- Ne felejtsd el az estit, és ne késs, rendben? - kötötte a lelkemre Niall, míg én nem tudtam mást tenni, csak bólogatni, jelezve, hogy megértettem. Ő is biccentett egyet köszönésképpen, majd leszállt a metróról, míg én folytattam az utamat a lakásomig. Talán pár órát még el tudok tölteni otthon, mielőtt az egyetemünk törzshelyére mentünk volna, egy kertes pubba.

Péntek este révén igazából nagyon is elégedett voltam az ötlettel, hogy kicsit kiengedjük a gőzt és elmenjünk szórakozni, viszont valami mégis teljesen elvette a kedvemet tőle. Niall szinte mindenkit beszervezett, ami azt jelentette, hogy nem csak az egész csoport lesz ott, de a közelebbi barátok is, beleértve Sky-t is.

Ő és Louis hétfő óta minden nap együtt ebédeltek, néha amikor Sky-nak nem volt órája, akkor elkísérte Louis-t és minket a következőre, illetve sokszor megesett ennek a fordítottja is. Lényegében sülve-főve együtt voltak, de mellettük szólt az, hogy legalább nem voltak teljesen egymásra akaszkodva, hogy egész nap nyalják-falják egymást. Puszinál és apró érintéseknél komolyabbat az elmúlt napok alatt nem láttam.

Viszont Louis-val azóta nem beszéltem, bár hozzátenném, hogy nem is akartam. Folyamatosan próbált kerülni engem, és a szemkontaktust velem, próbált megfeledkezni a létezésemről, és szerintem arról is, ami történt közöttünk a táborban. Mindennek ellenére többször kaptam rajta a fiút, hogy mikor lehajoltam a földre a táskámért, vagy órán unatkozva a tollam végét kezdtem rágni, a tekintete elkalandozott. Ezzel folyamatosan összezavarva engem sokszor már tényleg azt akartam, hogy tisztázzunk végre mindent, és tegyünk pontot a végére. Mégsem mentem újra oda hozzá, mégha volt is olyan, hogy láttam rá a lehetőséget.

Egyedül Zayn volt az, aki néhány kérdésemre válaszolt. Megtudtam például azt, hogy Sky és Louis már évekkel ezelőtt összejöttek, csak az utóbb időben elég bonyolult lett a kettejük kapcsolata. Erre nem tért ki részletesen, de el se vártam tőle. Még azt is értékeltem, hogy ennyit elmondott, és hogy már az első nap óta próbálja megfelelően a gondomat viselni.

Azt hiszem az egész társaságunk össze volt egyébként zavarodva Louis viselkedése miatt, főleg akik a táborban már látták, hogy alakultunk, most mégis milyen hidegen bántunk egymással. Páran, akik bele akarták ütni az orrukat, rákérdeztek, de rendes választ akkor sem tudtam volna adni, ha akartam volna. Nem értettem Louis-t egyáltalán. Tényleg eljátszotta volna, hogy nincs senkije, miután azon aggódott, hogy engem vár-e itthon valaki? De ha nem játszotta, az azt jelentené, hogy Sky-jal szakítottak a tábor előtt, viszont utána egyik napról a másikra újra együtt voltak. Mi történhetett?

Ezek voltak azok a kérdések, amiket egyetlen embertől tudhattam volna meg: Louis-tól. Azonban mivel ő most nem állt szóba velem, meg kellett tanulnom válaszok nélkül élnem az életemet.

Kicsit kimerülve értem haza és zártam be a kis garzon lakásom ajtaját. A táskámat ledobtam a hozzám legközelebb eső székre, a másikra pedig leültem és az asztalra könyökölve a fejemet a tenyereimnek támasztottam.

