Teltek a hetek. Eseménytelenül, unalmasan, és fáradtan. Utálok unatkozni, mert olyankor az agyam elkezdi boncolgatni a világvége lehetőségét, meg a klíma katasztrófát, és akkor még nem is beszéltünk a földön kívüli élet létezésének kérdéséről. Mondjuk, ha belegondolok, ezek általában valahogy mindig egyásból jönnek a fejemben. Hogy miért? Talán mert valahogy a vége mindig az, hogy egy újabb posztapokaliptikus, történet szerű szarság születik meg a fejemben.

Már összeszámolni sem tudom, hány posztapokaliptikus történetkezdemény született meg a fejemben, vagy hányat próbáltam meg anno papírra vetni. De egyik sem jutott tovább pár oldalnál. A tollam válságba esett. Nem tudom, hogy miért, de kifordut önmagából... Már nem tudok vele úgy írni, mint pár éve, amikor magyar szakra jelentkeztem, éppen azért mert mindig is író akartam lenni. Akkor írtam is. A magam kis kalandregény-féleségeit. Próbálkoztam elég sok mindennel, de nem jutottam sokra. Egy ponton teherré vált a túl sok gondolat. Letettem a tollat.

Azóta csak fejben írok. Általában a feleslegesen hosszú fizikaórákon, meg úton hazafelé. Ja és persze bármikor, mikor van egy kis időm csak zenét hallgatni és nézni ki a fejemből. Szóval minden délután, amikor hazaesek, és erőt próbálok gyűjteni bármire...

Oh, amugy most, hogy kimonologizáltam magam, eszembe jutott. Eszembe jutott, hogy annyira mégsem volt eseménytelen az a pár hét, mert találtam egy új videójátékot, amit le tudtam torrentezni! ...mármint, hogy ssht! Manapság mindenki lekalózkodja a dolgokat netről, oké? Mondjuk, amelyik játékot elég nagyra tartottam, azt volt, hogy meg is vettem utólag, csak hogy támogassam a készítőket. Mégse pár óra egy jó minőségű játék kivitelezése, aminek mondjuk a története is erős.

Viszont ezzel a játékkal is gyorsan végezni fogok, ha így folytatom. Elég aktív játékos vagyok, mióta az írás nem foglalja le az időm. Viszont online gamekkel is játszok, minden hétvégén tartunk a netes haverokkal olyan meccs-estéket, amikor hanghívással beszélünk vagy öten és órákig játszunk. Nagyon jó szokott lenni a hangulat.

Éppen egy ilyen estét tartottunk azon a pénteken is egyébként, ahol most folytatni készültem a történetet. Mármint tudod, amiért idekattintottál. Bocs a bőbeszédűségemért, de amilyen halk vagyok sokszor élő szóban, annyira "hangos" az írásban.

Mindenesetre ugorjunk hát arra a péntek estére, a szobámba. Éppen a gép előtt ültem, gamer fejhallgató a fejemen, a nemrégiben szerzett kis plüss pedig azóta az íróasztal sarkáról, a monitor feletti kis polcra vándorolt. Néha, leckeírás közben rápillantottam és elmerengtem az ismeretlen történetén. Amit én sosem fogok már megismerni.

Mindeközben, a hívásban, a többiek egyszerre beszéltek 3-an, így nagyjából csak szavakat értettem ki, én magam pedig nagyokat hallgattam. Magamban mosolyogtam a többiek hülyeségein.

- Hallod, nem is figyelsz? Amugy hol a fenében vagy most épp? - hirtelen zavaró csönd lett, amiből egy hang aztán éppen hozzám szólt.

- Caplatok a susnyás közepén bakker, merre legyek, a világ túloldalán spawnoltatok - röhögtem fel akaratlanul, hogy életjelet adjak.

- Pedig jó lesz, ha sietsz, mert mi már összetalálkoztunk.

- Nem rajtam múlik.

Valójában még végig sem mondtam, de valaki már felkiáltott, hogy valami hatalmas üvöltést hallott a játékban, a csapattól nem messze, és erre azonnal hangos csoportmegbeszélés kezdődőtt, amelyből természetesen csak én maradtam ki, aki még valószínűleg kilóméterekre volt, a maga kis sárszínű raptorjával a többiek falkájatól.

Időközben kitértem egy félreeső kis vizes gödörhöz, hogy igyak és esetleg élelmet is találjak, hogy életben maradjak, de azért fél füllel továbbra is a többiek kicsit sem halk beszélgetését hallgattam, ahogy egymásnak osztogatják a jobbnál jobb "tanácsokat". Majd ahogy egyik haverom kellemesen feljajdul, hogy a giganotosaurus egy harapással nyírta ki a már majdnem felnőtt utaharaptorját.

- Amugy srácok, a szüleim megígérték a hugomnak, hogy elmegyünk a családdal korcsolyázni a parkba, meg majálisozni, tudjátok amit nem rég allítottak fel... - kezdett bele egy random storyba az egyik haverom, névszerint David, de mi első óta Davenek hívjuk.

- Aha... - szólt a "térj rá mit akarsz tőlünk" hangsúly valaki részéről.

- Jja, szóval én is megyek úgy tűnik, mert nem hajlandóak itthon hagyni. De gondoltam hátha eljönnétek páran, akkor nem lenne gáz.

- Én meg a jég? Ki van csukva - szólalt fel most Alex a háttérből.

- Én inkább maradok a dínóknál, bocsi. Elég volt tavaly mikor sulival járni kellett.

- Mármint, amikor végig a korlátba kapaszkodva tipegtél?

- Hagyjál már, mondtam hogy szar az egyensúlyérzékem, ezt nem ér kicikizni!!

- Cade? - szólt most hozzám a kérdező hangja, ezzel kellemesen lezárva az előbbi, kialakulófélben lévő vitát.

- ... Hát nem tudom, nem nagyon szoktam kimozdulni, főleg ebben a hidegben - válaszoltam bizonytalanul. Elég nehéz engem kimozdítani a négy fal közül, az az igazság. Tisztában vagyok vele, hogy mindig jól szoktam érezni magam haverokkal, valamiért mégis túl nagy erőfeszítést igényel, hogy rávegyem magam a csatlakozásra.

- Nemár, légyszi, suliból hazafele útbaesik, meg te tök jól is tudsz korizni. Igazából végig te voltál az egyetlen reményem.

- Na kössz - nyögött fel valaki a háttérben.

- Uh, ott a kaja! - heves kattintgatások verték fel a háttércsendet.

- Háth... - motyogtam tovább, a karakteremet bámulva segítségért.

- Na? Cade? Ne hagyj cserben... - nyöszörgött az a "szegény pára".

- ... - Kis csönd után végül egy megadó sóhajjal beadtam a derekam - Oké, legyen. Mikor is?