Nem most ébredek fel először úgy, hogy senki nem tud róla. Én intézem mindig így. Pontosabban a szervezetem.
Nem tudom, mióta fekhetek itt. Pár nappal ezelőtt nyitottam ki a szemeimet; ez volt az első alkalom. Éjjel volt, az egész terem sötétbe borult, csak a folyósón levő lámpák szolgáltak gyatra fényforrásként.
Nala egy széken aludt – ülve –, ami a falhoz volt támasztva.  Arcát néztem, ahányszor csak ébren voltam. Ő volt az első, amit megláttam, és az utolsó is. Békésen aludt, nem látszott rajta semmiféle aggodalom. Néha előfordult, hogy nyöszörgött – ekkor barázdák szántották fel homlokát.
Az órára néztem. Kilencven fokos szögben meg kellett fordítanom a fejemet, ami nem volt épp a legjobb ötletem. Szúró fájdalmat éreztem a koponyám hátsó részében. Ha eddig kétségeim voltak afelől, hogy megfigyelés alatt tartsanak, most elpárolgott minden ellenvetésem. Hosszantartó kínlódásom közepette végre sikerült találnom egy órát; leolvastam a pontos időt számlapjáról. 2:52.
Azóta minden éjszaka kipattannak a szemeim ilyentájt. Eléggé hátborzongató a tudat, de inkább elhessegetem a gondolataimat ezzel kapcsolatban; és visszafekszem aludni.
Egy vérfarkassal álmodom – Isaac Lahey. Korábban itt élt Beacon Hills – ben, de elköltözött Allison apjával, Chris Argent – tel a lány halála után Franciaországba.
- Nala. Ezt a bejárat előtt találtam, a verandánkon. – hallom mostoha apám hangját. Hunyorgok. Egyrészt, hogy láthassak valamit a történésekből észrevétlenül; másrészt: a reggeli napfényhez nem szokott még hozzá a szemem. – Megint.
- Kösz, Dr. Geyer. – válaszol hangos sóhaj kíséretében.
Felém fordítja fejét – gyorsan összezárom szemeimet. Hangos kongást hallok. Kidobta, amit apám hozott neki?
- Talán jobb lenne, ha elolvasnád! – mondja kedvesen.
- Ugyan! – fújtat Nala. – Mindegyikben ugyanaz van. Az idegeimre mennek!
- Nem tudhatod, míg fel nem bontod! – kikandikálok szemhéjam mögül.
Eléggé meglep a látvány: apám biztatóul Nala vállát szorongatja, kedvesen mosolyog a lányra, aki próbálja viszonozni azt. Barátnőm soha nem ennyire közvetett, mindig tartja a (minimum) három lépés távolságot. Most komolyan, mennyi ideig voltam eszméletlen?
- Liam felől van valami hír? – érdeklődik a szülőm.
- Változatlan. – Nala lebiggyeszti ajkait. – Nem kellett volna már felébrednie?
- Nem szabad siettetni! Való igaz, a legtöbb betegem, akiket ilyen sérülésekkel kezeltem, egy hét után felkeltek, de…
- De minden szervezet másként működik! – fejezi be helyette a mondatot az alakváltó.
- Pontosan. – apám valamit lerak az asztalra. Ha jól látom, táska az. – Behoztam néhány ruhádat, hogy át tudj öltözni! Nekem most mennem kell, műtétem lesz. De ha bármi történik, azonnal hívj!
- Rendben. – halványan elmosolyodik. – És köszönöm.
Apa megöleli – mi a franc?! – Nalát; nem tolja el magától. Viszonozza a gesztust. Lehetséges, hogy egy életet aludtam volna át? Egy párhuzamos dimenzióban ébredtem fel?
Ajtó csukódását hallo.. Majd ideges dobogásokat, azután lépteket. Végül érzem, ahogy Nala haja a kezemhez ér. Gyorsan oldalra sandítok – a szemetesből halássza elő a kihajított tárgyat. Egy boríték az. Felbontja, olvasni kezdi a levelet. Pár percig csendben várom, mi fog történni. Próbálom elfojtani egyre csak éledező kíváncsiságomat.
Nala összegyűri öklében a levelet, és gúnyosan felkacag.
Most már kinyitom a szemem.
- Megnézhetem én is? – kérdezem rekedt hangon.
A lány ijedtében ugrik egyet; megpördül a tengelye körül.
