Néma csend telepszik a szobára, csak az ijedt szuszogás érzékelhető... és Liam szívének vad kalapálása.

Még mindig a derekamon pihenteti a kezét, eszébe sem jut elhúzódni; még azután sem, hogy Stiles kimondta azt az egy szót, mely számomra halálos ítéletnek hatott.

Ez a kölyök ostobább, mint hittem. Nem véletlen, hogy ráesett a választásom. Most azonban kezdem megsajnálni naivitása miatt.

Úgy döntök, ha ő nem hátrál, akkor én lépek el mellőle. Jobb lesz neki így. Jóllehet, csak kihasználtam, elhitettem vele, hogy ki akar engedni, és sohasem fogom viszonozni az érzéseit... azért belém is szorult némi empátia; a romlott és üres szívem mélyén lakozik némi kedvesség is.

Próbálom megvédeni magamtól, esküszöm. Én akarom. Azonban már túl késő.

Mikor olyannyira eltávolodom tőle, hogy utolsó ujjbegyét is lefejtem csípőcsontomról, megtörténik.

Én csak érzem, hogy másként ver a szívem, adrenalin szintem megemelkedik, valami új érzés kerített hatalmába. De csak akkor ijedek meg igazán, mikor Derek kékeszöld szemei sárgán felvillannak, akár egy bétáé az alfa hívásakor.

Szemeim sárgán villódznak, ráadásul előidézik egy másik vérfarkas válaszát.

- Fejezd be, suttogó! - Derek hangja fájdalommal teli, ahogy nagy erőfeszítések közepette próbál véget vetni a sárga ragyogásnak. - Nem tudom mit csinálsz, de hagyd abba! Esküszöm... esküszöm, másképpen megfojtalak!

Liam mozdul. Védekezőn elém lép, de én megragadom a felkarját, és arrébb lököm.

- Nem tudom! - nézek rá riadt szemekkel. - Nem megy!

Elkésett a figyelmeztetéssel és fenyegetőzéseivel. Elkéstem elővigyázatommal Liam - mel szemben. Egyedül a három fiú volt még mindig időben ahhoz, hogy elfusson. Vérfürdő van készülőben.

Szemfogaim élesebbé válnak, agyarakká nőnek. Ujjaim végén karmok jelennek meg. Élesek. És halálosak.

- Derek, mi folyik itt? - kérdezi Scott, hol rá, hol rám nézve. Csak úgy kapkodja a fejét. - Fejezzétek be!

- Mondom, hogy nem tudom, süket vagy? - ordítom. A fájdalomban vonaglik a testem. Mintha ezernyi tű párnája lennék, és kínzómnak az lenne a célja, hogy átszúrja a húsomon valamennyit.

Derek egy hatalmas üvöltéssel átváltozik. Eleve hatalmas termete még veszedelmesebbé válik. Leteríthetetlennek látom. Most már tudom, hogyan hatoljak be az elméjébe, de az túl sokáig tartana. Ráadásul blokkol. Egész idő alatt ezt csinálta, ezért volt ilyen furcsa érzésem. Folyamatosan akadályba ütközöm, bármennyire is próbálkozom az átjutással.

- Fal. - morgom. - Ügyes.

Mélyről feltörő hang jön ki a torkán, és egy lépést tesz előre.

- Hagyd már abba, különben itt helyben végzek veled!

- Nyugodtan, akkor sem fogom tudni leállítani, hiába fenyegetőzöl!

- Akkor talán őt intézem el. - fordul egyenesen... Liam - hez.

Ugatok. Igen, azt hiszem leginkább így nevezhető a hang, ami elhagyja számat.

Az eddig csendben figyelő és meghúzódó Stiles most előre lép.

