Pillanatnyi gyengeségemben a lányoknak sikerült rávenniük arra, hogy kicsinosítanak a következő tanítási napra. Hullafáradtan, mégis itt állok Lydia Martin óriási hálószobája közepén, és Kirá – val együtt a ruhásszekrényéből válogatunk.
Alig aludtam az éjjel. És mielőtt bárki is rosszra gondolna, nem csináltunk Liammel semmit. Kialvatlanságom oka az, hogy hajnali háromig Scott – nál voltunk.
- Feltétlenül szükséges ez? – nyafogom sokadára. – Jó nekem így is. – mutatok végig magamon.
Bő, szürke nadrágot viselek, tornacipővel, egy fekete pólóval és dzsekivel.
- Hogyne. – préseli össze ajkait Lydia. – Afelől kétségem nem volt.
- Legalább azt mondjátok meg, miért segítetek nekem? – rázom a fejem.
- Mert most már hozzánk tartozol. – válaszol kedves mosollyal Kira.
Szavai jól estek. Elmosolyodom. Másfelől elgondolkoztat. Tényleg így lenne? Már Scott – ék oldalán állok? Vagy Theo – én? Esetleg mindkettőn? Az is lehet, hogy egyedül vagyok még mindig?
Lydia belebújik szekrényébe, és sorra dobálja ki a ruhadarabokat. Kira próbálkozik az elkapásukkal, majd mikor akkora kupac van a kezében, hogy nem látszik ki alóla, feladja, és az ágyra dől. A kupac betemeti. Gyorsan segítségére sietek, nehogy megfulladjon. Ahogy lehúzom az arcáról egy bőrszoknyát – na, ezt akkor sem veszem fel, ha megkínoznak! – kezünk összeér. Igaz, csak egy pillanatra, de az is elégnek bizonyult.
„A fenébe!”
Szégyenkezve lesütöm a szemem. Most már nem mosom le magamról; Scott falkájának bármelyik tagja hiheti azt, hogy én csak haszonból vagyok velük. Hogy kihasználom őket. Csodás!
- Sajnálom. – mondom.
- Mit? – kérdezi Kira teljesen normálisan.
Lydia kimászik a szekrényből, és összeráncolt homlokkal elhúzza a száját.
- Nala, mi történt? – kérdezi számon kérőn. – Ugye, nem a kedvenc szoknyámról van szó?
- Rosszabb. – húzom el a számat.
- Mit csináltál? – résnyire nyitott szemeit mindvégig rajtam tartja.
- Megérintettem Kirát. – nyögöm.
Lydia elsápad, harcos barátnője még mindig nem érti, mi történt. Válaszképpen felvillantom szemeimet, mik már narancssárgán tündökölnek, körülöttem megjelenik a róka izzó körvonala.
- Ó. – mondja, majd ajkába harap. – Ez tényleg nem jó.
- Esküszöm, nem szándékos volt! Csak segítettem Kirá – nak kikeveredni a ruhakupac alól. – védekezem, miközben visszaváltozom. Szemem is visszanyerte eredeti zöld színét.
- Jól van, most már nem tudunk ellene tenni! – sóhajt Lydia. – Inkább próbáld fel ezeket! – biccent az ágy sarkában kiterített ruháira.
- Nem! Jesszus, inkább visszafekszem a kórházi alagsorba, minthogy ezeket a göncöket magamra húzzam!
- Vigyázz a szádra, alakváltó! – csattan fel. Kiáltása kisebbfajta hangrobbanást idézett elő. Kirá – val a fülünkhöz kapunk, és a földre vetjük magunkat, mielőtt a hátunk mögött álló váza szétrobban szilánkjai a hátunkba fúródhatnának.
- Nyugi, Lydia! Próbálkozzunk mással, hmm? – javasolja a helyzetet mentve a kitsune. – Nem mindenkinek jön be ez a stílus.
- Egyébként is ősz van! – morgom. – Akkor nem veszek fel egy bikinivel egyenértékű ruhadarabot.
Végül a legelviselhetőbb kombinációra esik a választásom. Egy szürke csőfarmer, magas sarkúval, fehér, lenge top, amiből a hasam kilátszik – banshee barátnőm ebből nem engedett –, és Kira megmentő ötlete: egy fekete bőrkabát.
Most, hogy már felöltöztettek, Lydia a hajamat göndöríti be, Kira a sminkemmel foglalatoskodik. Végeznek velem – belenézve a tükörbe, és el kell mondanom: nem is lett olyan rossz a végeredmény.
Felkapom Lydia táskáját – mert az enyém természetesen nem volt jó –, és a garázsba sétálunk. Bepattanunk a méregdrága kocsiba; mielőtt azonban elindulhatnánk sofőrünk kérdőn Kira felé fordul.
- Malia hol van? Már rég itt kellene lennie.
- Tegnap mondta, hogy ne várjunk rá. Valami olyasmit említett, hogy vadászni megy. – vonja meg a vállát.
