A sárguló kötszer által rejtve maradt ujjak szépen lassan tapadnak a falra, markolnak a szakadék szélébe, oda, ahol minden valószínűséggel az ajtónak kellene lennie. Kígyózó mozdulatokkal, ahogyan a veszélyes ragadozó méri fel áldozata fizikai helyzetét, úgy csúszik a felettébb hosszú végtag a homoktéglákkal kirakott barlanghelyiségben. A hang egészen a tudatom legmélyéig hatol, megborzongtat, ahogy elmém eggyé válik a lénnyel; egyszerre érzek mindent, és semmit sem.
A legfélelmetesebb, a legriasztóbb és a legkiborítóbb az egészben mégis az, hogy nem vele vagyok összeköttetésben. A természetfeletti legújabb – avagy legrégebbi – keveréke, amelyben több vér elegye csordogál, mint ahogy annak csordogálni szabadna, csak egy dolog; háttérbe szorult állandó, melyet az ember néha hajlamos figyelembe sem venni.
Letekintek apró kezeimre ebben a szürreálisnak tűnő álomban, a fakó színekkel. Valahogy minden különös narancssárga árnyalatot kapott, amitől az egész olyan, mintha szándékosan lenne megvariálva az emlék színe. Hogy így jobban autentikus legyen.
Egy kisfiú vagyok. Lassított felvételként hat, ahogy az óriási bútorok közt szlalomozom, az egyik helyiségből – feltehetőleg a fogadóból – kiszaladok, hátam mögött hagyva az ős öreg berendezést, a heverőt, az antik dohányzóasztalt, a kézzel varrott perzsaszőnyeget, a földgömböt a dívány mellett, amelyben számos alkoholos tartalmú üveg és pohár sorakozik, és berohanok egy másik szobába. Az épület ezen két szalonját, egymáshoz képest, a legtávolabbi szárnyakban helyezték el, útközben sok lépcsőfokot kell megmásznom, valamint ügyelnem arra, nehogy eltévedjek, gondosan memorizálnom a fordulókat.
A görcsös számolás mellett azonban mégiscsak ott van valami a gyermeki könnyedségből. Azzal, hogy alacsonyságomnak köszönhetően még az asztalra sem láthatok fel, az egész helyzet egyfajta fura, groteszk humort kölcsönzött a víziómnak. Valahol mélyen éreztem, oka van annak, amiért itt vagyok, mégis olyan, mintha lényem másik felének nehezére esne az odafigyelés, mintha a fiatalság felhőtlen létébe belemerülve lézengene. Nem tudom, mit keresek itt, nem tudok megállapítani, hogy nézek ki; egyedül, ha lenézek, akkor lett egyfajta gyenge elképzelésem afelől, hány éves vagyok… vagyis: hány éves ő, a fiú, akinek a testében ragadtam.
Ránézésre, kettő.
Ahogy a faburkolatú, félhomály uralta hosszú folyosón futok – de nem lehetek benne biztos, hogy nem totyogásnak néz ki –, a rozsdás páncélt viselő lovagi öltözetek mögött, eldugva egy ronggyal lefedett, csúcsos valamin akad meg a szemem.
Megállok. A bordó lepelhez lépek, és kissé vacilláltam. Olyan pillanat ez, mikor a gyermek azon aggódik, vajon leszidást vagy dicséretet kap a szüleitől, ha rájönnek, mit csinált. Vajon jó – e vagy rossz, amit elkövetett.
Mert olyan kicsi a határ e kettő között… pedig olyan kicsi a határ, és a fogadtatás mégis más.
Emlékszem – valóban én? –, a sarka kilóg. Arannyal borított, díszes keret csúcsa van, amelyen szenvedő alakokat ábrázoló minták futnak végig, körös körül. Egy hirtelen rántással, mielőtt megbánhatnék bármit is, amit teszek, vagy tenni fogok, meztelenné, csupasszá teszem a tárgyat. A lepel egy tükröt rejt.
Fakó, szinte halott arcomra, aminek felszíne inkább hasonlít csiszolt márványra, mintsem emberi, halandó bőrréteghez, kiül a teljes döbbenet. És ezúttal nem a testméretem miatt. Első ránézésre meg tudom, állapítani, hogy a sötétbarna haj és az átható szürke szemek mennyire nem illenek össze. Mégis, ahogy egyre jobban vizslatom az idegen arcot, a tökéletesen ívelt orral, a kidudorodó arccsonttal, az arcéllel, ami egészen biztosan jóképű férfivé varázsolhatta volna az illetőt, azt kell, hogy mondjam, a hajam, valamint a szemem színe ahogy először zavartak, most úgy kápráztatnak el. Hosszasabb méregetés után el úgy tekintek e kettő összegére, mint egy teljesen össze nem illő keverékre, ami csakis azért illik össze, mert egymás mellett össze nem illőnek tűnnek. Már – már kívánták az ilyen megteremtetést.
