- Harry! - hallottam meg egy számomra kedves hangot a metró tömegében. Odafordítottam a fejemet és egy felém hadonászó szőke lányt pillantottam meg alig pár méterre tőlem és talán a mai nap először mosolyodtam el. Mert bárhogy vártam, hogy viszontlássam a srácokat a szakomról, teljesen elvette a figyelmemet az, hogy Louis hogy fog viselkedni. Izgultam, méghozzá annyira, hogy a metrón állva többször lecsúszott az izzadtságban úszó kezem a kapaszkodóról, és mindannyiszor vissza kellett tennem.

- Hali, Elise! - köszöntem vissza és amikor egymás mellé értünk, megöleltük a másikat. Jó érzés volt újra az ő közelében lenni és érezni a pozitív energiáit, ami egész tábor alatt körüllengte. - A többiek? Nem a koliból jössz?

- Nem, hála az égnek! - tette össze a kezeit, pont rosszkor, mert a metró éppen fékezett és nekem kellett megtartanom ahhoz, hogy ne essen el. - Tegnap beköltöztem, de alig töltöttem el néhány órát a szobában, nem bírtam tovább.

- Rossz szobatársak? - kérdeztem és együttérzően mosolyogtam rá, rajta viszont láttam, hogy szinte szétveti az ideg.

- Az nem kifejezés, Harry - csóválta a fejét - és a legrosszabb, hogy nem csak szobatársak.

- A mi szakunkra járnak?

- A mi csoportunkba járnak! - az egyébként csendes lány szinte felkiáltott a zsúfolt járművön, hogy megfelelően hangsúlyozza az elégedetlenségét.

- Mi? Kik azok? - kérdeztem szemöldök ráncolva. Azok a lányok, akikkel tudtam beszélgetni valamennyit a tábor alatt, úgy gondolom teljesen rendben voltak, szóval biztosan valakik a másik házból váltak a szobatársaivá.

- Petra Johnson, Emma Blue és Ava Morales - mondta és idegesen a hajábatúrt már a nevek említésére is.

- Ava és Emma? - kérdeztem meglepetten. Bár nem igazán beszéltem velük kettesben, Ava már azzal elnyerte a szimpátiámat, hogy segített beilleszkedni Veronicának.

- Ők ketten lehet még rendben lennének, de folyamatosan alájátszanak Petrának, így pedig nagyon elviselhetetlen az egész légkör számomra.

- Mert mit csinálnak? - érdeklődtem, ő pedig az ujjait használva kezdett bele a felsorolásba.

- Folyamatosan panaszkodnak. De tényleg, szünet nélkül! Semminek sem tudnak örülni, már amennyi ideig én velük voltam egyszer nem mosolyodtak el - csapott egyet a fémrúdra, amibe kapaszkodott. - Rohadt sznobok, azt hiszik a legeslegjobb egyetem legjobb szakára jelentkeztek és vették fel őket, és mindannyian el vannak kényeztetve, de annyira, hogy Petra szerintem komolyan elhiszi, hogy ha akarná az egész világ a lába előtt heverne - Elise sóhajtott egyet, amikor hirtelen nem tudott mást felhozni, de engem ezzel is bőven meggyőzött. A vállára simítottam a szabad kezem, ő pedig fájdalmasan nézett a szemeimbe. - Harry, én ezt nem fogom kibírni. Ma el is kezdek keresni valakit, aki helyet cserélne velem, mert ennél tényleg csak jobb lehet.

- Ma kinél aludtál, amúgy? - érdeklődtem, mert ezt még nem említette. Ő elpirulva mosolyodott el és tűrte a füle mögé egy kósza hajtincsét, miközben válaszolt.

- A barátomnál.

Én is vigyorogva kezdtem ingatni a fejemet, miközben őt kérdeztem.

- Akkor nem volt a világvége, ugye?

Ő csak mosolyogva megvonta a vállát, de rögtön utána újra a szememre kapta a tekintetét. Már a szeme csillogásából tudtam, hogy mire fog rákérdezni.

- Mi újság Louis-val? - kérdezte pletykákra éhes tekintettel, de a hangos sóhajom után egyből lelombozódott. - Mi történt?

