Elismerem, rossz döntés volt hatalmat adni olyan ember kezébe, aki az időt is képes uralni. Nem tudom, vajon ez az ártó képességhez tartozik – e, avagy valami teljesen más lénnyel állok szemben, azonban rákérdezni sem merek. Túl nagy kockázat lenne.
Pontosan fél évet pazaroltam el – ami azt jelenti, minden egyes engedetlenségemért felszámolt fejenként egy hónapot az elvesztegetett kettő mellé.
Kis afférunk után Maddox teljesen tisztességesen bánt velem – már amennyire tőle tellett. Szigorúan a kiképzésemre figyelt, és mintha lett volna valami beteges csillogás a szemében, amit sehogy nem tudtam elkönyvelni magamban. Bosszúvágy? Eltökéltség? Pontosan úgy bánt velem, mint mester a tanítványával. Megbüntetett, ha valamit elbaltáztam; minden sikerem után bőséges jutalomban volt részem… Legalábbis Maddox így nevezte. Mikor meg volt velem elégedve, minden alkalommal az újonnan birtokolt képességével képeket mutatott nekem a suttogókról. Úgy vallotta, éppen eleget tudok mentálisan a legyőzésükhöz… elméletileg. Gyakorlatilag azonban nehezére esett azt is elképzelni, mikor két egyesített falkáról meséltem neki, akik az én oldalamon harcolnak majd. Maddox szerint szükségszerűbb volt a harcmódomon csiszolni, és akármennyire is tiltakoztam, a képembe vágta: „Egyszer más megöltek, változtatások nélkül úgy hiszed most nehezebben bánnak majd el veled?”. És ehhez a mondathoz szokás szerint társította gunyoros, leereszkedő mosolyát, ami csúfosan eltorzította hófehér, mégis gyönyörű arcát. Nekem pedig ismét be kellett vallanom, igaza van.
Úgy éreztem magam, mint egy bábu, melyet bábmestere irányít.
Mindent elhittem neki. Racionális érvelésnek tűnt. Olyan kézenfekvő volt.
Most mégis szöget üt a fejemben a kérdés: mi van akkor, ha a túlzott csodálat elvakított? Szánalmas talpnyalóvá, agyatlan követőjévé tett?
Ebben az életben megtanultam, mindenki a saját javait nézi, miközben cselekszik. A saját malmára játszik.
Ugyanígy lehet ez Maddox – szal is. Ki kell derítenem, mi a célja? Vagy… az is lehet, hogy csak a barátom?
„Ezt te sem gondoltad komolyan!” – csendül fel gúnyos nevetésem az elmémben. – „Mondd csak, te sosem tanulsz, maxime periculosum infernis daemonium? Gondolj csak az életedre! Theo Raeken? Érdekkapcsolat úgy, ahogy van. Csak azt a szánalmas senki bétát akarod vele féltékennyé tenni…”
„Akartam!”
„Stiles Stilinski? Scott McCall? Csupán a barátaidnak nevezed őket, mert abban reménykedsz, így segítenek a suttogók ellen. Aztán, ha arra kerül a sor, nyugodt szívvel feláldozod őket, a saját irhádat mentve!”
„Hazugság!” – csikorgatom a fogaimat. – „Soha nem féltem a halált, te is tudod! Egyedül önmagamtól tartok…”
„Igen, mert mélyen tisztában vagy azzal, amivel én is. Hogy gátlástalan ember vagy, és a „barátság” kifejezés nem gátol meg téged abban, mit egyszer a fejedbe veszel. Fájdalmat okozol mindenkinek, hogy úgy alakítsd a dolgokat, ahogyan neked azokra éppenséggel szükséged van!”
„Hagyd abba!” – sikítom (azt hiszem, ezúttal valóban hangosan), és a földre rogyok. Tenyeremet a fülemre tapasztom, ezzel meggátolva a hang szüntelen duruzsolását.
„Egyedül, ami hajt téged, az a hatalom!” – súgja. – „Derek Hale? Jordan Parrish? Isaac Lahey? A második, harmadik s negyedik szövetséges? A nigrum lupus fia, Kerberosz bábja és a magát bátyádnak tituláló hősszerelmes, aki a fájdalom elől Franciaországba menekült? Ez neked jelent valami?”
Érzem, olyan erősen harapok ajkamba, hogy a vér szivárogni kezd belőle.
„Válaszolj!” – ripakodik rám. – „Lydia Martin, Kira Yukimura, Malia Tate? A normális életet élő Nala barátnői… valahol, egy másik idősíkban. Hát, nem áldoznád fel őket egy nagyobb jóért?”
