- Gyerünk már Liam! – kiáltja Lydia félelemmel szemében. – Menj már utánuk!
- Mi? – kerekedik el a szemem. Mindkettőjüket ismerem – egyiket jól, másikat kevésbé -, így én is tudom, mire számíthatunk, ha összeverekednek. Mégis földbegyökerezett lábakkal állok a vöröske előtt. – Én?
- Még szép! Indulj már! – sürget.
A fejemet rázom – nem ellenkezésképpen; nem értem, mért érdekli őt ennyire a végkifejlet.
Persze, én is aggódok Nalá – ért, de van olyan erős, mit Theo. Sőt, erősebb… Bár kötve hiszem, a banshee érte aggódna.
- Szedd a lábad! – mondja fogcsikorgatva.
Hirtelen lábai megbicsaklanak, a föld felé zuhan. Barátnője utánanyúl, sikerül megtartani a súlyt. Az újból talpra állt Lydia a halántékát dörzsöli, kifejezéstelen tekintettel mered a semmibe. Ijesztő a látvány. Szája résnyire nyitva, szeme üveges, amivel most körbe pásztázza a terem minden egyes szegletét. Könnyek csorognak arcáról.
- Menj… – súgja.
Lydia látványa… ahogy ilyen gyengén és összetörten mutatkozik előttem, tettvágyra sarkall. Nem tudom, mióta, egyáltalán miért érzem ezt, de egy falkába tartozunk, egy csapat vagyunk – a dolgunk, hogy megmentsük a másikat.
- Ha megtaláljuk Scottékat, utánatok küldjük őket. – mondja Kira Lydiá – t támasztva.
Monoton bólintok, pólóm szegéjével letörlöm az orromból szivárgó csöppnyi vért, és az ablakhoz futok. Kapkodva kinyitom; először az egyik, majd a másik lábamat lógatom ki. Ellököm magam, és leugrok.
Futni kezdek – nincs nehéz dolgom, a ruhafoszlányokat kell követnem. Tekintetem mindvégig lefelé szegezem, nehogy elveszítsem a nyomot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a lábam alatt a talaj zöld fűből barna avarrá változik, telis – tele elszáradt, málló falevelekkel.
Beérek az erdőbe. A fenyvesek között a szakadt ruhadarabok eltűnnek. Nem tudok mi alapján tájékozódni. Körbe fordulok egyszer, kétszer… majd még egyszer; de a fák, a növényzet ugyanolyannak hat. Fogalmam nincs merről jöttem, és hová tartok.
Kezdek bepánikolni. Annyiszor múlott már azon emberélet, hogyan időzítünk. Pár másodperc a boldogság… ennyi választ el minket az élettől, és lök a halálba.
Szaggatottan kifújom a levegőt, majd ismét megtöltöm tüdőmet, ezúttal friss változatával. Füleltem, merről szűrődnek ide szokatlan hangokat, de nem hallok semmit. Csak egy pacsirta rendületlen éneke zengi be a fenyvest csicsergésével. (Ami más körülmények között tényleg szép, de most azt kívánom, bárcsak a torkán akadna a fütty!)
- Fogd már be, te kurva madár! – kiáltok rá.
Mint aki hallgat szavamra, abbahagyja az éneklést. És én meghallom azt a szokatlan hangot, ami alapján tájékozódni szándékozódom.
Morgás. De nem olyan, mint Maliá – é, mint mikor Nala elmondott nekünk mindent. Nem! Ez állatmorgás… Vadállat hangja, amint felkészül a küzdelemre. Pontosabban: vadállatoké…
Gondolkodás nélkül vetem bele magam a fák sűrűjébe, Nalá – ék felé véve az irányt. Átugrok egy tönköt, leviszek egy gallyat.
Egy elhagyatott ösvényre érek, ahol két farkas küzd egymással. Az egyik állat szőre éjfekete, csak a világos kék szemei ütnek el lelke színétől. Ellenfele piszkos fehér bundával harcol, melyben néhol felbukkannak vörös foltok. Ahogy rám emeli tekintetét, meglátom szeme színét – méregzöld.
- Nala. – súgom.
Engem néz; felém jönne. Csakhogy Theo ráugrik, a földre löki, és megharapja. A nyakába, ahol az erei vannak. Nala felvonít. Rángatózik a farkas teste, próbál kikerülni Raeken alól, de az még nagyobb erőkifejtéssel tartja őt. Ránehezedik súlyával, ezzel is lehetetleníteni a kiszabadulását.