- Nem tudom - feleltem őszintén. - Nyaralni voltam, az egyik pillanatban még beszélgettünk, több órát is akár, a következőben meg hirtelen nem válaszolgatott. Órákkal később nézte meg és nem volt nyitott a beszélgetésre - meséltem, ő pedig szomorú szemekkel nézett rám és hallgatott engem.

- Sajnálom, Harry! - mondta és óvatosan megérintette a kézfejemet, ami most hihetetlenül jól esett tőle. Elise maga tényleg a bizalmat jelentette számomra és rendkívül hálás voltam neki. - Azóta találkoztatok?

- Nem - adtam a tömör választ a kérdésére és idegesen most én túrtam össze a hajamat, ami az utóbbi időben kicsit még tovább nőhetett, ugyanis már nem csak éppen hogy súrolta a vállam, hanem a vége folyamatosan a pólómon pihent.

- Talán ma tudtok beszélni - biztatott és a szemembe mosolyogva nézett fel rám.

- Ha egyáltalán szóba áll majd velem - mondtam ki az engem emésztő gondolatot, amiről próbáltam minél jobban megfeledkezni és száműzni az elmémből.

- Megoldjátok! - szorította meg a kézfejemet óvatosan, miközben éreztem, ahogy szánt szándékkal, vagy anélkül, de sugározza felém a belőle áradó optimizmust.

Megköszöntem neki, majd amikor a metró lassítani kezdett és megállt, mi is leszálltunk a megállóban és az utunkat az egyetem felé vettük.

...

A lábamat idegesen rángattam, ahogy az első óránk előadótermében vártam a következő ajtónyitódásra. Szinte le se vettem onnan a szemem, egyedül akkor, amikor az órára néztem, hány perc lehet még hátra. Most is odapillantottam, hogy konstatáljam, 60 másodperc múlva elkezdődik az óra.

- Hé! - integetett a szemem előtt Liam, ezzel magára vonva a figyelmemet. Mellette Zayn állt, akinek a tekintetéből alig tudtam bármit is kiolvasni. Ők ketten együtt érkeztek, beszélgetve, szóval magamban elkönyveltem akként, hogy sikerült megbeszélniük a dolgaikat. Ennek örültem, tényleg, de most tényleg csak az érdekelt, hogy mikor lép be a személy, akire mostanában mindig gondolok, amikor egyedül vagyok.

- Figyelek - motyogtam, de a szemeim újra megtalálták az ajtót.

- Harry, hagyd ezt abba! Kezdesz nagyon függeni tőle! - mondta, én pedig legszívesebben megforgattam volna a szememet, de nem akartam ennyire tiszteletlen lenni Liammel, aki csak segíteni akart nekem. Mégis, felhúzott az, hogy azt hitte, ezt le tudom állítani csak úgy. De ez egyáltalán nem így működött. Tettethettem volna azt, hogy nem érdekel, de a gondolataim úgyis csak rajta pörögtek volna, mindegy mennyire próbálok ellenállni neki. Azonban Liam még nem volt szerelmes, így csak frusztráltan sóhajtottam és nem szóltam vissza neki.

- Lehet, hogy el se jön - gondolkodott csendesen Zayn, mire rákaptam a tekintetemet. Biztos voltam benne, hogy a szemem minden fájdalmamat tükrözte, ugyanis a sötét hajú fiú szemében szánalom csillant meg, és rögtön korrigálta magát - De nem biztos, nem beszéltünk róla, csak ez is egy lehetőség.

Az államat a tenyerembe támasztva néztem újra az ajtóra, aminek éppen akkor nyomódott le a kilincse. Egyből felkaptam a fejemet és lélegzetvisszafojtva figyeltem a rést, hogy ki dugja be a fejét. A szívem egyre hevesebben és hevesebben kezdett dübörögni, főleg akkor, amikor egy barna hajkoronát pillantottam meg. Az idő szinte megfagyott, miközben vártam, hogy belépjen végre.

