Megborzongok, amint megkapom az üzenetet Liamtől. Egyszerűen nem akarom hallani mondandójából kicsendülő fájdalmat, azt a pokoli kínt, mi folyamatosan kísérti. Elképzelek egy betonfalat, ami a földből nő ki - tulajdonképpen a semmiből -, ezzel is védve tudatomat az illetéktelen behatolóktól.

A lacrosse pályán valószínűleg edzést tartanak, most azonban senki nem tartózkodik itt, csak az ütők és sisakok hevernek elhagyatottan. Végig sétálok - baktatok, sántítok... - a műfüvön a másik oldalig, ahol Theo ül a lelátókon. Felszenvedem magam mellé, és helyet foglalok. Csak akkor veszem észre testi közelségét, mikor combja az én combomhoz, csípője az én csípőmhöz ér.

Furcsa érzés, de nem rossz. Eddig csak Liamre gondoltam ilyen szempontból... ő mozgatott meg bennem valamit.

Jelen pillanattól kezdve ez Theo Raeken - nek is sikerül.

Arrébb húzódok, próbálom megszüntetni a kontaktust kettőnk között; viszont amint egy centiméternyit is mozdulok, ő jön utánam.

- Mi történt a lábaddal? - kérdezi felvont szemöldökkel. Ahogy belenézek abba a kék szempárba, végigfut a hideg a hátamon.

- Mondtam, kísérleteztünk órán. - vonom meg a vállam. Tekintete rabul ejti az enyémet, és még mindig skatulyában tartja. - Szétrobbant a lombik... amiben valami maró hatású lötty volt.

Szórakozottan felnevet, mint aki nem akar hinni fülének.

- Azt mondtam, találd fel magad. Nem azt, hogy okozz tömegkatasztrófát.

Lesajnálón néz rám. Nem szeretem, mikor az emberek elhiszik: felsőbbrendűek, okosabbak nálam. Sérti az önérzetemet, és késztetést érzek, hogy rácáfoljak.

„Most figyelj, Raeken!"

- Nem? - tetetek megdöbbenést, majd sátáni vigyort öltökarcomra. - Akkor valami ilyesmire gondoltál?

Ahogy az utolsó szavaim elhagyják számat, szemeim felvillóznak; ezúttal nem sárga, hanem kék színt öltenek.

- Vércoyote. - suttogja elámulva. - Ezt mégis hogyan csináltad?

Felkuncogok. „Miért vagy ennyire meglepődve, azt hitted, meghátrálok? Olyan béna lennék, hogy ne tudnám megérinteni a kiszemeltet? Ne becsülj alá, Theo Raeken!"

- Ez nem minden. A banshee is megvan.

- Le vagyok nyűgözve! - mondja mosolyogva, enyhe áhítattal a hangjában.

Ezután valami olyat tesz, amire nem számítok. Váratlanul ér. Közelebb csúszik hozzám, egészen hozzám préseli testét. Kezét combomra helyezi, körkörös mozdulatokkal kényezteti bőröm.

Igen, ez kell most... Minden egyes érintésével egyre inkább biztosabbá válok: ki szeretnék békülni Liammel, bocsánatot kell kérnem... és nem csak azért, mer így illő; hanem mert érzek némi vonzalmat iránta, és nem szeretném, hogy nehezteljen rám.

A pályán felbukkannak a fiúk. Azt hiszem az öltözőből futnak ki mind; nyomukban az Edzővel. Hangos síp, elfojtott beszéd hallatszik hozzánk - túl messze vannak a többiek tőlünk. Theo még mindig simogatja combom, de nem törődöm vele. Érzékszerveim eltompulnak, ahogy megláttam őt.

Felkapja sisakját a földről, kezébe ragadja ütőjét. Vörös mezt visel, csakúgy, mint csapattársai, rajta mégis jobban áll. Vállánál feszül - ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy mikor Liam megkapta a ruhadarabot, nem volt olyan izmos, mint most.

