Mit teszel, ha kiderül a legjobb barátod szerelmes beléd? Mit teszel, ha a legjobb barátod ugyanaz nemű? Mit teszel, ha megfenyegeti a szerelmedet?
Ledöbbensz? Mérges leszel? Frusztrált?
Vagy valami ennél is furcsább érzés kavalkád kavarog belsőd legmélyén, amelyet nem tudsz leírni? Átérzem.
Arra gondolsz, nem kellett volna ennyire ostobának lenned, ha a barátod világosan kinyilvánította, hogy meleg? Miért nem számoltál azzal, hogy esetleg beléd is szerethet? Jó kérdés. Kiváló.
Azonban egyiket sem tudom megválaszolni, ahogyan azt körülírni, mit érzek pontosan.
Az utóbbi napokban kerülöm Masont, ahogyan csak lehetséges. Az ebédlőben Haydennel elvonulunk egy másik asztalhoz, az osztálytermekben padtársat cserélek mindegy kivel, csak ne kelljen vele ülnöm, az edzéseken direkt elvonulok, úgy öltözöm át. Most az egyszer kerítek nagy feneket barátom másságának. Eddig nem sűrűn izgatott, elfogadtam olyannak, amilyen; elvégre ő is csak ember… De ez… sok nekem.
Abszolút nem viszonyulnék így Mason problémájához, ha nem küldött volna egy véres, halott macskát Haydennek címezve, mellé egy fenyegetést. Más esetben egészen biztosan megpróbálnék valamiféle megoldást találni, megbeszélni vele, pontosan mi sarkalta erre… tolerálni az érzéseit. De az isten szerelmére, nem megy!
Most már értem, miért támadta meg egy lány Masont a korházban…
Egy lány? Mi ez, egy újabb homályos emlék? Megtörtént vagy csak beképzelem? Mindenesetre soha nem tudhatom meg, nincs, ki kérdéseimet megválaszolná. Barátaim állítják, soha nem hallottak róla. Theoék nem hajlandóak hozzám szólni. Mostanában olyannyira összeszokott a négyes fogatuk – ami eleve furcsa, de megint csak süket fülekre találnak kérdéseim. Már az iskola folyosóin is Theo és Isaac mutatják, milyen nagy barátok – mindig együtt látni őket mindenhol. Haydent pedig alapból nem kérdezem meg; úgy érzem, rosszul érinti, ha a lányról hall.
Akkor ez azt jelenti, valóban létezik, ugye?
Valamikor vágyom arra, hogy jobban megismerjem, megtudjam, miért is jelent számomra olyan sokat, máskor úgy érzem, ezzel csak belerondítanék a boldogságomba. Talán jobb tudatlanul élni, ilyen szempontból.
Gondolatmenetemből Hayden szakít ki, aki egy újabb zacskó chipset dob a kukába. Felemeli az asztalról a bögre forró csokit, és egy húzásra megissza. Értetlenül, kissé undorodva figyelem, ahogy ezúttal sósperecet majszol, melyet mogyorókrémmel kent meg.
– Hayden, nem… hmm, egészségtelen ez egy kicsit? – kérdezem arcát tanulmányozva.
– Hogy érted ezt? – sajtkrémet nyom a mutatóujjára, és lenyalja azt.
– Hogy a francba vagy képes ennyi mindent összehalmozni, ráadásul hányás nélkül kibírni? – rázom a fejem, miközben aggódva figyelem az eseményeket.
– Hé! Tinédzser vagyok, egy fejlődő szervezet, jó? – ripakodik rám. Mintha hallucinálnék, vagy csak a szemem trükközne velem, de Hayden tekintetét fátyolosnak látom. – Na, ne hogy már ne ehessem azt, amihez gusztusom van! Amit kívánok. Vagy sajnálod tőlem?
– Nem, dehogy is, csak… nem szoktál ennyi mindent összeenni.
– Akkor most bepótolom ezt a mulasztásomat.
• • •
A hétvégére megbeszélt közös filmezés alkalmából mindent előkészítek, ami a délutánra kellhet. Egyszóval filmek tucatját, és Hayden mostanság elég furcsa étkezési szokásaihoz igazodva szinte kipakoltam minden ehetőt a hűtőszekrényből.
Abban a pillanatban csengetnek, mikor felkapcsolom a DVD lejátszót. Gyorsan az ajtóhoz sietek, és aggódó arckifejezéssel engedem be a lányt, aki eléggé sápadtnak tűnik.
– Minden rendben? – kérdezem azonnal.
– Persze, igen. – suttog. – Csak… – az előszobában elhelyezett kis székre telepszik. –, le tudnád légy szíves venni a cipőmet? Úgy érzem, menten a padlóra hányok, ha le kell hajolnom.
Szó nélkül, összepréselt ajkakkal teszem, amit kér. Kioldozom a fűzőit, lehúzom lábbelijét. Azután óvatosan átkarolom, lassan felhúzom a székről, és a nappaliba vezetem. Letelepszünk, Hayden fejét a mellkasomra fekteti. Azon nyomban elkezdem simogatni dús haját.
– Mhmm. – motyogja. – Máris múlik a rosszullétem.
Halvány mosolyt eresztek meg. Hogy őszinte legyek, már napok óta furcsán viselkedik, de amíg nem önszántából akarja elmondani, nem erőltetem.
– Milyen filmet szeretnél nézni? – kérdezem. – Hoztam horrort, tudom, mennyire szereted, akciófilmet, romantiku…
– Vígjátékot szeretnék. – vágja rá. – Ha nem gond.
„Nekem aztán nem gond, csak az a probléma, hogy eddig a pillanatig ódzkodtál az effajta filmektől!”
– Legyen. – gyorsan beteszem a CD – t a lejátszóba, és a távirányítóval bekapcsolom a tévét. 
Visszafekszem Hayden mellé, aki rögtön hozzám bújik – ez legalább megnyugtat egy kicsit.
Úgy néz ki, a lány megváltoztatta a véleményét a műfajjal szemben, mert minden egyes poénnál érzem válla rázkódását. Egészen addig a pillanatig azt hiszem, nevet, míg nem érzékelem forró könnyeit a pólómra csurogni.
– Jézusom, mi a baj? – tolom el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
– Hát, hogy hogy mi? – bömböl kipirosodott szemekkel. – Jack mindig olyan csúnyán bánik Jillel!
Persze, csak gondolom, hogy ezt mondta, mert a „ek indhiig oan cshúán báik dzsileheel!” – ből nem igazán veszek ki mást.
– Jó! Most legyen elég, Hayden! Napok óta furán viselkedsz. Mi bánt?
Látszólag vívódik saját magával, el mondja – e, vagy megtartja magának. Reszket, a félelmet látni a szemében. De vajon mitől tart? Mi késztetheti ekkora elkeseredésre őt?
Azután, mint aki legyőzte démonjait, vagy legalábbis képes belevágni, amolyan „lesz, ami lesz” – alapon, végre kinyögi:
– Mi nem… Mi nem, Liam…
– Mit nem? – sürgetem.
– Nem védekeztünk. – súgja elhaló hangon, lesütött szemekkel.
– És? – felesleges kérdeznem, ebben a pillanatban leesik a tantusz. De Hayden még alátámasztja sejtésemet.
– Terhes vagyok.