Sikítani kezdek. Fogalmam sincs, hogyan tudnám elhallgattatni a fejemben ezeket a borzalmas gondolatokat. Egyáltalán ki a beszélő? Honnan a francból tudok latinul?
Ki vagyok én?
„Liam Dunbar.” – ejti ki lassan, szótagolva. Vagy… ejtem? – „Mindig is a kedvencem volt. Egyszerűen imádnivaló és szánalmas egyazon időben, ahogy mindig hagyta magát átvágni. Kedvünkre játszattunk vele, már, ha pont ahhoz fűt fogunk. Ha meguntuk, eldobhattuk, természetesen. Nekünk ez nem volt más, mint a színtiszta öröm!”
„Ne beszélj már többes számban! Ki a franc vagy te egyáltalán?”
„Én te vagyok.”
„Nem… Nem! Én soha nem akartam ezt tenni! Nem akartam az egyedüli, az egyetlen lenni, akinek a világ sorsa nyomja a vállát! Miután kimúltam, halott akartam lenni! De nem ment… felébredtem. És akkor jöttél te, mindent elrontottál. Tönkretetted az életüket, és azt hiszik, én irányítottam!” – ordítom.
„Valóban tönkretettem volna? El vagy tévedve, kicsi lány.” – hangja ridegen cseng. Félek tőle. –„Én voltam, aki figyelmeztetett, aki lehetőséget adott túlélni.”
„Ki a franc vagy te?!” – ismétlem meg kérdésemet. Határozottnak akarok tűnni, ez azonban mégsem megy. Hangom megremeg, és még mindig nem tudom eldönteni: a fejemben tartok diskurzust vagy hangosan kikiáltom mondandómat?
„Én vagyok szánalmas életed megmentője, cselekedeteid irányítója, elméd védelmezője s megrontója egyaránt. A mestered vagyok, életet adód. És neked kutya kötelességed úgy cselekedni, ahogy én azt mondom!” – kel ki magából. –„Rohadtul nem érdekel, hány ember fog meghalni az ütközet bekövetkeztekor, és ebből te hányat ismertél. Új emberek születnek, új generáció mindig létre jön. Újabb, jobb, okosabb, fejlettebb. Nem kell félned. Emberek halnak meg, mások születnek a helyükre. Ez a szánalmas porfészek nem fog kihalni, mindig jön utánpótlás! Éppen ezért abszolút nem mérvadó, hányan vesztik életüket világszerte a csata során!”
„Úristen… Te… te egy szörnyeteg vagy!” – sírom el magam a rettegéstől.
„És te ebből a szörny öléből származol!”
„Tessék?”
„A nogitsune soha nem hal meg, csak átalakul. Alkalmazkodik. Nekem pont az volt a megfelelő, hogy a tudatodban verjek sátrat!” – mondja ezt halál nyugodtsággal. –„Másrészt vigyáznom kell a sokadik kis unokámra, nemde? Miféle példát mutatnék nagyapaként akkor?
„Te… az egyik felmenőm vagy?” – ebben a pillanatban hatalmasodik el rajtam a leghatalmasabb pánik. Lehunyt szemeimen keresztül is látom azt a felfordulást, káoszt, amelyet a hanggal el fogok követni. Lángoló házak kereszttüzében egyetlen embert veszek ki, beteges mosollyal az arcán. Saját magamat.
Velőtrázó sikolyok hagyják el torkomat, ami, habár szüntelenül ég, illetve a berekedés veszélyével fenyeget, akkor sem hagyom abba, csak mikor egy erős tenyér megérinti a vállamat, ezzel megszűnteti a kavalkádot tudatomban. Minden elsötétül odabenn.
Könnyes szemmel felnézek térdelő helyzetemből, és Maddox – szal találom szemben magam.
– Nem te vagy maxime periculosum infernis daemonium, csupán velem egyetemben daemon ductus successorem. Te vagy a Puella Malum!
„A Rossz Lány.” – fordítom magamban.
• • •
A barlang bejáratában állva Maddox túlságosan is kedvesnek tűnik – már – már együtt érzőnek. Be kell vallanom, ez nehezen tudom hova tenni, ezért rá is kérdezek.
– Van valami baj? – vonom fel a szemöldökömet, azt az egykoron megszokott stílust próbálom magamra erőltetni, amivel az ideérkezésem előtt rendelkeztem.
– Furcsa. Már egészen hozzászoktam a társaságodhoz. – arca, ahogy az más megszokott, mindennemű barázdától semleges. Érzelemhiányos. – Most ismét üresnek fog hatni a barlang. Várhatunk újabb négyszázkilencvenkilenc évet a viszontlátásra.
