófejnek tűnt és úgy éreztem neki is bejövök.

- Úúú, ez olyan jól hangzik! - Niall lelkesedése teljesen nevetésre bírt. Az arcán ezer wattos mosollyal úgy figyelt rám, minden szavamra, minden gesztikulációmra, mint egy megszállott fanatikus. - Ő volt ott a pályán? Menjünk visszaaa, légyszi!!

- Ácsi, ne olyan gyorsan! - kaptam el a karját és állítottam meg, mielőtt tényleg visszajuthatott volna. Miközben újra rám nézett, idegesen a hajamba túrtam és szétnéztem a tömegben, hogy nem jött-e véletlenül ő is ide. Ez után Niall kíváncsi szemeibe néztem és folytattam. - Amikor Zayn kiment egy cigire azt is megkérdezte, hogy együtt vagyunk-e én pedig nyilván azt feleltem, hogy nem. Aztán... - óvatosan elhallgattam és oldalra néztem, majd a nyakamra simítottam a kezemet, ahol a szívás nyomok voltak. Fele akkora hangerőn folytattam. - Zayn és én egy kanapén ültünk, beszélgettünk Louis-ról és Liamről, végül pedig azt mondtam, hogy milyen kár, hogy nem egymásba estünk bele, mert úgy minden sokkal könnyebb lenne és aztán... kavartunk.

- HOGY MI? - Niall szeme csillogott, a száját újra nagyra tátotta, de közben mosolyra is húzódott. Nevetségesen meglepő szituáció volt, az biztos. - Ő szívta ki a nyakadat? - hitetlenkedett, én pedig bólintottam.

- Kicsit eldurvultak a dolgok és végül a pultos srác jött oda hozzánk, hogy inkább otthon fejezzük be, amit elkezdtünk. Akkor nem esett le, de azóta sokszor gondolkodtam ezen. Annyira gáz!

- Ez kurva gáz! - bólintott és elnevette magát, majd mellém lépett és átkarolta a vállamat. - Istenem, imádlak, Harry, de hogy a jó Istenbe kerülsz ilyen helyzetekbe?

- Nem tudom - feleltem frusztráltan, majd arra felé indultam, amerre Niall terelgetett, magyarul a kijárat felé. - Mi lesz a pályán maradt cuccokal?

- Majd összeszedik nap végén, úgyis csak béreltük - legyintett. - Menjünk inkább valahova kajálni, mert éhen halok! - és már ki is nyitotta nekem az ajtót. - Viszont most mindent tudni akarok erről a bizonyos pultosról. Hogy hívják, hogy néz ki, mi volt köztetek és... bármit, ami eszedbe jut. Egyáltalán észrevett most téged?

Nevetve hallgattam a nekem feltett kérdéseket, majd a tőlem telhető legrészletesebben kezdtem neki elmondani mindent.

...

Későre járt már, amikor végül elköszöntünk Niallel egymástól. Hihetetlen napot töltöttünk együtt úgy, hogy közben sikerült megfeledkeznem mindenről, ami a hétköznapjaimat zavarta. Niall rohadt vicces volt, és annyit nevettem ma, hogy már minden arcizmom fájt.

Pár órája már sötét volt az ég, amikor más-más irányokba indultunk. Ő hivatalos volt egy régi ismerősének a bulijába, ahonnan már így is el volt késve, míg én hazafelé vettem az utat. Nem voltam nagyon messze, és mivel nem akartam megvárni egy újabb villamost, inkább gyalog mentem.

Ahogy sétáltam a főút melletti járdán, észrevettem, hogy afelé a bár felé tartottam, ahol Zaynnel voltunk. Apró gyomorgörccsel néztem az épületet és a korlátnál cigiző két lányt, miközben Harryre gondoltam. Nagyon reméltem, hogy nem bántottam meg azzal, hogy ma csak szimplán egyetlen szó nélkül elhúztam a csíkot, mégcsak nem is biccentettem. Aznap este nagyon elszúrtam a dolgot, és féltem, hogy nem lesz elég erőm jóvá tenni a dolgot. Most is, ha arra gondoltam, hogy esetleg benézhetnék, hogy megnézzem ott van-e Harry, és tudok-e vele beszélni, inkább csak megráztam a fejemet és továbbsétáltam.

Éppen elhagytam a bár előtti kiszélesedett járdát, amikor a hátam mögött kivágódott az épület ajtaja. Óvatosan visszafordultam és a mellettem álló ház falának a takarásából leskelődtem mi történt. A cigiző lányok szintén az ajtóra kapták a tekintetüket.

A lélegzetem is elakadt, amikor a küszöböt Louis lépte át feltett kezekkel és éppen megforgatta a szemeit. A járása bár magabiztos volt, mégis meglehetősen figyelt, hova rakja a lábát következőnek. Szinte biztos voltam benne, hogy ivott.

A viselkedéséből számítottam arra, hogy valaki lesz mögötte, és valószínűnek tartottam, hogy Alex-szel jött el, de végül ez is meglepetést okozott. Harry lépett ki és sétált le a lépcsőn, hogy szembe fordulhasson Louis-val. Elég felháborodottnak tűnt, amit talán az arca tükrözött a legjobban. Én a falnál meglapulva figyeltem az eseményeket, ami meglehetősen déjà vu érzést okozott. Elég rossznak tartottam a saját barátaim után kémkedni, magamnak viszont azzal magyaráztam, hogy azért vagyok itt, hogy közbe tudjak lépni, ha történik valami.