A fiúk elkezdenek játszani; magával ragadnak a szemem előtt lefolyó történések. Látom, észlelem a sok srác jelenlétét a pályán, mégis egy személyre tudok koncentrálni: a 9 - es számú játékosra.

Ezt Theo is észreveszi, keze ökölbe szorul lábamon. Megköszörüli torkát, ezzel kizökkentve bambulásomból, és érzések nélküli hangszín elsajátítása után ezt mondja:

- Azért ennyire ne csorgasd a nyálad!

Grimaszolok egyet felé, kezébe bokszolok.

- Nem vagyok vevő a poénjaidra. - mondom. - Egyébként is: ki szeretnék vele békülni.

- És ez azzal jár, hogy talpnyalóvá válsz?

- Elmondod, mi bajod van? - kérdezem természetellenesen magas hangon. - Az előbb még taperoltál, mi változott? Nem vagyok hülye, Raeken. Tudom, hogy csak szexre kellenék, és én ebből nem kérek, köszönöm. Én Liam - et akarom, érzelmestül, mindenestül.

Elfordulok, tekintetem ismét a pályára siklik. A játék zajlik, csak a vérfarkas fiú áll megkövülten a mindenség közepén. Hallgatózik. Minden szavam beivódik tudatába... Nem tudom eldönteni: ennek örüljek vagy haragudjak rá, amiért ilyen alantas dolgot követett el?

Elmosolyodik. A falamat felhúztam, akkor hogyan hallhatja még mindig a gondolataimat?

A nyugodtan álló Liam a következő pillanatban már a műfüvet csókolja. Csapattársa fellöki, teljes erőből beléfut, aminek az lett a vége, hogy mindkettőjük arccal felszántja a földet.

A 9 - es számú hasáról hátára fordul hangos nyögések közepette.

Megfeszülök. Fogaim csikorognak, ahogy álkapcsomat összeszorítom.

- Ne rendezz jelenetet! - szólít fel Theo visszafojtott hangon, mert tudja, mi a következő cselekedetem.

- Szabályos ez egyáltalán? - felpattanok, és átkiáltozok az Edzőnek, aki a pálya másik széléről figyeli a játékot. - Ez fault!

- Kedvesem, hadd döntsem el én, mi számít érvényesnek. - válaszol. - Azt hiszem régebb óta vagyok a szakmában, mint te az iskolapadban.

„Na, az biztos Mr. Finstok!"

- Attól még, hogy régebb óta csinálja, még mindig lehet szar! - megvonom a vállam. - Tudni kell ezzel együtt élni.

- Na, ide figyelj...! - kezdi. Mondaná, viszont tudatában van vele: ő a felnőtt (papíron legalábbis). Mielőtt lehordana a sárga földig, szájába veszi a sípját, és mindazt a káromkodás áradatot fütyüléssel helyettesíti.

Gunyorosan elmosolyodok.

- Elég nagy tüdeje van. - biccent Theo elismerően.

- Kitalálom! Máris látsz magad előtt legalább tucatnyi lehetőséget, hogyan tudnád ezt kihasználni.

- Tudni kell velem együtt élni. - idéz engem önelégült mosollyal.

- Pukkadj meg!

Lehuppanok mellé.

Megszédülök. Szemöldökömet ráncolom. Torkom kiszárad. Fejem hasogat. Most azonban más érzést tör rám, mint mikor Sydney fejében voltam. Ismeretlen fájdalom. Lehetséges ez? Gyorsan pislogok, próbálom eltüntetni a táncoló pontokat szemem elől.

Azután minden abbamarad. Kezdek fellélegezni, hiszékenyen bízok benne: ennyi volt. Késve, mégis megérkezik az intenzívebb fájdalom, mely előidézi fejem lüktetését. Odakapok, masszírozom halántékom. Lehajolok, térdem közé szorítom fejemet, hátha csillapítani tudom ezt a pokoli érzést. Nyöszörgök.

Egy biztos kéz érintését érzem hátamon.

- Nala? - szólít meg. - Minden rendben?

Felnézek.

