Mi visz rá egy embert arra, hogy ezt tegye? A legaljasabb módszer! Egész életemben visszautasítottam a hazugságot, és így, hogy én is áldozatául estem... Miért művelte ezt velem? Mi késztette rá? Ennyire nagy a szabadulási vágya? Fojtogató lenne a törődésem, amivel csak őt próbálom megvédeni?

Nala.

Miért okoztál ekkora fájdalmat nekem?

Az ágyamban fekszem, a plafont bámulom.

Hihetetlen belegondolni, de ma éjjel Nalá - val együtt aludtunk el itt. Olyan sok minden történt egy éjszaka alatt. Tönkre ment, darabokra hullott a világom. Nem kellett hozzá több, csak egy perc. Mégis a fájdalom, a kín megmaradt... szűnni nem akar.

Egészen biztos vagyok abban, hogy Nala ma éjjel Theo - val találkozott; csak azt nem tudom: miért. Remélem az alakváltó nem olyan ostoba, hogy bedől Raeken szavainak. Vigyázzon magára, mert én levettem róla a kezemet.

Nem tudom, mit tegyek. Sírnék; de az összes könnyem elfogyott. Innék, hogy pótoljam a folyadékveszteségem, de nem akarom.

Végül mégis megtalál az álom, ölelő karjaiba zár. Vigasztal. Hálás vagyok - nem Nalá - val álmodom.

• • •

- Hú, ez... ez durva! - keresi a szavakat Mason, miután elmondom neki a tegnapi nap történéseit. - Tényleg ezt tette?

- Mit gondolsz, magamtól találtam ki? - mordulok rá.

Az ágyamon ül, vár rám, míg a fürdőben vagyok. Ahogy szembesülök a tükörképemmel, elfog a gyönyör érzése: a szemem sötét karikás, bedagadt, a hajam többszöri beállítás után is katasztrofálisan néz ki, orrom és orcám piros... Kell ennél több, hogy magabiztosan érezzem magam?

- Oké, bocs. Ne húzd fel magad, nem úgy értettem!

- Akkor mégis hogyan? - végzek a fürdőben. A szobámban behányom cuccaimat a táskámba, és magamhoz veszeem a lacrosse ütőmet. - Hogyan lehet ezt másképp értelmezni, hmm?

„Liam, állj már le, egy méreg vagy! Nem Mason hibája..."

Megrázom a fejem. Mondandómnál kedvesebb hangnem megütésével fáradozom.

- Hogy vagytok Corey - vel? Hogy telt az éjszaka? - amint kimondom, lesütöm szemem, állkapcsom erősen összeszorítom. - Ami csak a fejemben játszódott le egész idő alatt...

Mason vállon csap. Amolyan baráti gesztusnak szánja, azonban ettől sem érzem magam jobban. Még szarabb az egész, tudván: most már a legjobb barátom sem tud felvidítani.

„Mit tettél velem, Nala?"

Eszembe jut, mikor így neveztem. Csak kicsúszott a számon az egyik állat neve a mesében. Azzal indokoltam: „... így hívják a gonosz oroszlánlányt, aki végül átáll a jó oldalra." Persze, megjavulna? Meg a jó fészkes fene!

Mason egész úton próbálja elterelni a gondolataimat, azzal, hogy egyfolytában beszél hozzám. Most az egyszer hálát adok, amiért születésnapjára kocsit kapott szüleitől, így rövidebb ideig kell hallgatnom az idegesítő szövegét.

„Jesszus, Dunbar, mi bajod van? Nem ártott neked semmit!"

Csak arra kell figyelnem, hogy időközönként beszúrjak egy „Tényleg?" - et vagy „Aha" - t. Fel sem tűnik neki, mennyire másutt járnak a gondolataim. Szeretbék figyelni, érdekel, amit mond, az agyam mégis képtelen feldolgozni az információt.

Mason leparkol az iskola előtt. Én már azelőtt kilövellek, hogy leállítaná a motort. Rohanok be az épületbe, minél hamarabb egyedül szeretnék lenni.

A mai napon úgysem lesznek megtartva az óráim - legalábbis én nem leszek bent rajtuk. Az Edző kikért minket; állítása szerint gyakorolnunk kell a közelgő meccsre.

A folyosón elhaladok az ügyintéző pultja mellett, mikor meghallok egy ismerős mély hangot. A hátát látom, azt, ahogy feszül a bőrkabát izmos hátán. Átkarolja a mellette álló lány vállát, és ezt mondja:

- Szeretném beíratni a... az unokahúgomat az Önök intézményébe.

Megrázom a fejem. El kell innen tűnnöm mihamarabb! Lehetőleg azelőtt, hogy megfordulnak. Ha Nala magyarázkodni kezdene, vagy akár csak odajönne hozzám, egészen biztos: nem tudnám magam tartani.

Futni kezdek; csak akkor állok meg, mikor az alagsorban vagyok. Egyenesen sétálok a fiúöltözőig, mikor meghallom.

- Komolyan gondolod mindazt, amit az előbb mondtál? - Hayden hangja az. Nem nehéz kitalálni, ki lehet a beszélgető partnere. Hangja bizalmaskodó.

- Szerinted viccelek? - Theo gunyorosan felnevet. - Nem kötelességem beavatni téged a dolgaimba! Ha mégis ezt képzeled, el vagy tévedve, cica!

- Azt hittem társak vagyunk. Hogy ketten vagyunk benne az egészben.

- Persze. - érdesen felnevet. - Azt még nem jutott eszedbe, hogy csak kihasznállak? Csak éjszakára kellettél, nehogy unatkozzak. Bocs, de ez van.

Lépteket hallok; felém közelednek. Theo halad el mellettem, úgy tesz, mintha észre sem venne. Egy halk mordulást mégis hallok részéről.

Ráfordulok a folyosóra azzal a reménnyel, hogy most már végre eljutok az öltözőig, de a síró Hayden - nel találom szemben magam. Hátát a falnak veti, biztos támaszt keresett. Lacrosse ütőmet a földre fektetem, leguggolok a lány elé.

- Sajnálom, Liam. - szipogja. - Megértem, ha még mindig nem akarsz velem szóba állni, de most már legalább tudom, miért viselkedtél így.

Azért jöttem ide hozzá, hogy megvigasztaljam. De ahogy kimondja ezeket a szavakat, és emlékeztet a megcsalásra... még jobban kiéleződik az összes bánatom. Falat húzok magam köré, arcom kifejezéstelenné válik.

- Nem. - felállok. - Fogalmad sincs róla. - megrázom a fejem. - Amit én érzek, még mindig ezerszer rosszabb.

Megfordulok, besétálok az öltözőbe, és kulcsra zárom magam mögött az ajtót. Leülök a földre, hátammal a szekrényeket támasztom. Párszor beleverem fejemet a fém felületbe.

Egy kérdés kavarog bennem körbe és körbe; ezúttal el is küldöm neki a láthatatlan köteléken keresztül, ami elménket összeköti:

„Mi visz rá egy embert arra, hogy ezt tegye, Nala?"