- Liam, ébren vagy? – felcsillan a szeme, úgy rohan hozzám.
Ajkait ajkamra tapasztja; elvileg örülnöm kellene, de ez most más volt. Ő is észreveszi, és lefehéredik.
- Megnézhetem a levelet? – kérdezem ismét.
- Nem is örülsz, hogy itt vagyok? – ajkait lebiggyeszti. Ártatlan arckifejezést erőltet magára. Be is dőlnék, de tudom, Nalá – ról van szó.
Felvonom szemöldökömet, ahogy a mérges szülő teszi, mikor a gyereke valami rosszat csinált, és tudja, hazudik neki.
- Jól van, nesze! – dobja felém a galacsint. – Legyél boldog, Dunbar!
Hitetlenül felröhögők.
- Édes vagy, mikor dühöngsz. – bókolok.
- Nem. – megrázza a mutatóujját. – Nem játszunk ilyet. Elszalasztottad a csókot, nincs másik! – fenyegetőzik.
- Te is tudod, hogy lesz! – nevetek. Kinyújtom karomat, amit elfogad; ujjainkat összekulcsolja. Arrébb csusszanok az ágyon, Nala befekszik mellém. Lábairól lerugdalja a bakancsot, fejét vállamon pihenteti.
Széthajtogatom a levelet, kisimítom a gyűrődéseknél. Ahogy az első sorokra tapad tekintetem, szemöldököm felszalad:
„Tisztelt szülő/ törvényes képviselő!
Sajnálattal értesítjük Önt a tényről, miszerint lánya két hete történt beiratkozása óta kerülte intézményünk látogatását. Felvételt nyert gimnáziumunkba, azonban tanítási órán nem jelent meg. (Az egyetlen napon, mikor iskolánkban tartózkodott, akkor is felrobbantotta a laboratóriumot egy kísérlet során!)
Nem tudjuk, ez szándékos iskola kerülés, vagy a diák megbetegedett – e, mindenesetre felkérem Önt, tudassa velünk, mi az oka annak, hogy gyermeke többszöri felhívás után sem válaszolt a kiküldött értesítéseinkre.
(Ha betegségről van szó, kérjük, a tanuló igazolt hiányzását.)
Beacon Hills gimnázium, igazgatóság”
- Mióta nem mentél be? – kérdezem tőle. Fejemet elfordítom irányába, azonban tekintetem még mindig az értesítést pásztázza.
- Kicsivel több, mint két hete. – von vállat.
Lesokkolva nézek rá. Ennyi ideig lettem volna bent a kórházban?
- Most hány óra?
- Hét lesz. – válaszol. – Miért?
- Mert iskolába mész!
- Dehogy megyek, normális vagy? – csúszik feljebb a hangja pár oktávval.
- De – de. Pakolj! – szólítom fel.
- Nincs az az isten, hogy magadra hagyjalak! – pattan fel.
Ebben a pillanatban kinyílik a kórterem ajtaja; egy egyenruhás alak hátát látjuk meg elsőnek. Nala beleiszik egy palackozott vízbe, majd mikor a rendőr megfordul, fuldokolva prüszköli ki a kortyot.
Parrish az.
- Elnézés, hogy csak így betörök, de hangokat hallottam, így arra következtettem, hogy ébren vagy, Liam. – mondja, jegyzettömb a kezében. – Ráérsz? Beszélhetnénk? – felhajtja a füzet fedelét, és előkotorja írószerét nadrágja zsebéből.
Nala köhögve csapkodja mellkasát; odahajolok, hogy segítsek neki, de elhessegeti kezemet.
- Majd el felejtettem! – mondja Parrish. Előkap egy befőttes gumival összekötött borítékhalmot, és barátnőmnek nyújtja. – Ezt mind a rendőr – főkapitányságon találtuk, neked címezve. Te vagy Nala Shifter, ugye?
- Ki kérdezi? – kapja ki kezéből a leveleket.
- Jordan Parrish, Sheriff helyettes. – adja a választ.
- Nem így értettem. – Nala gyanakvóan méregeti. – Kerberosz hogy van? – vált át a „csevegős” figurára, mert tudja, ezzel mindkettőnket felhúzhat.
A helyettes leesett állal bámul Nalá – ra, aki csak önelégült vigyorra húzza száját. Egészen biztos, ezt Raeken – től tanulta. Halványan rázom a fejem az undortól. Mégis kettős érzés van bennem, hisz Theo megmentette az életemet.
