Theo keze, ami az injekciós tűvel közelít felém a levegőben, furcsa mód megmerevedik. Az eddigi mozdulat mustrálásából áttérek arca tanulmányozására, szemügyre veszem érzelmeinek apró kivetüléseit. Ahogy orrát leheletnyit ráncolja, kétség kívül türelmetlenségére utalnak. Felvont szemöldökei mögött a kétkedésem tükörképe meg – megvillan, mintha ő maga is táplálna némi ellenszenvet a procedúrával kapcsolatban. Szemeiben különös színek árnyalatai játszanak, vad táncot járva, ami cseppet sem hasonlít az eredeti, mogyoróbarna tekintetre. Ajkait apró vonallá préseli, csakúgy, mint én is teszem. Viszont jelentésben a két gesztus eltér egymástól: míg én azon aggódom, vajon mi fog kisülni a kísérletből, mint végeredmény, Theot nyilvánvalóan bosszantja a habozásom.
Holott fogalma sincs, mire számíthat, azért idegesíti az afféle emberi gyengeség, ami néha – néha átveszi felettem az irányítást, az alakváltót háttérbe szorítva. Őszintén szólva, engem ez felettébb nem érdekel, sokkal inkább azon agyalok, pontosan mennyire mehetett el az eszem, hogy megengedem annak a fiúnak, aki megölte saját testvérét a hatalom érdekében, akit a Rettegés Doktorai neveltek sajátos módjukon, s tanították a számos ördögi trükkre, aminek elsajátítása majdhogynem alapkövetelménnyé vált a világuralomról álmodozók körében, aki a barátait is könnyedszívvel bemártja egy nagyobb, szentebb – legalábbis az ő szemében –, cél érdekében, akinek fogalma sincs a „lelkifurdalás” szó jelentéséről, aki ácsingózik az érzések pontos körű leírására, hiszen legtöbbjüket képtelen megtapasztalni… egy szóval: mennyire lehettem magamnál, mikor rábólintottam a kísérletezésre?!
Hiába súgja valami a bensőmből – talán maga a fiú, betörve és használatba véve elmémet –, hogy ez csak egy apró hiba volt, tudnom kellene megbocsátásban élni, mégis vannak kétségeim. Jóllehet, aktívan élnek bennem azok a képek, mikor együtt voltunk, valamint igyekszem csak azokat szem előtt tartani, azonban mind ahányszor ez történik, szépen lassan előszivárog az a bizonyos fekete köd is a felszín alól. A kétségek ködje.
Volt idő, mikor csak azt hallottam mind Scottól, Liamtől, mind a többiektől, hogy a fiú egy utolsó aljas féreg, megbízni benne szinte egyenlő a lehetetlennel. Azt hiszem, talán ennek kellett lennie a lökésnek, ami Theo karjai közé taszított, hogy megbizonyosodjak róla, az orruk alá is dörgöljem, most bizony nem volt igazuk. A tiltás vonzott. Na, meg persze úgy nincs nehéz dolga az embernek, ha a másik fél görcsösen erőlteti a találkozást, a szövetséget…  
Engem is elárult végül – vagyis… az ő szemével ez nem mérhető árulásnak, hiszen nem adta ki a legféltettebb titkaimat, csupán belenyugodott abba, hogy beszippantott az idő forgataga, ahogy mindenki más is. Senki nem keresett. Ráadásul Theo egy az egyben ugyanolyan gerinctelen, számító, maximalista alak, akit a cél hajt, mint én is vagyok. Akkor hogyan ítélhetném el, azáltal, hogy magamat ne keverjem bele?
– Látom, sok kérdésed van. – köszörüli meg a torkát. Még egyszer lefertőtleníti a fecskendő tíz centiméteres tűjét, majd gondosan az állványára helyezi. A mocsár zöld folyadék, ahogy a kis formulában lötyög, pár pillanatra teljesen leköti a figyelmemet.
– Ha ennyit tisztogatod, még a végén eltűnik. – jegyzem meg vonakodva.
– Ez nem kérdés. – közli szórakozottan.
– Tudom. – nyomom meg a szó első szótagját. – Pontosan mi is fog történni, ha ezt belém fecskendezed? Miért jó ez neked? Talán veszélyt észlelsz, amiről nekem nem akartál említést tenni?
