Néha – ami, természetesen az idő többségét jelenti – elgondolkozom azon: miért pont Beacon Hills? Úgy értem… miért? Ez a település lett megválasztva a természeti erők összpontosuló lokációjának, a pontnak, ahol a fellelhetetlen, birtokolhatatlan és tiszta hatalom rejtőzik. Ahová százak s százak jönnek el, mind a természetfeletti fajgazdagságát reprezentálva, annak érdekében, hogy erejüket növeljék. Annyi veszedelmes lelőhely van egyetlen egy városban, de az ottani lakosságnak még csak szemet sem szúr! Már – már természetesnek veszik a könyvtárban éjjelente keletkezett vértócsákat, sírok feliratát analizáló fiatalok kisebb gyülekezetét, az erdőből kiszűrődő bizarr hangokat, hörgéseket, a lacrosse meccsek során történő hihetetlen vetődéseket, szaltókat, a szemek felvillanását, a soha ezelőtt nem látott sebesüléseket, melyek gyógynövény hatását igénylik, illetve a sorjában eltünedező hullákat.
Beacon Hillsben az számít furcsának, aki még életében nem találkozott a lét ezen fajta rejtett oldalával. Persze, sokak a populációból igyekeznek magukra erőltetni az illúzió felszabadító ködét, ami ismételten gátolja valamelyes látásukat, gondolataikat, s csakis az abban a dimenzióban elfogadott racionális dolgokra összpontosít.
Olyan, mintha Beacon Hillsben több világ nyomorogna, próbálna megélni, a terület földjein különböző fajok lélegeznek, egymástól eltérő lények vadásznak, kiismerhetetlen teremtések bújnak meg a sötét éjjel fekete árnyékos zugaiban, soha nem látott entitások küzdenek az életükért – és az emberek ezt nem veszik észre.
Vagy nem akarják észrevenni.
A könyvtár részleg kihalt. Tétova lépéseim kopognak a néma folyosó csempéin, melyek frissen mosott felületükkel csillogóan visszaverik az út szélén magasodó lámpaoszlopok beszűrődő fényét. A szürkére festett lakattal zárt szekrények fémfelülete, a piszkos hatást keltő fali csempe a használatba vett faajtókkal, melyeknek közepén egy – egy kisebb üveglap helyezkedik el, változatlan, pontosan olyan, mint azelőtt. Minden pontosan olyan, mintha csakis az én megjelenésemre vártak volna. Lehet, így is volt.
Talán egy átlagos szemnek ezek a tárgyak nem mondanak semmit. De ahogy egyik lábam elé helyezem a másikat, átteszem rá a súlyomat, óvatosan, várva a sötétből kiugró szörnyre, az emlékek szél fújta könyv lapjaiként peregnek le szemeim előtt. Csak egy picivel kell szemfülesebbnek lennie az embernek ahhoz, hogy az ő látása előtt is felüssék fejüket a karomnyomok, bemélyedések, törések, repedések és horpadások. Ami a múltunkat mutatja itt, a természetfeletti központjában.
Pontosan ugyanaz az érzés kerít hatalmába, ami azon az éjjen fogott el, mikor Theoval találkoztam a könyvek polcsorai által körbeölelt asztalnál. Az a bizonyos önfenyítés, ami arra figyelmeztet, vigyázzak magamra, megint végigkísér. A szőr feláll a hátamon, borzongás futkos a gerincem mentén csakúgy, mint annak idején. Ahogy annak lennie kell, a kétszárnyas tolóajtó hangos nyikorgással mozdul, belerondítva az elhalt csendbe. Tornacipőm csikordulása egész utamon végig kísér, a küszöbtől az asztalig. Felülete üres, ezen meg is lepődöm. Szívem a torkomban dobog, mindazonáltal itt motoszkál bennem az a fajta önbecsülés is, ami késztet rá, nehogy hátraforduljak. Felszegett állal, büszkén várjam a halált – vagy bármi is az, ami rám készüli magát vetni.
Valami megmozdul a félhomályban. Valami, ami nem is nagy, de kicsinek sem mondható. Valami, ami ahelyett, hogy szemeit felvillantaná elrettentésem céljából, a megfélemlítő csendhez, emellé társuló gyorsasághoz folyamodik. Nem kapkodom ide – oda a fejem. Felesleges lenne. Ez a valami azt akarta, hogy eljöjjek. Idevonzott. Tehát minden bizonnyal beavat abba, miért kellet idefáradnom, azután végez velem; ha szerencsém van, gyorsan teszi.
