- Jaj, muszáj Beacon Hills – ben mindenkinek ilyen mogorvának lennie? – teszi fel a kérdést tettetett csalódottsággal. A lépcső felé veszi az irányt; teste alatt mindegyik fok megnyikordul. Hallgatom szívverését, azonban semmi árulkodó jelet nem ad – az ismeretlen nem akar megtámadni, végezni velem. Egész idő alatt szabályos s dörömbölés.
Leér az emeletről, és megáll.
„Okos fiú!” – gondolom, mikor észreveszem: próbálja tartani a tisztes távolságot tőlem. Magabiztosabbá válok.
- Nem bízd el magad! – gunyoros mosolyra húzza szája szélét. – Nem félek tőled. Az meg pláne nem fog visszatartani, hogy lány vagy.
- Miből gondolod, hogy nem tudlak leteríteni? – kérdezem hevesen. – Akár fél kézzel is. Itt és most.
- Mielőtt elfogadnám ezt az ajánlatot… amit te harci kihívásnak gondoltál, nekem viszont szexuális jelzésként jött le, szeretném elmondani, hogy érzem rajtad.
- Mit? – ráncolom a szemöldököm. Lassan oldalra fordítom a fejem, és óvatosan a pólómba szagolok.
- A hullaszagot. – örömtelen mosoly terül szét arcán. – A félelmet. De nem a jelen helyzetből kifolyólag. Tartasz attól, ami ezután következik, mert tudod: nem vagy képes a megállítására.
Némán hallgatok. Nem akarok neki igazat adni, de nem tagadhatom le a nyilvánvalót. Egyébként is: tudja, mikor hazudok. Visszahúzom a karmaimat, szemem visszanyeri eredeti színét; és leülök. Ezzel jelzem azt, hogy nem kívánom bántani.
- Egyedül legalábbis biztosan nem.
Felnézek rá. A szemébe. Van valami ijesztő… valami beteges benne, amitől megborzongok. Ugyanakkor vonz is.
- Theo Raeken. – nyújtja a kezét az asztalon túlról, miután helyet foglal velem szemben.
Habozok. Ha most megrázom a kezét, azzal elfogadom a burkolt szövetséget?
- Nala. – ahogy bőrünk összeér, elektromos borzongás fut végig a hátamon. Tetszik az érzés.
- Szabadna megtudnom a vezetéknevedet is, kedves?
- Shifter. – ejtem ki undorodva a szavat.
Mikor Liam rám talált, azt mondtam neki, nem emlékszem a nevemre. Hát, nem volt teljesen igaz. Az alakváltók évezredek óta mindig ugyanazt a nevet viselik, a történetekben „Shifter” néven – vagy „Shapeshifter” – említik őket. Külső viszonyokkal szemben érzéketlenek, akár a napkitörés utáni életet is átvészelnék a Földön. Ilyen értelemben „halhatatlanok”… azonban nekik is megvan a természetfeletti ellenségük; gyilkosuk. A suttogók. Alakváltó – szörnyek egy az egyben ugyanazokkal a képességekkel, mint én. Mindössze öten vannak a kezdetektől fogva; soha senkinek nem sikerült végezni akár eggyel is. Aki megpróbálta, meghalt.
Azt hiszem, eddig levadászásukhoz a legközelebb a nagymamám járt. A vérfarkas suttogóval harcolt, megsebezte azt, mikor a társa hátba döfte. Elárulta. Azt remélte kegyelmet kap. De a suttogók vele is végeztek. Darabokra tépték a testét, és a szeme láttára zabálták fel szerveit.
Úgy gondoltam, mikor elmetszették a torkomat, és a halálba küldtek: nincs tovább, ezt is elbuktam. A világnak még egy évszázadot várnia kell új alakváltó születéséhez. De itt vagyok… nem tudom, hogy történt, és miért; viszont nekem nagyon úgy tűnik, hogy a természetfeletti egy újabb esélyt adott az elbaltázott dolgaim jóvá hozására.
Theo pásztázó tekintetét érzem az arcomon, ahogy végig futnak ezek az emlékek a szemem előtt.
- Látod mindannyit, nem igaz? – kérdezem elhaló hangon.
Csak bólint.
- Minek hazudjak, tudnád, nem igaz?
- Mi vagy te? – kérdezem fejemet rázva. - És most nem az erkölcstelen testvérgyilkosra gondolok. Hanem a kimérára. Félig vérfarkas, félig…?
- Tudod, te azt nagyon is jól. – mintha minden egyes mozdulatát előre kikalkulálta volna, lassú mozdulattal feláll, és a könyvespolchoz sétál. Mutatóujját végig húzza a kötetek gerincein, majd lekapja az egyiket. Elém helyezi.
- Az elme démonja. – olvasom fel hangosan a címet.
- Kilencedik oldal. – mondja, mire remegő kezemmel lapozni kezdem.
- „Bármit megkap. A legveszedelmesebb lény, akit a hátán hordott ez a világ. Nyűg! Kínzó szerkezet! Menekülj, míg nem késő; és ha már hatalmába kerített… csak suttogd halkan – megbicsaklik a hangom. Felpillantok Theo – ra, aki csak biccent, jelezvén, hogy folytassam az olvasást. –, az elme démonja.”