Aztán ez az izgatottság egyik pillanatról a másikra váltott hihetetlen nagy csalódásba. Valóban barna hajú férfi lépett be, körülbelül egymagas is lehetett Louis-val, azonban ő fekete keretes szemüveget viselt és kockás inget, nem pedig egy lezser pólót, farmerral. Az első óránk előadója volt ő, mert egyből a kis asztalhoz sietett, szemben a mi kis padjainkkal és megszólított minket.

- Üdvözlök minden kedves hallgatót! Kérem üljenek le, amint a gép és a projektor készen áll, azonnal kezdünk. Addig is szeretnék mindenkinek sikeres félévet kívánni. Az egyetem meglehetősen különbözik a középiskolától, de bízom benne, hogy hamar beleszoknak ebbe a környezetbe - mondta nekünk mosolyogva, majd visszalépett a géphez, hogy bejelentkezzen.

Amíg rá vártunk, kinyitottam a füzetemet és az első oldalra kezdtem firkálgatni, miközben tíz másodpercenként folyamatosan a bejáratra pillantgattam, azonban az ajtó csak nem nyílt.

A férfi már bőven elkezdte az előadást, mi pedig próbáltuk követni őt a jegyzeteinkkel, amikor valaki kicsit lihegve nyitott be a terembe. A lábán Adidas cipővel torpant meg az ajtónál, miközben azt becsukta maga után. Világoskék farmer simult a lábaira, és minden bizonnyal nagyon jól kiemelte volna a fenekét is, ha azt nem takarta volna el a fehér pólója. A vállán egy táska lógott, annak pántját fogta az egyik kezével, míg a másikkal a barna tincsei közé túrt és oldalra söpörte azokat.

- Elnézést a késésért! - szólalt meg, mire az előadó bólintott.

- Majd kérje el valakitől, most meg üljön le valahova! - Louis bólintott, és anélkül, hogy egyáltalán körülnézett volna a terembe, levágta magát az egyik első padban és miután elővette a füzetét és egy tollat, úgy kezdett jegyzetelni és figyelni, mintha az óra eleje óta ott lett volna.

És hátra sem pillantott.

Onnantól kezdve, hogy ő is csatlakozott az órához, képtelen voltam ugyanúgy figyelni, mint előtte. A szavak, amiket a füzetembe írtam, nem alkottak mondatot, a kósza hangjegyek, amiket kottáznunk kellett nem alkottak dallamot, többször Liam szólt rám, hogy rosszul csináltam. Egész idő alatt próbáltam Louis-ra nézni, nehogy lemaradjak arról, amikor idenéz, de ez nem történt meg. Másfél óra telt el anélkül, hogy Louis a kivetítőn, az előadón és a füzetén kívül máshova is nézett volna. Még amikor a tanár befejezte az órát, akkor sem illetett minket egyetlen pillantással sem. Egyedül Alexre nézett, mert ő odament hozzá az előadás befejeztével, hogy köszöntse és megölelje. Miután beszéltek pár szót, a lány aggódva nézett rám egy másodperc erejéig, de Louis nem tett így. Már éppen meg akartam szólítani őket, amikor Louis elindult a kijárat felé, Alex pedig szorosan a nyomában követte őt.

Lesokkolva néztem utánuk, miközben próbáltam megállítani a mellkasomra nehezedő súlyt és a torkom összeszorulását.

Lehet, hogy csak félreértés az egész, amit majd meg tudunk beszélni.

Na persze, ő pont úgy néz ki, mint aki meg akarja beszélni a dolgokat...

De amúgy is kit érdekel, mit akar ő? Csak megállítom és egyenesen rákérdezek mi baja van!

Ja, így lesz. Az előbb is olyan határozottan szóltam utánuk...

Miközben magamban belső vitákkal küzdöttem, Liam és Zayn is rám vártak, hogy elpakoljam a cuccaimat. Már csak hárman maradtunk a teremben, amikor végre sikerült behúznom a hátizsákom cipzárját és a hátamra kapnom azt. Az órámra néztem, ami azt jelezte, hogy még egy szűk fél óránk lesz a következő óránkig.

- Kimegyek mosdóba. Találkozunk a kövi terem előtt? - tettem fel a kérdést, mire a srácok bólintottak, én pedig kisiettem a teremből egyenesen a mosdók irányába.

