Haydennel sétálok az erdő egyik eldugott szegletében. A gyermekem anyjával. Vajon kisfiú lesz? Kislány? És belőlem jó apa válhat?
A legtöbb korom bélinek az első gondolata az lenne, hogyan passzolja le valahova a gyereket, hogyan bújjon ki a kötelessége alól. De én nem ilyen vagyok. Jóllehet, felelőtlen, ostoba döntés volt a részemről, hogy nem használtam óvszert, most mégsem futamodok meg. Fel fogom nevelni a kisbabámat, minden erőmmel azon leszek, hogy szép gyermekkora lehessen.
A csend, a békesség, ami ezen a tisztáson honol, leírhatatlan. A hideg levegő igaz, kipirosítja arcunkat, azonban most ez a egész a havas táj összképével frissítően hat.
Meleg kabátokkal, csizmákkal védekezünk a tél ellen, holott fogalmunk sincs, júniusban miért hullanak pelyhek az égből.
Leguggolunk a földre, elengedem Hayden kezét. A lány felmarkol egy hatalmas adag havat, és formázni kezdi azt kesztyűs kezeivel.
– Alig várom már, hogy a kislányunk is így játszon! – mosolyodom el zavartan, s mikor Hayden rám emeli csillogó tekintetét, lehajtom a fejemet.
– Vagy a kisfiunk. – egészíti ki. – Igen, valóban csodálatos lesz! – sóhajt egyet nevetve.
– És... mi lesz, ha megbetegedik? Honnan tudjuk, mit kell tenni? – suhan át az agyamon egy köhögő kisbaba képe, amibe beleborzongok.
– Akkor elvisszük a nagyapjához. – mosolyodik el. Egy pillanatra leteszi a masszát a kezéből, és megsimogatja pocakját a kabát felett. – Bizony! Nem hagyjuk, hogy bármi bajod essék, picim! Valerie néni is megígérte, hogy vigyáz rád, míg a mama és a papa az iskolában van.
Halványan elmosolyodom én is.
– Ezt mégis hogyan akarja abszolválni?
– Azt mondta, hogy ne kelljen az utolsó évünkben mulasztanunk, elcseréli a műszakját délutánira. – magyarázza.
Összeráncolom a homlokomat.
– De Hayden – kezdem. –, ez sehogy sem lehetséges. Még ki kell hordanod a kilenc hónapot, mi pedig abban a szemeszterben érettségizünk le.
– Dehogy is, Liam! – kacag fel, de láthatóan erőletetetten. Inkább újból a kezébe veszi a pillanatnyilag gömbre hasonlító kreálmányát, és hozzálát a kisebb – nagyobb simításokhoz. – Június 19 – et írunk. 2015. június 19 – et.
– Öhmm, nem, Hayden. – vágok bele lassan, ajkamba harapva. – Már 2016 van.
– Te... tessék? – kapkodja a levegőt, mintha pánikolna.
– Lényegtelen. – súgom. – Hallod? Nem számít. – tenyerem közé veszem arcát, és késztetem, hogy a szemembe nézzen. – Akár ebben az évben, akár a másikban, én ugyanúgy fogom szeretni a kis csöppséget!
– Szeretlek. – sírja el magát. Homlokát az enyémnek dönti.
– Szeretlek. – ismétlem.
Ajkaink súrolják egymást, mikor meghalljuk a gurgulázó torokhangot. Abban a pillanatban rémület kerít hatalmába, a hideg – ami nem a hó miatt van –, csontomig hatol. Lemerevednek a végtagjaim, egyszerűen kénytelen vagyok megmozdulni a félelemtől. Egyedül fejemet vagyok képes elfordítani. És pontosan akkora szögben sikerül ezt megtennem, hogy a fenyvesek takarásától is, de mégis sikerüljön jól kivennem a vörösen izzó, gyilkos szempárt, valamint a hatalmas, erős hozzátartozó szörnytestet.
Amennyire erőt tudok venni magamon, közelebb húzom magamhoz a reszkető Haydent, és gyenge térdeimnek parancsolva megpróbálom feltornázni állóhelyzetbe magunkat. A lány remegő testét magamhoz szorítom egyik kezemmel, a másikkal a hasát simogatom.