- Folytasd! – szólít fel. – Vagy én olvassam?
Megmarkolom az asztal sarkát; akaratlanul hagyják el a szavak a számat.
- „A nogitsune bosszúálló lény. Számos kutató, doktor próbált már rájönni az előfordulása okára, ezáltal kijátszani, és megelőzni felbukkanását, azonban törekvéseik sikertelenek voltak. Az 1300 – as években történt az első megformálódása; a kor legelismertebb doktora, a Sebész, a természetfeletti dolgokkal magyarázta ezt a jelenséget, azonban szavait hiába hangoztatta, az akkori társadalom igencsak fejletlen volt egy ilyen zseniális elme befogadására…”
- Mindjárt hányok! Addig ajnározzák, míg nem találkoznak vele! – feszült. Állkapcsát összeszorítja. – Megtennéd, légy szíves, hogy ezt a túlzott csöpögést átugrod?
- „Az 1960 – ban pályájában ívelő sikereket elérő és számos kollégája által elismert Dr. Valack megalapította Beacon Hills első elmegyógyászati központját, az Eichen Házat. Míg a lakosság nagy része azt hitte, a főorvos életcéljául a mentálisan sérült gyerekek meggyógyítását tűzte ki, addig titokban egy természetfeletti lények számára fenntartott szárnyat csatolt az intézményhez. Állításai szerint a kísérletek nincsenek káros hatással a még fiatal s fejlődő elmére, ezekre csupán a gyógymód megtalálásának érdekében van szükség.” – fintorgok. – Mekkora egy állszent!
- Téged is kezelt.
- Tudom. Stiles felolvasta a kórlapomat, azon is rajta volt. – válaszolom. – De még mindig nem értem. Ennek mi köze van bármihez is?
Elém sétál, becsukja a könyvet, és felül velem szemben az asztalra. Állam alá nyúl; felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek.
- Tudod, hogy születik egy alakváltó? – kérdezie. Tekintetünk összekapcsolódik. – Nem véletlen, hogy tudtál olvasni a béta gondolatai között. Az egyik szülőd egy nogitsune volt. Jóllehet, eddig csak egy vérfarkas képességeit másoltad le… de ez még csak a kezdet! – arcán perverz mosoly jelenik meg. – Belegondoltál már valaha, hogy mire lennél képes, ha begyűjtenéd a világunk minden lényének erejét? Eltudod képzelni azt a korlátlan erőt?
„Én vagy te, haver? Mert a gatyádban valami megmozdult.”
Gyengéden folytatja.
- Tudom, milyen érzés, mikor azt hiszed, mindent elszartál. Mikor rettegsz a következő naptól, mert úgy érzed, nincs jövőd. Sebezhető vagy; tennél ellene, de nem tudsz. – közelebb hajol. – Nala. A suttogók Beacon Hills – be tartanak. Ezt tudod te is, én is. Akármennyire is próbáljuk tagadni, attól még igaz… az a sok pusztulás és halál. Bele tudsz gondolni? Az összetört szívek – már akik túlélik. Mindenki, akit ismersz, rövid időn belül egyenlő lenne a földdel. Liam… ő is. A legszomorúbb az egészben, hogy a város elpusztítása nem elégítené ki őket. Egy alakváltó megölése nekik semmi. Az összesre mennek; világszerte megkeresik a fajtádat és végeznek valamennyivel.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni? – kirántom állam a tenyeréből. – Mert amennyire eddig emlékekben láttam, mindenkit hitegetsz, azután meg szépen átejted őket. A saját malmodra játszol; úgyhogy mondd: neked abban mi lenne jó, ha szembe szállnék a suttogókkal?
- Először is, hova gondolsz? Úriember vagyok. – felhorkanok. Látszólag sértetten folytatja. – Természetesen nem engedném, hogy egyedül harcolj, és kockára tedd az életed.
- Theo Raeken, neked mi hasznod lenne ebből? – ismétlem tagolva.
- Elszívnám az erejüket, mi más? – hataloméhesen mosolyog.
A következő szempillantásban vidám arckifejezése semmivé foszlik, bosszúsan néz. De nem rám haragszik.
- Azért gondolkodj el a szövetségen! – mondja.
Pont abban a pillanatban, mikor kicsapódik a könyvtár ajtaja, Theo eltűnik. Semmivé lett.
- Nala, hála az égnek! – Liam az. A futástól zihál, azonban mikor meglát, nyomban felderül. – Már mindenhol kerestünk!
- A rohadt életbe! – Stiles fut be a terembe egy csavarhúzóval a kezében. Azonban nem ez a legfurcsább rajta. – Ha még egyszer eljátszod ez, leütlek, érted? – indulatos, szavait nekem intézi. – Bassza meg, hajnali háromkor aludni akarok!
- Akkor ezért vagy egy szál alsóban, hmm, Stilinski? – kérdezem.
Válaszul csak bemutat.