- Mit szeretnél tudni, gyermekem? - szorongatja még mindig, szüntelen jobb kezemet, lábaim, guggoló helyzetemben kezdenek begörcsölni. Hűvös leheletem füstként gomolyog a szürke, ködös levegőben. Szívem vadul kalapál, elmém védelmi rendszere darabokra hullik.

„Nala, ha ezt hallod, kérlek, segíts Stilesnak! Nem kérek mást... soha többé nem kérek mást - csak segíts neki!" - furakszik tudatomba Liam sajnálkozó hangja, ami némiképp vegyül a bűntudattal is. Nem tudom, a bétának miért lenne oka saját magát hibáztatni, amennyiben valami történt Stiles - szal, úgy vagyok vele: inkább nem is ások a történések mélyére.

- Mit gondol, a szerelem idővel értelmét veszti? - súgom, ahogy színtelen íriszeiben kétségbeesetten kutatok válaszok után, jóllehet, már találkozásunk első pillanataiban észrevettem, a vénember vak.

- Ezt nem hiszem el! - csattan fel a hátam mögül Damien, ahogy hallom, öklével teljes erejéből a mellette magasodó fa törzsébe bokszol, csontjai egyike reccsenő hangot hallat, mire a lábam alatt elterülő néhai emberek visszhangként sírnak fel, kánonban. Az öreg megszorítja jéghideg kezemet, mintha ezzel a gesztussal üzenni szeretne: „Nem kell félned, Puella Malum, nem bántanak!". - Lehetsz te akárki, eljöhetsz vele a világ végére, sőt, még azon túlra, az idők kezdetére is, akkor sem fog egyenrangúként tekinteni rád! - rúg bele egy védtelen koponyába. - Ó, bárcsak tudnám, hogyan volt képes valaki ekkora hatást bírni rád, mikor a saját, nem mellesleg a világ jövőjét a háttérbe tudod tuszkolni, hogy olyan apró, jelentéktelen és ostoba dolgokkal foglalkozhass, mint a szerelem, annak mulandósága?! Elmondod, miért teszed? - ordibál, mire szóról szóra kisebb méretűre húzódzkodom össze a vén előtt guggolva. - Mi volt Liam Dunbarban, amit egy hét kapcsolat után, egy évvel később sem vagy képes elfelejteni? - néz rám felbőszült tekintettel. Vállait hátrahúzza, akár a támadásra készülő vadállat, természetellenesen zihál.

- Nem tudom. - motyogom magam elé. - Egy időben nem ilyen voltam, egészen biztos. Játszottam az emberekkel, az érzéseikkel, ambiciózusságom határtalan, megrendíthetetlen. - nagyot nyelek, ahogy szemeim elé vetül annak az ominózus éjszakának a képe, mikor feladtam a saját magammal való vívódást, felesleges küzdelmet. Rekedt hangon folytatom tovább. - Csak a cél lebegett előttem, éreztem, csupán egy karnyújtásnyira vagyok tőle. Az elmém tudta, mégsem bírtam tovább a mellkasomat nyomó mázsás súlyt, torkom összeszorulását, azt a pokoli kínt, amit okozott. Megadtam magam hát, s akaratomon kívül más emberként keveredtem ki ebből az egészből.

- Miért nem tartózkodtál? - vonja fel szemöldökét megrögzülten.

- Azt hiszed, nem próbáltam? - röhögök fel kínomban. - Igazad van, minden bizonnyal nem lehetett elegendő, végül is, csak előtte, utána, néha még a kapcsolat közben is arra törekedtem. Voltam mással, egy legjobb baráttal, elfeledtettem magam vele, régi szerelme karjaiba löktem! Úgy intéztem, hogy a legnagyobb veszteségekkel kecmeregjen ki a csatából, s mikor kicsúszott kezeim közül az irányítás, meghalt a lány és a nemrégiben fogantatott magzat is, hagytam ott, egyedül, mert tudtam, egykori barátai szintén elpárolognak mellőle, csak idő kérdése!

- Miért nem ölted meg? - dobja fel az eshetőséget, mintha csak arról beszélne, milyen unalmas olvasmánnyal gazdagodott könyvespolca.

- Nem tudom. - préselem a szavakat kezdetleges megrökönyödésem után. - Abszurdként hatott akkoriban, lehetetlennek.

- Még mindig van rá esélyed! A falkád biztosan segítene benne.

