„Damient akarja, vigyázz rá, vigyázz vele! Ne engedj a kísértésnek. Mindenki csak a saját javát nézi ebben a mocskos világban, és ez alól ő sem kivétel.” – Theo hangja vad intenzitással hatol a tudatomig, egy pillanatra teljesen kizökkentve a szerepemből. Hallani a fiút felér egy szívszúrással, úgy érzem, mintha kristályosan csillogó, törött üvegdarabok sértenék fel a bőrömet, a csuklómtól a vállamig, a hasamon át, egészen a combomon keresztül. Mikor felemelem ijedt, megbabonázott tekintetemet, a tükörbe nézek, nem látok mást csakis a saját képemre kiülő undort. Én bántom magamat. És élvezem.
„Nala!” – szaggatott lélegzetet kell vennem, úgy érzem, nem jutott az agyamba elég oxigén, csakis ezért hallucinálok. Nem lehetséges, semmi értelme annak, ami pár másodperc alatt megtörtént. Mégis megszállottan és eltökélten keresek valamiféle magyarázat után.
„Damien.” – gondolom. – „Ő a hunyó. Csőbe húztam, most pedig azt akarja megmutatni, hogy az ő fejében ő szabja a játékszabályokat. El akar tiporni; a semmivel egyenlővé tenni.”
„Történetesen, néha az anyával is végeznem kellett.” – suttogta, ahogy nyakát dörzsölte. Ez a rossz szokása mindig elárulja, ahányszor kellemetlen helyzetben érzi magát, netalántán kapaszkodót keres, ami kihúzza a hazugságból. Időnyerés. – „Áldozatokat tudni kell hozni, Nala, ebbe bele kell törődnöd… Mindent a nagyobb jó érdekében tettem. Elvégre szerelemben és háborúban mindent szabad.” – azután széttárta a karját, amolyan „nincs mit tenni, ez van” stílusban, arcáról pedig tükröződött a színtiszta büszkeség, a maga iránt táplált végtelen csodálattal keveredve.
„Nala.” – megborzongok. Szinte alig észlelem a környezetemben történő hátsó mozzanatokat, szívem a fülemben pulzál. Eddig észre sem vettem nevem dallamos csengését, a sürgető „a” betűket, s mintha a végére még egy „h” betű is bekúszna, ahogy suttogva csendül. Talán, mert eddig nem figyeltem. Vagy talán azért, mert ezelőtt soha sem ejtette ki ennyi érzelemmel, ilyen intimitással, hogy belepiruljak. – „Békén hagylak, esküszöm. Nem kereslek többé, megígérhetem.” – esdeklően szól. – „Csak kérlek, szépen kérlek, segít nekem. Nem kell más, nem kell, hogy szeress, hogy törődj, még azt sem kell tetetned, hogy érdekellek, soha, de soha a büdös hátralevő életemben nem kajtatok utánad, amennyiben ezt szeretnéd, csak segíts rajtam, kérlek, még egyszer, utoljára!”
– Liam – súgom hangosan.
Szemem sarkából Damienre leszek figyelmes, aki pusztán egy pillantásával kővé dermesztette Peneciust. Fura, hiszen eddig nem tudtam kivenni mást, csak rohangászást, és szinte meg mernék rá esküdni, Damien volt az üldözött, most mégis úgy néz ki, mint aki teljesen ura a helyzetnek. Kinyújtott tenyerét a wendigo arca felé tartva a mozdulatlanságra bírta a lényt – habár az szemmel láthatóan csapdájával viaskodik –, átható szürke, már – már színtelen és élettelen szemével engem figyel. Pontosan tudom, miért – mivel bírtam rá az ellensége lefegyverzésére, hogy végre szembenézzen a sürgető problémánkkal, holott jóllehet, nincs pontos időpont kitűzve, egyedül a „hamar” van a nyakunkon.
– Mi az, megtagadsz – vonja fel a szemöldökét gunyorosan, mintha csak a saját nyomorával való találkozás után maradt keserű szájíz töltené el egyfajta perverz örömmel. –, ismét? Nem gondolod, hogy ez az előbbi is éppen elég hatásos volt?
„A Mester… tudod, ki ő? Lefogadom, hogy igen!” – hadarja. – „Nem kér egyebet, csak életet az életért cserébe. A fiát, én pedig visszakapom az anyukámat. Kérlek! A fiát, őt akarja… A fiát, Damient.”