- Nem volt szándékos, oké? - nézett a szemeibe, és még magasabbra emelte a kezeit, hogy jelezze ő ártatlan. Harry a homlokát a tenyerébe támasztotta fáradtan és teljesen kikészülve, de még így is sokkal magasabb volt Louis-nál.

- Elmagyaráznád kérlek, hogy hogy lehetett véletlen az, hogy amikor megfordultam te teli erőből megfogtad a fejem, és megcsókoltál, olyan éhesen, mint akit felizgulva tartottak hetekig? Mindegy, nem számít - felemelte a kezét és a benne lévő vizet Louis-nak nyújtotta, aki szinte azonnal ki is bontotta. - Ezt idd meg, és menj haza, Louis!

- Azért volt, mert hasonlítasz rá! - motyogat durcásan, miközben belekortyolt a vízbe. Harry éppen megfordult volna, hogy visszamenjen, amikor sóhajtva megállt a mozdulatban.

- Kire?

- Egy barátomra - mondta halkan, én pedig a hevesen verő szívemre tettem a jobb kezemet, hogy senki meg ne hallja, míg a másikat a számra szorítottam. Figyeltem minden egyes kis szócskára, amit kiejtett a száján. - A hajad, a szemöldököd, az ajkad, a neved. Minden megegyezik!

- Akkor miért nem vele vagy most? Miért engem csókoltál meg helyette? - kérdezte értetlenkedve.

- Mert őt nem tudom - felelte és nem mondott többet. A fejemben káosz volt, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogy tudtam, Louis rólam beszélt. Vegyes érzésekkel voltam ezzel kapcsolatban. Nagyon is. Egyelőre viszont még nem értettem, hogy miért rendezte így a dolgokat? És most... Komolyan megcsókolta azért Harryt, mert engem nem csókolhatott meg?

A pultos nem faggatózott tovább, szótlanul nézte Louis-t egy darabig, de végül újra megszólalt.

- Hívj fel valakit, Louis, hogy vigyen haza! Így kérlek ne ülj autóba, mert balesetet okozol.

- Pff - hallottam a fiút, majd szánalmasan felnevetett. - Faszt se érdeklek! Senki se fog hazavinni és főleg nem fogják érdekelni, ha eltöröm az összes csontomat, vagy ha kibaszottul meghalok. Lassan engem se érdekel! - dühös arccal nézett a kezére, amiben már ott voltak a kocsikulcsok. - Viszlát, Harry! Talán ha ebben az életben nem találkozunk többet, majd a következőben!

- Louis, ez nem vicces! Hívok neked egy taxit, és...

- Kurvára leszarom! Hazamegyek. Kösz a vizet!

- Louis, ne...

- Louis! - kiáltottam el magam és elindultam felé. Ő már az autója mellett állt, egyelőre még az anyósülés oldalán, és most megtorpanva, hunyorogva nézett rám, hogy a rossz fényekben, részegen is felismerjen. Úgy éreztem ez volt a legjobb időpont arra, hogy véget vessek a hallgatózásnak. Emiatt kellett várnom arra, hogy közbelépjek. Szükség volt rám, mert Louis így nem ülhetett a kormány mögé.

- Harry? - összeráncolt szemöldökkel, teljes meglepődésben kérdezte, és próbált megbizonyosodni arról, hogy tényleg én vagyok az.

- Harry?! - kiáltotta leesett állal a nálunk alig idősebb pultos is, én pedig egy pár lépésre Louis-tól megálltam, és zavartan intettem.

- Helló! - köszöntem és megköszörültem a torkomat. Rengeteg dolog járt a fejemben, és mikor kiléptem a fal mellől, az éppen nem jutott eszembe, hogy milyen lesz újra szemtől szembe nézni majd Harryvel. Bizonytalanul álltam ott, ahogy nem tudtam, melyikükhöz szóljak előbb, de úgy láttam, a zavartság náluk is jelen volt. Louis hirtelen felkapta a tekintetét a neon lámpákkal szivárvány színekben kivilágított betűkre, amik a bár nevét, azaz a Rainbow szót rakták ki. Fenyegetően lépett közelebb a pultoshoz.

- Te szívtad ki a nyakát?! - bökte meg a mellkasát, és elborult ábrázattal figyelte Harry minden rezdülését, aki azonnal védekezett.

- Úristen! - motyogtam és az említett területre simítottam a kezemet. Életemben nem voltam még ennyire kínos, ennyire gáz helyzetben.

- Nem én voltam, a srác volt, akivel jött! - mentegetőzött és nagyon viccesen hatott, hogy majdnem egy fejnyi magasságkülönbség volt kettejük közt, Louis mégis annyira könnyen uralta a helyzetet.

- Mi? - nézett rám értetlenül, és egy kicsit hátrébb lépett, ki a fiú aurájából. Az ajkai egy hajszálnyit lefele konyultak, a tekintetében pedig szomorúság és lemondás csillant. A szívem szakadt meg, ahogy az alkohol oldotta gátlásain keresztül az őszinte érzései mutatkoztak meg. - Barátod van?

