– Nem! – ordítom, majd mintegy berögzült mozdulatot, azaz kezem kitépését szorításából, ismét végrehajtom. Annyi különbséggel, hogy most sikerrel is járok.
Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mit csinálok itt, sőt már azt sem tudom, kivel állok egy oldalon, ki az ellenségem, ki játssza meg magát, és ki áll egyszerűen mellettem. Abban sem vagyok már biztos, hogy élek – e egyáltalán. Hiszen ez nem nevezhető életnek. Meglehet, ezt az elkeseredett mozdulatsort is csak azért hajtottam végre újra és újra, hogy valamiképpen bizonyítsak magamnak, és meggyőzzem az elmémet: harcolnia kell. Lehetetlennek tűnt szabadulni a számomra már ismeretlen fiú szorításából, még is sikerült. Addig próbáltam, míg én kerekedtem felül. Talán tekinthető ez is egy metaforának, ami arról számol be, hogy nem szabad feladnunk még a legkilátástalanabb helyzetekben sem, mindig lapulhat remény az alagút végén, s attól még, hogy nem az első pillanatban üti fel a fejét, bukkan fel orrunk előtt, attól még ott van. Ott lehet.
Ebben a számos kitérővel, zsákutcával és szünettel ellátott küldetésben, amely életnek lett keresztelve, az én utam végén a halál vár. Csakhogy, ez nem olyan egyszerű, mint a legtöbb ember esetében, még a magamfajtáéhoz is nehezen hasonlítható. Persze, az mindig benne van a pakliban, hogy elárulnak, azt hiszem, ezzel tudni kell együtt élni, elfogadni, továbblépni. Ezek az apró mozzanatok a környezetünkből megmutatják, kiben bízhatunk. És hogy miért hajtogatja minden tapasztalt élőlény ezen a Földgolyón, hogy az élet igazságtalan? Mert mindig azok, csakis azok maradnak alul, szívják meg még jobban, akiknek tiszta maradt a kezük, az elejétől fogva egészen a végéig.
Liam. Volt egyszer egy fiú, Liam, aki sajnos a saját kárán tanulta meg, miért nem tekinthető előnynek a hatalmas szív ebben a kegyetlen és zord világban. Volt egyszer egy naiv fiú, aki egyenesen a végzetébe szeretett bele, s tisztaságával mágnesként vonzotta a rá rontást hozó lányt. Volt egyszer, talán valamiféle csoda folytán, hogy ez a fiú pofont kapott az élettől. Kinyílt a szeme, többé nem találta a rózsaszín illúzió ködét, ami egészen idáig megvakította látását, akkor is rejtve maradt előtte, mikor már kétségbeesetten kereste, fájdalmak közepette, hogy tudatlan folytassa napjainak sorát a végig. Volt egyszer, hogy a fiú lemondott a lányról. Volt, hogy akarta. Volt, mikor gyűlölte, s mikor szerette.
Egymásnak vetett háttal a két fiatal – habár nem vagyok benne biztos, a lány annak mondható – e – felnőtt; megedződött. Akkor pusztításként tekintett sorsa mutatta meg a fiúnak, hogyan ne szenvedjen a szerelemtől. A találkozásig mindketten a poklok poklát járták meg, és nem a szörnyetegek mérgétől, avagy karmaik okozta nehezen gyógyuló sebesülésektől. Nekik a szívük vérzett. Ki hitte volna – a lány, méghozzá maga Puella Malum tanította meg arra, miképp fogadja el a reménytelen szerelmet, mely éjszakánként ébren tartja perzselő hevében, szívének lüktetésében, s hogyan száműzze eme érzést valahova nagyon messzire a tudatában. Feledkezzen meg róla.
A fiú hideg volt egy időben. Magára erőltetett kegyetlenség volt ez, melyet szívtelennek titulált riválisától sajátított el. Akkor még fogalma sem volt arról, a lány mindig is rá tekintett úgy, mint az igazira, jóllehet, még akkor is, ha egy időben összecsaptak feje felett a zavar hullámai. Mindig és örökké.
Volt egyszer egy fiú, aki mára elfogadta a sorsát, aki mára nem rideg, csak megváltozott gyermek, ki soha többé nem tér vissza a tudatlan léthez. Aki, holott nikotinfüggésségre kanyarította rá saját szervezetét, mára már leszokott az önpusztításról.
„Majd eljön a nap, mikor ugyanígy leszokik az utánam való vágyakozásról. Nem vagyok más, csak egy, az ereiben keringő drog, amitől nem lehet szabadulni.”
De lehet; hiszen megmutatta!
Jól lesz.
Onnantól kezdve, hogy tudjuk, mind a ketten pocsékul, sőt, nyomorultul érezzük magunkat, de mégis némiképp vigasztal, hiszen ebben az érzésben osztozunk, ha már nem lehetünk együtt, és beletörődtünk ebbe, nincs más dolgom, csak magamra gondolni. Ironikus annak, aki az emberiség sorsát cipeli a hátán, tudom. De megtaláltam az utat a teljes önzőségbe.