Kétség kívül azt kell mondjam, bárki is lett ebből a fiúból, jól járt. Mindenféle jóval megáldották a külsejét illetően, ami valamiképpen égi magasságokba emelte.
Hirtelen kellemetlen érzés lesz úrrá rajtam, ami a gyomromból indul, és egészen a fejemig eljut. Az idegszálamon halad, görcsbe rándítva testem minden mozdítható, érző porcikáját. Hányingerem van. Majd vakító fehérség tárul lelki szemeim elé, azután a csillagok, mintha valaki fejbe kólintott volna egy serpenyővel. Ismerem ezt a fiút, ismerem magamat.
Egy olyan ember emlékeiben, aki rólam is gondolatokat őriz tudata legsötétebb zugaiban, ott lakozik ennek a fiúnak is az emléke. És aminek lehetetlennek kellene lennie, vagyis annak, hogy ez a régi múlt találkozzon, összefonódjon a mi jelenünkkel, mégis lehetséges – s íme, mégis mozog a Föld!
Talán az lehet az oka, hogy olyan közel vagyok, talál a mentális kapcsolat is szerepet játszik, viszont abban biztos vagyok, a farkas hallásomnak semmi köze nem lehet ahhoz, miért, illetve hogyan hallom meg a levegőt átszelő sebesen suhanó végzetes tőr hangját, majd a hirtelen levegőhöz kapásét, ahogy célba ér egy másik ember testében. Lábaim akaratomon kívül is mozdulnak, rohanni kezdek, és szinte ösztönszerűen tudom, merre kell mennem, noha soha életemben nem jártam még ennek a háznak a falain belül.
Bár a vértócsában mozdulatlanul fekvő, fehér parókás férfit nem ismerem, mégis azt kívánom, hogy ne legyen semmi baja. De abban a pillanatban már tudom! Egy olyan kötelékről lehetett szó, ami a fiú között, akinek a szemszögéből a világot látom, és a férfi, talán az apja között lehetett. Mintha inkább a szívem húzna felé, mint bármilyen más erő, mi ebben az univerzumban létezhet. Egyszerre érzem magam összetörtnek, elveszettnek, mégis: soha nem voltam még ennyire éber, mint most, alig két évesen.
A szívem megfacsarták, agyon taposták, megmarkolták, majd darabokra szaggatták, mindazonáltal tudom, mit kell tennem. Könnyeim záporában hirtelen minden világossá válik számomra, amit az apám tanított a túlélésről, a megfelelő búvóhelyről, a képességeim használatáról stresszhelyzetben. Még egyszer, utoljára megengedem magamnak, hogy gyenge legyek, hogy a saját érdekemet helyezzem előtérbe egy nagyobb jóval szemben, és addig szorongatom a testet, míg az élet jelei végképp kiszivárognak belőle.
Nem lélegzik többé. Teste hője, ha nem is kicsit, minimálisan csökken. Arca kifejezéstelenné válik, tartásából hiányzik a tekintély, az erő, a tisztelet megkövetelése. Többé egyikkel sem rendelkezik ezek közül. Élettelenül hever, sebezhetően, a saját vérében, egy késsel kiállva hasából.
Megtörölöm orromat, óvatosan megemelem a testet, hogy ki tudjam csúsztatni combjaimat alóla, s mintegy végtisztességképpen, lecsukom édesapám égnek meredő, semmitmondó szemeit. Tudom, mit kell tennem. Ökölbe szorított kezekkel, megfeszített állkapoccsal tűnök el az idő kiszámíthatatlan forgatagában, hogy az ellenséget meglepve visszautazzak pontosan ebbe a kalendáriumi évbe, hogy elvigyem tőle a saját lányát. Fogat fogért – de a legjobban talán az fog neki fájni, hogy egy szép napon a saját fattya ontja vérét!
Jó pár száz évvel később, még mindig ugyanebben a fiú bőrében, egy eldugott barlangban egy fáslikkal körbetekert porhanyós testet őrzök a sztalagmitok takarásában. Tudatom egy fallal elzárt börtön, hiába próbálom, nem tudok másra emlékezni, nem tudom felderíteni, mi történt ez között a két alaköltés között. Mintha a látomás csakis bizonyos dolgokra lenne korlátozva, amikhez nincs jogom, azokat nem láthatom. Betolakodóként vagyok számon tartva, a kisebb rosszként valaki tervében, amit el kell viselni a sikerhez vezető útért cserébe.