Elfáradtam. Napok óta nem tudtam rendesen aludni, mert bár lefeküdtem időben, az agyam egy perc nyugtot se hagyott nekem, folyamatosan zakatolt. A héten nem egyszer miután már lefeküdtem és betakaróztam, akkor is felkeltem, mert képtelen voltam aludni. Ilyenkor mindig a gitáromhoz fordultam, ami a hálószobám sarkában állt. A lámpát felkapcsolva pengetgettem és énekelgettem halkan, hogy a szomszédokat lehetőség szerint ne keltsem fel. Amik a legtöbbet segítettek, azok a reménytelen szerelemről szóló számok voltak, csak kerestem hozzájuk egy gitár akkordos kottát és már énekeltem is. Illetve hétfő este egy hirtelen ihlettől vezérelve elkezdtem egy saját dalt is írni. A lap, amin néhány sorban rímekbe foglaltam a gondolataimat, nem messze feküdt tőlem, így magam elé húztam.

Rengeteg sort írtam, amit végül mégis kihúztam, mert nem volt elég jó. Amikor a saját érzéseimet éneklem el, olyankor a legmagasabb az elvárás magammal szemben. Úgy éreztem ennek tökéletesnek kell lennie. Nem mintha készülnék ezzel valamire, vagy bárkinek valaha is meg akarnám mutatni, de mégis hibátlanra akartam megcsinálni.

Lustán, szinte az asztalon elfeküdve kattintottam be a tollamat, hogy gondolkodás nélkül írjak le egy újabb sort. Még meg se született bennem a vége, amikor már elkezdtem papírra vetni az elejét.

Tanácstalanul néztem a mondatot alkotó szavakra, amiknek a mögöttes értelmét még én sem értettem. Lassan elmosódtak a határok az érzéseim között, és mint egy vad folyó, úgy mosta el a határozottságot bennem.

Fáradtan ejtettem ki a tollat a kezemből és indultam a hálószobámba. Ha csak este találkozunk a srácokkal és most csak délután volt, akkor biztosan lesz pár órám aludni. Vagy tétlenül feküdni az ágyamban, míg az agyam megállás nélkül egyetlen személy gondolata körül forog.

...

Magamhoz híven sikerült elkésnem, annak ellenére is, hogy Niall figyelmeztetett. Kicsit nagyobb alvás lett a délutáni szundiból, így mikor felkeltem és láttam, hogy amúgy is elkések, minden mindegy alapon nekiálltam még kávét is főzni, mielőtt elindultam volna. A több órás alvás így a délután közepén úgy éreztem, csak arra volt jó, hogy utána kómásan, fájó fejjel és enyhe hányingerrel keljek. Valójában közel voltam már ahhoz is, hogy felhívjam Niallt, hogy le mondjam, de nem akartam csalódást okozni. Liam, Zayn, Elise, ők mind számítottak rám, de Veronica is azt mondta, hogy ott lesz, így muszájnak éreztem, hogy elmenjek.

Szóval ezért történt az, hogy mire odaértem már mindannyian ott voltak, beszélgettek és táncoltak, jól érezték magukat.

- Harry! - kiáltott Liam, amikor meglátott, mire az egész társaság felém kapta a fejét. Niall egyből felpattant és felém indult.

- Harry, azt hittem, nem is jössz, alig tíz perce hívtalak, de fel se vetted!

- Bocsi, szerintem le van némítva - védekeztem, miközben megöleltem a szőkét.

- A lényeg, hogy itt vagy! Gyere, szorítunk neked helyet!

Az egész csapat a különben is rövid asztalnál most még jobban összehúzta magát, így Vera mellett kaptam helyet. Mosolyogva köszönt nekem, míg a tekintetében egy halvány megkönnyebbülést láttam. Sokan voltunk, legalább tizen, de se Avát, se Emmát nem láttam, akikkel ő beszélgetett a héten.

- Mi újság? - érdeklődtem, miközben felmértem, hogy ki hol ül az asztalnál. Liam és Zayn egymás mellett foglaltak helyet, viszonylag közel hozzám, talán még beszélgetni is tudunk, Niall velük szemben, Louis viszont az asztal másik végén a barátnőjével, aminek meg kell mondjam, örültem. Legalább nem most kavarjuk fel az állóvizet.