És így nem csak magamon segítek, új esélyt adok Beacon Hillsnek. Egy fiúnak, akit ismertem, és tudom, hogy szenved, hiába titkolná el. Egy lánynak, akitől elvettem a lehetőséget, hogy bizonyítsa rátermettségét. És egy kisgyereknek, akinek ideje sem volt érezni egy meghitt család forró szeretetét az én ereimben csörgedező démonvér miatt.
Pontosan ezek felelősségét vettem magamra, ha már azé a hét milliárd emberé nem lenne elég. De az a helyzet, hogy tudom, mit csinálok. Végre, életemben először tisztában vagyok a következményekkel, elfogadom őket, s még örömmel tárom ki kapuimat előttük.
A suttogókat kell még inkább legyengítenem.
Noha megígértem egykoron valamit Isaacnak, neki jól megy a dolga. Nem vehetem, és nem is fogom tőle elvenni egy fényes jövő kezdetét. Theo pedig… ugyan, ő Theo Raeken, feltalálja magát. A gyász, ahogy semmi sem, tart örökké.
– Eressz el, nem hallod?! Ne merj közeledni felém, Damien! Tűnj a közelemből, Addonexus!
– Nala, drágám, elhiszed, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb hely, illetve alkalom, hogy a menstruációs görcseid fájdalmát rajtam vezesd le? – enged meg magának egy gunyoros mosolyt, ami a kimerültség, valamint a rettegés elegyeként nem a kellő hatást éri el. Úgy néz ki, mintha Damien mosolya, vagy bármi más, ami hozzá köthető, egy szigorúan hajszálpontos időbeosztáshoz lenne kötve, ami nem engedi a cselekedeteket kiteljesedni, nehogy csúszásban legyen. A fiú pirospozsgás arca egy szempillantás alatt kifehéredik, a futástól verejtékes homloka ráncba szalad, ajkait pedig egy pengeéles vonallá préseli össze. – Mi… minek neveztél?
– Nem tudom. – vihogok fel széttárt karokkal. – Talán csak a görcseim miatt volt, tudod. Na, meg mostanában az emlékezőképességem sem a régi. Azt hiszem azóta, mióta számos betolakodóval… kártevővel kell számolnom. Olyanokkal, mint, hm… mint te.
– Ez nem vicces! – ijedten a mögöttünk hagyott erdő irányába kapja a fejét. – Hallottad ezt? Gyere már, Nala, komolyan gondoltad, hogy fedetlen területen tör rád a csillapíthatatlan tudásszomj?
– Csillapítható. – javítom ki. – Csak rajtad múlik, mennyire.
Újabb reccsenés.
– Hallottad? – ugrik meg. – Közelednek!
– Nem. – rántok vállat hanyagul, sarkamat megvetem. – Nem hallottam semmit, Addonexus.
„De igen. Már mérföldekről, csak nem szóltam. Jóllehet, nem ez volt az eredeti terv, sőt, nem voltam tisztában a „kimérák netovábbja” fogalommal, most mégis az használom fel, akivé váltam, pontosabban a szagát, plusz azt, akivé te váltál. Na, jó. Talán nem az egész teremtményt.”
– Oké. – csendül pattanásig feszült hangja, ahogy egyik lábáról a másikra rugózik. Tekintetét ide – oda kapkodja az előttünk és az utánunk levő területek közt. Meg vagyok róla győződve, ha nem állok elő valami sokkolóval, Damien egy szó nélkül lelép. Engem hátrahagyva. – Most már meg kell, hogy kérdjem. Tényleg azt mondtad: Addonexus?
– Nem – fonom keresztbe karomat mellkasom előtt. –, rosszul hallottad. Kétszer is.
– A fenébe, Nala! – túr idegesen a hajába. – Úgy sajnálom, tényleg. El kellett volna mondanom neked, de kétségbeestem. Fogalmam sem volt, miképp fogjak neki, elvégre… nem tudhattam…
– Mit? – kapom fel a vizet. – Mit nem tudhattál? Hogy milyen módon fogok arra reagálni, hogy minden hetvenötödik évben, amikor a Halley üstökös megjelenik a messzi égbolton, te felkutatod az illetőt, visszautazol a születéséhez, nehogy az ő vére legyen mágiával átitatva, és végzel vele? Erre hogyan reagálnák?