- Nincs - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Bonyolult sztori - Harryre néztem, aki puszta kíváncsisággal nézett engem, és nem gondoltam, hogy magyarázat nélkül elmenne innen. Beszélnem kellett vele. - Louis, hazaviszlek! - néztem rá, mire ő kétkedő pillantásokat küldött felém.

- Miért, van autód?

- Nem, de neked van, nekem meg jogsim és esélytelen, hogy hagyjam, hogy volánhoz ülj így.

- Nem is tudod, hogy mennyit ittam! Maximálisan ura vagyok magamnak, és simán haza tudnék vezetni. Nincs szükségem rád! - tette karba a kezeit és a Mondeo-jának dőlt.

- Eleget hallottam a beszélgetésetekből ahhoz, hogy tudjam, hogy ez is egy újabb hazugság, amit titkolni akarsz, Louis! Mi lenne ha végre befejeznéd ezt az egészet, amit csinálsz és tudnál velem úgy beszélni, mint egy emberi lénnyel? Őszintén, ahelyett, hogy folyton kerülni próbálsz! - bár nem akartam, muszáj volt felemelnem a hangomat, mert úgy éreztem, ez az egyetlen dolog, ami használhat azért, hogy Louis elfogadja a segítségemet, hogy hazaviszem. Ő is megtette már egyszer nekem, és mivel minimum azért, mert bandatársam volt, számíthatott rám egy ilyen helyzetben.

Durcásan nyitotta ki a kocsija ajtaját, és beült végre az anyósülésre, megadva nekem a lehetőséget, hogy hazadobjam. A kezemmel a hajamba túrtam, ahogy visszafordultam Harry felé.

- Bocsánat! - hajtottam le a fejemet, és a sportcipőm orrát figyeltem. - Mindenért. Zaynnel aznap este mindketten kétségbeesettek voltunk, de nem történt otthon semmi. Barátok vagyunk és azok is maradunk, sajnálom, ha összezavartalak!

- Hé, Harry, semmi baj! - lépett felém egyet, és a könyökömre simította a kezét. A viharszürke szemeiben mosolygós fény csillant. - Nem tartozol nekem se magyarázattal, se bocsánatkéréssel. A te döntésed, mit csinálsz. Valójában az jobban szíven ütött, amikor a golfpályán csak úgy leléptél, mikor intettem neked.

- Sajnálom - szégyelltem magam a viselkedésem miatt, mert tényleg mindenféle ítélkezés nélkül küldött mosolyt a golfpályán, én mégis ignoráltam őt.

- Harry! - szólt a figyelmeztető hangja, én pedig észbekaptam, hogy épp az előbb mondta, hogy ne kérjek bocsánatot. Lemondóan megrázta a fejét, majd az ajtóra nézett. - Azt hiszem, nekem vissza kell mennem dolgozni, és most te is kaptál feladatot - intett a Mondeo felé. - Remélem még összefutunk, bármikor szívesen látlak a Rainbow-ban.

- Észben tartom! - bólintottam, majd egy-egy köszönés után az autó felé léptem, megkerültem és a vezetői oldalon ültem be a járműbe.

- Remélem tudod, hogy ha összetöröd a kocsimat, akkor ki is fizeted! - morogta az ablakon kinézve. Sóhajtva néztem körül a beltérben, állítottam be a tükröket, és az ülést, mielőtt beindítottam volna a kocsit.

- Sose volt saját autóm, de a jogsi után otthon anya kocsijával gyakran gyakoroltam, szerintem menni fog - bólintottam egyet biztatásként magamnak is, majd újra balra néztem, ahonnan Louis immár engem figyelt. - Be kéne kötnöd magad.

Nem válaszolt, nem mozdult, egyáltalán nem reagált, csak nézett rám, miközben én valamilyen válaszra vártam. Amikor nem érkezett, sóhajtva én mozdultam és Louis mellkasa elé dőlve, a kinyújtott kezemmel kerestem a biztonsági övét, hogy én magam csatolhassam be. Éppen amikor megtaláltam, a fiú ajkai a nyakamhoz értek, ezzel libabőrt kiváltva az egész gerincem mentén. Ahogy a rövid puszi után a forró lehelete a nedves bőrömhöz ért, a véremet teljesen felpezsdítette. A szívem hevesebben vert, de megpróbáltam úgy tenni, mintha ez az egész meg se történt volna. Mintha ezzel semmissé lehetett volna tenni. Pedig mindketten tudtuk, ő is és én is, hogy ez lehetetlen. Nem néztem a szemébe, ahogy visszahúzódtam, és a fejemet lehajtva próbáltam a remegő kezeimmel betalálni a csatba, hogy menekülhessek a helyzetből. Alig pár pillanattal később éreztem meg, ahogy az orrát a hajamba fúrva vett egy mély levegőt, mire én az ajkaimat összeszorítva vettem szintén nagy lélegzetet, erősen koncentrálva sikerült becsatolnom az övet és végül hátradőltem, hogy Louis szemeibe nézhessek.

Őszinteséget láttam, vágyat, és kíváncsiságot, hogy reagálok, mit teszek. A szemöldökét talán csak tudat alatt éppenhogy megemelte, ezzel kihívó arckifejezést felvéve. Én zavarban voltam. Nem tudtam hova tenni a ma hallott dolgokat és ezeket az érintésnek is csak alig nevezhető játszadozásokat. Tudni akartam, mi miért történik, de biztos voltam benne, hogy a válasz inkább tagadás lenne, mint egyenes.

