Az idei idényt mindenképpen meg kel nyernünk, nem elég „jól” avagy „elfogadhatóan” teljesíteni. Már csak az önbecsülésemből, becsvágyásomból adódóan sem. Az Edzőnek egyre több tablettára, receptre írt nyugtatóra van szüksége, túl sokat látott Scott McCall idejéből, a természetfeletti titkaiból. Most ott tartunk, konkrétan többet látogatja a Baecon Hills – i regenerációs központot, ahol annak idején elszállásolták, mikor egy nyíl fúródott a mellkasába, és képtelen volt rendre térni az esemény fölött, összeesküvés elméleteket gyártott, majd szép lassan becsavarodott. Annyi lélekjelenléte mégis volt, megérezvén, mikor akarják útjára bocsátani gyógyultnak nyilvánítva, összeomlásokat rendezett az adott napokon.
Az utolsó évemet töltöm ebben az iskolában, edző nélkül, mint az új lacrosse csapatkapitány. Mindenképp győzelemre fogom vezetni a csapatomat, vagy így, vagy úgy – ebből nem engedek. Félmeztelenül rohangáló vérfarkasok az erdőben, barátnőlopó kimérák, egyéb aggasztó, gondot jelentő lények, a sírok eltünedezése, Hayden gyászolása, Nala szava hihetetlensége, apám kimerültsége, anyám csavargása, Masonnel való frusztrált kapcsolatom, alfám árulása, a zsigereimben érzett veszély közeledte, önkontrollproblémáim, függőségem, egyedül éjszakánként meglátogató jelenések, alvászavarom nem fog egy sikeres lezárásra váró év és közém állni, mind a tanulás, mind a sport szempontjából.
Mason Hewitt, aki változásaim árán is képes némiképp a barátjának tekinteni, törődni velem (ami nem lehet olyan nehéz, ha az ember szerelmes), éppen ezért valahol én is kötelességemnek érzem, hogy az utóbbi időkben vele szemben alkalmazott stílusomon, hanglejtésemen leheletnyit változtassak, megpróbáljak úgy viselkedni, mintha nem játszott volna szerepet esetleges családom halálában, sétál mellettem.
„Ha nem küldi a fenyegetést, nem kell Haydennel sétálni menned!” – búgja egy mély, ismerős hang. Ahogy haragom feltüzelésével ügyködik, az jár a fejemben, ki lehet a tudatomba beszökő idegen. Valahogy ez az egész érzés, amit közvetít felbukkanásával, az undor, a felsőbbrendűérzet, mind – mind ismerős. – „És az erdőben nem maradsz magadra, Dunbar! Nem kellett volna valaki más segítségére várnod, boldogan élhettél volna!” – belekeveri Nalát, őt mégsem ruházza fel hibáival. A lány szent és sérthetetlen marad mindvégig a beszélgetés folyamán, ahogy érzem, az idegen képei közt is.
Pedig Nala Shiftert tudni kell okolni. Szeretni továbbra is, de nem puhány kisfiú módjára behódolni, és igenis szemére hányni mindazt a sokat, amit megjelenésével még rosszabbra fordított, mint eddig volt! Én szenvedtem, szenvedjen hát ő is.
„Nahát, ez teljességgel új, szokatlan, ráadásul meglepő!” – nevet fel fuldokolva. – „Ha nem te lennél, meglehetősen csodálnálak azért a váltásért, amit az Anyámasszony – katonája – Liammel tettél.”
Massonnel a pálya felé sétálva, ökölbe szorul a kezem, dühödten felcsapom fejemre a védőt. Csapatom tagjai közt névsorolvasást tartva szelem keresztbe a műfüvet azon gondolkodva, kinek lehet meg a képessége.
Mint utólag kiderült, az alakváltó lány mellett egyvalaki birtokolta a nogitsune képességet, s legjobb tudásom szerint ahol tudta, felhasználta. Nem volt neki elég a tény, mindkét barátnőmet, akikben megbíztam, akikkel titkaimat megosztottam, elvette, a falkámra is pályázott… azaz Scottéra.
„Theo?” – kérdezem. Ahogy számítok rá, hívatlan vendégem azon nyomban elszelel, ezúttal különös érzést hagyva maga után.