A mellékhelyiségben szerencsére egyedül voltam, aminek kifejezetten örültem. Jól esett a csend a hangos gondolataimnak, és kicsit le is nyugtatta az idegeimet. Már a kezemet mostam, amikor nyílt az ajtó és Zayn lépett be.

Csendben összenéztünk, de nem szóltunk semmit. Ő az egyik piszoárhoz lépett, amíg én néhány papír kéztörlőt vettem el, hogy megszárítsam a kezeimet. A táskámat a vállaimra véve már éppen elhagyni készültem a mosdót, amikor megszólalt.

- Sajnálom - hangjára visszafordultam és a bűnbánó arcára néztem. Már a tőlem legtávolabb álló mosdókagyló mellett állt, és miután elnézett a szememből, megnyitotta a csapot.

- Miért? - kérdeztem tömören, mert ennél bonyolultabb megfogalmazásra nem tellett tőlem.

- Mert a tábor óta már téged is a barátomnak tartalak, mégsem szóltam semmit sem - nézett rám a tükörből.

- Miről? - próbáltam belőle kicsikarni a választ egy olyan kérdésre, amire már több, mint egy hete keresem a megoldást. Zayn is pontosan értette, mire vagyok kíváncsi, mégsem adott rendes feleletet.

- Délután meg fogod tudni - próbálta lezárni a témát, és el is nézett a szememből, de nekem ez nem volt elég. Közelebb léptem hozzá és a tükrön keresztül kerestem újra a tekintetét.

- Bipoláris, igaz? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva, mire Zayn azonnal felvette a szemkontaktust és meglepődve nézett rám. - Egyik nap még beszélgettünk, a másikban pedig már nem válaszolt. Mintha egy éjszaka alatt változott volna meg teljesen.

Zayn tekintete tele volt érzelmekkel. A legjelentősebb talán a sajnálat volt, de küzdött ő is, amiatt, mert nem lehetett velem nyitott Louist illetően. Csodáltam és becsültem a hűségét, és eszembe se jutott volna hibáztatni érte. Nyilván neki sem egy leányálom ez a helyzet, még ha a Liameset nem is számítjuk bele.

- Nem, ilyenről szó sincs - rázta a fejét, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez megkönnyebbüléssel töltött-e el, vagy inkább csak feszültebbé tett. Fellélegeztem amiatt, hogy Louis-nak akkor feltehetően nincsen semmilyen mentális betegsége, azonban ott volt az is, hogy akkor valami kettőnk között romlott el komolyabban. Rengetegszer átnéztem és átgondoltam a dolgokat, hogy mit ronthattam el, mit kellett volna másként csinálnom, és annak ellenére, hogy sose találtam semmit, mégis újra magamban kezdtem keresni a hibát.

Lassan bólintottam egyet és a hajamba túrtam.

- Szóval akkor simán csak én basztam el - mosolyodtam el keserűen. Egy betegségre próbáltam fogni, holott valószínűleg én voltam a felelős mindenért. Nem értettem mi történt, és a levegő lassan fojtogatni kezdett, ahogy válaszokért kutattam, amiket úgy éreztem sose kapok majd meg.

A gondolataimból az szakított ki, amikor két kar fonódott körém és szorította a hátamat vizes kezével. Visszaöleltem Zaynt, aki az érzelmi támogatást választotta inkább a verbális helyett.

- Harry, hidd el, nincs veled baj! Nagyszerű srác vagy! - mondta a fülem mellett, mire jobban magamhoz szorítottam. Örültem annak, hogy Zaynnel nem is beszélgettünk olyan sokat, mégis ennyire mellettem állt és próbált jobb kedvre bírni.

Lassan megsimogatta a lapockámat, majd eleresztett. Rámosolyogtam, amit viszonzott, majd azért, hogy a saját gondolataimat eltereljem egy kicsit, témát váltottam.

- Mi újság veletek Liammel? - kérdeztem sejtelmes mosolyt erőltetve az arcomra, ő pedig egy ideges nevetést engedett ki az ajkai közül, majd a kezével a homlokát megdörzsölve nézett újra a szemembe.

- Megcsókoltam.

- Hallottam róla - vigyorogtam szélesen, ő pedig a kezeibe temette az arcát.