- Hallottad, hogy ma szobát cseréltem Elise-szel? - mesélte, én pedig megráztam a fejemet, így folytatta. - A héten többször átjárt hozzánk, és panaszkodott arra, hogy nem érzi magát jól a saját szobájában, úgyhogy felajánlottam neki, hogy cseréljünk. Ő nem értette, hogy miért akarok cserélni, én pedig azt nem, hogy ő miért, de végül így mindkettőnknek pozitívan sikerült a változás, mert ő is olyanokkal van, akiket szeret és én is. Amúgy... - halkította le a hangját, és körbenézett, mielőtt hozzám hajolva folytatta volna. - Elise kicsit fura, nem? Valahogy nekem az egész személyisége olyan szokatlan, nem tudom pontosan mi, de kicsit idegesít is. Plusz Aváékat is zavarta, hogy sose aludt bent a koliban és sose csatlakozott hozzájuk, ha programot szerveztek. Úgyhogy végső soron örülök, hogy átköltöztem.

Figyelmesen hallgattam Vera szavait és a tekintetemet a Niallel nevető platinaszőke lányra vezettem. Sose tűnt fel, hogy bármiféle furcsaság is övezné őt, és egyszer sem idegesített, pont az ellenkezője. Mindig ott volt velem, segített és támogatott, így most nagy meglepetésként ért, hogy Vera nem így gondolta. Mindenesetre az biztos, hogy érdekes volt két szemszögből is meghallgatni a kolis szobák viszonyát.

- És ők most hol vannak? Ava, Emma és Petra? - kérdeztem, mert a ma este még nem láttam őket.

- Azt mondták, hogy nem volt kedvük jönni, és inkább hazautaztak a családjukhoz a hétvége idejére. Ma este egyedül leszek bent a szobában, de nem bánom. Kicsit lesz időm magamra is - mosolygott, én meg viszonozva bólintottam.

Amikor kicsit enyhült az alvás utáni hányingerem, én is a pulthoz sétáltam, és egy sört kértem. Amíg a csapos azt készítette nekem, kiszúrtam Liamet, nem messze a bárpulttól, ahogy egy vállig érő, szőke hajú csajszival beszélt. Először nem ismertem fel, de ahogy kicsit forgolódott és a haját a füle mögé igazította, rájöttem, hogy az egyik instruktorunk volt a gólyatáborról. Ő volt az, aki a buszút után mondta el a menetrendet. Addig a pár percig, amíg készült az italom, őket figyeltem, és tisztán lejött, hogy flörtölnek. Hirtelen nagyon rosszul éreztem magam és Zaynre néztem, aki most a fejét lehajtva piszkálgatta a fa asztalt maga előtt. A korsómat megkapva felé indultam, de szinte azonnal meg is torpantam, amikor Zayn mögé egy ismerős arc lépett. Louis a fiú vállára téve a kezét vonta fel magára a figyelmét, majd a füléhez közelebb hajolva mondott neki valamit. Ő válaszolt, majd még két szóváltás után Louis Sky kezét fogva indult a táncolásra kialakított tér felé, illetve Zayn is felállt, azonban ő a mosdók felé vette az irányt.

Amikor visszaértem az asztalunkhoz, szinte már csak egyedül ültem oda. Mindenki elment, és mikor szétnéztem, a többségüket a táncparketten találtam, de voltak olyanok is, akik a pub elé mentek elszívni egy cigit. Én lassan belekortyoltam a hideg sörömbe és hátradőlve figyeltem a tömeget.

Niall egy csapat lány körében táncolt, illetve néhány számomra új arccal beszélgetett közben. Elise, ahogy látom elhozta a barátját is, mert egy magas, barna göndör tincsekkel rendelkező srác mellkasára hajtotta a fejét, miközben jobbra-balra lépegettek a zene ritmusára. Liam éppen kiszemeltjét vezette a táncoló emberek közé, majd amikor odaért, megfordulva egyből a lány derekára tette a kezeit és közel húzta magához. Valójában jól néztek ki együtt, mégis úgy gondoltam, hogy Liamhez jobban illene egy kicsit sötétebb bőrű, fekete hajú, igéző barna szemű, sokkal maszkulárisabb személy.