Az a rövidke hallgatás, ami az én és az ő hangja közé beáll, szinte mindnet elárul. Kelletlenül túr bele hajába, egyik lábáról a másikra helyezi át testsúlyát.
– Mi értelme lenne tagadnom, nem igaz? – kérdez vissza idegesen felnevetve. Holott könnyen értelmezhetném vicsorgásnak is, ahogy éles metszőfogai meg – megvillannak a gyér világításban. Diszkréten rámutatok a saját fogsoromra, jelezvén: teljes egészében vissza kellene változnia emberi lénnyé. – Az a helyzet, hogy az utóbbi pár hónapban furcsaságokra lettem figyelmes a városban. Senki nem foglalkozott vele négyünk közül, egyrészt, mert Isaac például Maliával kint volt Franciaországban, másrészt, akik itt is maradtak Beacon Hillsben, sem értek rá. Parrish és Derek teljesen elfoglaltnak bizonyultak, és nem egyszer fordult elő, hogy Dunbar társaságában kaptam volna rajta őket.
– Tehát léptél.
– Ó, hiszen nagyon jól tudod, mennyire irritál, ha kihagynak valamiből! – nevet fel.
– Mit tettél? – húzom össze a szemöldökömet a legrosszabbat sejtve.
– Semmi illegálist, nyugalom. – biztosít halál komoly arccal.
– Theo! – csattan a hangom, ahogy a banshee egy leheletnyi időre utat tör magának. A felállított neoncsövek megremegnek, az egyik ósdi vaskalapú falilámpában szétpattan az égő. – A természetfelettinek nincsenek törvényei!
– Mintha te nem használtad volna fel rendszerint a tudatát ahhoz, hogy információhoz juss! – háborodik fel. – Csak pár alkalom volt, ráadásul akkor sem tartott sokáig. Az esetek többségében rögtön észrevett.
– De azért jutottál valamire?
– Csak nem érdekel?
– Raeken! – egy újabb égő huny ki.
– Jól van, na! Ne zúzz össze, légy szíves, többet. 2.60 darabja. – háborodik fel. – Visszatérve: hosszas kutakodás és keresgélés után, amikor már rohadtul elegem volt abból, milyen szinten elmagasodott felette a csalódások kiváltotta depresszió, emellett a rólad szóló képemlékek fogócskája, mindig ugyanott kötöttem ki. A buborék messze volt elzárva, mintha nem is akarna róla tudomást szerezni. Természetesen, csapdája nem volt, mégis úgy vagyok vele, hogy a piti lelki problémák megteszik a kellő lassító hatást. Ahányszor belopóztam a tudatába, nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg, mert az a szintű szánalmas viselkedést…
– Mit találtál? – szakítom félbe, még mielőtt kellemetlen vizekre hajóznánk.
– Számos éjszakán át egy fekete kapucnis alak szobrozott a Liam ablakával szemközti lámpaoszlop villódzó fénye alatt. Nem mozdult, nem szólalt meg, csupán hajnalodván veszett nyoma. Az egyik este Dunbar besokallt, és beengedte. A magát Gabrielnek nevező alak egy tinédzser képében jelent meg, bohókás stílusban, gondok nélkül… a következő alkalommal viszont diplomatikus, tárgyalási elszánt modora egy ősi köpönyeggel társult, amiben éjféli istentiszteletet tartott. Öt kívánságot ajánlott fel Dunbarnak, információkért cserébe, és az a hülye bele is ment!
– Miért, mi volt az első?
– Ezt kérdezd inkább magadtól.
– Oh. – nyögöm ki. Egy dolog jut eszembe: a vonzás. – Viszont még mindig ne értem, ez miért lenne olyan nagy baj?
– Gabriel, a Mester utasítására közvetíti csak a híreket. Sajnálatos módon nem sikerült eddig beazonosítanom, de rajta vagyok. Minden esetre még Liam emlékeiben is olyan hatalmas természetfeletti erőt érzékelek, amelynek először is Gabrielre kellett ragadni, azután érkezett csak el Liamhez, hogy meg merem kockáztatni, az a valami nem evilági… vagy nem ez idei.
„… vagy nem ez idei.”