- Merre megyünk? - kérdeztem meg egy torokköszörülés után, miközben vissza fordultam a kormány felé és stabilizálni próbáltam a légzésemet. Észre se vettem, hogy felgyorsult, egészen addig, amíg lecsillapítani nem próbáltam. Louis durcásan szusszantott és a karjait keresztbe téve újra az ablakon nézett ki.

- Ha elmondom hol lakom, akkor hazaviszel és ott hagysz, mi? - a hangja lemondóan szólt, és a mondat inkább kijelentésnek tűnt, mint kérdésnek. Ennek ellenére, amikor nem szólt többet, mégis válaszoltam rá.

- Ez van tervben - erősítettem rá egy bólintással.

- Akkor nem mondom el - mondta és hallatszott a hangján, hogy mennyire elégedett azzal, hogy túljárt az eszemen. Nagyot sóhajtottam. Igazából én is szívesen beszéltem volna vele a történtekről, ezt viszont nem lehetett ilyen állapotban. Louis nem tudott eléggé józanul gondolkodni egy ilyen beszélgetéshez.

- Akkor mit szeretnél, Louis, mit csináljak? - kérdeztem és egy kezemmel megdörzsöltem a szemeimet.

- Vigyél haza!

- De mégis...

- Hozzád! - vágott a szavamba, és rám is nézett. A tekintetünk összeakadt, és nagyot nyeltem, mielőtt az autót sebességbe raktam. A szívem dobogott, én pedig ahogy beleegyezően kiálltam a parkolóhelyről, és elindultunk, próbáltam nem nézni felé többet, mert egyelőre az új autó megszokása is gondot okozott, nem hiányzott a folyamatos zavar is, ami Louis tekintetével járt.

Csendben utaztunk. Nem szólt a rádió, nem volt lehúzva egy ablak sem, csak a légkondi és néha az indexelés nyomta el a lélegzetvételeink hangját. Újra déjà vu érzésem volt, ezzel kapcsolatban a különbség csak az volt, hogy most én vezettem illetve, hogy ezúttal nem elvesztettem a reményt, hanem életre kelt bennem. Annyira izgatott voltam, a gondolat, hogy Louis vágyik rám, akar engem, teljesen megrészegített. Nem érdekelt Harry, nem érdekelt senki, akivel arról beszéltem, már tovább tudok lépni. Louis a táborban úgy elrabolta a szívemet, hogy félek, képtelen lenne olyat csinálni, ami miatt ne fogadnám vissza. Nem volt egy jó tulajdonság, de reményt adott és nekem most csak erre volt szükségem, úgy éreztem.

Az ajkaimat beharapva húzódtam le az útról és parkoltam le nem messze az emeletes háztól, ahol a lakást béreltem. Mindeketten kiszálltunk az autóból és Louis előtt lépkedve vezettem a bejárathoz, majd fel az emeletre. Az ajtóm előtt idegesen babráltam a kulcsommal, és Louis a folyosó szemközti falának dőlve figyelte, ahogy a remegő kezemmel nem találok be a zárba. Nem mertem hátranézni, hogy megnézzem, milyen arcot vágott, de legalább nem nevetett rajtam.

Zavarban voltam, ahogy beléptem a kis lakásomba, pláne akkor, amikor Louis is követett. Mint egy kisfiú a cukorkaboltban, úgy nézett körbe, mindent alaposan szemügyre véve. Először járt nálam, ami meglehetősen keserű érzést okozott, mivel amikor beköltöztem ide, abban reménykedtem, hogy hamarabb is hazahozhatom. Az élet viszont nem így akarta, így egy puszta véletlen folytán került ide, részegen, és én nem tudtam, hogy mire számítsak.

Az asztal mellett egy székre ültettem le. Zayn szinte állandó társaságának köszönhetően a lakásom nem nézett ki úgy, mint egy utolsó putri valami laktanyán. Megvolt rá a motivációm, hogy rendet tartsak, és ebbe gyakran besegített Zayn is. Így mikor valami könnyű vacsorát akartam adni Louis-nak, mielőtt lefeküdtünk aludni, nem a mosogatással kellett kezdenem, hanem csak a konyhaszekrényből vettem elő két tányért, illetve egy kenyeres zacsóból két szelet kenyeret, majd melegszendvicskrémmel kentem meg őket és végül sajttal szórtam meg. Lusta vacsora volt, de az egyik legjobb, amit otthon az ember elkészíthetett.

Még mindig nem beszéltünk, Louis az előtte lévő asztalt tanulmányozta, míg én a mikróban forgó tányért néztem. Valójában féltem megszólalni. Mit is mondhattam volna? Túl komoly téma volt a küszöbön, amihez ma este már mindketten kimerültek voltunk. Amellett, hogy Louis józan se volt, inkább meghagytam volna minimum holnapra.

A mikró sípolt, én kivettem a kajánkat, majd az egyik szendvicset a tiszta tányérra tettem. Megfordulva egy lépéssel később az asztalnál álltam és Louis elé toltam az egyik tányért, miközben leültem vele szemben. Megköszönte, majd még mindig kerülve a szemkontaktust kezdtük elfogyasztani a vacsorát.

