Leheletem szürke füstként gomolyog a levegőben, szépen lassan tűnik el, mint a reményem. Régen minden más volt, egy jobb világban, mondhatni, nem észleltem ilyen szintű fájdalmat, mint most. Nem voltam függő - amennyiben mégis rám próbálják fogni az ellenkezőjét, nyíltan hangoztathatom, csak a lacrosse okozta hév váltotta ki belőlem azt az irgalmat, azt a tökéletesre törekvő játékmódot és - módszert, mellyel évekig űztem a sportot.

Most hol tartok? Úgy érzem, görcsösen kapaszkodom valamibe, amit már nem kaphatok vissza. Ami tulajdonképpen nem is volt igazán az enyém.

Feljebb húzom kapucnis pulóverem zipzárját, jéghideg ujjbegyeimet hónom alá vágva melegítem fel. Léptek zajára leszek figyelmes a hátam mögül, jobbnak látom, amennyiben sajátomat megszaporázom.

Az ember folyton - folyvást változik, mondhatni: relatív. Minden, mi magával a lénnyel, a természetével kapcsolatos, bizonyos idő elteltével megszűnik létezni, valami más, néha rosszabb veszi át a helyét. A hangulat, a kedv, a gondolkodásmód, az érdeklődés, az érzelmek, a düh mértéke, a stílus, a világnézet, a teljesítmény, a vágyak, a tettek minősége, az őket vezérlő elhatározások, melyeken alapszanak, a cél, a szokások, a külső.

És az, hogyan tanulja meg kezelni a fájdalmat.

Néha kifejezetten nyugtatótok érzem a Hayden mellett való ücsörgést. Alkonyodván, a lány egyik kedvenc verseskötetét tartva olvasok fel lírákat az elmúlásról. Tetszik neki. Alig bírja meghálálni, szüntelenül arról áradozik, mennyire sajnálja, amiért cserben kellett hagynia, és hitetlenkedő kérdésekkel bombáz, régmúlt tette felett hogyan vagyok képes szemet hunyni, úgy kezelni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Imádom arcomon érezni simogató kezeit, csilingelő kacagását hallgatni a narancssárga színpaletta alatt. Nem is bánja, ha sírkövére feküdve kémlelem az eget. Inkább mellém telepszik, bizsergés kerít hatalmába, mintha minden adandó alkalommal átkarolná derekamat, fejét mellkasomra hajtva bújna egyre közelebb hozzám. Ilyenkor olyan nehéz kordában tartanom magam, s emlékezni...

„Nem tér vissza többé, buta fiú!" - kuncog egy édes, mégis bántó lakója elmémnek, édesanyám hangján.

Miután a nő képe szépen lassan szemem elé vetül, lehunyom pilláimat, összeszorított fogaim közt szűröm a hideg levegőt. Mellkasom szabálytalanul emelkedik, szívem ősi dobok ritmusát veszi át. Látásom fokozatosan vált át a bennem lakozó farkaséba, kit már egy ideje igyekszem rövid pórázon tartani.

Az átváltozást észlelvén ugyanúgy cselekszem, ahogy már oly sokszor - szinte rutinszerűen. Már - már kétségbeesetten kutakodom a bordó Baecon hillsi pulóverem fölé gyorsan felkapott vászonkabátom belső zsebébe. Végigtapogatom anyagát, magamban káromkodva, az istent szapulva térek rá farmeromra, azt remélve, ott célba érek. S, íme!

Egy szál önkontrol.

Gyorsan ajkaim közé csippentem a cigarettát, az öngyújtóval lángra lobbantom. Megbűvölve figyelem a parázsló táncot, mely az orrom előtt játszódik le. És az első adag nikotin tüdőmbe juttatása után megszűnik a késztetés, erőlködéseim sokaságának lánca.

Kielégíthetetlenül, leginkább görcsösen ragaszkodom ehhez az egy dologhoz, mondhatni, komoly fizikai fájdalmat okoz, míg másodpercnyi időre, de el kell emelnem számtól.

Nem is észleltem, de minden bizonnyal a cigaretta elvesztése iránt táplált félelmem odáig fajult, le kellett cövekelnem a járda szélén, hogy minden figyelmemet ennek szentelve, felkutassam a megmaradt, egyedül árválkodó darabot a zsebemben. Idegesen felnevetve a hajamba túrok, a távolba meredve még egyet szívok a csodából.

- Lám, ezt sem gondoltam volna rólad sohasem! - hangzik egy fájdalmas hang valahonnan mellőlem, mire szememet forgatva kifújom a gyönyörűen gomolygó füstöt, és elengedem a fülem mellett mondanivalóját. - Nem feltételeztem volna, hogy ehhez folyamodnál. - mondja megrovóan, mire felmegy bennem a pumpa. Eddigi elhatározásomat, lefektetett szabályaimat nemes egyszerűséggel rúgom fel, dörmögve válaszolok a magam becsületét védve.

- Én sem rólad. Úgy látszik, mindketten félreismertük a másikat. - röhögök fel hitetlenül.

