Miután Flo támogatásával kipakoltam a dobozokból és megbizonyosodtam róla, hogy minden megvan, felkapom a futószáram és kérek Flo-tól egy ostor, hogy kicsit lemozgassam a lovaim. Az első utam Queen-hez vezet, aki kicsit sunyítva, de boldogan fogad.

Flo megmutatja a futószáras kört, de végül nincs is szükségem a futószárra, mert nyugodt szívvel tudom benne elengedni a lovakat, hogy szabadon rohangáljanak.

- Hány éves? - kérdezi Flo mellettem állva. Valójában sokan felteszik ezt a kérdést, mert a szürke kanca nem tartozik azok a lovak közé, akik fiatalon teljesen kiszürkülnek.

- Még csak nyolc, de lélekben olyan mint egy csikó - felelem nevetve és megpattintom az ostort, hogy véletlen se gondolja azt, hogy megállhat. - Talán körülbelül három éve került hozzám. Igazából a három ló közül ő került hozzám a legkésőbb. Egy igazi primadonna, sokszor meggyűlik vele a bajom. Valóban a neve nagyon találó.

Drama Queen.

Figyelve a kecsesen ügető kancát, ahogy a fejét felcsapva nézelődve közlekedik eszembe jut, hogy mennyit is szenvedtem vele. Erős személyisége következtében nehezen tudtam rávenni az első évben bármire is, amit nem akart. Aztán szépen lassan elfogadta, hogy nem minden lehet úgy, ahogy szeretné. Ellenben az ugró edzéseinken és versenyeken elővette a jobbik énjét és sokszor megmentett a leglehetetlenebb helyzetből is. Ezzel pedig rekordsebességgel ropta be magát a szívembe az apró kanca.

- Nekem is van ilyen lovam ne aggódj - jegyzi meg miközben mindketten figyeljük a körbe körbe szaladgáló kancát.

- Te gondolom angol vagy - sandítok a lány felé, de csak egy rövid pillanatra, de utána azonnal újra az én drámakirálynőmre figyelek.

- Igen, bár a szüleim nem itt élnek. Mármint Angliában, csak egy jó három órára - valószínűleg elég meglepett arcot vágok ezért folytatja. - A bátyáimnak, meg nekünk is van a közelbe lakásunk. Tudod, hogy megy ez. De alapvetően a családi ház nem itt van. Ben-nek viszont itt és Amerikában van istállója, így egyértelmű volt, hogy az ittenit választjuk.

Flo-val egy kellemes másfél órát egészen biztosan végig beszélgetek. Végül aztán, mikor beszállok az autóba magamban elmondok egy kellemes imát. Első ránézésére igazán kellemes embernek tűnik. Sokszor esünk abba a hibába, hogy azt hisszük jó emberekkel veszük körbe magunkat és aztán a végén jól pofára ejtenek minket. Egész hazautón azon gondolkodom, hogy az az aranyos fiatal lány, akivel az elmúlt pár órát töltettem valóban ilyen-e vagy egyszer csak kibújik a szög a zsákból. Amiatt viszont nem aggódok, hogy a pénzes családom miatt barátkozik velem, mert nagyon gyorsan rájöttem, hogy Flo családja jóval felettünk áll ezen a listán. Semmi kétség nem fér abba, hogy nekik is csak elég gondolniuk a legdrágább dolgokra és azonnal előttük terem. A bátyjai fiatalabb korukban mindketten autó versenyeztek, de mára már csak az egyik űzi, mint hivatás. A húga pedig inkább csak hobbiból lovagol, semmi komolyabb célja nincs vele. Kicsit megnyugvás költözik a lelkembe, hogy kizárhatom a kihasználást, mint opciót. Ellenben elég sok buktatót rejt magában az is, hogy gazdag.

A gazdagok világa nem fenékig tejfel. Persze, aki kívülről lát bele az csak a csillogást, drága ruhákat, autókat látja. Puccos bulikat, ahol ezeknek a gazdagnak titulált embereknek a gyerekei buliznak. De nem látják a drogokat és a tömérdek alkoholt, csak a híreket látják és az újabb összetört luxus autót. Nem látják az otthoni fejmosást, kiabálást és az esetlegesen elcsattantó atyai pofonokat, csak a kanapén ülve morognak az orruk alatt, hogy ma már senki se normális. Az előző nyáron rengeteg ilyen buliban vettem részt. Bár án soha nem voltam a tudatmódosító szerek nagy rajongója, az akkori baráti társaságomban alapvető kellék volt a partikon. Én inkább csak mosolyogva elutasítottam és kortyoltam még egyet a whiskykólámból.

Bár jó volt FLo-val, mint egy korombélivel beszélgetni, amikor magam maradok és csak a rádió szól átjár a nyugodtság. Hosszasan ülök a kocsifelhajtónkon, behunyom a szemem és hallgatom a zenét. Tudom, hogy be kéne mennem, de egyszerűen nincs hozzá erőm. Az utóbbi idő felhajtása úgy érzem teljesen tönkretesz. Pont ezért szeretem a lovaglást. A legtöbb esetben, csak ketten vagytok. Te és a lovad. Nincs jobb érzés egy nehéz nap után kikapcsolni és csak arra koncentrálni, hogy mindent tökéletesen csináljon az ember. Elfeledni minden addigi problémát és hagyni, hogy átjárjon a sport. De ez már több, mint egy hete nem adatott meg, emiatt pedig olyan érzésem van, mint egy függőnek mikor elveszik tőle az élvezetet.

