1973. október 31.
Rég hallottam már öblös nevetést, ami végigkúszna gerincem mentén, a borzongást hozva rám, s pontban ugyanekkor felharsanó gyerekkacajt, mi némiképp kompenzálhatná a rettegést, belőlem mégis inkább ódzkodást, tartózkodást vált ki, hiszen e kettő dolognak nem szabadna megtörténnie. Főképp nem az ok – okozat elven alapulva, mintegy láncreakció. 
A legeslegrosszabb az egészben mégis a hangok visszhangja, mely kánonban szól hol a külső környezetből, hol belső világomból, ami a legfurcsább, tompán, ennek ellenére tisztán kivehetően Damien fejéből.
– Megint ezt csinálod! – mordul fel a fiú, egyre csak nagyobb távolságra törekedve kettőnk közt, lecövekel. Nem lehetek benne teljesen biztos, viszont úgy hiszem, Damien gondolkodásából kiindulva arra a következtetésre jut, amennyiben fizikailag eltávolodik mellőlem, elméje védelme erősödhet a folyamatnak köszönhetően.
– Mégis mit? – röhögök fel hitetlen, szemem sarkából egy, a megszokotnál jóval idősebb kosztümös gyereket figyelve.
– Nem akartam múltkor mondani, de ez már a második alkalom, és rohadtuk abbahagyhatnád! – mordul fel, körmeit ökle húsába vájja.
– Elárulod, mégis mi a fenéről beszélsz, vagy magam találjam ki? – kérdezem flegmán. – Csak hogy tudd, idővel ráunok, a válaszom mindig ugyanaz lesz: én nem tettem semmit!
– Itt csinálod ezeket a... dolgokat! – dobbant. – Olyan, mintha össze lennénk kötve egy láthatatlan szállal, vagy... én nem tudom! – túr idegesen a hajába, amit nyomban ki is használok.
– Nocsak, a nagy Maddox ne tudna valamit? Ó, hát el is felejtettem – csapom össze színpadiasan a tenyerem. –, te nem Maddox vagy, csak az ötszáz éven át folyamatosan reinkarnáló fia, Damien, aki inkább az idő folyamatainak könyveli el tudatlanságát, mintsem beismerné, valamihez bizony nem ért!
– Rohadtul kinyílt a csipád, Shifter! – csikorgatja a fogait. – Az én barlangomban, az én szabályaimmal nem volt ilyen nagy a pofád!
– Tényleg nem. – biccentek. – Mert egy: azt hittem, félelmetes vagy, egy igazi gyilkosnak, könyörtelen túlélőnek írtak le, akinek be kell hódolnom. Persze, mint ez később kiderült, csak egy szerencsétlen névlopó utód vagy! Ja, és kettő: idekinn, ebben a térben kurvára nem a te akaratod szerint történnek a dolgok, nem is fognak, még ha megpukkadsz is!
– Megkérdezném, mióta gyakorlod ezt a monológot, mégsem teszem, mert magasról teszek rá! – horkan fel. – Csak szeretném tisztázni, hugi – ezt a szót köpve ejti ki. Mielőtt akár csak az ellenkezés gondolata megérne bennem, hogy tisztázzam, vérrokonságunk fogalmát ne keverje össze ily könnyelmű módon, leint, jelezvén: még nem fejezte be. –, még mindig feletted állok, akár kisujjal is lenyomlak!
Állkapcsom megfeszül kijelentésére.
– Csak addig, míg megtalálom a koncentráláshoz vezető utat. – szegem fel az állam, zsebre vágom lefagyott kezeimet, és tovább indulok, ott hagyva a fiút az útpadkán ácsorogni.
Gunyoros kacaj kíséretében indul a nyomomba, elkapja könyököm, de egy jól irányított mozdulattal sikerül kirántanom karom szorításából.
– S mint azt mindketten tudjuk, elég hosszadalmas procedúra!
– Mint kiűzöm a fejemből, legyőzlek, te is tisztában vagy vele! – védem az igazam.
– Jóllehet. De ott sem kellene lennie.
– Jaj, de biztos valaki magában! – horkanok fel. – Akkor hol volt ez a nagy önbizalom, mikor elvesztetted azt a vérző izét? – tapintok szándékosan érzékeny pontjába. 
Arca fájdalmas grimaszba torzul, állkapcsát előletolva csettint nyelvével. Hasogató fájdalom tompított mása vesz erőt rajtam, érzem, ahogy mellkasom, szívem, mindez egy másik mellkassal párhuzamosan, más szívével, egyenletlenül emelkedik fel – le, a harag és keserűség hullámaival küszködve.
Megköszörülöm torkom, ezzel próbálva eltüntetni a kaparó érzést generáló gombócot. Sürgősen meg kell szabadulnom a Damien táplálta érzelmektől, melyek bennem lángolnak. Nem hihetem azt, a fiúnak van egy érzékeny oldala, képes kellemetlenül, nyomorultul lenni. Számomra unokatestvéremnek ugyanannak a könyörtelen, szívtelen lénynek kell maradnia, a gonosznak. Nem sajnálhatom meg, semmi keresnivalója elmémben a véleményemet átértékelendő kérdéseknek.
– Inkább azt döntsük el, honnan fogunk jelezeket szerezni. – szólok kelletlen.
– Mégis honnan? – kérdez vissza pajkos mosoly kíséretében, az előbbi történéseknek nyoma sincs hangulatában.
Vakító kék fény kíséri útjában, ahogy ismételten megindul, döbbenten bámulok utána. Soha nem láttam még akkora mértékű felelőtlenséget, mit Damien szíves – örömest magára vállal a nagynyilvánosság előtt.
