A landolás kifejezetten fájdalmasra sikeredik mindkettőnk számára. Valahol az idő örvénylő tengelyében összekulcsolt ujjaim elszakadnak Damienétől, önálló rögpályán keringek, egy darabig jobbra - balra hánykolódom, társ nélkül. Azután, mintha egy fedett vízi csúszda köpne ki, egyensúlyomat elveszítve a zavaros úttól, a rengeteg gyomorforgató csavartól, kirepülök egy másik térbe.

Közvetlenül melleimen érek földet, egy hatalmas nyögés tör fel mellkasomból. Bevillan egy kép, majd lassan, a szúró, bökő érzéstől alattam eltompultan realizálom, a fiú még nem keveredett ki a kék forgatagból.

Megpróbálkozom arrébb mászni, mikor ez teljes katasztrófába torkollik, gurulához folyamodok... azaz folyamodnék.

Damien pontosan a derekamon landol, hallom ahogy az ütközettől kipréselődik tüdejéből a bent tartott levegő. Morogva megfordul, így háttal fekszik hátamon. Megrökönyödve megforgatom zöld szemeimet, nemtetszésem jeléül hangosan fújtatok, mikor nem veszi az adást, felmordulok.

- Nem zavarok? - szólok rá dörmögő hangon, egyrészt, mert nehéz súlyával kipréseli még az utolsó szuszt is belőlem, másrészt jobbnak látom, amennyiben összeszorított fogaim között szűröm ki a választ. Nem szeretnék kiabálni, hiszen bármelyik pillanatban nyomunkra bukkanhatnak, amennyiben a suttogók a közelben ólálkodnak.

„Ez egy olyan szokásod, látod, miről semmilyen hatás következtében sem fogsz leszokni!" - veregetem meg a vállam gondolatban, szánakozón.

- Most magadat szidod? - kérdezi szórakozottan Damien, miközben kényelmesebb pozíciót választ rajtam elterülve.

- Mi közöd hozzá? - mordulok fel.

- Amennyiben én is hallom: sok. - érkezik a válasz. Megérzem, ahogy vállait vonogatja.

- Takarodj ki a fejemből, és nem kell hallgatnod! - replikázom. Megpróbálok megfordulni alatta, a földön valami - talán egy kisebb szikladarab - már teljesen szétnyomta az oldalamat.

- De, ahj! - sóhajt ajkait lebiggyesztve, nyafogós hangon. - Nem akarok! A te elméd sokkal inkább gyengédebb, mint az enyém... Nem annyira fájdalmas benne lenni.

- Te most miről beszélsz? - csúszik ki a számon, mielőtt átgondolhatnám.

Tudatom egy sötét hely.

Amennyiben Damien „otthonosabbnak" képzeli, gyengédebbnek sajátjánál, nem akarok a kelleténél több időt emlékképei kutakodásával tölteni. Sőt, lehet, semennyit sem. Néha a tulajdon hangjaimmal nem bírok, abszurdnál abszurdabb ötletek jutnak eszembe, fájdalmas, mégis hatásos módszerek a győzelemre.

Menekülnék.

Éppen ezért megértem, milyen helyzetben van. Örök futam, nincs megállás.

„Ennek ellenére nem szabadna kihallgatnia!" - háborodik fel tudatalattim.

- De igen. - mondja ugyanazzal a hangsúllyal a szürke szemű fiú, mint mi pár másodperce

szólt hozzám. - Azt hiszem, pontosan ez a lényege a „tudatlakásnak".

Újból felmordulok.

- Te mindig ilyen idegesítő voltál, vagy csak akkor, mikor felkeveredett az agyvized, és megártott a sok pörgés? - vonom fel a szemöldökömet hátrasandítva vállam felett, hiszen még mindig nem sikerült száznyolcban fokos fordulatot tennem. Fekve.

- Te mindig ilyen szemtelen voltál, vagy csak akkor vágták fel ennyire a nyelved, mikor megtudtad, hogy vérrokonságban állunk? - kérdez vissza.

„Nem! Talán akkor, mikor orálisan ki kellett elégítenem a tulajdon unokatestvéremet!" - felelném.