– N… nem – halványan megrázom a fejem, mindazonáltal nem tudom, kit utasítok vissza. Theot, aki most az egyszer nem követelőzött jutalom, avagy dicsőség után, egyedül a jóakarat – és talán egy kettőnkről szóló álom – vezette mindvégig? Liamet, akinek, volt idő, hogy teljes egészében felajánlottam a szívemet, nem törődve a sérülésekkel, és akire mindig számíthattam, még akkor is támogatott, mikor elméletileg már nem érzett irántam semmit sem? Netalántán Damient, a saját véremet, ki habár mocskos módszerekhez folyamodott, viszont amennyiben hinni akarok, csakis az én jóllétem érdekében tért rá a véres útra, és aki romlott, de talán, ha kellő időt, energiát, legfőképpen figyelmet szentelek neki, képes lennék megformálni a jellemét s leszoktatni a bűnös gondolatokról?
Kit tagadok meg?
Lehetséges az, ha ezek közül bármelyik fiú ajánlatát elfogadom, azzal önmagamnak fordítok hátat? A világot szeretném megmenteni, ehhez pedig tudni kell áldozatokat hozni, ahogy azt Damien is hangoztatta már. Azt hiszem, ez azon esetek egyike, mikor a szeretet nem győzhet, egy magasabb cél, egy nagyobb jó érdekében cselekszem, ehhez pedig ki kell ölnöm az érzelmeimet. Gyökerestül. Nem számít, mit szeretnék, mire vágynék, illetve mi az egyetlen dolog, amire most és örökké szükségem van… Áldozatok. Nem menthetsz meg mindenkit! Kockáztatni kell.
Én Liam anyját áldozom fel azért a hétmilliárd emberért, akik ezen a bolygón élnek, ezzel kockára téve a számomra legfontosabb személy szívét. Mert egészen biztos, hogy miattam, a döntésem miatt fog összetörni. Vagyis: azért is. Egy újabb repedés a természetfeletti meg nem fizetett, pusztán jóakaratából azzá vált hősein. Nem menthetsz meg mindenkit!
– Mi nem? – kérdezi gorombán Damien. – Nem volt elég élvezetes látni, ahogy szenvedek? Tudod, rosszul vagyok tőled! Egy rohadt képmutató vagy, nem több. Folyamatosan azt kellett hallgatnom, milyen szerencsétlen helyzetben vagy, emellett az üres, szánalomra, és talán egy kis mértékben irigylésre méltó nyafogásodat, amiért ilyen kis problémáid vannak, hogy nem lehetsz azzal a fiúval, akiért a szíved dobog. Talán én arra kárhoztattam, hogy az ilyen embereket soha nem értsen meg! Szerelem? Csakis a gyengéknek való! Elmondjam, drága unokatestvérem – undorral ejti ki a szót, szinte köpve. –, mit tapasztaltam meg felettébb hosszúra sikeredett földi portyázásom során? Hogy az érzések múlandóak. Az emberi fortély valamilyen módon mindig a fiatalok közé áll, ezáltal tátongó szakadékot húzva kettejük közé, sorsukat pedig tragikus módon megpecsételve… Elmondjam, mi a fontos? Szeretnéd tudni? – lendületből szembefordul velem, mágiájának bűverejét továbbra is sugározva Penecius felé; vagy a tudatával, a gondolataival teszi? – A félelem. Felőlem mutathatod a világnak, mennyire erős vagy, hogy téged milyen fából faragtak, a félelem és a fájdalom az élet két meghatározó alapeleme. Hogy miképpen kezeled őket. Beleroskadsz a gyászba, vagy emelt fővel viseled, megtörsz a szomorúságtól, vagy cipeled a terhét. Ezt elrejtheted, meggyógyíthatod magad. Vagy – emeli fel bal keze mutatóujját, ami eddig ernyedten lógott merev törzse mellett. – megpróbálhatod őket teljesen kiölni magadból.
Szinte akaratlanul is felszisszenek, a legrosszabbra számítva. Habár, azt kell mondjam, ahányszor azt hisszük, van elképzelésünk erről, ki tudjuk vetíteni azt a bizonyos rosszat, az tízszeresen üt rajtunk.