- Megjöttem - nyitom ki a bejárati ajtót, ahol aztán kibújok a cipőmből és elindulok megkeresni a családom tagjait. Legalábbis az anyámat és az öcsémet, Matheo-t. Végül nem kell messzire mennem, hiszen meglátom anyát a nappali közepén a földön ülni egy csomó kép közepette.

- Julie kicsim segíts, melyik képek menjenek ki a falra? - néz fel rám anya és látom rajta, hogy valóban nem tud dönteni. A nappali valóban elég élettelen. Se egy kép, se egy festmény nincs még a falakon. Sőt, még növények sincsenek a házban, így az egész elég rideg hatást kell. Persze nem aggódóm, mert tudom, hogy napok kérdése és anya az egészbe életet varázsol. Kicsit meginog a bátorságom, mikor látom, az összes kép Franciaországban készült, esetleg egy-kettő van, ami nyaralásokon lett fotózva.

- Miért nem Matheo segít? - kérdezem és leülök a kanapére. Figyelmen kívül hagyom anya rosszalló tekintetét, hogy lovas cuccban ültem le az új bútorra.

- Mert nekem nincs ehhez érzékem - szólal meg az öcsém a hátam mögül.

Mindhárman nagyon hasonlítunk egymásra. Isaac a bátyám, én és Matheo is ugyanazokat a sötét óceánkék szemeket örököltük. Persze ez nem volt meglepő, mert apának és anyának is kék szemei vannak. A fiúknak enyhén göndör fürtjei vannak, amit rettentően irigylek tőlük, mert az én szög egyenes sötétbarna hajam a lehető legátlagosabb.

- Ehhez nem kell érzék - forgatom meg szemem és visszafordulok anyához.

Lekuporodom én is a földre és legalább egy fél órán keresztül válogatjuk anyával a képeket. A rengeteg kép közül választunk mindenfélét. Olyanokat, amiken egyedül vagyunk, több olyat, ahol együtt, sőt, még lovasat is. Mosolyt csaj az arcom a még bőven csikó Loui és én ahogy  büszkén mosolyogva fogom a fiatal mént. Egymás után nézegetem a képeimet. A legtöbb versenyeken készült, ugrás felett, esetleg eredményhirdetésen. Ugyan már megtaláltam azokat, amiket a három lóról ki akarok rakatni, de a nosztalgia magával ragad. Aztán egyszer csak az egész belefullad a saját varázsába. Boldog arcom, ahogy rá nézek és a szerelem a szemeimben összefacsarják a szívem. Hallom anya hangját, ahogy örömteljesen magyaráz, de a szavai nem jutnak el hozzám. Meredtem bámulom az arcát, ahogy rám néz. Az egész olyan mesébe illő, hogy kicsit nehezen is tudom már elhinni, hogy valóságos volt. A kép valami fontos eseményen készülhetett, mert mindketten ki vagyunk rajta öltözve. A hónapokkal ezelőtti énem egészen biztosan imádta ezt a képet. Még azt is megkockáztatom, hogy a régi szobámba ki volt rakva. Aztán minden megváltozott. Most már, ahogy ránézek erre a képre a rettegés és a keserűség fog csak el. Semmi örömteli emlék. Minden, ami akkor örömöt jelentett, mint egy lufi kidurrant. Már csak az jut eszembe, hogy áltattam magam hónapokig. Meg fog változni, mert szerettem. Mekkora egy picsa voltam és mennyire megérdemeltem azt, ami történt. Pár szép szóval, esetleg egy-egy ékszerrel minden megjegyzést elfelejtettem neki. Persze, hogy megtettem, mert szerettem. Aztán, mint mikor az ember beleugrik hirtelen a jéghideg vízbe minden lelassult és világossá vált.

- Sajnálom Julie - nyúl anya a kezemhez. Kék szemei aggódva fürkészik az arcom. - Azt hittem mindet kidobtam.

- Semmi baj - pillantok újra le és nézem, ahogy kihúzza a kezemből a képet, majd egy egyszerű mozdulattal ketté tépi, majd egészen addig folytatja ezt a mozzanatot, ameddig apró fecnik nem maradnak a múltból. Bárcsak a valóságban is ennyire egyszerű lenne.

Ameddig anya kidobja a kép maradványait én is felkelek és felmegyek a szobámba, összeszedek egy kényelmesebb öltözetet és bevonulok a fürdőbe. Hiába van nyár, engedek magamnak egy kád forró vizet és beleülök. Fülembe teszem a vezeték nélküli fülhallgatóm és elindítom azt a lejátszási listát, amit az az este után állítottam össze. Majd lehunyom a szemem és hagyom, hogy a könnyeim szépen lassan lefolyjanak, végig az arcomon egészen a forró vízbe.

~

Nos se Lando, se semmi boldogság a mai részben, tipikus hétfői hangulat.

Legyetek kitartóak, ahogy beindulnak az események több Lando-t ígérhetek.

Love❤️