Az utolsó általam ismert párra néztem. Louis egy laza ingben, rövid farmernadrágban és vászoncipőben fogta a napsárga nyári ruhában lévő gyönyörű lányt. Éppen közösen mosolyogtak valamin, majd a srác megforgatta Skyt, ezzel megnevettetve őt. Vörös haját most a tarkójánál egy lófarokba kötötte, és miközben pördült, az kilengett vele együtt. A mozdulat végénél Sky rosszul lépett a magassarkú szandáljában, és hogy megtartsa magát, Louis mellkasának kellett támaszkodnia. Ő rámosolygott és egy puszit adott a homlokára, miközben újra valami olyat motyogott neki, amivel mosolygásra bírta.

Elkaptam róluk a szememet. Képtelen voltam tovább nézni őket, mikor ha az a lány nem létezne, akkor akár én is lehetnék a helyében.

Ahogy a gondolatok megszülettek a fejemben, egyből tudtam, hogy le kell őket írnom. Előkaptam a telefonomat és mielőtt elfelejtettem volna a frissen született sorokat, gyorsan begépeltem, majd a mobilomat az asztalra helyeztem.

A homlokomat a tenyereimbe támasztva könyököltem a falapon, amikor hirtelen egy ismerős csusszant be mellém a padra.

- Mit nézünk? - kérdezte mély hangján Zayn, nekem pedig nem volt elég időm ahhoz, hogy lezárjam a telóm, azonnal az ő kezébe került. Nem gyakran volt ilyen közvetlen, így biztos érezte, hogy nem egy egyszerű dologról volt szó.

- Add vissza! - kértem kínomban eltakarva az arcomat, hogy ne lássam a reakcióját. Ő azonban szótlanul rakta a tenyerembe az eszközt, és nem is szólalt meg egy pár pillanatig, amíg lezártam a telefont.

- Egyszer megmutatod az egészet? - Zayn halkan tette fel a kérdést, és én egyből tiltakozni kezdtem. Már elkezdtem rázni a fejemet, amikor megfogta a csuklómat, ezzel magára terelve a figyelmemet. - Én is írtam, pontosan tudom, hogy milyen - biccentett ezúttal Liam és volt instruktorunk felé fájdalmas csillanással a szemében. Én is odanéztem, majd újra a lassan táncolgató párosra. Zaynnel egy cipőben jártunk.

- Te megmutatod nekem? - érdeklődtem, ő pedig az ajkait összepréselve és a csuklómat megszorítva bólintott.

- Ha te is megmutatod - tette hozzá kikötésként, én pedig elfogadtam. Talán ha Zaynnek mutatom meg, ő nem szánni fog engem az érzéseim miatt, hanem együttérezni. Talán ha hallom majd Zayn dalát, én is kicsit a sajátomnak érzem majd.

Miután bólintottam, és megegyeztünk, egyszerre néztünk vissza a táncparkettre, ahol mind a kettőnk reménytelennek tűnő szerelme táncolt a saját kiszemeltjükkel. Nem kellett több szót váltanunk Zaynnel, pontosan átéreztük azt, amit a másik is. Belülről a féltékenység és némi düh emésztett minket, kívülről csak a csalódottság és fájdalom mutatta jelét. Szánalmasak voltunk, de legalább ketten voltunk azok. És ez így mindjárt más volt.

...

Ahogy kezdett későre járni, egyre többen léptek le. Vera talán az elsők között volt, őt nem sokkal követte Colette és Bethany, akik ketten a koliba mentek vissza. Elise nem használta ki az első alkalmat, hogy átkerült a másik szobába, ma is inkább a barátjánál, Dannél aludt, akit egy bemutatás során már én is megismertem. Louis egy taxit hívott a kedvesének, amikor elfáradt, és ki is kísérte, viszont utána még visszajött, és Niallel beszélgetett. Egyedül Liam friss barátnője, Tracy, és Alex maradt velünk, a bandával.