- Aznap este megittunk egy sört, és végig amíg együtt voltunk, ő folyton nevetett és jól érezte magát. Többször viccelődött is velem, azt hittem, hogy flörtöl és amikor hazakísértem őt és a szemébe néztem, úgy éreztem itt az idő és lekaptam - mesélte, én pedig mosolyogva hallgattam a történetet a másik oldalról is. - Szinte azonnal eltolt magától. Mindent félreértettem!

- Mi volt a beköltözésnél? - érdeklődtem, mert nem akartam hamis reményeket kelteni Zaynben azzal, hogy elmesélem neki a mi találkozásunkat, és Liam összezavart gondolatait.

- Nagyon be volt feszülve - mondta. - Én próbáltam könnyen kezelni az egészet, de elég nehéz volt. Amikor kicsit feloldódott, rákérdezett, hogy kihez vonzódok, én pedig elmondtam, hogy meleg vagyok, de azt a kérdést pedig próbáltam kikerülni, hogy bejön nekem. Szerintem most azt hiszi csak bepróbálkoztam és túl is léptem rajta, de ez így rendben van, mert így nem kínos a hangulat a szobában.

- És nem lesz gond abból, hogy még mindig bejön neked? - kérdeztem, aggódva Zayn miatt. Nyilván jó az, ha a nap 24 órájában a kiszemelteddel lehetsz, viszont folyamatosan friendzone-olva már nem a legszerencsésebb. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha Liam járni kezd majd valakivel.

- Megpróbálok továbblépni most. Fontosabb az, hogy a barátom maradjon - bólogatott Zayn, mint aki ezzel próbálta saját magát is meggyőzni.

- Örülök azért, hogy most minden rendben - mondtam, majd mivel már Zayn is végzett, az ajtó felé vettük az utunkat. - Jó lenne, ha én is tudnék legalább beszélni Louis-val, de pont úgy viselkedik, mint aki ezt minden áron elkerülni szeretné.

Zayn csendben maradt és elhúzta a száját, miközben egymás mellett kezdtük szedni a lábainkat a következő termünk felé. Pár pillanattal később azonban mégis megszólalt.

- Harry - szólított meg és megvárta, hogy ránézzek, mielőtt alig hallhatóan folytatta. - Louis nem lehetetlen választás, de nagyon nehéz menet lesz - mondta, amivel reményt csempészett a szívembe és eldöntöttem: bármi legyen, ma beszélni fogok vele!

...

- Először is szeretném megismerni a híres neves One Direction tagjait - csapta össze a tenyereit a következő óránk professzora egy gyors köszönés után, amint letette a válltáskáját az asztalára. Egy középkorú körszakállas fazon volt, aki laza tartással, és nagy közvetlenséggel nézett körbe a terembe. Megakadt rajtam a szeme, ezért kicsit feszengve kihúztam magam, de utána tovább is siklott Liamre és a mellette ülő Zaynre. - A videót láttam, úgyhogy felismerem néhányatokat, de felállnátok, kérlek?

A székünket hátratolva álltunk fel hárman, illetve a Bethany mellett ülő Niall és a még mindig első padban, de immár Alex társaságában lévő Louis is. A szünetben már nem mentem oda hozzá, hogy leszólítsam, inkább későbbre, pontosabban a következő hosszabb ebédszünetre halasztottam. Már attól, hogy ránéztem és a közelgő beszélgetésünkre gondoltam görcsben állt a gyomrom, de most inkább visszanéztem a tanárunkra.

- Nagyszerű! - nézett végig rajtunk és mindannyiunk felé egy barátságos mosolyt küldött. - Óra végén szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit. Most leülhettek, és akkor vágjunk bele! A mai óra rendhagyó lesz, ugyanis a nevével, miszerint Előadói gyakorlat, szemben most írni fogunk, megbeszéljük, hogy mivel fogunk foglalkozni az évben. Érdemes előre tudni és talán készülni rá akár csak fejben, akár papíron, hangszeren, hogy minden félév végén elő kell adnotok egy saját szerzeményt, amiben nagy segítségetekre lesz...

