Az izgalmak teljében felhevült testemet az összefagyott kristályos szemcsék tökéletesen megtalálják módját, hogyan hűtsenek le. Arccal a jéghideg hóban feküdve, nem számolván az esetleges zord, téli időjárással, nincs alkalmam megengedni magamnak, hogy gondosan lecsippenthessem pilláimra tapadt pihéket, gyorsan kell felugranom, amennyiben szükségességét érzem küldetésem befejezésének.

Pár másodperc választ el Penecius mocskos karmaitól, melyekkel ez idejűleg az én fejem tűzte ki vérdíj gyanánt. Meghempergek a puha takaróban, testem sikoltozni kezd a csípő fagy ellen, fogaim össze - összekoccannak, mikor felismervén a helyzetet rájövök, mind a csontpofájú szörnyek, mind La Loba ereje, a vérjaguár eltűnt.

Ember vagyok. Egy didergő, védtelen, semmirekellő szerencsétlen teremtés, ki megérte az evolúció állítólagos végkifejletét.

Zöld, gyűlölet fűtötte szemeimben fellobban az apró láng, narancssárga szín kezd gomolyogni akaratom hatására íriszeimben. Ez nem az a fajta láng, mitől Scott falkája összecsinálta a nadrágját. Titokban szerették volna tartani, a hátam mögött sutyorogtak, arról az aprócska tényről messze megfeledkezve, az elmenetelem után bárki bármilyen megszépült emléket őriz rólam, én akkor is természetemtől fogva vagyok aljas, számító és haszonleső. Az már csak részletkérdés, milyen változásokon mentem át, megismerkedvén a bétával - ezt mégis könnyedén eltörpíti a tény: mindig egy nagyobb „jóért", a saját célomért cselekszem.

Gyors, szaggatott lélegzetvétel kíséretében térdeimre állok, erőm tartalékait összekaparva, minden izmomat megfeszítve, fogamat csikorgatva, egy pillanatig nem gondolok Damienre, ki tán túl későn ért utol, esetleg levált rólunk, ezáltal egy teljesen más idősíkban találja magát, elveszve, ahogyan én is, egyedül, a végezetemmel. Csak gyűjtöm és gyűjtöm félretett tartalékaimat kitöltő energiát, fokozom a gyűlöletem irántuk azáltal, hogy lejátszom emlékeim közül az összes kárt, az óriási pusztítást, melyet maguk után hagytak Baecon Hills városában, s amit a természetfeletti sem tud megreparálni, a szomorú haláleseteket, ahogy sorjában hullnak el a bátor állampolgárok, kik életüket nem féltve álltak fel a napfogyatkozás estéjén, teljes harci díszben, szeretteik, otthonuk védelmére kelve. A düh felszítása mellett, a háttérben egyfajta védelmi ösztön munkálkodik, féltés a gyámoltalan, szemét szorongató férfival szemben, ahogy magam előtt látom villódzni a képet, hogyan ücsörgött leláncolva, egy szál rongyban, a csonthegyen, engedve a téboly beszippantásának, őrült módjára hajtogatva, testvérei az alkony kísérteties lemenetelével keserves rívásba kezdenek, aszott kezeivel takargatva horgas orrát, ráncos bőrét, fehér íriszeit.

Torkomat szorongató éles hang, a tüdőm szűkülése, az egyre csak növő elektromosság tenyerem mentén, a forróság érzete, miközben felolvadnak sejtjeim is, mind - mind segítenek a sokkal nagyobb erőhatás kifejtésében. Hirtelen robban ki belőlem az az ordítás, melyet valahol az 1500' - as évek óta tartogatok magamban, halálaimmal megszakítva feltörésüket, azonban el nem feledve. Fellobban bennem a láng, tűzre kapok, amit a szemeimben mámoros csillogás nem éppen tud kompenzálni, sokkal inkább rátesz egy lapáttal, ahogy még mindig üvöltök, a narancssárga gomolygással tekintetemben, valamint egész lényem körül. Talán a kifejtett erő, a gyilkos sikítás, mi némiképp sikeresen vegyült a banshee pusztító hangjával, holott a pokolkutya erejét hívtam segítségül, meglehet, a váratlan fordulat, mikor egy törékeny, szerencsétlen és hasztalan emberből egy öldöklés okozására teremtett szörnyet teremtettem, esetleg maga a tudat, a halál hírnökével kihúzom az utolsó gyufát is, tekintve a lépés merészségét, a suttogók, nevükhöz híven, mély, gurgulázó torokhangot hallatva, melytől végigfut a hátamon a borzongás keveredve az undorral, támadó állásba helyezkedem, vicsorítok, s a szemem sarkából megkönnyebbüléssel látom, a megsebesített férfi kapva - kap az alkalmon, a fenyvesek sűrűjéből egy utolsó, bennfentes pillantást küld felém, mielőtt eltűnik (és ahogy visszavezetem a tekintetem Zadimusék csapatára, megakad a szemem a háttérben feszengő, furcsán remegő Damienen is).

