Feszült csendben várakozunk a McCall ház nappalijában; kisebb csoportokra osztódva foglalunk helyet a díványon. A lányok most már tartják a tisztes távolságot az alakváltótól.

Nala sem próbálkozik a közelükbe jutással; Theo - val sutyorognak a helyiség legtávolabbi szegletében. Hangjuk elfojtott, itt - ott megüti azt a szintet, amit mi is hallhatunk. A „szövetség", „áruló", „suttogó", „védelem", „nogitsune" és „halál" szavakat veszem ki a beszédjükből.

Az elme játékát is játszhatnám, de Nala már gondolt erre. Fallal zárja el előlem tudatát.

Scott és Stiles betoppannak. Zavarodott arckifejezésük mindent elárul lelki helyzetükről, amit ráadásul félelem tarkít.

Stiles egyből kiszúrja a tőlünk legtávolabb álló Nalá - t. Szúrós szemmel pásztázza. A lány felé fordul, állja tekintetét, megrándítja vállát, és ezt tátogja: „A szükség nagy úr."

- Valaki beavatna végre, miért kellett idejönnünk? - kérdezi bosszúsan Malia, miután megelégelte a várakozást.

- Nalá - nak mondandója van, nincs igazam, holdkóros? - húzza gonosz mosolyra a szája sarkát Stiles.

- De igen. - szűri fogai közül. - Mi lenne, ha leülnénk egy körbe, és úgy kérdezne mindenki egyet - egyet, amit tudni szeretne...? Mint egy játék. - vonja meg vállát.

- Hát, ez aztán kibaszottul nem játék, ami történőben van! - mordul fel Theo.

- Te csak a hasznot nézed, szóval fogd be, és ülj be a rohadt körbe! - replikázik a lány.

Követjük Nala utasításait, helyet foglalunk a padlón. Theo a bal oldalán, én a jobbon vagyok. A körmömet rágm - rossz szokásom, ha ideges vagyok. Feszengek, ha jól látom, a többiek is. Kira még nem találkozott az alakváltóval, ő volt a legidegesebb. Nem tudja, mire számítson.

„Nyugi, Kira, nem fogod megszokni az érzést. Én még most sem tudom, mire számítsak."

- Mivel senki nem kezdi, majd én. - szól Theo, és ridegen kérdezi, tekintetét mindvégig maga előtt tartva. - Miért bontottad fel a szövetséget?

Mindannyian Nala felé fordulunk, akit látszólag bosszantanak Theo szavai.

- Mondtam már, Raeken, nem bontok fel semmit! - csattan fel. - Egyébként is, azt hiszem, ez nem rájuk tartozik.

- Azt mondtad kérdezzek. Én ezt akartam tudni.

- Seggfej vagy!

- Mégis vonzódsz ehhez a seggfejhez!

- Őszintén? Legszívesebben ágyékon rúgnálak!

Stiles felteszi a kezét, mint az iskolában, ha engedélyt kér a diák a megszólalásra.

- Igen... Stilinski? - szólítja fel Nala.

- Milyen képességekkel rendelkezel?

- Kezdetben volt egy képességem, és szereztem mellé hármat. - próbálja terelni a témát.

- Sorold fel mind a négyet! - Stiles nem tágít.

- Banshee, vércoyote, vérfarkas és... khm... nogitsune. - nyögi halkan.

Kínos csendet említettem volna az imént? Az semmi volt ehhez képest. Elképedve/ szájtátva bámulunk az előttünk ülő aprócska lányra - akiről kiderül: a legveszedelmesebb lények egyike. „A poklok legveszedelmesebb démonja!" - találó.

Végig nézek a többieken: Scott összeráncolt homlokkal gondolkodik, érzelem nem tükröződik arcán. Stiles mereven bámul Nalá - ra, akinek képessége majdnem tönkretette az életét. Nézi, de nem mozdul. A lányt megismerte, megkedvelte; a lényt ismeri, gyűlöli, megveti, irtózik tőle. Kira az övét szorongatja, felkészült a kardja bármikor történő előrántására. Lydia összepréselt ajkakkal mered a semmibe - koncentrál. Talán most próbálkozik Nala falának lerombolásával? Malia halkan morog, arcán undor tükröződik. Derek és Theo... ők meg sem lepődnek. Hát, persze. A szövetséges - talán szerető is - mindvégig birtokában volt ennek az információnak, ezért mustrálta Hayden - t. Találkozni szeretett volna Nalá - val, azonban a lány megelőzte; mielőtt Theo kaphatta volna el, Nala sétált bele a csapdájába. Derek, aki az első pillanattól gyűlölte, most nem szól/ csinál vele semmit. Mintha beletörődött volna, ám ez őt is bosszantja.