– Bizony – bizony. – biccent fura mosollyal a szája sarkában. Szemében zabolázatlan tűz ég, ami csak még félelmetesebbé teszi a megjelenését. S habár, mikor véghezvittem ezt az akciómat, Peneciusszal és egy visszafogott Damiennel számolva a fiú fejében, eszembe sem jutott annak a lehetősége, hogy akár így is alakulhatnak a dolgok. – Úgy van, ahogy gondolod. A félelem… a félelem felemészt bennünket. Végül is, fogalmazhatok ekképpen is. Számos és számos dolog, fogalom, személy létezik ezen a kis porlepte fészken, amitől egyik másik tart. Van, aki a sötéttől retteg, az ágya alól kibúvó szörnyektől, csak azért, mert még soha nem találkozott eggyel sem. Aztán vannak azok a hihetetlenül ostoba pazarlások, akik a hétköznapi tárgyaktól, állatoktól, netalántán a bohócoktól, vagy különféle vizsgáktól, az érettségitől, állásinterjútól, a döntéseik következményétől, az idegenektől, a szerelemtől…  – itt nyomatékosan rám néz, és lehet, nehezemre esik, de be kell ismernem, hogy igaza van. Mindig nehézségeim voltak a teljes odaadással, valahogy az lebegett előttem, miképp fogom egy összetört szívnek a gondját viselni. – Azonban egy valakit mondj, egyetlen egyet, aki saját magától fél!
– Saját magától? – kérdezek vissza lefagyva.
– Pontosan. – vonásai megfeszülnek, a Peneciust tartó keze ökölbe szorul. Az alakváltó – szörny pofáját hangos sóhaj hagyja el, mint mikor a tüdőből kiszakad a levegő. Még mindig mereven áll. – El sem tudod képzelni, igaz? Engedd meg, kérlek, hogy felvázoljam, milyen is ez pontosan. Mikor csak attól félsz, mi lesz belőled. Izzadtan ébredsz fel, de nem a rémálmaidtól, hiszen azok a gyilkosságok, amelyeket abban a nyugodt állapotban elkövettél, nem valódiak. Nem szárad vér a kezedhez! Mikor az ölés egyfajta rutinná vált nálad, és a legijesztőbb az egészben, hogy nem érzel semmit sem. A józan ítélőképességed még mindig a helyén van, halvány sejtésed van az felől, hogy itt valami nem smakkol, azután ez az érzés egyre intenzívebb lesz, de igazából mégsem érzed. Csak tudod, mit kellene érezned. A lelkiismeret – furdalás, a bűntudat, az a különös görcsös érzés a hasadban, amikor tudatosul benned, mit tettél, a torkod égetése és kiszáradása, mikor akkora gombóc növekszik, hogy szinte már lélegezni sem tudsz tisztán, a szúrás a szívedben, mintha marokkal akarnák kitépni a mellkasodból, nekem semmit sem mondanak. Soha életemben nem volt szerencsém megtapasztalni ezeket. Egyre csak azt érzem, hogy a gátlásaim, a falaim, amelyeket önmagam védelmezésére építettem, felemésztenek belülről. Mikor már a lelked kong az ürességtől, és érzed, ahogy az utolsó empatikus gondolat is kiszivárog belőled, a késztetéssel egyetemben, ami valami jó cselekvésére ösztönözne, akkor elkezdesz azon agyalni, pontosan mi is vagy te. Egyáltalán embernek nevezheted magad, mikor elpárolgott az utolsó csepp jóságod is? Élsz, egy vagy az élők közül, ha legbelül haldokolsz? Képes leszel valaha is olyat cselekedni, ami nem a te javadat szolgálja? Lehetsz önzetlen? És mindezek felett, számít az elhatározás? Vagy a szokások, a hosszas évek megrögzült rutinja felülírhatatlan? Elkönyvelheted magad a legnagyobb „anyagveszteségnek”, amit Isten csak teremteni tudott? – egy kósza árnyék fut át az arcán. – Majd ezek után mindig azon töprengek, hová tűnhetett a lelkem. Akkor veszett el, mikor az apám a karjaim közt lehelte ki a lelkét, mikor megtudtam, a saját nagybátyám a gyilkosa, vagy mikor mindent hátrahagyva menekülőre fogtam veled, mert fogalmam sem volt arról, hogy ötszáz évig utánad kajtatok? Esetleg akkor, mikor minden nap szembesülnöm kellett apám rothadó testének látványával, magamba fojtanom a kételyeimet, miszerint lassacskán már ennyit sem birtokolhatok a saját véremből? Mit gondolsz, Nala, akkor még meglehetett a lelkem, mikor hetven évesen először öltem, és akkor halt meg, mikor rádöbbentem, mennyire örülök, hogy fájdalmat okozhatok másoknak, vagy ilyenkor még halványan pislákolt, abban bízva, van lehetőség még, megjavulhatok, s utolsó, leheletvékony szálával kapaszkodott?