– Tessék? – ráncolom homlokomat, miközben igyekszem Maddox megjelenését egy örökkévalóságig az emlékezetembe vésni. – Ki az a „mi”?
Lehajtja a fejét, zavartan hajába túr.
– Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
– De hiszen… – gyorsan magamba fojtom a szót. – Rendben. – azt hiszem, ezt nevezik alázatnak. – Csak, tudod, annyi kérdésem maradt még. És te minden egyes szavaddal, kétértelmű mondatoddal csak még többet generálsz bennem.
– Ezt igazán sajnálom. – beszédstílusa, valamint viselkedése teljes ellentétben álltak ruhatárával, kinézetével. Mintha a jelen párbajozna a jó pár századdal ezelőtti életmóddal. Most az egyszer valami olyasmi kerített hatalmába, mintha nem stimmelne… ez az egész.
– Mindegy. – húzom el a számat, és inkább elhessegetem a gondolatot. Maddoxban teljes mértékig megbízhatok. – Úgy érzem, nem készültem fel teljesen!
– A technikádat a csúcsba vittem, a képességeidnek határtalanul az ura vagy. – felszalad a szemöldöke. – Még egy kanimát is kerestünk a biztonság kedvéért, és lemásoltattam veled a képességét Moldark ellen. Akkor meg hogy érted azt, hogy nem állsz készen?
– Nem tudom. – ismerem be fejemet ingatva. – Olyan ez az egész, mintha… mintha többet tudnál, csak nem akarod elárulni nekem! – fakadok ki.
– Szóval, hadd értelmezzem! Ezek szerint te nem bízol bennem?
– Dehogy! Nem erről van szó! – korrigálom magam gyorsan. Ép eszem szerint – túl gyorsan.
– Hát, akkor? – halvány mosolyra húzza a száját. – Mondtam már, Nala, a tudás nem minden. Hányszor akarod még hallani tőlem, s melyik évben?
– Ezt… ezt mégis hogy érted? – megint ugyanaz az érzés. Tud valamit, de nem közli velem.
– Ah, lényegtelen. – megfogja vállaimat, szembefordít magával, és gyengéden megráz. – Voltak korok, mikor elfogadtad, a nők nem a tudás hordozására születtek…
– Micsoda? Miféle korok? Mad...
– Figyelj egy picit rám, rendben? – nagyokat pislogva szürke szemeibe nézek. Átfut az agyamon, hogy behatoljak tudatába, azonban gondosan elzárta előlem. Beletörődvén helyzetembe, bólintok. – A mostani küldetésedhez lényegtelen, hogy hétszer születtél újra, ahogyan a hamis emlékek is, miszerint a nagymamád volt az, aki kis híján végzett Lucannal. Az te voltál, csak úgy raktározta el szándékosan az agyad, mintha mégsem… Bassza meg! – megnyalja ajkát, amit szememmel követek. – Ezt nem szabadott volna elárulnom. Nala, ígérem, ha a suttogókat túléled, mindenbe beavatlak, amit tudnod kell!
– Nem csak abba, amit kell. Mindenbe, amit tudsz. – nézek vele farkasszemet.
Egy ideig mintha habozna, de látok rajta eluralkodni valamit, ami sietésre készteti.
– Legyen. – egyezik bele. – Most azonban indulnod kell! Félek, mégsem volt jó ötlet az idővel játszani!
– Nem tehettél mást! – rázom a fejem. – Így tudtál fogást találni rajtam. Így tudtál tanítani.
– Nem erre gondolok. Hanem, amit egy híján ötszáz éve tettem. – látja, hogy szólásra nyitom a számat, ezért gyorsan hozzáteszi. – Ne kérdezd!
Maddox hirtelen mozdulattal megfordít. Az égen narancssárga – szürke felhők gomolyognak, sárga villámok cikáznak keresztül, fülsüketítő dörgések hallatszanak. A hideg futkos a hátamon. Maddox hátulról átölel, ekkor béke kerít hatalmába. Valami otthonos érzés.
A pillanat mindaddig tart, míg meg nem látom jelenni a viharos égbolton a Negyedik Jelet.
₪
Ekkor Maddox a fülembe suttog – „Éld túl!” –, és egy kék fénysugár kíséretében eltűnök Tasmánia földjéről.
Természetesen, egyedül.

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Heyya, most keztem egy új blogot 'You met me at the psychiatry' néven. Lessetek bele! 😊 Munkáimnál megtaláljátok.
Valamint ott a 'My five saucey boys' c. firkálmányom, ha még többet szeretnétek tudni rólam... lol senki nem kíváncsi rám.🖖😂
Vote - olni ér🌟
Ilysm 💞
fuck_hemmings