Nala segítségére sietek; mikor Theo nem figyel, lerángatom a farkast Nalár – ról. A fekete nekem ugrana, legszívesebben szétcincálna, tudom, de a piszkos fehér útját állja. Fogait mutatja morgás közben.
Theo változik vissza először. Megadja magát. Nala követi példáját; nyakát masszírozva áll fel. Mindkettőjükről szakadt, szétkarmolt vörös ruha lóg.
- Te ostoba állat, kiharaptál belőlem egy darabot! – mondja szemrehányóan. Nincs benne düh, semmi megbánás, amiért nem végzett a kimérával. Perverz vigyor jelenik meg arcán. – Beteg vagy, Raeken! – felvihog.
- Nem sajnáltathatod magad. – biccent elismerőn. – Jó vagy! – mondja, és harapásnyomokkal teli kezét mutatja, majd a szétkarmolt arcára bök.
„Ez nem normális!” – rázom a fejem. Az előbb még attól tartottam, vérre menő küzdelem van kibontakozóban, és meg akartam menteni Nalá – t. Úgy vettem ki, tényleg harcolnak. Haragszanak a másikra. Erre egyszerűen vállat rándítanak, és azon röhögnek, ki intézte el jobban a másikat?! Ezért küldött ide Lydia?
Theo széttárja karjai, az alakváltó lány belebújik ölelésébe. Erősen szorítják magukhoz a másikat, amitől elfog a féltékenység. Az érzést még inkább növeli a tudat; egy: Theo szereti Nalá – t, kettő: azért is öleli, hogy jelenetet rendezzek, aztán ő legyen az „én nem csináltam semmit, ő esett nekem, engem szeress!” játszmája saját győztese. Csakhogy nem vagyok hajlandó beállni a szánalmas játékaiba. Nala az enyém, bármit is csináljon. Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem. Nem ismer eléggé; megküzdök azért, amit akarok!
Nala bontakozik ki először az ölelésből, majd idejön hozzám, és a vállam alá bújik. Átkarolom a lányt, és a hajába puszilok.
- Fáj még az orrod? – kérdezi lágyan.
Nevetve a fejemet rázom.
- Jól vagyok. De azért el kell ismernem, jó nagyot ütsz!
- Derekkel megbeszéltük, hogy edzeni fog engem. – magyarázza. – Hogy legyőzzem a suttogókat.
- Azt hiszem, nekem is neki kellene állnom a gyakorlásnak. – játékosan meglököm a csípőjét, miközben visszafelé megyünk. Theo mögöttünk baktat a faleveleket rugdosva. (Egyébként biztos vagyok benne, csak azért, mert stírölni akarja Nala fenekét.) – Nem járja, hogy a barátnőm erősebb legyen, mint én! – mondom nevetve.
Azután – mikor eljutott, mit mondtam – lehervad a mosoly arcomról.
- Igen? A barátnőd? – kérdi szívatva.
- Miért, nem vagy az? – szállok be a játékba.
- Nem tudom. Szeretnéd, hogy az legyek?
- Szeretnéd, hogy annak hívjalak?
- Hát, ha együtt lennénk, és letagadnál, tuti dobnálak! – mondja elgondolkodva, a vállát vonogatva.
- Akkor jó… Nem járunk, vagyis nem tagadhatlak le. És te nem szakíthatsz velem.
Hirtelen megtorpan, és a szemembe néz.
- És mi van, ha azt mondom, a barátnőd szeretnék lenni? – kérdezi közelebb hajolva.
- Akkor nem kellett volna eljátszanunk ezt az egészet! – mondom, de alig van időm befejezni a mondatot. Ráveti magát ajkaimra, és szenvedélyesen csókol. Mosolyogva húzódik el.
- Tudom. – bólint. – Csak kíváncsi voltam, mire vagy hajlandó értem.
Közelebb rántom, amire nem számít. Sikoltva dől neki mellkasomnak, mikor magamhoz szorítom.
- Bármire. – súgom a fülébe, és ismét puszit nyomok barna hajába.
Elhúzódik; az ölelésből kibontakozik ugyan, viszont engesztelésképpen összekulcsolja ujjainkat.
Jó öt perce bolyongunk az erdőben, mikor Theo megszólal:
- Ti is halljátok ezt?