A könnyeimmel küszködöm. A tudatom legmélye vezérel, mikor kinyújtom a karomat Damien felé. Jóllehet, én sem vagyok nagy rajongója a testi kontaktusnak, magamra ismertem a gátlásait illetően, most meg szeretném ölelni. Mert néha így mutathatjuk ki, hogy vele vagyunk – nem sajnálat ez, hanem együttérzés.
Damien azonban ellöki a kezemet. Állkapcsát összeszorítja, így még szögletesebb keretet varázsolva arcának. Szemében gyűlölet gomolyog. Olyan, mintha egy víztározó lenne fenntartva Damien gyűlöletének, melybe most cseppent bele az utolsó csepp is. Nem bírja tovább, a víztározó összeomlik, a csavarok kipotyognak, a víz kispriccel, Damien kifakad.
– Ez nem te vagy – súgom elhaló, számomra is ismeretlen hangon.
– Nem – e? – szalad össze a homloka szórakozottan. Ez nem jó jel. – Hát akkor, drágalátos kuzinom, hadd mutassam meg, milyennyire hiányában vagyok az antropikus érzelmeknek! Hiszed vagy sem, mikor megölted Moldarkot, elhatároztam, hogy visszafogom magam. Mint egy terápián, úgy éreztem magam. Végre visszavonulhat a bennem lakozó sötét, hiszen te ugyanúgy képes vagy arra, amire én… Na, de mégis milyen férfi lennék, ha minden piszkos munkát a törékeny nőkre hagynák, nem igaz?
– Ne – mondom tompán; nem is tudom, mire fel. 
– Nyugalom, Nala. – kuncog, amit még ijesztőbbnek találok, mint az előbbi monológot. – Nem lesz semmi bajom. Kezdetben aggódtam, beismerem, de Penecius közel sem olyan ördögi, mint amilyen én vagyok! Nem árthat. Sajnos nem.
Azzal, mielőtt még tiltakozásom jeléről tanúbizonyságot tehetnék, Damien egy lezser csuklómozdulattal szabadjára engedi a wendigot. Földbe gyökerezett lábakkal figyelem, ahogy a lénynek beletelik egy kis időbe, míg teljesen magához tér az iménti fagyasztásból, és támadásba lendül. Penecius elrugaszkodik a földtől – a feketeségtől, ami talajul szolgált –, ám mielőtt Damienre vethetné magát, a fiú máris készen áll az ellentámadásra, már akkor, mikor a suttogó csak a levegőt szeli. A fiú teste körül fekete köd kezd gomolyogni, amiben itt – ott halványan, némelyek kifejezetten erős színekben, mozgó emlékbuborékok bukkannak fel. A szememet düllesztem, ahogy némelyiken felismerem magamat – rajta vagyok páron, ami a barlangra emlékezik vissza, mikor megtaláltam a kötszerbe csavart testet (mint kiderült, Maddoxot), aztán, amikor elhitettem vele, hogy meg akarom csókolni. Azonban a képek legtöbbjén az időtölcsér kék fénye látszódik, gondolom, ezek az alkalmak a gyilkosságaira vonatkoznak. Igazam van, alig két másodperc múlva felbukkannak a kihűlt, ernyedt testek, alaposan kitérve a halál módjára.
Damien a két tenyere fölött egyensúlyoz a feketeségből kreált hatalmas gömbbel, és mikor úgy ítéli meg, Penecius a saját győzelmét látja saját szeme előtt lebegni, teljes erejéből apám társa felé löki bűnei bizonyítékait, amelyek üressé tették, gonosszá, és amelyeknek az emlékei megrontották.
A wendigo egy szempillantás alatt válik egyenlővé a semmivel, ahogy apró cafatokra robban szét egy utolsó, fájdalmas ordítás kíséretében.
– Ne aggódj – fordul felém Damien laza fél mosollyal, a kezét porolva le, míg a megdöbbenéstől alig bírok mozdulni. –, maradt még ott, ahonnét ez jött!