Beszélek hozzá. Minden héten újrakötözöm, lecserélem a rothadt testhez, a gennyes sebekhez tapadt fásli cafatokat. Néha meg kell küzdenem vele, ugyanis a halálos sebesülés felett mindig valamiféle ragacsos anyag tartja a kötszert, nem ereszti. Gondosan bekenegetem az orrfacsaró szagot árasztó alakot balzsammal is. És közben várok. Rá várok, hiszen tudom, hogy felébredt. El fog jönni hozzám, meg fog látogatni, a tanácsomat fogja kérni, hiszen egy új ember testében ragadt, az emlékei pedig feledésbe merültek a lélekvándorlás következtében.
Most pedig sötétben vagyok; de nem egyedül. Két társammal most nézünk szembe a valaha megfogant, legveszélyesebb dolgokkal, amelyekkel a lénynek csakis egymagában lenne szabad találkoznia. A gondolataimmal. Karmok, világító szemek, és nem tudom, mihez kezdhetnék hullákkal a fejemben. Vajon mi lesz velük idebenn? Elhervadnak a sötétségemtől? A gondolataim tisztátalanságától?
Valami hatalmasat koppan a fejemen. Az egész testem fizikailag belerázkódik, azonban ez alól az elmém sem kivétel, jóllehet, másképpen szakadok ki a mutatott álomból. Ezelőtt mesterséges sötétet láttam, a hangokat hallottam, nem voltam egyedül, most azonban senki nincs mellettem, a feketeség valós, intenzitása egyre csak nő. És néma csend, mindenhol. Érzéketlenség; nincs fájdalom, nincs szomorúság, sem bánat.
Ezután, mintha csak együttes erővel támadna mind, amiért kaptam egy rövid szünetet a pokol nélkül, fejem hasogatni kezd. Szeretnék megmozdulni, azonban máris akadályba ütközöm. Szemeimet lassan nyitom ki, szerencsére nem kell nekiveselkednem a fényviszonyok megszokásának, ezzel párhuzamosan mozdítanám a kezeimet is, csakhogy azok egymáshoz kötözve a hátam mögé vannak rögzítve. Valamivel éberebben felkapom a fejem, tekergek a széken.
– Végre. – morogja Theo. Ahogy a fiúra nézek, valamiféle nyugalom száll meg, tudván, van mellettem valaki. Azután mindez semmivé foszlik, mikor eszembe jutnak az aggályaim. A „mi van, ha” címszavú kérdések tömegesen cikáznak ide – oda a fejemben, és az sem nyugtat meg, hogy Theo teljes lazasággal, szétcsúszva ül a székén, lomha tekintetét körbe – körbe járatva a helyiségben. Mintha… mintha abszolút nem lenne oka félelemre, hiszen ő előre eltervezte ezt.
– Hol – súgom rekedtem, majd megköszörülöm a torkom. – … hol vagyunk?
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vagy. – habár a hátam mögül szól, mégis tudom, ki az illető. Gabriel lassú léptekkel lép be a látóterembe, egyfajta bíztató mosollyal ajkain. Vörös köpenyt visel, kezében égő fáklyát tart.
– Minek az neked? – mérem végig.
– Jaj, Liam. Ne izgulj már, inkább mosolyogj egy kicsit! – vigyorog.
Nemes egyszerűséggel elfordul tőlünk, majd ruhája suhogásának kíséretében egy emelvényre lép. Tátott szájjal veszem észre, hogy egy trón tisztításához kezdett, mi pedig ezzel szemben várunk, mint egyfajta ítéletre, kikötözve.
„Végül is, mi betörtünk az ő territóriumukra.” – konstatálom magamban.
– Mit akar azzal? – fordítom a fejem Theo felé, suttogok. Fogalmam sincs, miért, elvégre: ha meg akar kínozni, száz százalék, hogy nem a hangerőm fogja ezt eldönteni. – Téged bántottak?
– Nem. – felel nyersen.
– Mégis mi történt?
– Na, látod, ezt én is kérdezhetném tőled. – bólint idegesen. – Csak úgy felfordultak a szemeid, mikor a lidércek nem csináltak semmit, és rángatóztál a padlón. Gondoltam, segítek, de a Mester rám küldte Gabrielt, aki lefogott, ezért inkább jobbnak láttam nem beleavatkozni. Azután egyszer csak felugrottál, csak úgy a semmiből, és a Mester torkának akartál ugrani. Ezért leütöttelek.
