Baecon Hills. Még most is csendes, nyugalom honol a havas utcákon. A pelyhek jégtakaróként simulnak az aszfaltra, mintha ezzel védenék annak épségét. Gyönyörű fehér dominál a házak tetején, a fák csupasz ágain, a járdák kacskaringós betonkövén.
Tél van. És ahogy mostanság olyan sok mindent, ezt se fogom megérteni. Fél év eltelt, s még mindig ennek az évszaknak hódol be a lakosság?
Nehéz beismernem, de hiányzott a város. Természetfeletti ereje nélkül már – már túlzottan normálisnak hittem magam. Ami egy végzetes hiba.
Még mindig nagy fejfájást okoz rájönnöm Maddox szavaira, ezért jobbnak látom, ha nem is gondolok rá. Van egy tervem, és ha túlélek, egészen biztos, megvalósítom.
Az éjszaka hűvösében próbálok lenyugodni. Fagyos leheletemet látván vegyes érzelmek fognak el; ez a vég. Mindennek az elején úgy tekintettem magamra, akár egy robotra. Akinek kitűzött feladata van, annak teljesítése után pedig ismét a raktárba kerülhet, hogy tovább porosodjon – az én esetemben, meghaljon.
Azonban nem gondoltam a Földi élet mulandóságára, a személyiségünk akaratlanul történő megváltozására. Baecon Hills megváltoztatott. És akármit is mond a felmenőm, nekem számít, hányan halnak meg a generációnkból, sőt, nem várok holmi utánpótlásra. Nekem igenis a jelen embereit kell védelmeznem, megmentenem!
Scotték vajon tudhatnak a Negyedik Jelről? Megérezték annak felbukkanását vagy még mindig teljes homályban élnek? Tulajdonképpen még azzal sem vagyok tisztában, ki volt darach áldozata.
Fejemet hátra vetem, és felfelé kifújom a benntartott levegőmet. Leheletem úgy gomolyog, akárcsak a cigaretta füstje. Na, tessék! Egy újabb dolog, melyet nem próbáltam ki. És nem is fogom tudni már.
Valami különös érzés kerít hatalmába. Mintha valóban csak azért lennék ezen a porfészken, hogy báb legyek. Úgy cselekedjek, ahogy meghagyják nekem. Ha azt mondják ülök, engedelmesen a lábukhoz kuporodom. Ha azt mondják, haljak meg, kutya kötelességem saját kezűleg véget vetni saját életemnek.
De mégis... kik azok az „ők”?
Hirtelen felindultságomból, és ellenszegülési vágyamból ahelyett, hogy „valami hasznosat tennék”, ahogy a hang mondja nekem, levetem magam a hóba, és játszani kezdek.
Háttal fekszem a puha, fehér takaróban, és végtagjaimat ide – oda mozgatva hóangyalt csinálok. Boldogság kerít hatalmába, és – eddig szokatlan módon – egy önfeledt kacaj hagyja el számat. Feltérdelek, egy golyót gyúrok, majd görgetni kezdem a földön.
Mosolyom letörölhetetlen az arcomról, már majdnem kész a hóemberem. Felkaparom a fehér réteget egészen a fűig, és kisebb köveket zárva a markomba ismét visszatérek remekművemhez.
Az utolsó kavicsot helyezném rá a fejére, mikor megszédülök. Kicsúszik a talaj lábam alól, él előre esek, egyenesen a megformált hókupacba. Fejem hasogatása elviselhetetlennek bizonyul, azonban ezúttal sem sikoly, sem kép nem társul hozzá.
Vonzalmat érzek a hóban elterülve, pelyhekkel a hajamban.
Kábán felállok, leporolom benedvesedett nadrágomat, és akár egy agyatlan, irányított figura, az erdő buckája felé veszem az irányt, hogy belevessem magam a fenyvesek közé. Fák között bolyongok, szédülésem szüntelen. A kérgeket megsimítva, néha neki nekidőlve tartom meg egyensúlyomat.