Bár nem voltam az a fajta ember, aki képtelen társaságban csendben lenni, most mégis rettentő mód zavart a csend. Annyi kérdésem lett volna, annyi választ akartam hallani, hogy majd felrobbantam legbelül. Próbáltam ezt minél jobban álcázni, és megtartani a nyugodt külsőt, de ahogy teltek a néma percek, mindig egyre nehezebbé vált. Csak meg akartam törni végre a hallgatagságot és a tudatlanságomat!

Az ajkamba kellett harapnom, hogy a vacsora végénél se szólaljak meg. Összegyűjtöttem a tányérainkat, és mint egy rendes fiú, elkezdtem őket elmosogatni. Húztam az időt, és sokkal könnyebb volt úgy józanul gondolkodni, hogy közben nem Louis volt velem szemközt.

Bár próbáltam minél lassabban mozgatni a kezemet, mosni a szivaccsal a két tányért, túl gyors voltam, és csak egyetlen gondolat visszhangzott bennem.

Nem akartam ezt. Nem akartam azt a reményt, amiért korábban az autóban ülve még odavoltam. Nem akartam, mert tudtam, hogy csalfa. Itt volt Louis, az a fiú, aki három nap alatt teljesen elcsavarta a fejemet, aki az utána elkövetkező két hétben összejött egy lánnyal. Egy lánnyal, akivel azóta annyira jó lett a kapcsolatunk, hogy rossz érzés volt előre gondolni azokra a hetekre, amikor nem tudunk találkozni az országos versenye miatt. Bármennyire is vágytam egy párkapcsolatra Louis-val, bármennyire is akartam őt, és hogy ő is akarjon engem, ez nem az lett volna, amit valójában szerettem volna. Louis nem volt képes megadni nekem azt, amire igazán vágytam. Úgyhogy miközben eltörölgettem a tányérokat, ahelyett, hogy szimplán a csepegtetőre tettem volna, eldöntöttem: nem fogom elhitetni magammal, hogy tényleg kellek neki. Nem fogom megadni magam neki.

Ahogy visszacsuktam a szekrényeket, egy nagyon halk sóhajt engedtem ki az ajkaim közül. Nehéz este előtt álltam, mert Louis-nak az autóban tett tettei alapján nem arra következtethettem, hogy ő is annyira átgondoltan cselekedett, mint én.

Megfordultam, hogy Louis-nak megmutathassam a nappalit, ahol aludni fog és hogy elővegyem a takarót, amit neki tudok adni, mielőtt minél kevesebb szóváltás igénybevételével aludni mehessek a galériára. Tökéletes terv volt, vagyis inkább egy menekülő útvonal, amivel leléphetek a problémák elől, mielőtt azok felszínre törtek, azonban ez már az első lépésben szabotálásra talált. Egy test állta el az utamat, és kettőt se tudtam pislogni, mikor megéreztem Louis ajkait az enyémeimen, ujjait az arcomon.

A levegő a tüdőmben ragadt és reagálni se volt időm, Louis nyelve már belülről fedezte fel a számat. Szorosan tartotta a fejemet, és határozottan csókolt, amivel pillanatok alatt törölte ki a tervet a fejemből. A szemeimet behunyva próbáltam felvenni a tempót, de szinte lehetetlen volt. Úgy dominált engem, hogy képtelen voltam mozgásra bírni bármelyik végtagomat is. Lefagyva hagytam, hogy a magáévá tegye a számat, miközben hol a hajamba túrt, hol az arcomat simította. Imádtam ezt. Imádtam az érzést, hogy nem voltam feszültségben, nem stresszeltem rá, mit csináljak, az egyetlen dolog ami irányított engem az ösztön volt. A sodrással haladtam, mindenféle gondolkodás nélkül.

A sors fintora, hogy pont mikor ezt realizáltam, akkor jutottak újra eszembe a pár pillanattal korábbi gondolataim. Erőt vettem magamon, és akkorát taszítottam Louis mellkasán, hogy egészen az étkező asztalig hátrált. Értetlenül nézett rám, miközben megtörölte a nyáltól nedves száját.

- Nem csinálhatod ezt velem! - fakadtam ki, és a tüdőmre olyan súly nehezedett, hogy azonnal zokogni kezdtem. - Nem, ezt... nem csinálhatod, Louis! - alig jutottam levegőhöz, miközben az agyamat újból gondolatok lepték el. Újra csak játszadozott velem, és tudtam, hogy ez lesz, mégis megadtam neki magam. Túl nagy hatással volt rám, én pedig túl gyenge voltam. Annyira gyenge voltam, hogy újra bedőltem neki!

- Én... - próbált szóhoz jutni és egy óvatos lépést tett felém, miközben én dühösen maszatoltam szét az arcomon az odacsorgott könnycseppeket.

- Nem! - kiáltottam fel és kitartottam a kezemet is, mire azonnal megtorpant. - Ne gyere közelebb! Már így is túl közel vagy! - borultam ki és fojtogatott a tudat, hogy egy nagy lépéssel újra olyan közel lehet hozzám, mint korábban. Nem voltam elég erős ehhez.

- Harry, nem akartalak bántani, nem akarlak bántani - mondta halkan, és ahogy kétségbeesetten a szemébe néztem, láttam, hogy őrült bűntudata volt. Talán fájt is neki így látnia, én viszont már őszintén nem tudtam, hogy melyik rész volt kamu és melyik valóság.