Mostmár sokkal kényelmesebben fértünk el az asztalnál is. Egyik oldalamon Alex, másik oldalamon Zayn foglalt helyet. A lánnyal szemben Louis ült, mellette Niall, majd a pakisztáni fiúval pont szemben pedig Liam, aki átkarolta Tracyt.

Nekem már sokadik korsó sör ment le a torkomon, de büszke voltam arra, hogy töményet nem ittam. Így is rendesen a fejembe szállt, de azt hiszem ezt körben az asztalnál mindenkiről elmondhattuk.

- Szóval a bátyámé ez a hely - kezdett bele a mondandójába Alex, amikor végre nyelvbotlás nélkül tudott végigmondani egy mondatot. - Tudjátok mire gondoltam?

- Nem, Alex, kérlek mondd el nekünk mire gondoltál - dőlt előre Louis, arcát a tenyerébe támasztva és pislogott a rövidhajú lányra nyájasan. Ő kihúzta magát, mint aki előre büszke arra, amit mondani készül.

- Felléphetnétek itt a One Directionnel! - vigyorgott ránk, és mikor felmérte a reakcióinkat, folytatta. - Valójában már el is intéztem. Nekem kell értetek felelősséget vállalnom, de játszhattok itt péntek esténként.

Meglepődve, de pozitívan fogadtam híreket, és körbenézve mindenkin ezt láttam. Mosollyal az arcunkon néztünk egymásra, hallva, hogy milyen segítségeket kapunk a fejlődésünk érdekében. Örültem, hogy Alex-szel ilyen jóban lettünk.

- Akkor már csak egy egész estés műsorra lenne szükségünk - morfondírozott hangosan Niall, mire Louis kivételével mindannyian bólogattunk. Ő vigyorogva vezette vissza a tekintetét Alexre.

- Legalább már két szám a rendelkezésünkre áll - mondta, mire a lány a homlokát ráncolva, összezavarodva nézett vissza Louis-ra.

- Mire gondolsz?

- I hear Jerusalem bells a ringing, Roman Cavalry choirs are singing - kezdte énekelni a Viva la Vida refrénjét és a hangjától libabőr futott végig a karomon. Gyorsan a pad alá rejtettem, mert nem akartam senkit se, hogy észrevegye, azonban mindenkit inkább Alex reakciója kötött le, ami cseppet sem hasonlított az enyémhez.

- Tomlinson, megöllek! - pattant fel a helyéről és Louis felé vetette magát, aki hagyta, hogy Alex csapásokat mérjen rá, miközben megölelte a kistermetű lányt. Kacagott, ahogy civakodtak egymással, és a nevetőráncai teljesen elmélyültek az arcán. Boldog volt, nekem pedig ettől akkorát dobbant a szívem, hogy óvatosan a mellkasomra simítottam a kezemet, hogy jó helyen van-e még.

- Kiszaladok a mosdóba - mondtam halkan, és kimásztam a padból, hogy a vécék felé vegyem az utamat. Ahogy sétáltam, éreztem, hogy több tekintet is rám szegeződik, és hogy Louis nevetése is elhalt picit, de nem néztem hátra.

Ahogy beértem, azonnal megnyitottam a csapot és vagy háromszor öblítettem le az arcomat, majd a mosdópultra támaszkodva néztem magammal farkasszemet. Hátrasimítottam a kiengedett hajamat, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Nem értettem. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt Louis. Sky mellett egyszer se volt olyan felszabadult, mint most, Alex és a mi környezetünkben. Legutoljára akkor láttam őt így vigyorogni, amikor zavarba hozott azzal, hogy semmit se bánt meg a tábor utolsó éjszakáján. Egek, mintha évtizedek teltek volna el azóta!