A férfi olyan gyorsan beszélt, hogy mire előkaptam egy füzetet és kinyitottam az első oldalon, már rengeteg fontosnak tűnő információról maradtam le. Megfogtam a tollamat, és miközben úgy döntöttem, hogy megpróbálok egyelőre rá figyelni, játszani kezdtem vele az ujjaim között. Miközben a fülemmel próbáltam minél jobban a tanárra fókuszálni, a tekintetem elkalandozott. Az első sorban ülő barna hajú fiún állapodott meg, aki a fejét leszegve nézett valamit az ölébe. Kis nyújtózkodás után pontosan látszódott, hogy a telefonját figyelte nagy erővel, és valakivel chatelt óra közben. Figyelmen kívül hagyva, hogy órán vagyok, én is előkotortam a mobilomat, és mielőtt túl gondolhattam volna, hogy mit írok, csak elküldtem az üzenetet.

Mi a baj?

Nem is figyeltem, ahogy az eszközöm kiírja, hogy kézbesítette, helyette nyomban Louis-ra néztem. Pontosan láttam rajta, mikor érkezett meg hozzá az üzenetem, ugyanis nem csak a telefonja felső részén írta ki a nevemet, de az egész teste is megmerevedett. Jó jel volt, hogy legalább nem némított le a nyáron.

Aztán kihúzta. Nemes egyszerűséggel kihúzta az értesítést, és mintha mi sem történt volna, tovább beszélgetett azzal, akivel eddig tette. Rám se hederített. Gondolom ezt csinálhatta a nyáron is, amikor ráírtam.

Louis

Írtam, de nem értem el vele többet. Csak kihúzta, pont, mint az előbb és folytatta tovább a beszélgetést.

Kérlek mondd el, mi a baj, segíteni szeretnék

Semmi. Most még csak ki sem húzta, hanem szimplán megvárta, hogy az értesítés eltűnjön, ő maga pedig abba se hagyta a gépelést. Más módszerhez kellett folyamodnom.

Louis

Louis

Louis

Louis

Louis

Szinte megszámlálhatatlan számú üzenetet küldtem el neki, mindegyik után felpillantva a fiúra, akin láttam, hogy felhúztam, de nem hagytam abba. Talán ezzel csak azt érem el, hogy lenémítson, rossz esetben letiltson, de talán azt, hogy megnézze és visszaírjon. Folytattam hát a spamelést, mert úgy éreztem, semmit sem veszíthetek.

Aztán egyszer, amikor egy üzenet után felnéztem, egy jéghideg kék szempárral találtam szembe magamat. Nem kellett keresnie, annak ellenére, hogy egyszer sem nézett rám, pontosan tudta, hogy hol ülök. A tekintete rabul ejtett. A szemében kiolvashatatlan, mégis erős érzések ültek, de egyáltalán nem pozitívak. Nem tudtam mit érezhet, mire gondolhat, de bármit megadtam volna, hogy végre beszéljen hozzám, és ő maga mondja el ezeket a dolgokat.

Aztán hirtelen gyengülni, oldódni kezdett a tekintete, amit szintén nem tudtam mire vélni. Üvölteni akartam. Hozzá vágni minden kérdésemet, ami megfogalmazódott bennem az elmúlt másfél hét alatt. Aztán kifakadtam volna neki, hogy bárhogy próbálok segíteni, ő nem fogadja el, elmondtam volna neki, hogy néha olyan makacs, én mégis kedvelem. Nagyon is. És aztán megöleltem volna, ő pedig visszaölelt volna, én pedig csak elvesztem volna az izmos karjai között, miközben ő mindentől megvédett volna. De nem tettem. Az összes, amit ekkor csinálhattam és csinálni tudtam, az az volt, hogy a lehető legőszintébben viszonoztam a szemkontaktust.

A tekintete fényesedni kezdett, amikor elkapta rólam a figyelmét. Teljesen kétségbeejtett az egész viselkedése és az ujjaim már maguktól írták a következő aggodalommal teli üzenetet, amikor észrevettem, hogy ő már csak a professzort figyeli, a telefonját lefelé fordította, és egy ujjal sem ért hozzá.