- Pedig legjobb barátok voltunk. - biggyeszti le ajkait, ahogy szemem sarkából látom. Szomorúan ingatja fejét.

- Ja, voltunk. - abban reménykedem, ha ilyesfajta flegma megjegyzésekkel kommentálom Masont, észreveszi magát, a zavaró, irritáló jelenlétét, és felszívódik végre.

- Csak te éppenséggel nem vettél emberszámba. Soha nem avattál be a dolgaidba! - vágja szemrehányóan a képembe, mire hitetlenül teljes törzsemmel felé fordulok. Szemöldököm a magamsba szökik, egy hosszat szívok cigarettámból önmegtartásom megszilárdításának okából.

- Hogy én? - fuldokolok hitetlenkedve. Beazonosíthatatlan hangok hagyják el torkomat, nem csodálom, hogy a fiú homlokráncolva hátrahőköl. - Már megbocsáss, de ki volt az, aki évekig tartotta magában az érzéseit? - vonom kérdőre. - Én biztos nem!

- Ha egyszer... egyetlen egyszer előfordult volna, hogy teljes értékűnek tekintesz, nem sajnálsz le sem te, sem a drágalátos szerelmed, aki, mellékesen megjegyzem, itt hagyott a francban, a semmi közepén, a kínnal, a gyásszal, valamint a város romjaival, melyet állítása szerint energiáját nem spórolva védelmezett, és leszarva, mi az ördög van veled, akkor talán, ismétlem: talán én is másképp viselkedtem volna! - kel ki magából vehemensen hadonászva, vadul artikulálva.

- Ó, édes istenem! - röhögök. Mégiscsak jobbnak látom, amennyiben frusztrációm ilyen szintű kinyilvánítása mellett döntök, s nem esek neki Masonnek.

Már, nem azért, mintha olyan nagyon sajnálnám. Egyszerűen, ha eddig kibírtam, nem most szeretném megtörni a sorozatot, és előhívni a farkast.

„Hewitt, nem érsz te nekem ennyit!"

- Mi lenne, drága Mason, barátom - köpöm a szavakat. -, ha nem másokat okolnál a saját hibádért, és hagynád az életemet élnem?!

- Tönkre teszed magad. - közli.

- Na, nem mondod? - kacagok fel. - És, mondd csak, mi közöd van hozzá? Ha igazad is volna, már pedig nincs, sem érdekelne, mit zagyválsz itt össze - vissza. Felettébb hidegen hagy a véleményed; volt, mikor te voltál az egyetlen támaszom. Viszont ebben a jelenben, kiismervén valódi éned, aki semmilyen mocskos módszertől sem riad vissza, örülök, hogy vége van! - azzal sarkon fordulok, egy szó nélkül otthagyom.

Hirtelen elhatározásból nem megyek tovább a gimnáziumhoz vezető úton, inkább a temető felé veszem az irányt. Szükségem van Haydenre, a megnyugtató szavaira, magára, a lényére.

„Olyan jó barát lehetett volna, ha nem hal meg!" - és láss csodát, így változik meg egy kedves, törődő fiú, felveszi a hanyagságot, falait felhúzza a szerelem miatt. Egy lány hibájából. - „Igen, még mindig téged emlegetlek, Nala Shifter!"

Mason utánam trappol, tornacipőjének csattogása hallatszik a berepedezett járdán. Nem törődöm vele. Teljesen hidegen hagy jelenléte, csak akkor foglalkozom vele, mikor tenyerét vállamra csúsztatja. Egy jól irányzott, intenzív címzéssel rázom le magamról a nemkívánatos végtagot, és lököm be a forrasztott vaskaput.

A fiú követ.

„Helyes, tedd azt! Így még jobban fog fájni, amit látsz, kövess csak!" - valami megváltozott bennem, most már tisztán érzékelem... vagy: minden.

Minden, mi egykoron Liam Dunbarrá tett, ezeket elvessztvén egy más valakit kreált belőlem.

Határozott léptekkel járok a sorok közt, tökéletesen kiismerem magam. Kétszer balra térek, jobbra, azután ismét balra. És... nincs itt semmi.

- Ez... ez lehetetlen! - súgom magam elé elképedve, bizonyos szinten elszörnyedve. - Itt volt! - motyogom. Lehajolok a földig, meg sem látszik, hogy valaha sír magasodott a fűre. Buja aljnövényzet gyűrűz körül. - Kurvára itt volt! - ordítom, leginkább a semmibe. - Itt, ezen a szent helyen! Nem képzelgek... nem. Ugyanez történt a Harmadik Jellel!

- Liam. - markol biztatóan vállamba. - Minden rendben?

Ebben a pillanatban megremeg a föld, én pedig egy fűcsomóba kapaszkodva kémlelek körül. Nagyokat pislogok, félve, az őrülettől tartva megdörzsölöm öklömmel szemeimet, de... az elmémben kavargó kép megegyezik a valósággal.

- Nem! - ordítom ellökve mancsát. - Rohadtul nincs! Tűnnek el a sírok a temetőből!