Elképzelve a tudatomat, egy folyosót véve alapul, illetve annak hosszúságát, azt, hogy ajtók száza vezet erre, úgy érzem, mintha Raeken egyes helyiségekbe hívatlanul ment volna be, szétrombolta az elrendezést, a holmim közt kutakodva vészesen keresett valamit. S ahogy felcsendül Nala utolsó telepatikusan küldött üzenete, biztos vagyok benne, megtalálta látogatása okául kitűzött tárgyat/ információt.
Igaza lenne Scottnak? Mindez nem a mi felelősségünk többé? Ha jobban belegondolok, Nala és Maddox magukra vették a terhet, utolsó, amit tudok róluk, az időtengelyben elveszve kutatnak a suttogók nyomai után. Igen, kétségtelen. Jóllehet, akkor hevesen reagáltam kijelentésére, utólag mégis inkább eljátszok azzal, mi van, ha más kényszerítette ki indulataim felborzoltságát. Késő volt, hetek óta nem aludtam ki magam rendesen, a nikotin volt az egyetlen, mi ébren tartott. Az is meglehet, a temetőben járva képzeltem az egészet, Mason, új személyiségéhez híven, ahelyett, hogy szólt volna, hagyott főni a levemben, élvezte nyomoromat. Nala pedig annyira sem méltat, legalább egy üzenetben elküldje nekem, nekünk a fejleményeket, okom van azt feltételezni, innentől kezdve valóban nincs közöm az ügyhöz.
Semmit nem tudok Maddoxról, arról a tudásról, mit megosztott a lánnyal, sőt, még az alakváltó – szörnyekről sem. Egyáltalán hihetek egy hétszer meghalt alakváltónak? Nem csavarodott be az évek folyamán, étel, ital nélkül, korlátolt oxigénellátmánnyal? Mekkora valóságalapja van annak, amit nyár közepén állított? Valóban ki kell tartanunk mellette, mikor azt mondta, ez még nem a vég? Hogy a dolgok csak most kezdődnek?
Ő hihet benne, én nem fogok. Kizárt az egészből, még csak morzsákat sem szór arra az ösvényre, ahol el kellene indulnom. Számba sem veszi az eshetőséget, a külön évszázadokban történő nyomozás, kutakodás és üldözés (az ő részükről) előnyét, pedig tudom, képes lennék segíteni nekik. De ha nem, hát nem.
Kapkodva előkotrok sportmezem zsebéből egy szál cigarettát, mintha az életem múlna rajta, meggyújtom. Intenzíven jutatom a füstöt szervezetembe, ezzel egyidejűleg készítek személyi szürke felhőket. A lelátók felé veszem az irányt, közben szólok a fiúknak, kezdjék el a ma délutáni edzést. Mindannyijukban elegendő feszültség, stressz halmozódott fel a hét folyamán, a tanárok, a karók felbőszítették játékosaimat, én pedig, mint az elégedett kapitány, hátradőlök az egyik ülésen, lábaimat feltámasztom az előttem levő támlára, majd lehunyt szemmel élvezem ki teljes mértékig a csendet, a nyugalmat, az ütők egymásnak feszülését, a labda suhogó hangját, ahogy a hálóban landol, ezzel egyidejűleg a diadalittas kiáltásokat, bosszankodó hörgéseket.
S a legfontosabbat, a szervezetemben szétáradó nikotint.
Hátravetem fejemet, abszolút hidegen hagy a sisakom, mi a földre hull nagy csattanással. Kifújom a füstöt, nézem, ahogy leheletemmel összeolvadván, gomolyogva felfelé szökik, felnevetek, mikor elhalványul – nem éri el az eget. Még a legkisebb természeti jelenségnek is hozzá kell szoknia, az akarata nem feltétlen érvényesül, s ez, valamilyen szinten elégtétellel tölt el, kárpótol egy kicsit.
Hangos sípszó hasít tökéletes világomról alkotott képembe, kipattannak a szemeim, felbőszülten ugrok fel. A hang forrását keresem, mikor egy nekem háttal álló testre akadok, sisakomat kezembe kapva, dobozomat zsebembe süllyesztve ledübörgök a lépcsőn. Azt veszem észre, a csapattársaim az újonnan érkezett utasításának tesznek eleget, az enyémeket elhanyagolják. Ez még inkább felhergel.
– Már megbocsáss – kiáltok rá távolról. –, ki vagy te, és mégis mi a jó fészkes fenét képzelsz magadról, hogy csak így belerondítasz a programtervembe?  