És én? Nem vagyok dühös, amiért nem mondta el, nem is félek tőle. Sokkal inkább értelmet nyert minden, ami furcsaság a felbukkanása óta velem történt.

- Suttogó vagy alakváltó vagy? Ezt jó lenne tisztázni. - Derek hangja ránt vissza mindannyiunkat a valóságba.

- Alakváltó. - halványan elmosolyodik. - Sokan keverik a kettőt. Már akik ismernek minket egyáltalán. Én a megszámolhatatlan alakváltók egyike vagyok, aki érintéssel képes lemásolni egy másik természetfeletti lény képességeit. A suttogók... ők szörnyek. Nem tudom, miért hasonlítanak minket mindig egymáshoz. Ők a természetes ellenségeink. Azt tudni kell, hogy egy alakváltó bizonyos szempontból halhatatlan...

- Ezt hogy érted? - szakítja félbe Derek.

- Szívós lények vagyunk, alkalmazkodó képesek; még a legnehezebb viszonyok között is képesek vagyunk életben maradni. Viszont ha suttogóval találjuk szemben magunkat, és harcra kerül sor - mert mindig ez a vége -, meghalunk. És ezt most nem úgy értem, mint természetes tényt, amit el kell fogadni, és változtatni nem lehet rajta... annyit jelent: eddig a fajtám nem kerekedett ki győztesen a küzdelemből. - elhalkul. - Ahogy én sem...

- Milyen egy suttogó? - kérdezi Derek. - Mit kell tudni róla?

Nala sóhajt, majd ismét belefog.

- Mivel már van tapasztalatom, az alapján mesélek, és nem a történetekből. - mondja. Körbenéz rajtunk, megvárja, míg mindannyiunk biccent, beleegyezését kifejezve, csak azután folytatja. - Körülbelül két - három méter magasak. Erős test, nagy izmok, éles fogak, halálos karmok. Öten vannak, közülük a vezér a legveszélyesebb... a legnagyobb. Mindnek különböző képességei vannak: ott van a vérfarkas suttogó - ha hiszitek, ha nem, ő a leggyengébb. A wendigo, a kanima, darach - a sötét druida, aki egykoron szűz volt, de a Nemeton által felruházott hatalom a fejébe szállt... És a vezér, az alakváltó. Egy az egyben ugyanolyan lény, mint én - csak ő szörnyeteggé vált, míg én emberi valómban, igaz, néha mocskos módszerekkel próbálom megmenteni az emberiséget.

- Hányféle alakváltó létezik? - most Scott az, aki kérdez.

Nala beletúr dús hajába, és érdesen felnevet.

- A bőrjárókkal már találkoztatok... Megszámolhatatlan. Rajtam kívül, aki erőt lop, van, aki arcot, aki tudást... A víziek - őket általában összetévesztik a nimfákkal. - Nala lemondón megrázza a fejét. - Sajnálom, erre nem tudok megfelelő választ adni.

- Értem... - suttogja Scott.

- Mikor meghaltál, ki végzett veled? - szakítja félbe őt Lydia. - Valamint hogyan lehetséges az egyáltalán, hogy a gazdatest épen maradt?

- A vezér karmai által szenvedtem halálom. Hát, nem vicces? Alakváltó volt életem, alakváltó a halálom. Jókat nevettem rajta, elhiheted. Legalább egy valami szórakoztatott a koporsóban...

„Istenem, hagyd abba!" A hangjából kicsendülő fájdalom... nem szeretném, hogy kínlódjon. Nem is számít, hogy csúnyán átvert, most már csak azt akarom, hogy szabaduljon ettől a szorongató érzéstől. Nem haragszom - minden egyes szóval még jobban szeretem.

„Hülye vagy, Dunbar, az a te bajod!"

- Ez a másik. - folytatja Nala. - Az 1950' - es években végzett velem, nem értem, mi történt. Olvastam... olvastunk Theo - val könyveket, ami azt írta: egy alakváltó csak egyszer születik, majd halála után eldobja testét, és lelke egy másik, már halott testbe költözik; onnan várja a következő hívást.