– Hogy mit csináltál? Mondd csak, neked nem mondd semmit a „tartsunk össze” – dolog?
– Megmentettem az életed, te idióta! – sziszegi. – Aztán a csuklyás idecipelt téged. Én inkább a saját lábamon jöttem, habár biztos remek lehetett hordoztatni magad. Bár a Mester mindvégig mögöttünk jött… tántorgott, hozzám egy árva szót sem szólt. Lekötöznöm meg saját magamat kellett, miután veled végeztem.
– És nem tudtál volna lazább csomót kötni? – hitetlenkedem.
– Valahogy ez esett jól. – megforgatom a szemem. – Gyenge. – Theo közelebb hajol. – Mármint a Mester. Alig bír megállni a lábán. Ezért nem öletett meg, ezért állította le a lidérceket. És van egy sanda gyanúm, hogy kérni fog valamit. Ezért mutatta meg neked azt, amit.
– Hogy te milyen informált vagy, Theodore Raeken. – hörögte egy elhaló, leheletnyi vékony hang. – Megismersz, Liam fiam?
A szívem nagyot ugrik, nem merek ránézni.
– Pedig úgy tartják, az ember soha nem feledi el azt az embert, aki a karjaiban halt meg, ugye? – kacag fel, azonban ez szánalmas fuldoklásba fajul át a legvégén. Egyenesen a trónszékre meredek, szemem sarkából látom Gabriel a mesteréhez rohanni.
– Valahogy így. – szűröm a fogaim közül. – Értékelném, ha mellőznénk a felesleges beszédet, uram. – szándékosan hívom így. – Ha meg akar ölni minket, akkor...
– Megölni? – nevet fel. – Hát, ez jó! Nem az, Gabriel?
– De – de, nagyon is az, Mesterem. – Gabriel hangja egészen más tónusban cseng, sokkal nyájasabb lett, behízelgőbb.
– Na, ide figyelj, farkas. – szól komolyan a Mester. – Értékelem az egyenes beszédet, csakhogy nehéz megállni a határt, hogy ne fajuljon szemtelenséggé. – itt elhallgat pár percre. Mintha erőt gyűjtene. – Bizonyára te is észrevehetted a jelekből, hogy nem éppen… hm, mondjuk úgy: hogy nem éppen vagyok fizikai erőm csúcsán. Valószínűleg ezt az is alátámaszthatja, hogy egy taknyos korcs még csak annyival sem adja tiszteletét irányomba, hogy rám emelje a tekintetét. Gusztustalannak, undorítónak talál, irtózik tőlem, attól, ami ronccsá lettem! Éppen ezért kérem a segítséged.
– A segítségem? De akkor – megakadok. – nem akar végezni velem? Velünk? – javítom ki. Theo egy szúrós tekintettem díjaz.
– Nem. Pillanatnyilag nem tartja kedvem hozzá. – feleli. – Meglátjuk, mit hoz még a jövő. Most azonban egy ajánlatot szeretnék tenni neked. Egy visszautasíthatatlan ajánlatot.
– Mi lenne az? – vonom fel a szemöldököm.
– A – a – a. Ne olyan gyorsan, farkas fiú. Hátra van még valami. Gabriel!
– Igen, Mester. Szóval – kezd neki tárgyilagosan. –, amennyiben elfogadod, és élni fogsz az ajánlattal, már pedig biztosan élni fogsz, a kívánságaid – hangsúlyozza. –, nos, azok, hát, elvesznek.
„Nálunk van valamid, amit feltétlenül viszont látnál szívesen!” – jól mondta Gabriel. Mindent, bármit megtennék anyámért.
Még ha ez az életem másik értelmébe kerül…
Sajnálom, Nala. De már egy ideje úgyis külön utakat jártunk.
– Mi lenne az ajánlat? – ismétlem magam.
– Kincs a kincsért. Egy személy egy személyért. Az anyád a fiamért, akit mutattam neked. Damienért.
„Hát, innen volt olyan ismerős!”
Ebben a pillanatban találkozik a tekintetem Theoéval. Ki tudom olvasni a szeméből, hogy pont az ellenkezőjére készül, mint amire én elszántam magam.
Mégis az a vicc az egészben, hogy a kiméra életében talán először cselekedne önzetlenül – vagy az emberiséget magasról letojja, csakis magát és Nalát mentené –, én ahelyett, hogy mellé állnék, segíteném benne, az ő szerepét átvéve az önzőségemmel vágok vissza.
Mindketten felvesszük Nalával a kapcsolatot.
Ez most nem az időn múlik. Nem is az érzelmeken. Hanem, hogy ki tud meggyőzőbb érvekkel előhuzakodni.