Kész vagyok megvédeni a családomat.
Sárga szemeimet akkor villantom fel, mikor a suttogó támadásba lendül. Ahogy kilép árnyékoló rejtekéből, azonnal tudom, ő nem darach. A druidának már meg kellett ejtenie az utolsó előtti jelet, mert máskülönben az alakváltószörny nem támadna.
Zadimus egyetlen mozdulattal félretaszít Hayden elől. Sajog a fejem, látásom homályos, fülemben dobol a szívem, mégis hallom barátnőm halálsikolyát, ami az egész erdőben gyötrelmes visszhangként terjed.
Hayden, akár csak egy krumplis zsák, a földre zuhan. Nincs benne most semmi kecsesség... semmi élet.
De bennem annál több önutálat.
Zokogva fetrengek a hóban, mert valami láthatatlan erő a talajhoz passzíroz. Forró könnyeim áztatják az arcomat, ha arra gondolok, Hayden miattam hal meg.
Miattam, aki csak a baba miatt maradt volna vele.
Liam Dunbar miatt.
Liam Dunbar miatt, aki csak megjátszotta szerelmét, hogy elfelejtse az őt poklokat megjárató lányt.
Nala... hogy hívták?
Reszketegen fújom ki a levegőt, nyöszörögve sírok a földön, mikor a talaj megrázkódik alattam Zadimus közelségét jelezve.
„Hol van Puella Malum?” – hangját a fejemben hallom meg. Olyan szinten az elmémbe hatol, érzem jelenlétét, hogy nem tudom eldönteni, rettegjek vagy csodáljam érte. Sokkal jobb, mint az egykori lány. – „Úgyis megtalálom, nem bujdoshatnak el!”
„Kik azok az „ők”?” – legnagyobb félelmemben valahogy sikerül elküldenem neki kérdésem.
Összehúzott szemekkel, gyanakodva méreget.
„Ostoba béta. Semmit nem tudsz te!” – hörgi. – „A solstitium – ig csupán egy nap van hátra. Akkor támadunk!”
• • •
Lydia ölelésében zokogok, és a tőlünk már méterre küszködő Nalát és Haydent nézem. Az egyik az életben haradásért küzd. A másik sorsa már eldőlt...
Nala Hayden kezét szorongatja, halvány kék fény látszódik körülöttük. Mit csinálhat? Pontosan ez a szín volt jelen a szobámban akkor is, mikor elfelejtettem a létezését.
Egy autó kerekeit csikorgatva fékez le mellettünk, Valerie pattan ki belőle. Egy azon időben, mikor Nala robot mozdulatokkal feláll. Szemei narancsosan izzanak, kavarog íriszeiben ez az árnyalat. Léptei alatt a hóban fekete köd gomolyog.
Valerie odarohan húgához, fejét az ölébe húzza, s rázogatja Haydent. Fel akarja ébreszteni. Nala a vállára teszi kezét, biztatóan megszorítja azt, valamit fülébe súg.
Azután felénk veszi az irányt. Elszántság tükröződik megjelenéséből.
Felszegett állal elsétál mellettünk, mintha tudomást sem venne rólunk. Fejét mindvégig egy pontban tartja, úgy megy, mint aki transzba esett.
Lassan oldalra fordítom a fejem, és Dereket, Theót, Parrisht és Isaac – et látom, akik ugyanolyan bizarr módon, ahogy a lány tette, Nala nyomába szegülnek.
Az alakváltó jobb oldalára Derek áll, mögé „V” alakban Isaac. A bal oldalán Theo, majd Parrish foglal helyet.
Ezek szerint megtörténik. A 252.
A fekete köd egyre intenzívebben gomolyog lábunknál, s mikor a lány neve kicsúszik a számon, felém kapván a fejét, szeme vörösen csillog az éj sötétjében.
– Ez hihetetlen. – ejti a szavakat ámulva Dr. Deaton. – A hívás... Falkává változtak!

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Na, fiúk - lányok, már csak két rész van hátra...😭 Hmm, olvassák ezt fiúk is?
Mindenesetre, ha tetszett, vote - olj!😊
Szeretlek titeket!!!💟💞