- Te elhiszed ezt? - Lydia felvonja egyik szemöldökét.

- Nem. Nem teljesen. De valamivel mégis magyarázni kell azt, hogy én személy szerint '50 - ben meghaltam, ez a test meg 2013 - ban, nem gondolod?

- Nem lehetsz benne biztos. Mi van, ha rosszul emlékezel a dátumra? - veti fel.

- Melyikre? - kérdez vissza Nala magas hangon.

- De... akkor mennyi idős vagy? - ez már Kira.

- Ha az első teóriának akarsz hinni, akkor több ezer. Ha a másodiknak, tizenhat. - vonja meg a vállát.

- Nem emlékszel, milyen könyvet olvastunk, Nala? - fordul a lányhoz Theo. - Azt írta, a nogitsune első felbukkanása az 1300' - as évekre tehető. Akkor hogyan élhetnél már évezredek óta?

- Valóban ezt írta. - biccent. - Azt azonban kifelejtették, hogy időszámításunk előtt vagy után történt megformálódása.

- Jól van, elég! - pattan fel Malia. - Ez mind szép és jó, hogy beavat minket a dolgaiba. De a legfontosabbat nem kérdeztétek: mit szándékozol tenni a suttogó ellen?

- Folytatom, amit már oly régóta az őseim is csináltak. Megpróbálom őket legyőzni. - válaszolja. - most azonban felmerül: nekik miért nem sikerült? Mert egyedül voltak. Miért voltak egyedül? Mert hátba támadták őket, kegyelemért sírva a suttogókhoz. Elég okulni a nagymamám helyzetéből.

- Miért mondod el mindezt? - kérdezem. Most először intézem neki szavaimat.

- Talán tanulnom kellett volna a múltból; én mégis a segítségeteket kérem a legyőzésükhöz. Közelednek Beacon Hills - be. Sydney holtteste, főleg a mellkasába karmolt véres jel volt az első. Ezen kívül még négy lesz. Az utolsó megjelenése után, amit az alakváló ejt, a rá következő napon megjelennek. Pusztítani, gyilkolni fognak; mi csak annyit tehetünk, hogy az útjukba állunk. Jóllehet, a túlélés nem garantált. Sőt, eddig lehetetlenként hat.

- Miért akarsz nekünk segíteni?

- Két oka is van, eldöntheted, melyiket hallod szívesebben. Egy: ezt kell tennem, az elődeim is ezt tették. Ez a dolgom. Kettő: Beacon Hills nem érdemel ilyen halált. - mély levegő vesz, majd hozzáteszi. - Ráadásul titeket is megkedveltelek... annak ellenére, hogy megvettek. Nem fogom hagyni, hogy bárki is meghaljon miattam!

• • •

Késő este van, Stiles mégis most ézi leginkább elemében magát. Haditervet gyárt a suttogók ellen. A telefirkált lapok szanaszét hevernek a nappali padlóján, majd mikor szóvá tesszük neki, hogy nem lehet megmozdulni, átviszi cókmókját a konyhába, és most az ebédlő asztalt lepi be terveivel.

Időközben Scott, Lydia és Malia is beállnak a rajzolgatásba. Kira törökülésben foglal helyet a díványon, és mítoszokat olvas az alakváltó - szörnyekről. Derek pár perccel ezelőtt lép le.

Nala és Theo megint egymás mellett ülnek, ami kezd bosszantani kicsit. Beszélni szeretnék a lánnyal, kibékülni... de mégis hogyan, ha Raeken állandóan ott van mellette?

Úgy döntök, szüneteltetem agymenetemet, levágom magam Kira mellé, felkapok egy vaskos kötetet, és azzal ütöm el az időt.

Szemeim a leragadás szélén állnak, mikor Theo feláll, Nalá - hoz hajol, és valamit a fülébe súg. A lány bólint. Ismét látom a kiméra állkapcsát mozogni, ami azt jelenti, hogy beszél; majd belepuszil Nala nyakába, erre ő felkuncog. Összecsapom a könyvet mérgemben, a borítóját szorongatom. Theo rám emeli tekintetét, és diadalittasan elmosolyodik. Az ajtó felé veszi az irányt; köszönés nélkül távozik.