Anélkül, hogy elküldtem volna neki az üzenetet, letettem a mobilomat és az arcomat a tenyereimbe temetve próbáltam összeszedni a gondolataimat, kirakni a kirakós megfejthetetlen, kesze-kusza képét.

...

Az óránk végeztével a barátaink jelezték, hogy kint megvárnak minket, amíg mi beszélünk Kingsley professzorral. Ő az asztalánál várt minket és mikor az utolsó csoporttársunk is kilépett az ajtón, akkor kezdett csak beszélni. Mi előtte egy félkörben álltunk, közvetlenül mellettem Louis figyelt a tanárunkra, de rám egy pillantást sem vetett.

- Mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretném megkérdezni tőletek, hogy mennyire tudtatok összedolgozni a táborban, vagy van-e egyáltalán kedvetek folytatni azt, amit akkor elkezdtetek? - a közvetlenségből adódó tegezése sokkal lazábbá tette a kapcsolatunkat, most nem mint professzor és hallgató álltunk egymással szemben, inkább mint mentor és mentorált. Niall szólalt meg először.

- Én nagyon szívesen folytatnám, ha a többiek is benne vannak - nézett ránk, én pedig gondolkodás nélkül bólogatni kezdtem, mire vidáman rám vigyorgott. Mellettem Liam és Zayn is helyeseltek, majd amikor Louis-ra néztünk, ő is jóváhagyta. Közel sem akkora lelkesedéssel, mint mi, de az eredmény ugyanaz volt. És én örültem neki, ugyanis így minimum a próbákon és az órákon egy légkörbe kényszerül majd velem.

- Nagyszerű! - csapta össze a tenyerét, pont mint korábban az órán, és az asztalát - aminek eddig dőlve beszélt hozzánk - megkerülve kinyitotta a válltáskáját és keresgélni kezdett a benne lévő iratok között. - Ahogy mondtam korábban, láttam a videótokat és elég megnyerő volt. Nem csak a fellépésetek, de a megtekintések és a like-ok száma is felkeltette az érdeklődésemet, ezért kérdezgetlek titeket a terveitekről. Szeretnék segíteni nektek, így ha benne vagytok, akkor egyeztethetnénk néhány lyukas órát, amikor külön foglalkozásokat tarthatnék nektek. Ezen kívül kereshetünk helyszínt is, ahol akár kamatoztathatnátok az itt szerzett tudásotokat és belevághatnátok a zenei karrieretekbe. Mit szóltok?

- Jól hangzik - mondta Zayn bólogatva, és megintcsak mindannyian helyeseltünk.

- Rendben van - mondta Kingsley, amikor mindannyiunkon végignézett, majd a táskájából korábban előhúzott órarendjét fürkészte. - Tudtok segíteni, hogy nektek hogy vannak óráitok? - kérdezte, mire Louis rögtön mozdult és odaadta neki a sajátját. - Akkor péntek délelőtt mindenkinek jó lenne?

Egységesen igennel válaszoltunk, ő pedig a saját papírjára beírta a közös óránkat. Miután az írás befejeztével megnyomta a golyóstolla végét, felnézett ránk, mosolyogva.

- Ezen a héten rengeteg dolgom van, szóval az első alkalom az legyen a jövőhéten - ajánlotta, mi pedig csak bólintottunk. - És hogy jobban tudjunk haladni, esetleg átnézhetnétek a dalt, amit énekeltetek a táborban, vagy ha van még sajátotok, akkor arra is kíváncsi lennék. Van kérdés?

- Nincs - feleltem én a banda nevében, amelynek minden tagja a fejét rázta.

- Nagyszerű, akkor viszontlátásra!

Miután mi is sorban elköszöntünk, és kiléptünk az ajtón. Mielőtt elmenekülhetett volna tőlem, megragadtam Louis karját, ezzel együtt a lehetőséget is, hogy beszéljek vele. Riadtan nézett rám, és a szívta be a levegőt, mintha félne valamitől, vagy valakitől, én viszont próbáltam megtartani a határozottságomat és nem elgyengülni, vagy megijedni a fiú arcára kiülő érzelmektől.