Közvetlen a hátam mögött van, érzem. Mind neki, mind nekem csak egy mozdulatba kerülne, és ez a mozdulat jelentené az első lépést harcunk táncában. Természetesen tisztában vagyok vele, kész öngyilkosság lenne úgy rávetnem magam, hogy még csak a fizikai kondícióját sem mértem fel, viszont ezzel a tehetetlen szobrozással nem csinálok mást, csak szabad kezet adok az elpusztításomra. Mondhatni, magam futok a vesztembe, a saját kezűleg írt végrendeletemet lóbálva kezemben.
Cipő csikordulását hallom. Egyrészt megnyugtat, hiszen ebből rögvest kizárhatom: egy erdő nevelte vérengző vadállat nyáladzik a vérem látványára. Másrészt hátráltató hatással van az agyamra, amiért a megdöbbenés teljesen lesokkolt. A hallottak alapján arra próbálok rájönni, kihez tartozhat a hang.
Ismerem, tudom. Hallottam már, csak nem első kézből… fülből. Pontosan így nyikordult az Edző cipője, amikor a múlt évi negyedikes játékosokat búcsúztatta a csapatából – legalábbis Liam emléke így adta vissza. Ez volt az első alkalom, hogy a kényelmes lábbelit egy szűkített orrú, elegánsabb darabra cserélte – talán azért, mert Scott és Stiles hiánya idővel az őrületbe fogja kergetni, és ezt ő is tudta. Így adta tiszteletét. Az első végzősök, akik pozitív érzelmeket tudtak kicsikarni Bobby Finstockból, olyanokat, amiért aztán később elítélheti magát.
Egy felnőttel van dolgom, valakivel, aki feltételezhetőleg tisztában van a háttérben történő mozgolódásokkal, a következmények súlyosságával, a tudás egészével. Az ismeretlen megfontolt lépései egyre csak távolabbról hatnak. Mereven ülök a kényelmetlen széken, hátammal nem támaszkodom a rácsos támlának. Egy pontba függesztem tekintetemet, rákoncentrálok a szobor talapzatára, már – már színes foltokat látok magam előtt táncolni. Ezzel az én viszonyaimat gyengítem, tisztában vagyok vele. De nem nézek el.
– Addonexus.
Mikor már azt hiszem, az idegen eltűnt, egy szó nélkül felszívódott a sötétben, lágy hangjával, ismerős hanglejtésével, külföldiekére hasonlító kiejtésével azonnal elárulja magát. Lelki szemeim előtt látom a krémszínű szövetnadrágját, a vászonból készült, galléros és gombos rövid ujjúját.
– Üdv, Deaton. – köszöntöm.
– Addonexus. – ismétli újra, bár személy szerint, én úgy látom, ez teljesen értelmetlen cselekedet. Elsőre sem értettem, másodjára sem fogom tudni, miről beszél. – Ne vesztegessük az időt! – szól mogorván. – Tudod, mit jelent, vagy sem?
– Csak nem valamiféle kiképzésen veszek részt? – teszem fel a kérdést kissé harsányan, és most először fordulok meg, vele szembe.
Deaton mindig sima arcát most egy gyógyulófélben lévő heg tarkítja, ami a homlokától egészen az álla vonaláig fut. Fájdalmas grimaszba torzul az arcom, ahogy elképzelem, milyen helyzetbe keveredve tehetett szert erre a sérülésre, mire az állatorvos kérdőn, figyelemre intőn felvonja a szemöldökét. Tekintetében vegyes érzelmek kergetőznek, mégis a legnagyobb mennyiségben az tűnik ki, hogy jobbnak teszem, ha nem faggatom a karomnyomról.
– Hogy szerezte? – érdeklődöm mégis.
Pár pillanatig szúrósan méreget, mintha valamilyen büntetésem lenne ez, majd lemondóan sóhajt, és válaszol. Valószínűleg belátta, ezzel a tekintetével rám semmilyen nyomást nem gyakorolhat. Nem vagyok Scott, hogy lelkiismeret – furdalásom legyen, sem Stiles, hogy szégyenkezzek, sem Liam, hogy megbánjam.