Egy rétre érek ki. És abban a pillanatban realizálom, mégsem az én problémám a legnagyobb.
Hanem az övé.
Övé, aki haldoklik.
A kis kör alakú téren barátaim állnak, aggódva, mégis tisztes távolságban a pártól. Scott, Stiles, Malia, Lydia, Kira, Theo, Derek, Parrish, Isaac, Dr. Deaton, Liam, Hayden – mindenki itt van. Bár, azt hiszem, az utóbbi kettő közül egyikük nem sokáig.
– Nala! – kiáltja valaki kétségbeesetten, viszont arcot nem tudok a rettegő hanghoz tásítani, annyira elborul az agyam.
Azonnal a fekete pároshoz rohanok, az utolsó pár métert a térdemen csúszva teszem meg. Odakuporgok melléjük, és összeszorult szívvel figyelem a jelenetet, ahogy Liam könnyáztatta arccal, sírástól kipirosodott szemekkel szorongatja Hayden kezét, és vérzését próbálja elállítani.
Mikor Liam rám vezeti könyörgő szemeit, először érthetetlennek tűnik. Egy röpke pillanat erejéig elfeledkezik a sötétséggel vívódó barátnőjéről, minden figyelmét arcom elraktározásának szenteli. Azután hevesen megrázza a fejét, és ha jól látom, megismert.
– Kérlek, kérlek, Nala! – sírja szaggatott lélegzetvételekkel. – Segíts rajta, kérlek! Mentsd meg! Ha valaha is számítottam valamit, próbáld kérlek megmenteni!
Elszorult szívvel a holtfehér arcú lányra meredek, akinek arcszíne Maddoxénál is sápadtabb. Az ébren maradással küszködik, látom, nehezére esik tovább nyitva tartani szemeit.
Nagyot nyelek, és remegő kezeimmel megfogom kihűlt, szabad kezét. Sebesülést keresek rajta, s mikor meglátom hasába karmolt jelet, mellkasán a szúrásnyomokat, kigördül az első könnycseppem. 
₪
Az Ötödik Jel. Az utolsó. Ami azt jelenti, holnap eljönnek a suttogók.
Jelen pillanatban mégsem ez izgat, hanem Hayden.
Hayden, akit nem tudok megmenteni.
Hayden. Aki. Meg. Fog. Halni.
Mert nem tudom megmenteni.
Kudarcot vallottam. De! Megpróbálhatom széppé varázsolni utolsó perceit, kellemessé az eltávozását.
– Liam, menj el, ezt nem akarod látni! – szólok rá remegő hanggal.
– Dehogy megyek! – tiltakozik. – A végsőkig vele maradok.
– Liam... – szól elhaló hangon Hayden. –, hallgass... rá... Nalára...
– De...
– Menj! Szeretlek!
– A kurva életbe is, szeretlek! – Liam Hayden ajkaira tapad, és még egy, utolsó csókot lehel rá.
Azután felpattan, és zokogva a többiekhez fut.
– Hayden! – rázom a fejét, hogy figyeljen rám.
– Semmi baj... Nala... – nyöszörgi. – Tudom, ez... ez a... vége...
– Csss! Ne mondj ilyet. – kérlelem. – Ne mondd!
– Valerie már... nem fog... nem ér ide. – sírja, és megerednek könnyei. – Mondd meg... nekik... hogy szeretem. Szeretem őket!
Hevesen bólogatok, és megkezdem, amit terveztem. Előásom tudata mélyéről a Liammel való kedves emlékeit. A csókokat. A perzselő érintéseket. A testi együttléteket. Bármennyire is fáj ez most nekem, önzetlenül szeretnék cselekedni, s némi melegséggel átengedni Haydent a túlvilágra. Egyre intenzívebben mutatom a képeket, látom Hayden arcán a halvány mosolyt.
– Kö... köszönöm. – leheli.
Abban a pillanatban fékez le a tisztáson Clark autója, mikor húga kileheli az utolsó leheletét is, s tudata örök feketeségbe borul.
De nem csak Haydennek. A kislányának is.