- Figyu, N - szavait nekem intézi. "En" - nek nevez, mert ez van a kórlapomra írva. Találó, Stiles! Amint rájössz, mit jelent, fogadni mernék: a felejtéssel próbálkozol. -, mi lenne, ha elmondanád, mit csinálsz, és akkor rájöhetnénk, mire érti Derek, hogy: hagyd abba?

Derek kurtán felnevet, de mosolyában nincs semmi boldogság.

- Elmondjam én? - kérdi.

- Bent van a fejedben, igaz? - Scott az.

- Nem. - vakkantja. - Arra késztet, hogy akaratomon kívül használjam a farkas szemem.

- Mit látsz? - kérdezi Scott.

- Egy láthatatlan köteléket Liam és a suttogó között. Össze van kapcsolva az elméjük.

- Veled mit csinál?

- Mondtam már, Stiles! - csap dühösen az öklével a műtőasztalra. - Csak azt nem értem, miért van rám ilyen nagy hatással!

Megszédülök. Liamre nézek, aki elkerekedett szemmel bámul vissza rám. Egy szavat sem bír kinyögni a száját.

Gyorsan pislogok, hogy elhomályosult látásom ismét élessé váljon. Valami forró folyik ki a szememből, de nem könny. Ugyanez a folyadék szivárott az orromból is. Lassan az orcámhoz emelem remegő kezem, és megérintem a meleg, ragadós anyagot. Elemelem kicsit messzebbre, hogy megnézhessem.

Vér. A gondolattól rosszul leszem. Elhatározom, hogy véget vetek a kínnak.

- Derek. - nyögöm. - Nem tudom, mi történik, vagy hogy én csinálom - e, de mindjárt vége. Bírd ki!

Lassú, megfontolt léptekkel a falhoz lépek. Megérintem a szemmagasságomban elhelyezkedő kifakult zöldes csempéket. Égő ujjbegyeim kicsit csillapodnak a jéghideg felülettel való találkozásnál.

Stiles tudta, mire készülök. Egy hangos "Ne!" kiáltás hagyja el a torkát, de már elhatároztam magam.

Belevágom a fejem a csempébe. Utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy mosolygok. Elmúlik a kín.

• • •

Párnák közt térek magamhoz egy jegestömlővel a fejemen. A szoba üres, ezért felülök, hogy jobban körbe nézhessek. Nem gondolom át, mit teszek: a hirtelen felüléstől szédülni kezdek, hasogat a fejem. Fél percet legalább azzal töltök, hogy ujjaimmal masszírozom halántékomat.

A hasogatás szűnni kezd, így alkalmam nyíltik tüzetesebben is megvizsgálni az ismeretlen szobát.

Egy francia ágyban fekszem, a takaró fehér alapon kék, szürke és narancs kockás. Az ágy két - két oldalán éjjeliszekrények vannak, de csak az egyik van használatba véve - a hozzám közelebbi. A falak kék színűre vannak festve. Semmi kép, poszter nem virít rajtuk, egyedüli öltöztetőjük a festék. Az ággyal szemben az ajtó résnyire nyitva. Tehát nem vagyok egyedül. Visszafordulok, és folytatom a kémlelést. A helyiség abszolút közepén ültem bal oldalamon egy ablak, íróasztal, kis szekrény kihúzható fiókokkal, rajta televízió. Jobbra egy ruhásszekrény, melynek ajtaja tárva - nyitva, cuccok halmozva benne, előtte, rajta. A sarokban pedig ütők, futócipő, csapatmez, és egyéb sportolásra alkalmas eszközök.

- Bocsánat. - jön be az ajtón egy fiú, arcát nem látom. Hátával löki be az ajtót, kezében ha jól látom, tálcát egyensúlyoz. - Ha tudtam volna, hogy ilyen korán felkelsz, nem mentem volna el Beacon Hills legmesszebbi vegyesboltjába.

Megfordul, és felém masírozik a tálcával. Gyomrom megkordul a kajahalom láttán, mire Liam - igen, Liam! - kuncog.