Mély lélegzetet veszek. Ráeszmélek: soha nem lesz elég bátorságom ahhoz, hogy megszólítsam őt, valamint nincs tökéletes időzítés - mert az csak badarság -, most kell megragadnom a lehetőséget. Odasétálok elé, majd megállok a dívány előtt. Rám emeli tekintetét; kérdőn néz.

- Beszélnünk kellene. - mondom.

- Igen, azt hiszem, igazad van. - bólint sóhajtva.

Feláll, és követ ki a házból. Az erdő felé veszem az irányt. Hátrapillantok vállam felett, Nala még mindig a nyomomban van. A fák sűrűjében próbálok tájékozódni, a vaksötétben. Farkas szemeim felvillannak - így már jobban látok. Egészen a szirtig vezetem őt, egyenletes szuszogását, és lépéseinek zaját mindvégig hallom magam mögül.

Mikor a szirthez érünk, leülök a legnagyobb sziklára, lábamat lógatom róla. Imádom ezt a helyet. Még Scott mutatta meg nekem, azóta ide járok akár gondolkodni, akár ha egyedüllétre van szükségem. Beacon Hills nem nagy város, csak egy pontocska a térképen, mégis hosszú település. A szirtről az egészet belátni; így éjszaka még gyönyörűbb a kilátás; a sok lámpa, amely fényével bevilágítja a sötétséget - megbabonáz.

Nala felül mellém a sziklára. Idegességében ajkait harapdálja. Izzadt tenyerét nadrágjába törli.

- Miről... miről szerettél volna velem beszélni? - kérdezi gyöngéden.

Ránézek; szívem vadul dörömböl mellkasomban. Istenem, de gyönyörű! A füle mögé tűrök egy kósza hajtincset.

Lehajtja a fejét, és elmosolyodik.

- Csak kérdezni szerettem volna valamit. - súgom. - Miért hagytál ott azon az éjjelen?

Mosolya eltűnik, komor arckifejezést ölt magára.

„Ez az, Dunbar, csak így tovább!"

- Megijedtem. - az előttünk elterülő város villódzó fényeit pásztázza.

- Mégis mitől? - kérdezem halvány, hitetlen mosollyal.

- Tőled. - ahogy kimondja ezt az egy szavat, szívem kihagy egy ütemet. Szemöldököm felszalad, kérdőn nézek rá. Megfordul a sziklán, most már nem Beacon Hills utcáival találja szemben magát, hanem velem. - Aludtál... én... én nem tudtam. Fogalmam sincs, mi vitt rá, de az oldalamra fordultam, hogy lássam az arcodat. Azután bepánikoltam. Megmozgattál bennem valamit. - alig hallom hangját. - Máshogy kezdtem rád nézni... muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet.

Pislogás nélkül meredek rá. Ezt most tényleg kimondta, vagy képzelem az egészet? Könnyektől csillogó arccal nézte ajkamat.

- Ha most megcsókollak, az valódi lesz? Vagy megint úgy kell majd felébrednem, hogy nem történt semmi?

Felnevet. Ekkor csordul ki az első könnycsepp, ami végigfut arcán. Először letörlöm ujjammal, azután közeledek hozzá. Ő is ugyanígy tesz. Ajkaink középben találkoznak. Csókunk eleinte visszafogott, ízleljük a másikat, azután vad ritmust követve gyorsítunk. Nem akarom elengedni - hajába markolok. Szenvedélyesen felnyög, és közelebb húzódik hozzám. Karjait nyakam köré fonja, én derekát simogatom. A pólója szegéjével játszom, majd mikor megelégelem, a bőrét cirógatom.

Elhajolunk egymástól levegő után kapkodva. Nalá - ra nézek - ajka duzzadt. Felnevetek. Játékosan megbök, majd hozzám bújik. Átkarolom, és szorosan karjaimba zárom.

- Liam.

- Hmm? - homlokát mellkasomnak dönti, államat fején pihentetem.

- Nincs hol aludnom. - mondja a felsőmbe.

- Megoldjuk. - belepuszilok hajába. - Egyébként van egy olyan érzésem, hogy nem sokat fogsz aludni ma éjjel!

- Nem lenne kifogásom ellene! - felnéz rám. Lehajolok az ajkaira, és megcsókolom.

Ezzel az édes érzéssel nem lehet betelni.