- Jól hallottad, pokolkutya! – biccent a lány. Kezdi kihozni Parrish – t a sodrából. Szemében leheletnyi narancsszínt vélek felfedezni. Ajkamba harapok – Nalá – nak az a célja, hogy átváltoztassa lángoló lénnyé. – Téged hívlak, gyere hát elő! – kiált rá.
- Állj le! Mindkettő, abbahagyni! – mondom nekik.
Mozdulatlanul állnak egymással szemben, karmuk, foguk kint van, szemük vészjóslóan villog. Már mikor azt hiszem, egymás torkának esnek, és nem tehetek semmit, Parrish – nek sikerül lehiggadnia, és visszaváltozik.
- Ezt hogyan csináltad? – kérdezi megrökönyödve.
Nala körül fekete gomolyfelhő kavarog. Eddig sosem láttam ezt. Egészen biztos, most nem farkas, coyote, kitsune vagy banshee… wendigo sem lehet. Tehát, ezek szerint ez lenne nogitsune.
A füst szűnni kezd, ahogy a pokolkutya tűzszerű szemébe néz. Minden érzelem eltűnik arcáról.
- 252. – súgja.
- Tessék? – kérdezem. – Parrish, mit tett veled?
- Késztetett az átváltozásra. Aztán hirtelen… olyan érzés, mintha nem férnék el a fejemben!
- Nala! - kiáltok rá.
Az ajkait harapdálja, fel – le jár a szobában.
- 252. 252. – ismétli. – Hát, persze. 252. Igen…
- Nala? – aggódva nézek rá, ahogy magában motyog.
- Egy farkas, egy pokolkutya… Ez az első „kettő”… Aztán még két lény. A legenda szerint lehet bármilyen. – hisztérikusan felnevet. – Öt. A vezér az ötödik… a legveszélyesebb, leghatalmasabb. Együtt lesznek összesen öten. 252.
- Nala…?
A hajába túr.
- Francba! Theo – t már kiengedték. Hogy fogom megtalálni? – még mindig magának beszél. – Pokolkutya, te velem jössz. Megkeressük őt, és Dereket is! 252. Ez a kulcs! – mint egy őrül, csak ezt az egy számot ismételgeti magában.
Parrish – t karon ragadja, és az ajtó felé vonszolja. Most már az ő képességét is lemásolta. Ez csodás! A helyettes nem ellenkezik, azt hiszem megrémíti az eszelős tekintetű barátnőm.
- Nala! – mondom nevét sokadára. Most végre rám emeli tekintetét, ezért folytatom. – Mi folyik itt?
- Mindent elmondok, ígérem. Csak először meg kell őket találnom.
- Theo – t és Derek – et?
- Igen. – az ágyamhoz lép. Nem látom mit csinál. Hirtelenjében szorítást érzek az egész testemen, ami odatapaszt az ágyamhoz. Lenézek.
- Azonnal szíjazz ki! – vergődök. – Szerinted ez fair?
- Hidd el, máshogy is csinálhatnám! Így biztonságosabb; az elme játékával nem merek próbálkozni… még nem. Nem akarom, hogy bántódásod essen.
- Akkor engedj ki, és mehessek veletek! – ordítom kapálózva. Közben a fejemet verem a párnámba. Belém hasít a fájdalom. Jó, talán ezt nem kellett volna…
- A 252 a kulcsa mindennek. Le tudjuk győzni a suttogókat! – ajkaimra hajol, majd a csók után számra mormolja. – Szeretlek.
Megfordul, felkapja bakancsát a földről, majd nyomában Parrish – sel kirohannak az ajtón. Arról fogalmam sincs, a helyettes miért tart vele. Valami természetfeletti köteléknek kell lennie a dologban – Nala mind Parrish, mind Derek képességeit felszínre hívta egyetlen pillantásával. Lehet, Theo – val is ezt tette.
Kötelék van négyük között, amelyről egyikük sem tud. Ezért nem mehetek velük, ezért hagyom abba a kapálózást… egy láthatatlan erő idézi ezt elő, én azonban nem érzek késztetést, hogy ott legyek. (Csak arra, hogy Nalá – t magam mellett tudhassam.)
Nem tartozom a 252 – be. És, ha igaz, amire gondolok, talán jobb is. Kész öngyilkosság.
Egyetlen kérdésem maradt: ki lesz az ötödik?