– Maradjunk annyiban, Theo barátod – amint kiejti a nevét, szívem vadul zakatolni kezd. Elfog egy bizonyos rettegés, hogy a fiú megint a hátba szúráshoz folyamodott. – ezekben az időkben dolgozik azon, hogy jóvá tegye a múltban elkövetett hibáját. – cicceg fejét csóválva.
– Miféle hibáját?
– Hogy csakis a saját malmára hajtotta a vizet. Ma már ez másképp van. Kicsit… hogy is mondjam? Sok oldalon áll, egyszerre.
– Ez mégis miért baj? – ráncolom a szemöldököm. – Elvégre Scottékról van szó egyesével, nem?
– Nos, igen, azonban… lényegtelen. Addonexus. Erről szerettem volna beszélni veled. Mi jut eszedbe, ha először meghallod a szót?
Karjaimat széttárva megvonom a vállam. Deaton se szó se beszéd eltűnik a polcsorok között, én pedig az asztalhoz visszafordulva, nyakamat nyújtogatva leselkedem utána. Egy vaskos könyvel a kezében tér vissza, amit ledob elém.
– Ezt már… – kezdem, de félbeszakít.
– Láttad? – kérdezi. – „Az elme démonja”. – olvassa fel azt a borítócímet, amely már a Theoval folytatott beszélgetésemkor is jelen volt. – Annyival könnyebb lenne az élet, ha az adott probléma megoldására nem csak a hozzá tartozó fejezetet olvastatnák fel az emberrel, nemde? Hanem mondjuk az egész könyvet, oldalról oldalra. Na, de hát a szükség meg az állandó időhiány…! – csapja össze két tenyerét drámaian.
– Ezt nem terjesen értem. – mondom lassan.
– Addonexus. A történelem folyamán nem egyszer került rá sor, hogy összekeverjék az ártóval, holott, amennyiben engem kérdezel, az ismertetőjegyek ég és föld. – Deaton csípőjét az asztalnak támasztja, karjait keresztbe fonja. – Egy természetfeletti lény. Azon emberek születnek ezzel a képességgel, akik teljes napfogyatkozáskor látják meg az újvilágot, mikor a Halley üstökös az égen van. Mágikus vérrel ajándékozzák meg őket, ami lehetővé teszi a tiszta energia, sőt, bizonyos esetben az elemek irányításának képességét is.
– Ezért tévesztik őket össze az ártókkal. – mondom.
– Igen. – bólint. – S amennyiben mindez ne lenne elég hatalom egy lénynek, a sötét és a világos azonnal teljesítik a parancsát. A különleges vére miatt képes fegyverként használni a csontjait, a bőre alatt helyváltoztatásra kényszeríteni őket. Blokkolni mások képességét.
– Ez… ez…
– Evégett van sebhely az arcomon. Emiatt őrült meg Theo is. – feleli. – Nem tudom, hogyan, de olyan szintű jellemváltozást értél el a kiméránál, hogy erősebbé akarjon téged tenni, biztosabbra menni a túlélésedet illetően. Törődésből egy új lényt kreált belőled… egy hibridet.
– De miért? Mire volt ez jó… neki?
– Neki? Semmire. – rázza a fejét. – Jóllehet, segítségére voltál, mikor átalakítottad magadhoz hasonlóvá, mindazonáltal ő is tisztában volt azzal, soha nem érhet még csak a nyomodba sem ezzel az erőszinttel. De nem is akart. – Deaton közelebb hajol, mentolos lehelete megcsapja az orromat. – Azzal, hogy kockáztatta, idő előtt a nyomotokra bukkannak a suttogók, önmagát úgy szint veszélynek tette ki. A szívét. Ha engem kérdezel, Theo azt gondolhatta, így is, úgy is megtalálnak benneteket. Pontosan úgy bűzlesz, mint bármelyik másik hibrid: a lidércek, az addonexusok… Bár, legyünk őszinték. Ők sokkal kellemetlenebb bűzt árasztanak magukból, mint te. Ha szétváltok, akár el is terelhetné a másik irányba az alakváltó – szörnyeket. – mondja. – De úgysem fogja. – legyint rá. – nem olyan a természete.