- Mázlista. – dörmögöm. – De rég ettem szarvast! – vágyakozón felsóhajtok, mire mindketten furcsán néznek rám. – Mi az? – kérdezem.
- Semmi. Jobb, ha nem tudjuk, miért ettél szarvast!
- Mert finom!
- Nala! – szól Lydia.
- Igen?
- Pszt!
Grimaszolok, majd összefonom karomat a mellkasom előtt, és hátra dőlök az ülésen. Lehunyom a szemem, hogy addig pihenek egy kicsit, mire azonban megérkezem a békesség tisztására, az autó lefékez.
- Mondjátok, hogy még nem vagyunk ott! – nyöszörgöm csukott szemmel.
- Bocsi. – felnézek Kira kedvesen mosolygó arcára.
Lydia leparkol; kipattanunk az autóból. Velünk párhuzamosan pár kocsival odébb Theo Raeken is kiszállóban volt járművéből. Intek neki, mire biccent.
A járdán sétálunk az iskola bejárata felé – én inkább egyensúlyozom a magas sarkúban –, mikor meglátom. Kiszárad a szám, a szívem sajogni kezd. Gombóc keletkezik a torkomban, sírhatnékom van.
Liam és Hayden smárolnak előttünk. A lányok ebből semmit sem észlelnek, csak mikor megvetem a lábam. Abban a pillanatban elvesztem az irányítást a lábaim felett, érzem, ahogy zuhanok hátra. Közel harminc centi választ el a talajtól, mikor érzem a hátam alá benyúló kezeket. Elkap, majd segít újra felállnom. Szembe fordulok vele.
- Kösz, Raeken! – biccentek.
- Történt valami? – kérdezi szemöldökét felvonva.
- Csak agyalok. – vonom meg a vállam természetellenesen magas hangot megütve. – Vacillálok, melyik a jobb: ha bemosok valakinek egyet, vagy ha megtépek valakit? Szerinted?
Meg sem várom válaszát, lekapom lábamról a cipőt, és rohanok befelé. Hallom Lydiá – ék kiáltásait, de nem törődöm vele. Egyedüli követőmnek szövetségesem bizonyul.
Befordulok a következő folyosóra, mikor belefutok Liam – be. Majdnem elesik, de sikerül megtartania egyensúlyát.
- Majdnem fellöktél. – mondja felháborodva, majd mikor rám néz, és megismer, kedvesen elmosolyodik. „Velem nem fogod ezt játszani, seggfej!”. Ölelésre tárja szét karjait. – Hiányoztál.
Mielőtt bármit is mondhatna, kiejtem kezemből a cipőket, és orron vágom ezt a szemétládát. Az ütés erejétől feje hátra hanyatlik. Felemeli fejét, összevont szemöldökkel néz engem. Orrát eltakarja, de míg így is látom a ragacsos, vörös vért szivárogni.
- Ezt mi a francért csináltad? – kérdezi visszafojtott hangon. – Te meg ne röhögj már, mert a te képedet meg én verem be! – fordul Theo – hóz.
- Őt hagyd békén! – lépek elé. – Nem ő az, aki megcsalt!
- Mi van? – hitetlenül felröhög. – Miért csalnálak meg, ha egyszer szeretlek, hmm? És egyáltalán kivel? – kiabál az arcomba. Pólója szegélyébe törli orra vérét.
Kira és Lydia is befutnak.
- Mi a fene folyik itt? – kel ki magából a banshee. Megragadja az én, és Liam karját, és egy üres osztályterembe vonszol minket. – Mindenki titeket bámult, az istenit! Miért csináljátok már megint a fesztivált?
- Ez a rohadék a szemem láttára smárolta le Hayden – t! – kiáltom a sírás határán.
- Nem csináltam semmit!
- Ne hazudj, korcs! – szól bele Theo megvetően.
- Jobb lesz, ha bekussolsz, Raeken! – szűri fogai közül Liam. Szemei sárgán világítanak.
- Hiába fenyegetőzöl, attól még Nala igenis látott Hayden – nel. – húzza gunyoros vigyorra a száját.
- Nem tudom hogyan, de az biztos, hogy te csináltad! – ingatja a fejét Liam. Orra vérzése elállt, már csak a megszáradt vörös foltok emlékeztetnek az incidensre.
- Öhm… bocsi... – szólal meg Kira.
- Mi van?! – kiáltunk rá mindketten.
- Arról a Hayden – ről van szó, aki már tegnap sem volt iskolában, mert a nővérével kirándulni mentek? – kérdezi.
Elkerekedett szemmel nézek Kirá – ra. Ha az ex barátnő nincs Beacon Hills – ben, akkor mégis mit láttam? Összeszorítom álkapcsomat, ahogy rájövök. Hát, persze.
Az elme játéka.
Theo felé fordítom fejemet, aki ebben a pillanatban kiugrik az ablakon, és futni kezd. Gondolkodás nélkül utána vetem magam.