Mégis mi változott? Mi és hol romlott el ebben a kapcsolatban, hogy mikor utoljára találkoztunk, akkor önfeledten ugrattuk egymást, most pedig egymás társaságában lenni is kínos volt? De ami ennél a kérdésnél is jobban érdekelt engem, hogy hogy lehetett volna helyrehozni?

A csapot újra megnyitva fröcsköltem le magamat a hideg vízzel, és egy feszült sóhajt eresztettem el, mielőtt kiléptem volna az ajtón. Az asztalnál ülők immár szedelőzködni kezdtek, indulásra készültek. Én is felkaptam az asztalon felejtett telefonomat és zsebre rakva indultam a többiekkel a kijárat felé.

- Sziasztok! - köszöntem el mindenkitől, mivel senki se arra ment, amerre én laktam. Az órámra nézve csalódottan láttam, hogy a villamos, amivel ide eljutottam már nem járt, ezért vagy 40 perc séta előtt álltam. Talán hajnali kettőre haza is érek.

A fényekre való tekintettel próbáltam főutak mentén sétálni, nem kisebb, sötétebb sikátorokba betévedni, mégis azt tapasztaltam, hogy szinte teljesen kihalt utcákon járkáltam, ahol valójában bármikor megtámadhattak, senkit se érdekelt volna. Ezt figyelmen kívül hagyva húztam elő a fülesemet a zsebemből, hogy legalább az út alatt zenét tudjak hallgatni. Ahogy elindítottam, a kezeimet a telefonommal együtt a zsebembe tettem és az előttem vezető járdát figyeltem.

Annak ellenére, hogy a lábam elé nézve lépegettem, észrevettem, amikor egy autó elhajtott mellettem. Egy sötétkék Ford Mondeo volt az, viszont alig tíz méterrel azután, hogy elhaladt mellettem, lelassított, majd visszatolatott. Összeráncolt homlokkal néztem a mutatványt, egészen addig, amíg lehúzott ablakkal meg nem állt mellettem a kocsi. Az ablakon benézve láttam, hogy Louis ül a vezető ülésen, és aggódva tekintett rám.

Épp csak inteni akartam neki egy kínos mosollyal az arcomon és tovább indulni, amikor a hangja megállított:

- Harry! - szólt utánam, én pedig képtelen voltam arra, hogy tovább sétáljak, mintha nem is hallottam volna. Visszafordultam felé, kihúztam a fülhallgatómat és kicsit lehajoltam, hogy úgy tudjunk beszélgetni, hogy mind a ketten látjuk a másikat.

- Igen?

- Hova mész?

- Haza.

- Gyalog? - emelte meg a szemöldökét, én pedig bólintottam.

- Mivel a villamosok már nem járnak - tettem hozzá.

- Gyere, hazaviszlek! - ajánlotta, de a fejemet kezdtem rázni egyből. Nem akartam beülni az autójába.

- Haza tudok sétálni, nem lakok messze - bizonygattam.

- Szuper, akkor nekem se lesz nagy kerülő. Ülj be!

- Nem, tényleg nem kell... - próbálkoztam, de végig se mondhattam, mielőtt félbe lettem szakítva.

- Hazza, ülj már be! - mondta türelmetlenül, ellentmondást nem tűrő hangon.

Hazza. Újra Hazza voltam, és ezen annyira meglepődtem, hogy nem tudtam értelmesen visszaválaszolni. A fejemet lehajtva gyűrtem a fülesemet a farmerom zsebébe és léptem a számomra kinyitott ajtóhoz. Feszülten behuppantam az anyósülésre és csuktam be magam mögött az ajtót. Utoljára akkor voltam ilyen közel Louishoz, amikor az első napon akartam vele beszélni. Azóta nem próbálkoztam újra, és most az ismerős fiús illat teljesen elkábított. Azt kívántam, bár felüdüléssel töltene ez el engem, nem pedig feszültséggel. Azt akartam bár minden a régi lenne.