- Tessék. - rakja le elém. Ő maga az íróasztala mellől elhúz széken foglal helyet.

- Kösz. - ennyire telik tőlem, és tömni kezdem magamba az ételt. Nem foglalkozom olyan összeesküvés elméletekkel, amelyekkel egyébként teli van a fejem, például: mi van, ha most mérgez meg? Megrázom a fejem, így elhessegetem a gondolatot. Azután eszembe jut az illedelmesség, ezért megkérdezem: - Mind az enyém?

Erre csak mosolyogva bólint.

- Szép vagy. - csúszik ki a száján, ahogy engem néz. Látom rajtam, abban a pillanatban megbánja, hogy kiejti.

- Kösz. - vonom meg a vállam. - Helyes vagy.

- Tényleg? - nyílik tágra a szeme.

- Hát, ja. Most nem azt mondjuk ki a másiknak, amit gondolunk?

- De... de igen.

- Oké. De mielőtt elbíznád magad, közlöm veled: nem tetszel. Csak tisztázni akartam, attól még, hogy átlagon felüli szép arcod van... és mert megmentettél, én nem vagyok köteles szeretni téged.

Bekapok egy szőlőszemet a számba.

- Tulajdonképpen miért is vagyok nálad? - kérdezem.

- Mert nincs hova menned? - kérdez vissza sértődötten. Helyes! Tanulja csak meg, hogy velem nem érdemes jóban lenni.

- Ez mondjuk igaz...

Egy darabig csendben ülünk. Én eszek, Liam engem néz. Eléggé idegesítő. Egy pillanatra rásandítok, mikor az ablak felé fordul. Feszült, homlokát ráncolja és ajkát harapdálja.

- Most eszel meg 52 dollárt, ugye tudod? - fordul vissza felém.

- Közel vagy ahhoz, hogy tökön rúgjalak, ugye tudod?

Dühödten fújtat.

- Szerinted, hogy értette Derek azt, hogy össze van kapcsolva az elménk?

- Úgy ahogy mondta. - rám néz. Felvont szemöldökkel, kétkedőn. Nem érti, miért bánok így vele.

"Majd még hálás leszel nekem ezért." - ezt gondolom, mégis hozzáteszem: - Bízzunk benne, idővel kiderül. Előbb vagy utóbb.

- Hát, igen. De inkább előbb, mint utóbb. - feláll a székből, amiben eddig ült. Átmászik az ágy végén, át a lábaimon, és mellém telepszik. Könyökünk összeér.

- Tudod - suttogom a már üres tányért bámulva. -, hogy hálás vagyok, ugye? - rám vezeti tekintetét. - Úgy értem... nemcsak a kajáért.

Elmosolyodik.

- Persze, hogy tudom. - mosolyog, majd egy puszi nyom az arcomra. Elpirulok. - Akarsz tévézni? - kérdezi közömbösen.

- Igen. - válaszolom, miközben a tálcát az éjjeli szekrényre teszem.

Az Oroszlánkirályt nézzük. Nem értem, miért nem sugároznak valami érdekesebbet, de messze ezt tűnt a legjobb választásnak.

A film közepe után nem bírom tovább, és azzal idegesítem szegény Liam - et - akit tényleg érdekel a rajzfilm -, hogy hangosan sóhajtozok és látványosan szenvedek.

- Ne böködj már, Nala! - próbál komoly maradni, de szeme sarkában ott vannak a nevetőráncai.

- Várj, Nala? - kérdezem nevetve. - Miért pont Nala?

- Mert ez jutott eszembe? Egyébként a mesében is ez van. Így hívják a gonosz oroszlánlányt, aki végül átáll a jó oldalra.

- Hát, akkor megvan. - jelentem ki büszkén.

- Mi?

- A nevem. - a kezemet nyújtom. - Nala vagyok.

Megfogja, és megrázza kezemet.

- Liam. Nagyon örülök a találkozásnak.