A lámpa fénye gyéren világítja meg az utat az istállóba. Senki sincs már a lovardában, mindenki nyugovóra tért legalább három-négy órája. Lépteim hangjára az érzékenyebb lovak felkapják a fejüket, akik pedig nyugodtabbak azok figyelmen kívül hagynak. Amikor odaérek a pej herélthez az felemeli a fejét és egy lépést tesz felém. A box rácsán benyúlva simítom rá a kezem a fejére, ami olyan meleg, mint a könnyeim, amik az arcomat áztatják. Neve gúnyosan visszhangzik a fejemben, egyfajta csúfot űzve belőlem.

Chaos Theory.

Az életem utóbbi hónapjaira is pontosan ez a két szó illene. Továbbra is sírok, mikor kinyitom a box ajtaját és belépek a lovamhoz. Arcom a bőréhez érintem és beszívom számomra kedves illatát. Hosszú ideje nem láttam már, de tudom, ő felismer és megbocsát. Keserűség facsarja a szívem, hogy cserben hagytam és ő mégis elnézi minden hibám. Mindig is ilyen volt, ezt szerettem benne. Bármiben hibáztam ő szívét lelkét beleadva mentett ki.

- Hogy lehettem ennyire hülye? - kérdezem halkan, pedig tudom, hogy nem fog válaszolni. Valahol mélyen pedig nem is szeretném, hogy válaszoljon. Túlságosan fájna a válasza.

Csendben tűri hosszúra nyúlt perceken keresztül, hogy magamhoz öleljem és a könnyeimmel összevizezzem a világos szőrét. Mennem kéne, de nem tudok. Nem tudok szembenézni azzal, ami rám vár. Túl sok magyarázat, túl sok hegyi beszéd. Hittem benne és abban, hogy meg fog változni, de nem tette. De én mégis megadtam az esélyt. Az első szerelem meghatározó és veszélyes. Túl könnyen égeti meg magát az ember vele, hiszen nem tudjuk milyen a szerelem, és hajlamosak vagyunk valami teljesen másról is azt gondolni, hogy az a sírig tartó szerelem.

A cipők hangosan és gyorsan kopognak, a lovak csendes és békés ropogtatása mellett. Pontosan tudja, hogy itt vagyok, hiszen megírtam neki egy bő fél órával ezelőtt. Akkor is sírtam és most is sírok.

- Oh kicsi Julie - lép be anya Chaos boxába és én azonnal a karjai közé vetem magam. - Itt vagyok kicsim, semmi baj.

- Annyira sajnálom anya - suttogom a vállába. Ahogy azt is mi történt. Elmeséltem az egészet az elejétől a végéig neki. Minden apróságot, minden részletet, ő pedig csendben hallgatott. Egy-egy résznél kicsit szorosabban magához ölelt, ezzel a tudtomra adva, hogy nem haragszik rám.

- Kicsim figyelj rám - tol el magától és mélyen a szemembe néz. Azzal az őszinte anyai szeretettel, amivel csak egy anya tud a lányára nézni. - Ezt nem mondhatod el. Senki se tudhatja meg, érted? Tönkre menne minden. Ez a kettőnk titka marad, rendben? - kék szemeiben meglátom magam. Azt az összetört kislányt, akit óv mindentől, mint a tűztől. Látom a szemében, hogy ő is megtört, neki is fáj. Gond nélkül mondom ki, amit szeretne.

- Rendben - suttogom és könnyeim újra erőteljesen útjuknak erednek.

- Semmi baj kicsim - húz magához újra és hallom a hangján, hogy ő is sír. - Kitaláljuk, hogyan tovább.

~

Hey, hey hey!

Mint karácsonyi ajándék érkezik ez a rövid szösszenet, és majd valamikor elsején pedig kezdetét veszi kalandunk. ❤️

Stay tuned!🤞