- Beírod a címet? - nyomta a kezembe a feloldott telefonját, miközben tovább indult az úton. A tekintetem a hátterére esett, amin nem Sky szerepelt, vagy egy közös fotójuk, hanem egy kép róla, és négy másik lányról, akiknek a vonásai szinte teljesen megegyeztek. Akaratlanul is elképzeltem, hogy ehelyett az a kép van neki is beállítva, amit még Elise fotózott rólunk a gólyatáborban. - Az utolsó oldalon van az app - segített ki, én pedig észbe kaptam és lapozni kezdtem. Ahogy beállítottam a navigációt, visszaadtam Louis-nak, aki a képernyőre nézett, és felszusszantott. - Na persze, a közelben!

Inkább válasz nélkül hagytam a megjegyzését és kinéztem az ablakon, ahogy az elsuhanó tájat néztem. Ötletem se volt, hogy Louis mennyit ivott, de nagyon reméltem, hogy még elég józan volt ahhoz, hogy üres utakon vezessen. Az ablakhoz könyököltem és az arcomat a tenyerembe támasztottam, miközben hallgattam. Pár perccel később Louis volt az, aki megtörte a csendet.

- Harry, egy bandában vagyunk, jó lenne, ha nem lennénk feszültségben - kezdte, én pedig hitetlenkedve felnevettem, de nem szóltam semmit. - Kérlek, tudom, hogy egy fasz vagyok, én a helyedben hozzám sem szólnék, de muszáj lenne beszélnünk.

- Miről akarsz beszélni, Louis? - provokáltam, azt akartam, hogy kimondja, köztünk igenis történtek dolgok, amiket nem lehet csak néhány mondattal eltörölni. A tekintetem még mindig az ablakon kívüli külvilágot járta, nem akartam ránézni.

- Arról, hogy miért tűntem el az egyik napról a másikra - felelte, mire egy halk sóhajtás kíséretében kifújtam a levegőt a tüdőmből. Ezúttal felé fordítottam a fejemet, amit ő is észrevett, így az útról rám vezette a tekintetét. A kék íriszei mögött valóban megbánást és bocsánatkérést láttam, ami azt jelentette, hogy a szavai az igazságot tükrözik.

- Rendben - egyeztem bele határozottan, amivel láttam, hogy megleptem őt. - Mesélj!

Louis visszakapta a szemét az útra és megköszörülte a torkát, mielőtt elkezdte.

- Én... összejöttem Sky-jal.

- Nahát! Ki gondolta volna? - horkantam fel, amit normál esetben valószínűleg nem tettem volna, de az alkohol és a bennem égő düh kicsit megoldotta a nyelvemet. Frusztráltan felsóhajtottam és magamban eldöntve, hogy hagyom, hogy befejezze, hozzátettem. - Bocsánat, folytasd!

Louis bólintott, és az ajkát beharapva figyelte az utat, miközben magyarázott tovább.

- Sky-t régóta ismerem. Még Doncasterben, ahol születtem, ott egy gimnáziumba jártunk. Kilencedikes voltam, amikor összejöttünk, de ő egy évvel idősebb volt. Együtt voltunk egészen addig, amíg ide nem jött egyetemre, és a kapcsolatunk át nem váltott kicsit távkapcsolatra. Nem működött a dolog és pár hónapon belül szakítottunk. Szingli voltam, amikor elmentem a táborba - mondta, majd az alsó ajkába harapott, mint aki akart volna még mondani valamit, de nem tudta, hogy jó ötlet lenne-e. Szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek kattogtak a fejében, így megelőztem őt a döntéshozással.

- Mondd! - kértem. - Ha megoldani akarod a feszültséget közöttünk, akkor az a legjobb, ha őszintén teszed.