– Nem tudom, hogy érdemelted ki a kapitányi titulust, Dunbar, ha nem ismered fel az edzők szerelését. – válaszol flegmán.
Ha a cigarettám nem égett volna el, nem lenne szükségem egy újabbra, ez nem dühít fel még jobban, felismerem. Mégis szitkozódva, már – már remegő kezekkel nyúlok a doboz után, selejtes öngyújtómnak fohászkodom tűzért, elhanyagolom a fiú beazonosítását.
„Hol van ilyenkor Parrish, mikor szükség van rá?”
– Bárki szerezhet egy vacak sapkát, mellé egy sípot, nem bizonyít semmit! – bökök irányába, bár, úgysem látja. Vehemens lépteimmel – termetemhez képest igencsak nagyokat tudok lépni, mikor a helyzet megköveteli – leszűkítem a köztünk uralkodó űrt, pár méterre tőle megvetem lábaimat. – Jelenleg én vagyok itt az edző!
– Nem. Te csak egy utolsó éves taknyos vagy, aki azt hiszi magáról, legidősebbként ő a gimnázium királya, az isten a folyosókon. Hát, hadd áruljam el neked, miután innen kilépsz, senki sem leszel, úgyhogy élvezd ki! Ó, ja – teszi hozzá, mint egy mellékesen. –, és minden megváltozik ezután, ne ragaszkodj nagyon. Higgy nekem, te sínyled meg a leginkább! – majd visszatér az eredeti mondanivalójához. – Attól még, hogy Finstock ismét örömét leli a gyógyszerek bódító utóhatásában, és téged neveztek ki ideiglenes helyére, nem kellene pattognod. Ugyanis, íme, az új Edző!
– Nem hiszem. – fonom keresztbe karjaimat mellkasom előtt, tüntetőleg.
– Az engem nem érdekel! – nevet fel. – Ne dohányozz, ártalmas az egészségnek, Liam!
– Honnan tudja a nevemet? – húzom résnyire a szemeimet.
– Pedig abban reménykedtem, mostanra felismersz. Sebaj! Hadd mutatkozzam be: a nevem Stiles Stilinski! – azzal megfordul.
A másodperc törtrésze alatt ugrok a nyakába, miután arcát látom, és idegbajos módjára nevetni kezdek, míg barátomat szorongatom. Elképzelhetetlennek tartom, hogy nem ismertem fel, mégis megtörtént! Az emberek változnak, Stiles mégis külsőleg, belsőleg ugyanolyannak tűnik. Egyelőre.  
– De mégis hogy… és mikor, meg miért… és…? – dadogom.
– Nala intézte el. – mosolyodik el, mire lefagyok. Igyekszem viszonozni gesztusát, de nehezemre esik. Egyrészt féltékeny vagyok, amiért vele beszélt, másrészt tudom, nem szabadna a lányt okolnom, hiszen én kértem Stiles „megmentését”. – Azt mondta, tud nekem segíteni. Meg, hogy Scott nem érdemli meg, ha az emberek miatta búsulnak, tekintve, mekkora sznob seggfej vált belőle! Nem közvetlen közölte, leheletnyit éreztette, a te kezed van a dologban. Igazán hálás vagyok!
– Na, de… mi lett az egyetemmel?
– Ez a másik. – biccent. – Valami alakváltó hókuszpókusszal felpörgette az időt, mígnem arra eszméltem, sikeresen elvégeztem tanulmányaimat. Közben nem öregedtem egy cseppet sem! El tudod ezt hinni?
„El.”
– Nem. – nevetgélek bárgyúan.
– De nem csak az enyémet, a barátnőmét is! – meséli tovább lelkesen.
– Mi? – csúszik ki a számon, azután gyorsan elmosolyodom, hogy úgy tűnjön, örülök neki. (Semmi problémám nincs Stiles boldogságával, csupán fájón érint, amiért Nala vele ily bőkezű volt, nekem meg egy rohadt választ nem tud szolgáltatni!)
– Ó, még nem is tudod? – kacag fel. – Hát, hadd mutassam be életem értelmét! – tárja szét karjait, majd a műfüves pályára lépő lányra mutat, fehér, virágos ruhában, lazacszínű zakóval.
Vörös hajjal.
A lányra. Lydia Martinra.

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Kukkantsatok bele az új Ashtonos fanfictionomba Winter camp címen❄🙃💕