- Akkor miért teszed egyfolytában? - hibáztattam őt, és láttam, ahogy az ő tekintetében is megtörik valami.

- Mert gyenge vagyok! - nehezen ejtette ki a száján a szavakat és olyan halkan, hogy a zokogásom csaknem elnyomta.

- Ezt hogy értsem? - emeltem fel értetlenül a kezeimet, mert ezzel nekem semmit nem magyarázott meg.

- Gyenge vagyok, Harry! Képtelen vagyok azt tenni, amit valójában akarok, képtelen vagyok felvállalni bármit, ami én lennék és képtelen vagyok lemondani rólad! - fakadt ki, és dühében a fa asztalra csapott. - Kibaszottul el vagyok baszva! Gyűlölöm magamat. Kurvára gyűlölöm azt, hogy amellett, hogy nektek fájdalmat okozok, magamat sajnáltatom és emiatt mindenki magamra hagy. A kurva életbe, faszt se értek, nem értem, miért vagyok itt egyáltalán! - a dühös mondatait követően egyből felkapta az asztalra tett slusszkulcsát és az ajtó felé csörtetett. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. Ha most elmegy, tudtam, hogy soha többet nem fogjuk ezt megbeszélni.

Az eddig idegességtől remegő lábaim most új erőre kaptak és határozottan indultak el a kijárat felé. Az asztalt a másik oldalról megkerülve hamarabb értem oda, mint Louis, és a saját testemmel akadályoztam meg, hogy lenyomhassa a kilincset.

- Engedj ki, Harry! - szinte könyörgött nekem. Nem akarta ezt a beszélgetést. Valamit még mindig rejtegetett, nem akarta, hogy fény derüljön rá, ami miatt én még akaratosabban intettem nemet a fejemmel.

- Miért akarsz lemondani rólam, ha nem is tudsz? - tettem fel a keresztkérdést, eljátszva az önbizalmamat. Közel sem volt annyi, mint amennyit mutattam, de féltem, ha ezt Louis megérzi, akkor nem is fog válaszolni rá.

- Ez a legrosszabb, Harry! Nem is akarok... csak muszáj.

-Miért muszáj? - erősködtem és a szemembe újra könnyek gyűltek. Kétségbe voltam esve és lassan azt se tudtam, hogy pontosan mit akarok.

- Sky miatt - suttogta, belőlem pedig felszakadt egy zokogás.

- Szerelmes vagy belé?

Louis mélyen a szemembe nézett, és sokáig hallgatott. Alaposan megfontolta a válaszát, én pedig már majdnem megragadtam, a pólóját, hogy választ adjon a kérdésemre, amikor kék szemeit lesütötte, és szinte lehelte a válaszát:

- Nem.

Hitetlenkedve ráztam a fejemet. Azt hittem, az fog jobban fájni, ha igennel válaszol, de rájöttem, hogy ez közel sem így volt. Az, hogy nem kaptam egy rendes okot a viselkedésére, az, hogy kétségek között hagyott és még mindig titkolózott, ezerszer jobban fájt, mintha bevallotta volna, hogy valaki mást szeret.

- Akkor miért? - kérdeztem megint megemelve a hangomat, és az egyetlen vágyam tényleg csak az volt, hogy végre feleljen a kérdésre. - Miért nem tudsz végre őszintén beszélni velem, Louis? Miért rejtőzködsz? Miért nem bízol bennem?

Csak vágtam hozzá a mondatokat, miközben hangosan kimondva fogalmaztam meg a gondolataimat. Egészen eddig a pillanatig még úgy-ahogy tartani tudtam magamat, most viszont teljesen összetörtem, ahogy a sok miértre követeltem a választ. Ahogy kiabáltam, egyik pillanatról a másikra a karjai körém fonódtak, nekem pedig elcsuklott a hangom, ahogy a feszültségemet sírással vezettem le inkább.

- Sajnálom, Harry - simogatta a hátamat, és szorított magához minden erejével. Én is felemeltem a kezemet és úgy kapaszkodtam belé, mintha a zuhanástól mentene meg. Talán így is volt. A fejemet a nyakába hajtottam, és teljesen belesimultam az ölelésébe. Utáltam ezt a kettősséget. Dühös voltam, rohadt dühös voltam rá, és minden porcikám el akarta magától taszítani, hogy végre magamra hagyjon, ugyanakkor... Az illata, a hangja, a teste, az érintései... mind-mind mentőöv volt számomra. Ebben a pillanatban akartam ragadni. Louis karjai közt, amíg megtehettem. - Sky-nak szüksége van rám.

- Nekem is szükségem van rád! - kiáltottam és szorítottam az ölelésen, ha még lehetett egyáltalán, majd teljesen elveszve és elfáradtan csak suttogva tettem hozzá. - Hát nem látod?

Nem felelt, csak folytatta a nyugtató simogatást a hátamon, ami valóban segített is. Egy reszketeget sóhajtottam, amikor pár perccel később szipogássá csillapult a zokogásom. Óvatosan engedtem a karjaim szorításán, mire ő a vállamra nyomott egy puszit és szintén leeresztette a kezeit. Nem léptünk hátrébb, egymással szemben álltunk, köztünk fél méter se volt. Lenéztem a könnyektől fényesen ragyogó gyönyörű tengerkék szemeibe, és megpróbáltam olvasni belőle, de lehetetlen volt. Az érzései legalább olyan zavarosak voltak, mint nekem, és gyanítottam, hogy még ő maga sem tudott kiigazodni rajta, nemhogy én.