„Erre... most nem... gondolhatsz!" - koncentrálok valami teljesen más dologra, ezzel párhuzamosan óva intem magam.

Megforgatom szemeimet arra gondolva, hányszor alkalmaztam már ezt a gesztust, a nonverbális kommunikáció egyik legárulkodóbb, leghasználtabb fajtáját.

- Rengetegszer. - érződik hangjából, hogy vigyorog. Jót mulat rajtam, mert tudja, ezzel felidegesít.

Soha nem viseltem jól, ha mások is tudnak elmém sötét zugaiban rejtegetett titkaimról. Hozzám tartoznak... a részeim - senkinek semmi köze nincs hozzá. Jóllehet, előfordult már, én is kutakodtam itt - ott, viszont csakis a köznép érdekében. Baecon Hills megmentésén munkálkodtam, gyűjtöttem a - fontos és kevésbé fontos - információkat a suttogókról, az ártókról és a természetfelettiről. És nem azon voltam, hogy elüssem az időt, mert valaki feje „kényelmesebb az enyémnél!"

- Könyörgöm... meddig lovagolsz még ezen? - dörmögi, s látszólag úgy érzi, neki van joga felháborodottnak lenni. Szóvá tenni a dolgokat, mik nem tetszenek neki, felhúzzák az agyát. Neki! Damien Woodrownak. - Ha azt szeretnéd, hogy ne halljalak, miért beszélsz ilyen hangosan? - reagál legújabb kérdés foszlányomra.

- Fogd már fel, légy szíves, én egy mukkot sem ejtettem ki a számon! - mondom lassan, tagoltan, hátha így gyorsabban megérti.

- Akkor mégis miért tudok minden egyes kiejtett mondatodról?

- A „kiejtett" szó nem nagyon felel meg az elvárásoknak ebben a szövegkörnyezetben, legalábbis definícióját tekintve. - morgom. - Ó, és tudni akarod, miért? Sátrat vertél az elmémben, azért!

- Miért vagy ennyire elviselhetetlen, kiállhatatlan hisztis fruska?! - emeli fel a hangját hitetlenkedve, némiképp bosszankodva. - Mikor először találkoztunk...

- Nem ismertelek! Féltem tőled, rettegtem, mert azt hittem, te vagy a legnagyobb ártó, Maddox. Ehelyett tudod kivel hozott össze a sors? - röhögök fel hitetlenül, hadarva. - Egy taknyos ficsúrral, aki túl sokat képzel magáról, csak mert ereje van! Számtalanszor hallottam már másoktól, az élet igazságtalan... hát, most volt szerencsém megbizonyosodni róla! El sem hiszem, hogy valaha is tartottam tőled! - fújtatok. - Egy szerencsétlen voltál, aki egy évszázadok óta vérző múmiát dédelgetett... de még ezt is elcseszted! Hogyan tudtál elveszíteni egy halottat, osztd meg velem, kérlek!

- Á, folytasd csak! - nevet fel lealacsonyítóan. - Eltaláltad, rohadtul érdekel, ki mit gondol rólam!

Felindultságomban egy óriásit csapok tenyeremmel a földre, mikor valami éles belefúródik húsomba, s reccsenés hallatszik kezem alól. Értetlenül, grimaszba torzult arccal nézek a sajgó pontomhoz, mikor azt látom, egy fehér bot teljesen átszúrta a bőrömet. Nem is bot...

Csont.

Ezért szúrt annyira a bordám tájékán. Most pedig ömlik ettől a vérem.

Felemelem fejem, a távolba meredek. Hideg futkos a hátamon, ahogy szemeim elé tárul annak a rengeteg embernek az elhagyatott maradványa egymás hegyére - hátára hányva, amin éppen fekszünk.

- D... Damien. - dadogom.

- Mi van? - ripakodik rám.

- Kelj fel rólam, légy szíves! - mondom undorodva. - Egy csonthegyen fekszünk...

- Van egy olyan érzésem, megtaláltuk az első forró nyomot a suttogókhoz! - ejti ki megbabonázva.