- Beszélnünk kell - mondtam ki hangosan, de pont úgy, hogy csak ő hallja, viszont érezze a mögötte megbújó komolyságot és keménységet.

- Harry... - kezdett bele óvatosan, mintha féltene, hogy megbánt a szavaival. A tekintete, az a gyönyörű kék tekintete szomorúsággal telt meg, de halványan mellettük táncolt a kétségbeesés és a fájdalom is. Vártam, hogy folytassa, vártam a kifogást, hogy miért nem jó éppen most, és már nyitotta a száját is, amikor félbeszakították.

- Louis! - kiáltott felénk vidáman egy magas, női hang, amire a srác odakapta a fejét. A szemében a megváltás csillant meg, és már tudtam, hogy úgyis kihúzza magát a mai beszélgetés alól. Odanéztem én is, arra, amerről a hang jött.

Egy fiatal lány tartott felénk, vékony kezével integetve. Csuklóját több karkötő is díszítette, amik a mozdulattól össze-összezörrentek. Vörös, derékig érő haján, mint a rézen csillant meg a napfény, és a másik kezével egy loknikba álló tincsét a füle mögé tűrte. Az arcán széles és gyönyörű mosoly foglalt helyet, amit egy cseresznyepiros rúzzsal emelt ki. Az orrán szeplők szóródtak el véletlenszerűen, a tekintete pedig halványkéken világított az erős fényben. Egy világoskék-fehér csíkos ingruha volt rajta, ami körülbelül combközépig takarta hosszú lábait. Az egészet még egy magassarkú szandállal és egy kis válltáskával egészítette ki. A lány egyszerűen gyönyörű volt, a stílusa pedig senkihez sem passzolt volna jobban.

- Sky! - Louis szinte felsóhajtott, ahogy kiejtette a lány nevét, és mikor újra ránéztem, az arcvonásai egyszerre tükröztek feszültséget, és megkönnyebbülést.

Ahogy odaért hozzánk, puszival köszöntötték egymást, míg Louis a kezét Sky hátára, majd derekára simította. Amikor megálltak egymás mellett, velem szemben, Louis akkor se vette el a tenyerét.

- Ő itt Harry, a csoport- és bandatársam - kezdte Louis egy torokköszörülés után, meglehetősen zavarban. A lánynak egyből újra fülig futott a szája, miközben a kezét nyújtotta felém, én pedig szintén mosolyogva elfogadtam.

- Sky Evans vagyok, Louis barátnője, örülök, hogy megismerhetlek! - mutatkozott be, miközben nekem a vér is megállt az ereimben. A fülem kiszűrte a körülöttünk tébláboló csoporttársaink hangját, a szemem sarkából már nem láttam Zayn minket vizslató tekintetét, és nem láttam Louis-t, ahogy az ajkába harapva figyelte az elé táruló jelenetet. A szeplőkkel keretezett zöld szemek fogva tartottak és a gondolataim csak két szóra korlátozódott.

Hát persze.

Louis barátnője.

:)

Mindenkinek nagyon sikeres tanévet!! Próbáltam elég korán feltenni a részt, hogy ha valaki reggel sokat utazik a suliba, az még el tudja olvasni az úton, hogy kicsit még ne a közelgő tanulásra koncentráljon.

És üzenem mindenkinek, aki esetleg ebben az évben került új közösségbe és kicsit szorong miatta, hogy nyugi, előbb-utóbb be fogtok majd illeszkedni. Nekem nagyon nehéz volt az első évem a gimiben több okból kifolyólag is, de megtaláltam a helyemet. Hiszek benne, hogy akár lesz karantén, akár nem, ti is megfogjátok, függetlenül attól, hogy most csak sulit váltotok, vagy általánosból mentetek középsuliba, esetleg középsuliból egyetemre. Ami nekem ilyen helyzetekben mindig segít, ha tisztázom magamban: ők is emberek. Se többek, se kevesebbek, mint én. 

És sok sikert minden felvételizőnek, akár középiskolába, akár egyetemre! Elég stresszes év lesz, de két testvérem is túlélte, úgyhogy csak túl kell lenni rajta. Én is köztetek vagyok c:

És visszatérve a fejezetre: Don't hate me, okay? I will make it up to you:*