– Történetesen, néha az anyával is végeznem kellett. – suttogja lehajtott fejjel, ahogy a nyakát dörzsöli. Látszólag teljesen megfeledkezett a veszélyről. – A legelkeserítőbb ebben az egészben mégis az, hogy nem veszed észre a fáradozásaimat, képtelen vagy értékelni mindazt, amit egy lapra tettem fel érted, a megtalálásodra. El sem tudod képzelni, milyen egy olyan unokatestvért védelmezni, akit folyamatosan hajszolnod kell négyszázkilencvenkilenc év leforgása alatt, és még akkor is, amikor végképp feladnád, mert belefáradtál az egészbe, úgy, ahogy van, tudod, hogy nem lehetsz ennyire önközpontú, mert csakis ő mentheti meg a világot! Áldozatokat tudni kell hozni, Nala, ebbe bele kell törődnöd, ha már egyszer nem tekintesz rá jó szemmel! Mindent a nagyobb jó érdekében tettem. Elvégre szerelemben és háborúban mindent szabad. – tárja szét két kezét. Már nyoma sincs arcán a megbánásnak. Damien arckifejezéséből az tükröződik, mintha elfeledkezett volna arról a számos életről, melyek kioltott, és csakis a maga iránt érzett csodálata és büszkesége éltetné.
Korábban, elvakultként, úgy vélekedtem volna, hogy mindaz, amit az unokabátyám tett, elfogadható, nehezen, de meg is bocsátható. Elvégre, értem cselekedett. Most azonban, mintegy bennfentesként, aki tanulmányozta, megfigyelte Theo viselkedését, el tudom különíteni a két személy jellemét egymástól. Igaza volt Deatonnak. Damien valóban gonosz, nem értem csinálja, amit csinál, csakis magáért, a hatalomért. Még akkor is, ha azt állítja, egyedül az én képem lebegett a szeme előtt, mikor nehezen, de sikerült végeznie azokkal a szerencsétlen, rá nem szolgáló csecsemőkkel. Azokkal, akik új generációját építhették volna ki a fajnak, amelyet védelmezni próbálunk. A gyerekeket, akinek csakis színtiszta vér csörgedezett volna az ereiben, mindenféle ráhatás nélkül, ami a pusztításra, gyilkolászásra késztette volna őket. Még akkor is, ha Damien ezúton a lelkiismeret – furdalásától szeretne megszabadulni, sem elnézhető a tény: az egészet rám keni.
Hirtelen arcomra csúsztatja a tenyerét. Tesz pár tétova lépést az irányomba, míg egymásnak nem simul a testünk. Tekintetét az enyémbe fúrja, amitől kissé alábbhagy a bátorságom. Szám akaratom ellenére is elnyílik, s hiába reménykedem benne, Damien nem volt szemtanúja ennek, szeme sarkában összefutó nevetőráncai mutatta elégedettsége nem erről árulkodik.
– Csak téged akartalak óvni, Nala. – súgja, majd egyre közelebb hajol hozzám. – Meglehet, a neveltetésem hiányából származik mindez, vagy a korból hoztam magammal, amelyben születtünk, de… nem szabadna így éreznem irántad, mégis… ötszáz év nem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem a tényt: szerelmes vagyok beléd, Nala!
Lehelete csiklandozza a nyakamat. Testem felmondta a szolgálatot, egyedül az agyam kiabál szünet nélkül: állj, állj, állj! Ennek nem így kellene történnie, nem szabad, hogy ez legyen belőle…
„Egy pillanat! Az agyam…”
– Nem, nem lehetsz… – rázom a fejem. – Egyáltalán… miért most?
– Azt gondoltam, elfelejtetted azt a Dunbar gyereket. – suttogja gyengéden, amitől hideg borzongás fut végig a gerincem mentén. Egyre csak arra tudok gondolni: ez nem jó így. Nem szabadna ilyen hatást gyakorolnia rám, nekem pedig engednem… Mit is mondott Deaton? Az Addonexusok képesek mások érzelmeit befolyásolni…?
– E… elfelejtettem. – nagyot nyelek.
– Helyes. – homlokunk ér össze először. – Jó kislány. – ujjaival koncentrikus köröket rajzol arcomra. – Nem tudod, mióta várok erre a pillanatra.
– Hát még én. – lehelem, azzal lábujjhegyre ágaskodom.
Valószínűleg abban reménykedett, hogy megcsókolom. Az utolsó pillanatban azonban, mikor nem számított rá, mikor ő is ugyanúgy a hatásom alá került, ahogy én az övé alá, bal kezemmel, amit a vállán pihentettem, gyorsan elkaptam a nesztelenül mellénk osonó wendigo mancsát, amivel készül lesújtani ránk.
Vasmarokkal szorítottam mindkét lényt, elmormolva egy fohászt, nehogy az utolsó pillanatban hagyjon cserben képességem.
A következő pillanatban egy koromsötét szobában landolunk, Damien, Penecius és én.
– Soha nem felejtem el Liamet. – mondom a semmibe.
– Shif… Shifter. Hol vagyunk? – nyöszörgi a fiú.
– Nem tudom.
„Damien Woodrow, üdvözöllek a sötét gondolataid között. Ó, hogy miért nem mondom ki hangosan? Csak téged akarlak óvni, drágám, ennek pedig ez az ára!”