Megvetően fújtatok, mert biztos vagyok benne, így próbál megint a figyelem középpontjába furakodni, de Nala lepisszeg.
A zaj, amiről azt hittem, csak Raeken emlékezetének szüleménye, most az én fülemet is megüti.
- Sírás. – mondom, ahogy felfigyelek az egyenletes hüppögésre.
Összenézünk. Merem állítani, életemben először értek egyet Theo – val, ahogy az iskolához vezető ösvény felé biccent. Mindketten elindulnánk, csakhogy Nala a másik irányba húzza kezem. Kérdőn nézek rá.
- Ti menjetek, ha akartok! – mondja. – Én megkeresem.
Hogy miért keresi mindig a legveszélyesebb helyeket? Fogalmam sincs, de én is szeretném megtudni.
Mit tehetnénk mást, követjük őt. Az érzés, hogy féltjük Nalá – t összehoz minket valamelyes – annyira biztosan, hogy ne próbáljuk meg egymást megfojtani a közelében. Mi vagyunk a védelem, most nem eshetünk a másik torkának.
A szipogás hangja egyre csak erősödik, ahogy haladunk előre. Megkerülünk egy hatalmas vastagságú fát, aminek a másik oldalán kiábrándító látvány fogad.
„Ettől féltünk ennyire?”
Az avarban egy kisfiú ül szemét törölgetve, hátát az egyenetlen törzsnek vetve. Fekete – fehér csíkos rövid ujjút visel, sötétkék rövidnadrággal – amit furcsállok is, tekintve, hogy ősz van –, de így legalább látni lehetett lehorzsolt térdét.
- Mi a baj, kisfiú? – kérdezi gyengéden Nala, és letérdel elé. – Fáj a lábad?
Csak megrázza a fejét, de a sírást továbbra sem hagyja abba. Egyre jobban folynak könnyei.
- Tudunk valahogy segíteni, hogy jobb legyen? – vonja fel szemöldökét. 
A fiú bólint. Nem lehet több hét – nyolc évesnél – azon gondolkozom, ilyen fiatalon miért sírhat ennyire.
- Mi a neved? – kérdi Nala, kezét a fiú vállára teszi.
- Ro… Ronald. – szipogja vékony hangon. – De anyu csak Ronny – nak hív.
- Miért sírsz, Ronny, mondd el! – Nala kicsit felbátorodik. Sikerül szóra bírnia a zokogó kisfiút, és ezt sikernek könyveli el.
Teszek egy lépést előre, velem párhuzamosan Theo hátrál. Kérdőn – mégis vigyázva, nehogy a kisfiú észrevegye – ránézek. A fejét rázza alig láthatóan; száját rágja belülről.
- Éhes vagyok. – szól Ronald.
- Ezért sírsz? – Nala hiszékenyen felnevet. Még mindig nem értem, mire figyelmeztetett a kiméra, de közelebb lépek barátnőmhöz.
- Ühüm. – lehajtja a fejét. Az előbb még ártatlan tekintettel érzelmeinket manipuláló kisfiú eltűnik; mikor Ronald felnéz arckifejezése sátáni. – És mert nem tudom eldönteni – néz hol Nalá – ra, hol rám. –, melyikőtöket egyem meg először!
A lány összezavarodva néz az előtte ülő kisfiúra. Hitetlenkedik. Mindaddig, amíg Ronald el nem kezdi az átváltozást. Szemeiből eltűnnek a pupillák, csak a természetellenes fehérség marad helyükön. Mégis, ami hátborzongatónak hat, az a háromsoros fogsora, ami éles metszőfogakból áll össze.
- Wendigo. – nem vagyok benne biztos, de mintha az én számat hagyná el ez a szó.
- Éhes vagyok! – pattan fel üvöltve.
- Ronny, figyelj, segítü... – kezdi Nala.
A szörnyszülött kisgyerek eltaszítja magától Nala védelmező karjait, és a lányt öt méternyire, a legközelebbi fához hajítja. Hangos nyekkenést hallok, mikor háta a kéreghez csapódik, azután lecsúszik onnan.
Nem vagyunk felkészülve következő támadására. Theo – ra veti magát, őt azonban nem dobja el. Ráugrim, a földhöz szegezi, és halálos fogaival bőre húsát ízlelgeti. A kiméra üvölt fájdalmában, vonaglik, de szabadulni nem tud. Az irányító központja leblokkol a pokoli kín első hullámai megéreztével, és ha én nem sietek segítségére, egészen biztos: a wendigo végezne vele.