Sóhajtva egy pillanat erejéig levezettem a tekintetem vékony ajkaira, amik most enyhén kivörödödve a korábbi csóktól, elnyílva hagyták levegőhöz jutni a fiút. Minden érzésemmel, gondolatommal és gátlásommal szemben meg akartam őt csókolni. Olyan nagyon meg akartam csókolni!

Elszakítottam a tekintetem onnan és újra kék íriszeibe, amik ezalatt a másodpercek alatt teljesen megváltoztak. Nem volt ott több zavar, nem volt bizonytalanság, csakis egyedül határozott vágy. Eltökéltség. Egy pillanatba se telt, Louis az arcát lassan az enyémhez közelítette és olyan óvatos, olyan gyengéd csókot hintett a számra, hogy remegve sóhajtottam fel.

Nem maradt volna sokáig, alig néhány másodperc múlva el is húzódott volna, ha nem hajolok utána. Ő is megkönnyebbülve sóhajtott egyet, majd a jobb kezét felemelve újra a bal arcomra tette, én meg amint megéreztem, teljesen belesimultam. Lágyan cirógatta a bőrömet, miközben egymást kóstolgattuk. Nem volt ez más, csak az ajkaink játéka. Pillanatnyi biztonságot és megnyugvást kereső felfedezőút.

Lassan én is átkaroltam a nyakát és miközben a tarkóján a kicsit lenőtt tincseivel játszottam, közelebb húztam magamhoz, hogy kicsit többet kaphassak belőle. Felsőtestemmel próbáltam minél jobban hozzásimulni, ő pedig a jeleket véve óvatosan, engedélyt kérve vezette be a számba a nyelvét, hogy kicsit jobban elmélyíthesse. Mikor a másik kezét is felemelte, két oldalt a hajamba markolt, és óvatosan meghúzta a tincseimet a hajtövemnél. Felmordultam az érzésre és én is határozottabban szorítottam a fejét, miközben ő is, és én is mindent próbáltunk beleadni a csókba.

Eszeveszetten akartuk érinteni a másikat és már-már téptük egymás ajkait. Hamarosan az ajtónak szögezve találtam magamat, megérezve Louis felizgult farkát a combomnak simulni. Előre löktem a csípőm, hogy a merevedéseink összeérjenek, és mindketten kiszakadtunk a csókból, ahogy egyszerre nyögtünk fel. A fiú szemeimbe nézett, majd gondolkodás nélkül a nyakamba hajolt és csókokkal halmozta el, miközben a kezeivel a térdhajlatomnál fogva emelt fel. Én a sajátjaimat a hajába vezetve élveztem a kényeztetést, és hagytam, hogy Louis azt tegyen velem, amit csak akart.

A hátam elhagyta a bejárati ajtót, és miközben Louis felemelte a fejét a nyakhajlatomból, hogy lásson is valamit, én halványan fel tudtam mérni, hogy a galéria felé tartunk. Ahogy Louis elkezdte szedni a lépcsőket, nagyon kapaszkodtam, és megpróbáltam nem elterelni a figyelmét. Nem volt egy stabil, széles lépcső, és nem lett volna jó móka leesni rajta.

Ahogy felért, engem az ágyra helyezett, majd egyből utánam is mászott és az ajkaimra tapadt. Nagyot sóhajtottam, ahogy a kutakodó kezei becsúsztak a pólóm alá és feltűrték azt, hogy szabad teret kapjon a tenyere. Ahogy a hűvös ujjbegyei a felhevült bőrömhöz értek, szinte szerte a testemen libabőrt váltott ki, én pedig csak elengedtem magam és józanság nélkül hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akart. Egy-kettőre megszabadított a pólómtól és a farmeremtől, majd maga is levetkőzött annyira, hogy csak az alsója maradt rajta.

Ahogy visszamászott rám, gyors csókot nyomott a számra, mielőtt az állkapcsomat kezdte végigcsókolni. Nedves foltokat hagyott a nyakamon is, majd levándorolt a mellkasomra. Külön figyelemmel illette meg a mellbimbóimat, amiket körbenyalt, szívogatott, ám egyszer sem okozott fájdalmat. Nem a határaimat kereste, puszta élvezetet akart okozni nekem.

A kezeim először a felsőtestét, majd a haját fedezték fel, ahogy egyre lejjebb haladt a testemen. Remegés futott végig a testemen, amikor a köldökömbe is belenyalt, majd zihálva vettem a levegőt, ahogy elhajolt tőlem és felnézett a szemembe. Az ujjai a bokszerem gumijába voltak akasztva ő pedig kíváncsian, engedélyt kérve figyelt rám. A tekintetével szinte könyörgött, hogy folytathassa. Gyanítottam, hogy ez én szemeimben is pont ezt láthatta, mindenesetre rábólintottam, hogy biztos lehessen benne.

Lehúzta rólam az utolsó takaró anyagot, de nem siette el. Ráérősen húzta végig a combomon, majd a lábszáramon, itt-ott egy egy nyálas puszit hagyva a bőrömön. A merevedésem már kőkeményen simult az alhasamhoz, de ő mindezzel nem foglalkozva csak nyugodtan lehúzta a zoknimat is, majd éhesen nézett végig rajtam. Anyaszült meztelenül feküdtem előtte, de egyszerűen annyira vágytam már rá, hogy nem érdekelt. Őt akartam, méghozzá minél hamarabb, mielőtt visszatér a józan eszem.