„Néha tényleg kezdem azt hinni, valakiből táplálkozott, míg tanított.” – azután, mintegy fénycsóva beragyogva a sötét eget, világosul meg számomra minden. – „A múmiája segítette. Akkor mégis ki lehetett a kötszer alatt?”
– Gyerünk, mi lesz már? – fordul hátra, mire kénytelen – kelletlen előhívom La Loba vérjaguár erejét. – Kicsit berozsdásodtál. – jegyzi meg kuncogva. – Mikor változtál át utoljára?
– Közöd? – reagálom le csipkelődését. – Egyébként is, én a helyedben nem jártatnám a számat, mikor ők a hátam mögött vannak! – biccentek feléjük.
– Mégis kicsodák? – vonja össze két szemöldökét.
– Hát, a Beserke... te szemét! – csapok mellkasára, miután túl vagyok a kezdeti sokkon. Damien megpróbálta elhitetni velem, a bikakoponyájú lények ezúttal nem szolgáltatnak védelmet, mikor átpillantottam vállam felett, ráfagyott mosollyal az arcomon, szerencsére megbizonyosodtam róla: a lények még mindig szolgálatomban állnak, nem számít, milyen gyakorta változom át bármiféle természetfelettivé.
Damien belém karol, az egyik közelben lévő kertes ház felé vonszol, egy csapat gyereksereg után. Gyanakvóan méregetem a kis kölyköket, míg lábaimat megvetve próbálkozom minél nehezebb súlyként érződni, hiszen soha nem lehet tudni, ki vagy éppen mi rejtőzik egy fehér lepedő alatt, a szemeknél két szabálytalan körrel. Zadimus is simán lehetne egyikük!
Szinte meglepő, milyen készségesen osztogatják a felnőttek a cukorkát, szüntelen szórják a töklámpás alakú zsákokba, míg hiányosan öltözött lányukat próbálják visszarángatni a házba, arra ösztönözni, hogy valami kevésbé dekoratívat vegyen fel, mondjuk egy, az ünnephez illő darabot, vagy a fiukat, akik kis híján odacsődítették a környék és az iskola összes fiatalját egy kiadós házibuli ígéretével. A kertek szépen díszítve, már – már sajnálom, mikor szándékosan belerúgok egy kellékbe.
Saccolásra azt mondanám, a hetedik verandára való fellépés, majd a kopogtatóval történő kopogtatás után kérdezik meg először, mégis minek öltöztünk. A saját arcát fekete kapucnival takaró Damien válaszol, először magára, csak azután rám mutatva.
– Én a Halál vagyok. – hörgi kísérteties hangon, s mikor meglátom, az ártók kék fényét a nogitsune fekete, gomolygó ködjére váltotta, kiráz a hideg. Az egész oly valóságos. Úgy érzem, mintha csúfot űznénk a halálból, éppen ezért büntetésre szorulunk.  – Ő itt a sokak által ismeretlen feleségem, kit szolgáimmal raboltattam el. Hódoljatok be Hádész mindenhatóságának! – kiáltja színpadiasan, mire a lakók egytől – egyig megtapsolják, cukrot szórnak időközben eltulajdonított zsákjainkba.
Egy fanyar mosollyal arcomon lépek ki az előkertből, mikor ismételten felhangzik a suttogók gurgulázó nevetése.
– Dam... Damien. – remeg meg a hangom. – Mit gondolsz, mi módon lehetséges, hogy a jós állítása szerint találkoztunk ebben az időben?
– Hmm, bevallom, ezen már korábban is gondolkoztam. – kedélyes arckifejezése eltűnőfélben van. – Nem tudok olyan ötlettel előállni, amivel magyarázatot szolgáltatnák, már ott tartok, a legvalószínűtlenebb feltevések is racionálisnak hathatnak.
– Vagyis?
– Belegondoltál már abba, mi van akkor, ha igazából a múltból jöttünk, s ahol most vagyunk, az legyen a jövő? A technológia, minden feltalálmány azért csökken folyamatosan visszafelé haladva, mert az időbeli világ urai fokozatosan belátják, ezekkel a kártékony szerekkel csupán pusztulásra ítélik a társadalmat? Hogy kisbabaként megszületve igazából hátrafelé éljük az életünket, mert elmúlásunk lesz a múlt?
Halkan hümmögök.
– És mi van akkor, ha az az ember ott – mutatok előre, a szemközti házba, ahol álruhába öltözött, szokatlanul testes alakok ácsorognak a küszöbön, egy szemét szorongató, jajgató férfi tásaságában. Kísérteties a hasonlóság. – a mi jósunk, akit éppen most vakított meg Penecius? Ha azért találkozott velünk, mert megpróbáltuk megmenteni egy másik dimenzióban?
– Akkor most nem fogjuk.
– Ó, dehogyisnem! – vágom rá, a csontképűekkel futásnak eredek. – A hajsza kezdetét veszi Damien, még eldöntheted, csatlakozol vagy sem!
– Hogy ezt én mennyire megbánom majd! – sóhajtja, mégis távolról figyelmes leszek cipője dobogására.
„A csokit vagy csalunk olyan unalmas, nemde, Seprant, barátom?” – gurgulázik Zadimus. – „Az alakváltót vagy meghalsz, jós!”
– Nem! – sikítom, majd elrugaszkodva a hat fős csoportra vetem magam, Damien időben ért utol ahhoz, hogy mind a nyolcan elvesszünk valahol, a múltban.

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
MA SUPER HOLD VAN, MINDENKI NÉZZEN KI AZ ABLAKON MERT WAAA😏
LEGKÖZELEBB CSAK 18 ÉV MÚLVA LESZ, JANUÁRBAN🌕🌚