– Az öt kívánságért cserébe, persze, információt várnak el. Csakhogy bebiztosították magukat. Dunbar könnyelműen belemegy a játékba, elmondja azt, amit tud. Azt fogja hinni, hogy ennyivel végzett is, a feladata ennyiben kimerült. Csakhogy ezután Mester és Gabriel előhuzakodhatnak azzal a valamivel, ami jó ideje hiányzik neki, mégsem jön rá, mi lehet az, hiszen nem szúrja ki a szemét. Na, azt már nem fogja tudni elcserélni!
– De mi értelme van ennek?
– Amennyiben Dunbar netalántán megpróbálná átvágni őket. Az öregebb lények jó kártyákkal játszanak. – magyarázza. – Vagy, ellenkező esetben, be sem szállnak.
Pár percig csend telepszik a szobára, egyedül az elromlott neonégők zümmögése zavarja meg a némaságot.
– Te tudod, mit vittek el tőle, nem igaz? – szólalok meg végül összeszűkült szemekkel.
– Szerintem ő is tudja, csak nem akarja beismerni. Még magának sem. Az édesanyját.
Leesik az állam, ahogy elképzelem a jelenetet, mikor Liam megtudja. Sorjában peregnek le lelki szemei előtt képek a kicsi fiúról, ahogy anyja ölelésében találta meg a biztonságot, aludt el este hozzábújva. Holott az asszony arca mindig homályos vagy ki van takarva, szép lehet. Úgy tekintek rá. A fájdalom, amit majd Liam fog érezni, engem is hatalmába kerít, mintha a láthatatlan kötelékünk újonnan aktivizálódott volna.
– Szólnunk kell neki! – fakadok ki. – Miért nem tetted meg eddig?
– A természetfeletti első szabálya: élj túl. Nos, kedves Nala, valószínűleg ezért. Plusz, ki hinne nekem? Hiszen én vagyok Theo Raeken. Ez már önmagában negatív előjel! – horkan fel, nekem pedig igazat kell adnom neki. – Inkább térjünk vissza a tárgyhoz, és kérdezz az injekcióról. Ha pedig nem tudsz, akár neki is kezdhet… igen?
– Csak egy valami. – hangom rekedt, erőtlen. – Mi fog történni?
– Azzal a folyadékkal, amit beléd fecskendezek, pár percre lehetővé válik, hogy azzá válj, amivé akarsz. Ezt te, az alakváltó, ne úgy képzeld el, mint a haszontalanság felsőfokát. A hatása alatt akár klónozni is képes vagy egyes képességeket. Én azt akarom tőled, hogy alakíts ki egy másik embert. Azután, ahogy azt La Iglesiában tetted, vagyis a gondolataid segítségével jelenítsd meg magad előtt az összes szörnyet, akik erejével rendelkezel. Miután ezzel megvagy, összegyűrjük, passzírozzuk a testeddel, ezáltal létrehozva a…
– Kimérák netovábbját. – fejezem be tartózkodva.
– Á. Szóval hallottál róla? – villanyozódik fel.
– Persze, hogy hallottam. A suttogók után a második legveszélyesebbek a hierarchiában, hiszen erejüket egy csúcscsapásban is képesek bevetni. Még ha a magánszféra kikémlelése nem is, ez száz százalékig illegális!
– Ugyan már! – hördül fel. – Mindenki jól jár.
– Te például mivel? – kérdezem gyanakvóan.
– Nem halsz meg. – mutat rá a lényegre. Bár vitatható, mégsem szólok semmit. – Ezen kívül, ha működik, talán magamon is kipróbálom.
– Úgy értetted: biztos? – horkanok fel. – És mi az, ha működik? Én vagyok a kísérleti patkány?! Halálos legalább?
– Nem, túlélhető. – feltűnik, hogy feltételes módban beszél. – Csak roppant kellemetlen. Ami azt illeti, a legutóbbi beszámoló alapján olyan, mintha…
– Inkább nem akarom hallani! – szakítom félbe. – Essünk túl rajta. Ki kell még próbálnom Zadimuson, mennyire hatásos!
– Fogd ezt! – Theo egy tiszta rongydarabod nyom a kezembe, mire értetlenül meredek rá. – Harapj rá. Mert, ami fájdalom most következik, teljesen megőrjít!
Azzal a nyakamba vágja a tű hegyét, teljesen elmélyesztve bőrömben.
Szívem kihagy egy ütemet. Azután testem görcsbe rándul, és kieresztem a hangomat.