Szürke, átható íriszei könnyektől telve csillognak, s egy pillanatra, ahogy megeresztek egy ledöbbent arckifejezést, kérdőn, már - már hitetlenül bámulom, ahogy a bennem eddig róla megformálódott képnek viselkedése teljesen ellent mond, attól félek, könnyű célpontként bemérhetnek az alakváltó - szörnyek, csakhogy nem történik semmi. Az alakváltó, a vérfarkas, a kanima és darach mozdulatlanul, megmerevedve, szobrok megszégyenítve magasodik a föld fölé, egyedül Moldark, a kanima alakjában vélek felfedezni leheletnyi előrehaladást, ahogy az erőlködés kiül torzszülött arcára.

- Csinálj már valamit! - nyöszörgi Damien halvány hangon, ahogy a homályos, ködös időjárásban orcája színe is kezdi elveszíteni az életet.

- Mégis... mit? - pánikolok be. - Te egyáltalán mivel tartod sakkban őket? - sipítom szokatlanul magasan, pár oktávval feljebb, mint minden alkalommal, mikor ideges vagyok.

- Nala, gyorsan! - ripakodik rám. - Nem vagyok képes az örökkévalóságig így tartani ezeket, pláne úgy nem, ha Zadimus továbbra is folytatja a kutakodást a fejemben!

- Húzd fel a falad! - sietnék segítségére.

- Mi van, szerinted nem próbáltam? - sziszegi, térde megroggyan. - Nem, oda nem! - ordít fel, valószínűleg az üzenetét a fősuttogónak szánva.

Ajkamat beharapva, szinte véresre sebesítve kutakodom agyamban lehetséges opciók, módszerek, illetve a helyzeti álláson alapuló stratégiák után, hogyan tudnánk akár az egyikükkel is, csökkenteni a létszámot, gyengíteni összevetett erejüket, egyszerűen mégsem jut eszembe egyetlen ötlet sem.

Mellkasom hihetetlen gyorsasággal emelkedik fel - le, szívem vadul zakatol, félő, lassan kiugrik a helyéről, éppen ezért tenyeremmel kell visszanyomnom. A hóba hanyatlok ismét, puha felületébe térdeimet büntetve a hideggel, ahogy belesüppednek. Asztmás rohamhoz hasonló lesz úrrá rajtam, holott ezelőtt semmi közöm nem volt semmiféle betegséghez sem. Az én génjeim az állományból maximum olyas fajta sátáni jegyeket örököltek, mint mások elpusztítására húzó hajlam és a könnyed feláldozhatóság kereszthelyzetek esetén.

A fehér pirosba vegyül. Kezdetben cseppek piszkítják be a megtisztult talaj színét, majd ezek az aprócska körök összefolynak, tócsákat alakítanak, a kisebb tócsák még nagyobbá fejlődnek, az idő fogytára emlékeztetve egy gondolat motoszkálni kezd a fejemben, mintha valami siettetne, csakhogy egyedüliként a bíbor esőzésre vagyok hajlandó koncentrálni, s mikor észbe kapok, már kisebb tavak gyűrűznek körül, a következő pillanatban tenger, majd óceánok nagyságában gomolyog felettem, alakítja ki lélekromboló hullámait, s cunami áradatra hasonlítóan rám zúdul az egész, sikítok, csakhogy senki nem tud segíteni rajtam, a vörös a torkomon van, eldugítja légző járataimat, befolyik a tüdőmbe, megfulladok, megfulladok...

A vérhalál.

Hó. Vér. Hóember. Vér. Futás. Halál szaga. Vér. Sírás. Erdő. Elcsukló hangok. Vér. Elernyedt test. A hóban. Gyászoló hangok egy autó mellett. Vér. Egy síró fiú. És egy halott. Lány. Vérben úszva.

„Hayden!"