A hasam már előváladékkal volt összekenve, amikor Louis lassan csókokat kezdett hagyni a térdemtől felfelé indulva. A fejemet jobbra-balra rántottam és a határán voltam, hogy ráüvöltsek, hogy gyorsítson, de visszafogtam magam. Zihálva emelkedett a mellkasom fel és le, és mikor Louis ajkait immár a makkomon éreztem meg, egy artikulátlan nyögés hagyta el a számat. A tenyeremet rászorítottam, de Louis keze azonnal lecsapta onnan.

- Ne próbáld meg visszafogni magad! - kérte, én pedig szaggatottan felsóhajtottam, hogy friss oxigénhez jussak, majd újra bólintottam.

Louis visszahajolt, és ahogy az egész hosszomon végighúzta a nyelvét, a testem remegni kezdett. A nedves bőrömre aztán rövid puszikat nyomott, és a forró lehelete miatt pedig ívbe feszült a gerincem. Miután újra körbenyalta a makkom, a szájába vett annyira, amennyire csak bírt, és a fejét mozgatva szopni kezdett.

Eszemen kívül voltam a gyönyörtől. Éltem már meg jó orgazmusokat, eszméletlen szopásokat, és szexet is, de ilyen egyik alkalommal sem volt. Míg Louis dolgozott rajtam, én a lepedőmet markoltam és olyan hangokat adtam ki, amikről nem is tudtam, hogy képes vagyok.

Gyorsan közeledtem. Hihetetlenül hamar jutottam el az élvezet kapujába, és azt hittem, hogy ezzel Louis is tisztában volt, azonban még mindig megállás nélkül szopta a farkam, én pedig képtelen voltam odanyúlni, hogy megállítsam őt.

- Louis, ne...! - ennyire tellett tőlem, mielőtt a levegőm is bentrekedt a kitörő gyönyör miatt. Louis készségesen fogadta a szájába az élvezetemet, majd az ádámcsutkája mozgásából láttam, ahogy mindet lenyelte. Lassan kiengedett a szájából és csókokkal tisztította le rólam minden cseppemet, majd amikor elkészült, kicsit feljebb tolta magát és mellém feküdt, a pillantásunkat összeakasztva.

- A gólyatábor óta erre vártam - vallotta be halkan, én pedig teljesen belepirultam, annyira zavarba jöttem. Imádtam, hogy végre őszinte volt és azt kívántam, bár többet mondana ilyeneket. - Ez volt az első.

- Az első? Most szoptál először? - kérdeztem és a szemöldökömet is felemeltem, annyira meglepődtem. Louis zavartan bólintott.

- Milyen volt?

- Őrületes, komolyan! - bizonygattam, majd felé hajoltam, hogy egy nyelves csókot nyomjak a szájára, és fölé helyezkedjek. A nyelvemen még éreztem a saját ízemet, ami még izgalmasabb volt így.

- Mit csinálsz? - állított meg Louis, amikor a két oldalára térdeltem és a kezeimet lefele vezettem.

- Segítek neked - mosolyodtam el és a mellkasához hajoltam volna, ha nem állít meg.

- Ne!

- Miért ne? - kérdeztem vissza teljesen értetlenül és csalódottan, és olyan érzésem volt, mintha megint csak kihasznált volna, mert most elutasítaná az én segítségemet. Mintha undorodna tőlem.

- Csak adni akartam, kapni nem - mondta halkan, ahogy az előre lógó tincseimmel kezdett játszani. Lassan megfogta az alkaromat, amivel a vállam mellett támaszkodtam meg, és annak a segítségével maga mellé fektetett, a szemkontaktust egy pillanatra sem megszakítva velem. - Nem szeretném, hogy a viszonzást kötelességnek érezd!

- Nem érzem annak! - bizonygattam, azonban ő szeretetteljesen mosolyodott el és a fülem mögé igazította a rakoncátlan hajamat.

- Nem baj - suttogta, majd közelebb húzódott, és egy puszit hagyott a homlokomon. Óvatosan mintha törékeny lennék, mindkét kezével átölelt és a hajamba fúrta az orrát. Én a mellkasához bújtam, és a korábbi orgazmusomtól hamar el is pilledtem. Louis karjaiban biztonságot éreztem, és a légzésem is egyenletessé vált. Az álom szélén voltam, amikor Louis már biztosan azt hihette, hogy alszok, mert magában motyogva fűzött még hozzá egy mondatot az eddigi mondandójához. - Nem is érdemelném meg, hogy tőled bármit is kapjak.

Vitatkoztam volna vele, de már késő volt. Az éjszaka magával ragadott és az egyik legpihentetőbb alvásomat adta Louis testének melege mellett.

Először is szeretném megköszönni, hogy minden szerdán feldobjátok a napomat és gyakran hétközben is érkeznek vote-ok akár újaktól, akár régiektől, és mindig olyan jól esnek<33

Másodszor, ha bármi gondolatod, érzésed van Louis, Harry, a fejezet vagy ámblokk a könyv kapcsán, ne tartsd magadban, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre:))