– Mégis kinek?
– Theo Raekennel szemben, mikor ő törődik veled, csakis a saját fájdalmát nézi a veszteségedből. Ahogy a kiméra vigyáz rád, mérföldekkel tisztább.
– És Liam feláldozná magát.
– És Liam feláldozná magát. – ijedten felkapom a fejem, a férfire nézek. Azt hittem, az utóbbi mondatomat nem mondtam ki hangosan. Úgy nem érezném ennyire kegyetlennek magam.
– Még valami? – megköszörülöm a torkomat, egyrészt, hogy hangom ne remegjen meg a feltörekvő könnyektől, másrészt, ezzel jelzem, témát szeretnék váltani. Vagy visszatérni az eredetire.
– Maguktól gyógyulnak, szinte lehetetlen sebet ejteni rajtuk. Más fizikai sérüléseit is képesek begyógyítani. – sorolja. – Az érzések mellettük bármelyik pillanatban blokkolva lesznek, vagy törölve. Viszont – emeli fel a mutatóujját, hogy most valami fontosat készül mondani. – Csakis hetvenöt évig élnek, addig, míg a Halley üstökös el nem halad ismételten a Föld mellett, hogy egy másik gyerek vérét „tisztítsa meg”…
Bólintok.
– … elméletileg. – teszi hozzá morogva.
– Tessék? Hogyhogy elméletileg?
– Léteznek, hm, trükkök. – kezdi finoman. – Olyan esetekben, mikor az illető maga sem tudja, micsoda pontosan, csak rávágja: ártó, amiért ez áll a legközelebb hozzá, kétszeresen meg kell fontolnunk, Nala, hogy bízunk – e benne. Pláne, ha képes az időutazásra és a teleportálásra. Mellékesen megjegyezném, hogy ezt a vérében csordogáló mágia erőssége szabályozza. Ezek a személyek, akik minden ok nélkül váltogatják a kedvüket, akár az erejüket is próbálhatják visszafogni, nem gondolod? Na, de a kérdésedre válaszolva, azért elméletileg, mert bizonyos taktikák folyamatosan születnek – fogalmazzunk így. Mikor egyetlen egy személy ekkora hatalommal bír, könnyen visszaélhet vele, persze, nem muszáj negatív értelemben. Mondjuk, keresi az elveszett rokonát. Máris megvan a cél. Egy nagyobb jóért türelmesen megvárja élete hetvenötödik évében, míg az atomra hullás halálának első jeleit érzékeli, visszautazik az időben, s a kiválasztott koordinátához utazik, végez a vetélytársával, annak céljából, hogy ismételten övé legyen a meteor mágiája. Ismersz efféle… függőt, Nala?
Deaton pontosan úgy kérdezi, mintha lett volna alkalmam rájönni egyedül, kire is gondol, mikor igazából annyi történt, hogy a számba rágta a megoldást. Amennyiben ne lenne tökéletesen igaza, még úgy is hajlanák az ő verziója felé.
– Nem csak függő, ő egy személyben a színeszet kiemelkedő életművésze. – csikorgatom fogaim közül.
– Hogy őszinte legyek, meglep, hogy ezt mondod. – ismeri be. – Úgy tűntél, mint aki nem számít a válaszomra.
– A találkozóra nem számítottam, eleve. – nevetek fel keserűen.
– Hiszen te idéztél meg. – mondja homlokát ráncolva.
Mielőtt bármit is reagálhatnék, látásom fokozatosan homályosulni kezd, hirtelen a fejem majd széthasad, azonban a gyomromban általában keletkező görcs most elmarad. Mikor feketeségben való tartózkodás után váratlanul felkapcsolják a lámpát, úgy égeti az én szememet is a keletkezett világoskék fény. A következő pillanatban, egy örvény után, ami a fejemben keletkezett csak, ismét a testemben vagyok, távol a beacon hillsi gimnázium könyvtárától, távol Alan Deatontól.
– Menjünk, fuss már! Nem hallod, Nala? Gyere!
Ordítja Damien a karomat rángatva, majd fogót találva rajtam, maga után tép.
Nem regisztrálom, hol vagyok, avagy mi folyik körülöttem.
„Addonexus.” – ez az összes gondolatom.