Mintha hangos gong zördülne meg fejemben, a velőtrázó sikolyra felkapom a fejem, egy templomtorony képe villódzik előttem, a harangot ide - oda mozgatja a fákat lombjaitól megfosztó erős széllökések, s cipők talpát látom, alulról. Olyan az egész, minthogyha... minthogyha a jövő képe vetülne szemeim elé, melyben saját magamat a talajon látom, menekülés közben elesve, a többiek igényt nem tartva rám, saját, szerencsétlen, átkozott életmaradványuk megmentésén ügyködve taposnak át rajtam.

Megsajdul a hátam.

„Segítség!" - szólhatna Theo - nak, kivel múló viszonyt folytattam, jóllehet, a fiú természetéről szóló ismereteim sajnos túlzottan jók, így azt is tudom, pontosan úgy tesz, mintha az a pár hónap meg sem történt volna, nem is ismert volna, hogy felejtsen, ahogyan az ő helyében én is tenném. Címezhetném Liamnek, kit még akkor is szerettem, mikor valaki mást kihasználva dolgoztam a bétáról szóló képek kiűzésén gondolataim közül, akit minden bizonnyal megváltoztattam én, az okozott csalódásaim, s már az sem biztos, ilyen szorult helyzetben segítségemre sietne. Tulajdonképpen üzenhetnék ezzel barátaimnak, a falkámnak is, tudatva, nem vagyok jól, az erősítésre bizony rászorulnánk, mégis olyan makacs vagyok, olyan szintű egoizmussal, hogy inkább meghalok ebben a szent pillanatban, mintsem beismerjem, nem vagyok elég ahhoz a feladathoz, melyet kiszabott rám a természetfeletti. (Éppen eléggé böki a bögyömet az is, Damiennel osztozkodnom kell a küldetésen!)

- Bízol bennem? - kérdezem hirtelen unokatestvéremtől.

- Nem. - érkezik a keserves válasz.

- Meg tudlak szabadítani a kínjaidtól. - bizonygatom, mire a remény legkisebb, utolsó szikrájával néz rám. - Csak sétálj ide hozzám! - nyújtom felé a kezem.

- Elment az eszed, Shifter?! - hördül fel. - Mi nem világos azon, hogy alig bírok a lábaimon megállni?

- Én nem mehetek oda hozzád. Amennyiben elengeded őket, nem Moldark érne hozzánk elsőként, márpedig fontos, hogy egyet ragadjunk ki!

- Miről beszélsz? - leheli fáradtan, mégis megteszi az első, bizonytalan lépését.

Mikor Damien mellém ér, belékarolok, megtámasztom súlyát, hagyom, hadd fújja ki magát, majd, mikor szólok neki, egy határozott tekintettel megszilárdítom elhatározásomat, engedje el a suttogókat befolyása alól, s mikor a kanima először, elsőként kapja el a karomat, a kék fény kíséretében visszautazok a mostanihoz számítva valahova, a jövőbe, pontosan 1973 - ba.

Alig térek magamhoz az érkezés lendületétől, máris fellököm a fiút, ki könyökére zuhanva jajdul fel, kanimává változva megbénítom Moldark testét, és pimaszan tartva a szemkontaktust azon suttogókkal, akik pontosan most vakították meg a jóst, de még nem találkoztak Nalával és Damiennel, felmutatom nekik társuk klónját, mint egy trófeát.

- Miből gondolod, apám - ejtem ki a szavat undorodva. -, hogy tanácsos mindenkiben feltétlenül megbíznod, aki nem árult el az évszázadok alatt? Chh! - horkanok fel. - Valószínűleg azért nem lépték meg, mert a megfelelő alkalomra vártak. Hát, íme. - vigyorgok diadalittasan a legmasszívabb képébe.

- Elárultál, Moldark? - hörgi földöntúli hangon, gyilkos tekintettel méregetve a mellettem méreg hatására hajlongó lényt, egyetlen egy szót sem várva, elkapja azt a kanimát, ki mellette áll, ledöbbenve, nyakára kulcsolja ujjait, és egy lila fénycsóva kíséretében kiszívja az életerejét.

Segítő kezet nyújtok Damiennek, merek hátat fordítani az ellenségnek.

- Ezt mégis hogyan? - nyögi ki, miután felhúztam.

- Mi nem tudtuk volna hogyan elpusztítani. Akkor is nehezünkre esett volna a megfelelő módszer megtalálása, ha gazdagon dúskálunk az időben. Ez meg pont kapóra jött. - rántok vállat.

- És mégis merre tovább? - kérdezi a kapualjon kiérve, befordulva egy másik utcába. - Biztosan nem találnánk meg Zadimusékat a havas réten, egy hamar!

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kezdek csillapíthatatlan vágyat érezni, hogy visszamenjek Beacon Hillsbe!