Lerántom a dögöt a földre, a hátára zuhan. Kihasználom ezt a kis előnyt: a bordáit rugdalom. Meg sem érzi; elkapja a lábamat, és egy határozott mozdulattal száznyolcvan fokot csavar rajta. Ordítok, ahogy csak torkomon kifért. Minden egyes sejtem lángol, bőgni van kedvem… de tudom, ha nem rakom helyére eltörött bokámat, gyorsan összeforr, azután megint erre a sorsra jutna, ezúttal orvosok keze alatt, hogy működőképessé tegyék.
A wendigo Nalá – ná. Homályos a tekintetem, szédülök is, ezért nem látom, mit csinál vele ez a rohadék. A száradt levelek közt próbálok közelebb mászni a síró lányhoz, mikor Theo megragadja a törött lábamat. A fájdalomtól felkiáltok – körmei pont a sérült csontom felett mélyednek húsomba.
- Mit… mit csinálsz? – kérdezem kiszáradt torokkal, kétségbeesve. Úgy érzem egyszerre árul el, és támasztja alá eddigi gondolataimat vele kapcsolatban.
„Tényleg azt hittem, segíteni fog?”
Ahelyett, hogy elfutna, vagy végezne velem, visszafordítja bokámat. Eleinte pokolian fáj; mégis megerőltetem, és ráhelyezem testsúlyomat.
- Ebből elég volt, te kis pöcs! – kiáltja Nala.
Felé kapom a fejem, pont mikor megragadja a szörnyeteg csuklóját, de az fordít a helyzeten, és barátnőm karját kicsavarja a helyéből.
Nala könnyezik, sír a fájdalomtól… a válla kiugrott, talán rosszabb, mégis vergődik a wendigo karmai között, a kiszabadulással próbálkozik.
Theo – val egyszerre támadunk; ő kirántja Nalá – t a szorításból, én a szörny testét borítom be karmolás nyomokkal. Ellök magától, erősebben, mint gondoltam.
A következő, amit érzek egy rohadt nagy koppanás, majd reccsenést hallok. Csont tört… csakhogy most a fejemben. Éreztem a meleg folyadékot lefolyni a tarkómon.
Az ég tényleg ilyen világos volt az előbb is? Nem emlékszem. Hol vagyok egyáltalán? Mit keresek itt? Miért jöttem ide? Nem kellett volna… De ha itt vagyok, akkor valami fontos tart itt, nem? Még mindig életben vagyok, nem haltam meg. Mi gátol benne?
Nala.
Nagy nehezen kinyitom a szemem. A következő kép, amit látok, hogy Nala elszívja Ronald képességét. Átváltozik. Majd kicsavarja a wendigo nyakát, és a fejét letépi.
Vértől szutykos kézzel hozzám rohan, és én csak arra gondolok: milyen koszos lesz akkor a keze, ha hozzám ér.
- Szép volt. – mondom erőtlenül mosolyogva.
- Nem! – szegezi felém a mutatóujját. – Ne mondj semmi szépet, mert nem fogsz meghalni! Értetted, Liam Dunbar? – majd hátrafordul Theo – hoz. – Hívj, már segítséget, bassza meg!
- Be van szakadva a feje, nem tudom, látod – e? – mutat rám flegmán, a vállát dörzsölgeti.
- Leszarom! – kiáltja hisztérikusan.
Nyitom a számat szólásra, mikor egy harmadik hang üti meg a fülemet, picit távolabbról.
- Nala! – kiáltja az alfám. Kira valóban hívta őket, és most itt vannak. Scott és Stiles.
Elmosolyodom. Nala az ujjaim közé fűzi ujjait. A háta mögül látom a fiúkat kiverekedni a fák labirintusából.
- Ha meg mersz halni, kinyírlak!
- Értettem, asszonyom… – emelem a homlokomhoz a tenyerem élét, akár csak a katonák. Azt hittem vicces lesz a mozdulat, feszültséget oldó, mégis felszisszenek a fájdalomtól.
Nala számra tapasztja ajkait, és egy nedves csókkal ajándékozik meg.
Azután minden elsötétül – eszméletemet vesztem.