- Nem kérek senkit sem arra, hogy vér tapadjon kezéhez, miattam. Amennyiben el szeretnék intézni valamit... valakit, saját magam teszem. - szegem fel az állam, összekaparva a maradék önbecsülésemet. - Különben is, mit számít, amint tudomásunkra jutott, termékenységet hozó halálnak esek áldozatul! - eresztek meg egy fanyar mosolyt.

- Van még remény! - kapaszkodik egy láthatatlan fogódzkodóba, mintha az döntene életben maradásom ügyéről, milyen erősen hisz benne.

- Nem hiszem. - rázom meg fejem halványan, megköszörülöm a torkomat, majd ismét az öreghez fordulok. Elsorvadok, nem kétséges, már csak azt szeretném, Liam ne pusztuljon velem.

„Mikor cserélődtek fel a kezdetleges szerepek, Nala?" - kérdezem magamtól arra utalva, ébredésem első pár hónapjában én bántam úgy az engem körülölelő környezetem tagjaival, mint a fiú teszi manapság. - „Segítek Stilesnak. Ezt a szívességet jól vésd eszedbe! Lesz idő, mikor törleszteni fogsz!"

- El tudom felejteni? Ő képes lesz túlélni? - kérdezem a jóst. Arckifejezéséből, ha szeméből nem is, kiolvasom, pontosan tudja, mire készülök. Illetve, nem végső elhatározásom eredményeképp tűzöm ki célul cselekedetemet, csupán a történések, a régmúlt eseményei kényszerítenek erre az útra, s ahelyett, hogy foggal - körömmel megpróbálnék ellenszegülni, emelt fővel fogadom el sorsomat, talán még fel is gyorsítom az események lefolyását, amennyiben ezzel kevesebb kárt okozhatok az efféle teher cipelését meg nem érdemlő társaimnak.

- „Kelletlen, magára vállalván egy világ sorsát, halál házába egyedül lépdekel." - regéli egy ősi, belső erő késztetésére, egy dühöngő lélek megszállására, ki ezen a földön ragadván egy gazdatestet éltet, s használ már évszázadok óta. - El fogod felejteni, természetesen. A fiú átvészeli magát a katasztrófán. A sötétben minden és mindenki feledésbe merül.

Magyarán: addig senyvedsz, míg utolsó leheleteddel el nem búcsúzol az emberi léttől, míg mozogsz, míg eszméletlenül lebegsz, várván az utolsó, nyugalmat hozó utazást, emlékezni fogsz az arcra, mely felderült, amint elé libbentél, a széles, fogvillantós mosolyra, a védelmező ölelésre és a kivethetetlen lacrosse játékosra, a hűséges bétára. Egyedül az alvilág kapuiban nem, az égő köveken egyensúlyozva, egy lávaszakadék felett nem aggódsz azon, vajon mindent úgy tettél - e, hogy java szolgáltassák belőle, mert akkor nem fog számítani, mi mindent éreztél iránta, gondoltál róla. Szegény Hayden útjára lépek, talán még barátnőkké is válhatunk, ahogyan egy harmadik, konkurens lány oldalán találja meg Liam boldogságát, veszteségeit maga mögött hagyva.

Mert mindenkit erre tanítanak - a múlt megtörtént. Felejtsd el! Változtatni nem tudsz rajta.

- Ezek szerint jól gondoltam. - préselem össze ajkaimat, szabadon maradt kezemmel a fülem mögé tűröm előreeső hajzuhatagomat.

- Én sajnálom a legjobban! - remeg a jós egyébként is haldokló hangja. - Egyrészt örülnöm kellene, amiért küldetésed végre a beteljesedéshez közeledik, mégis fájón érint, hiszen az akkori társadalom egy csodával lesz szegényebb.

- Pontosan mit ért a „küldetés" szó alatt? - térdel le mellém Damien, az öreg elengedi kezemet, amit hanyagul combomra ejtek. Fészkelődni kezd a csontokon, minek következményeképp szürke, rongy ruhája felhúzódik, meglátom zúzódásos, sovány lábait.