- Rendben - bólintott, majd egy pillanatig még összepréselte az ajkait, de aztán egy nagy levegőt véve belekezdett. - A nyár előtt meg se fordult a fejemben, hogy a fiúk is érdekelnének. Zaynnel beszélgettem erről nagyon sokat, még a tábor előtt és eldöntöttem - szüntet tartott és óvatosan nézett rám, mint aki attól fél, hogy egyetlen szavával darabokra törhet, de egy újabb levegővétellel tovább folytatta -, hogy felszedek egy fiút a táborban. Azt gondoltam, hogy az utolsó estén szétcsapom magam alkohollal és felszedek valakit, egy másik szakról, vagy karról, és kipróbálok vele dolgokat. Egyáltalán nem számoltam azzal, hogy majd fellépünk, veled pedig végképp nem. Kérlek, bocsáss meg nekem, Harry! - fordította felém a fejét, és aggódva nézett a meglepődött, de pillanatok alatt fájdalomba átváltott tekintetembe.

Túl sok mindent éreztem egyszerre, nem bírtam a benti levegőt. Lehúztam az ablakot magam mellett és a kinti oxigénből próbáltam lélegezni. Visszaemlékeztem, ahogy a táborban a táncolás előtt Louis-val beszélgettünk, ahogy már akkor elmondta, hogy be szeretne baszni és olyan dolgokat csinálni, amit józanul nem tenne, aztán felkért táncolni, és nem kellett túlságosan megerőltetnem az agyamat ahhoz, hogy tudjam, ez a táncolás vezetett oda, amit Louis a tábor alatt akart megtapasztalni. Annyira hülye vagyok!

- Őszintén sajnálom, Harry! - bizonygatta, és az egyik kezét a karomra simította, mire odanéztem. Csak homályosan láttam az ujjait az könnyek miatt, amik a szememet csípték. Örültem, hogy ebben a sötétben Louisnak esélye sem volt látni ezt. Nem akartam, hogy megtudja, ez igenis fájt nekem, talán jobban is mint kellett volna.

- Rendben - szedtem össze magamat és kinéztem a szélvédőn. Még mindig éreztem magamon a pillantását, de a kezét már visszatette a kormányra. - Köszönöm, hogy elmondtad! - mondtam, mert így is gondoltam.

- Tudunk barátok lenni? - nézett rám óvatosan, én pedig egy sóhajtás után visszanéztem rá.

- Rajta leszek, de szükségem lesz egy kis időre - feleltem, majd hálát adtam az égieknek, amikor megláttam az emeletes házat, amiben én béreltem egy lakást.

- Köszönöm, Harry, hogy meghallgattál - mondta, mire én bólintottam.

- Én köszönöm, hogy elhoztál - válaszoltam udvariasan, amikor a GPS jelezte, hogy megérkeztünk, és Louis lassítani kezdett. Korábban talán az udvarias jelző jellemezte legkevésbé a mi kapcsolatunkat Louis-val, most mégsem tudtam hogy hogyan kellene kezelni a helyzetet, vagy egyáltalán őt, így a legegyszerűbb módot választottam rá.

- Hétfőn találkozunk - mosolygott rám, miközben kiszálltam a kocsiból.

- Hétfőn! - ismételtem szintén egy hamis mosollyal, mielőtt becsuktam volna az ajtót és a ház bejárata felé mentem, míg a Mondeo elhajtott.

Sóhajtva léptem be a lakásom küszöbén és egy pillanatra meg kellett állnom az ajtónak támaszkodva, hogy helyrehozzam a gondolataimat. A konyha felé vettem az irányt és miután egy nagy pohár vizet megittam, és újratöltve az ágyam melletti éjjeli szekrényre helyeztem, ledobtam magamat a nagy franciaágyamra.

A plafont bámulva fel sem tűnt, hogy mikor kezdik könnyek áztatni az egész arcomat. Hangtalanul sírtam a hátamon fekve és meg se próbáltam elállítani. A szemem sarkából induló cseppek elérték a hajtöveimet, vagy ha éppen úgy volt, a fülemet, de le se töröltem őket. Hagytam, hogy emlékeztetőként az arcomra égjenek. Soha többet nem akartam ezt érezni.

Annyira hülye vagyok!

Jöhetnek a vélemények Louis-ról, vagy bárkiről és bármiről. Remélem mindenkinek jobban indult az év, mint nekem lol

Szép hetet nektek!