- Szólj már neki... mond meg... hogy hagyja abba... azt a rohadt... sípolást! - nyögöm.

Lassított felvételként hat Liam - et látni, ahogy felém tart. Egy halvány mosolyt engedek magamnak, azonban ez is kellő rosszullétet idéz elő.

Nem hallom többé a síp hangját. Látom az Edzőt, még mindig fújja, csak a hang... nincs hangja. Ehelyett dob szólal meg. Ősi dallam, mely századok óta fennmaradt. Sikítás. Velőtrázó sikoly hagyja el a lány torkát. Az erdőben van. Segítenem kell rajta.

Hirtelenjében más zajra is figyelmes leszek. Arra a gusztustalan torokhangra, amit oly rég hallottam már. A hideg futkos a hátamon, mégis felpattanok, és a fenyvesek sűrűjébe vetem magam.

Kijátszom Liam karjait, amik védelmezően próbálnak tartani, mégis börtönként élném meg. Hátam mögött két ember egyenletes lábdobogása. A kiméra és a vérfarkas. Mögöttem rohannak, tartják velem az iramot.

Jóllehet, az elmémnek fogalma sincs, merre kell mennie, a lábam mégis elvezet minket. Hogy hova? Lövésem nincs.

A bennem rejtve élő ember visszahúzódik, a természetfeletti lény(ek) átveszi(k) az irányítást. Nem tudom, melyik az, ami éppen kibontakozni készül.

Theo csak annyit suttog: „a banshee".

Ha ezt érzi Lydia ahányszor megtalál egy holttestet, akkor értem az elméjében elém tárult káoszt.

Barna hajam hátamat verdesi; pulóverem lelassításommal próbálkozik. De én csak szedem a lábam, egyiket a másik után... nem állok meg, míg célba nem érek. Segítek a lánynak, ha törik, ha szakad.

Átugrom az utamat álló széles gyökerű fát, kikerülök egy másikat. Nincs időm lehajolni az összes ág elől, ezért előfordul, hogy arcon csap néhány. Itt - ott csíp a bőröm, kicsit viszket is a tűlevelektől, de nem törődöm vele.

A következő kanyarnál lefékezek; a fiúk nem számítottak ilyen hirtelen megállásra - a hátamnak ütköznek.

- Nala...? - Liam az.

- Pszt! - pisszegem le.

Theo és Liam az arcomat tanulmányozzák, nem hódolnak be a látás csodájának. Pedig csak fel kellene emelniük tekintetüket, és rájönnének, honnan ered ez a bűzös, összetéveszthetetlen vérszag.

- Előttetek. - biccentek.

A lábamtól ötméternyire fekszik a lány kicsavarodott végtagokkal. Szörnyűségeken mehetett keresztül, nem kétséges. Megkínozták.

Óvatos léptekkel közelebb sétálok az élettelen testhez, majd hátára fordítom a szőke haj tulajdonosát.

Ijedt, halk sikoly hagyja el számat.

- Sydney. - suttogom.

Arca felismerhetetlen, bőre cafatokban lóg. Az egyik karja el van választva testétől, körülötte vértócsa - aminek köszönhetően egykoron fényesnek ható hajkoronája csomókban összeragadt. Össze - vissza volt karmolva, szabdalva... a legrosszabb mégis a mellkasába vésett vörös jel volt, ragacsos, meleg vérrel átitatva.

₪

Az Első Jel.

- Ők voltak? - Theo kérdése inkább kijelentés értékű, mégis válaszolok rá.

- Ők. - mondom undorodva.

Könnyektől homályos látásom. Lábam is sajog - eddig elfeledkeztem a fájó érzéstől, amit az a maró folyadék okozott.

- Kik? - kérdezi Liam kétségbeesetten.

„Szegény hülye. Még csak nem is magadat félted, hanem engem! Mikor jössz rá végre: én okozok mindent?"

- Liam. - mondom határozottan, hangom mégis néha - néha megbicsaklik. - Hívj össze mindenki. Itt az idő, hogy elmondjak nektek mindet!