- Gondolom, Antone és a vadászat történetét tudjátok. - kezd bele, mire tapintatlanul bólintunk csak. Mikor realizálom, valószínűleg nem észlelte, gyorsan elmormolok egy igent. - Azzal bizonyára nem vagytok tisztában, mi volt az utolsó kívánsága halotti ágyán. Zadimus a Nemetonnál tett látogatása során hatalmas erővel, illetve egy gyilkoló társsal gazdagodva tért vissza azon az estén. Felbőszülten az apjának rontott, Sepranttal az oldalán elmetszette a király torkát, azután Maddox szobájába rohant, arról megfeledkezve, mi van akkor, ha újdonsült karmai használatában mégsem gyakorlott annyira, mint képzeli. Zadimus csak a kezdő löketet adta meg, mind Antone, mind Maddox később véreztek el. A király párnák közt, falfehéren színt vallott keservesen zokogó asszonyának, beismerte, amennyiben nem követ el merényletet legjobb barátja ellen, az erdőben, minden máshogy alakult volna. Utolsó leheletével alárendeltjeit halmozta el parancsokkal, mit kezdjenek Maddox árván maradt gyermekével, veled, Damien, kit bömbölve, vérben úszó édesanyja kihűlt teste mellett találtak meg, illetve Puella Malummal, a Rossz Lánnyal. Intézkedései igaz királyhoz méltók voltak, némiképp kompenzálták is bűneit, csökkentették lelkiismeret - furdalását, a galibát mégsem tudták helyre hozni. Számos településnek kellett ahhoz felégnie, hogy Zadimus és Seprant ráakadjanak a társadalomból szintén kitaszított, természetfeletti által nekik szánt társakra. Öldöklés, ősi dobok, fáklyaláng. Asszonyok sikolyai, ó, teremtőm, még most is hallom. S én, ki e jóslattal némiképp lassítottam ámokfutásukon, raboskodásra lettem ítélve, amiért az istenek akaratát kártékony lénynek továbbítottam, maradok itt egészen, míg az ige be nem teljesedék!

- E... ezt nem értem. - dadogom. - Én mégis hogy fogantam?

- A Nemetontól. Hatalmas erő birtokába juttat, az igaz, ezzel párhuzamosan mégis megteremti természetes nemezised, legyen kitől rettegned. - gurgulázva felkacag. - Mily sokáig tartogatták az információt!

- Mégis kicsodák?

- Hát, a csontok. - az öreg közelebb hajol, szinte érzem állott leheletét, rohadt fogai bűzét. Bizalmaskodóan szája mellé helyezi tenyerét, ezzel jelezvén: egyedül velem szándékozik megosztani titkát. - Éjjel, mikor a Nap nyugovóra tér, a Hold fényében testvéreim sírnak! - azután, vadul bólogatva elhajol, kettesben hagyva kételyeimmel, újonnan született rettegésemmel, a hideg futkosással gerincem mentén. - Ők az én népem, a tiétek, mindannyiunkké! Közös őseink egy helyen!

- Nem tudja véletlenül, hol bukkanhatnánk a suttogók nyomaira? - kérdezem, miután úgy ítélem, szegény öreg elméjén átcsapott az őrület, innentől kezdve kétszer meg kell gondolnunk, mit hiszünk el neki.

- Ó, a fiam, szemvilágom pusztulásának okozója! Lucan, te átokfajzat! - sírja. - Közös éveitekben tudtok egyedül találkozni. Össze kell vetnetek kettőtök, illetve az alakváltó - szörnyek reinkarnációjának pontos dátumát, hogy le tudjatok számolni!

- Köszönöm. - kászálódom fel.

- De Nala! - szól utánam, kezét nyújtja. - Te is tudod, a vég elkerülhetetlen.

- Igen, meghalok.

- Én nem ebben a megnyilvánulásában gondolkodtam... - hagyja függőben a mondatot, s ha akarnám, sem tudnám meg, hogy értette a jós. - Kezdetnek próbálkozzatok meg 1973 - mal! Emlékszem a falfehér arcotokra október harmincegyedikéről. - szánja a tanácsot, mintegy búcsúzásképpen. - Legyetek résen! És Puella Malum, ne felejtsd el, mindenki feláldozható!

- Öhm, rendben, észben tartom. Vigyázzon magára... és a csontokra! - ejtem ki furán, mire a vénember hálásan elmosolyodik, amiért gondoltam egykori népére.

- A viszontlátásra! - köszön el Damien kénytelen - kelletlen, majd ujjainkat összefűzve, a már megszokott kék fény kíséretében elindulunk 1973 - ba, egy olyan időbe ahol fogalmam sincs, miképp találkozhattunk, október harmincegyedikére, Halloweenra, ahol minden éjnek évadján útra kelő, beöltözött cukorkagyűjtögető gyanúsnak tűnhet.