- Ezt szeretted volna? - ingatja a fejét Chris, akivel időközben autóba szálltunk. Most a legközelebbi reptér felé tartunk, hogy mihamarabb Maddox barlangjához érjek. Jelen esetben nem számít atomjaim vehemens tiltakozása, egy próbát megér. Elvégre mit okozhat nekem az ártó? Történetek sem maradtak fenn róluk, lehet, annyira gyengék voltak, hogy utalásra sem méltatták őket.

„Ja. Vagy annyira erősek - ezzel jobbnak látták nem ijesztgetni a lakosságot." - imádom; mindig megnyugtatom saját magamat. A két lábon járó optimizmus élő példája!

- Igen. - motyogom a fejemet az ablaküvegnek nyomva. - Megérdemli a boldogságot. Hogy valaki szeresse. Amíg van ideje, élvezze ki az élet szépségeit.

- Szereted? - teszi fel a kérdést hirtelen. Rám pillant, azután visszakapja fejét az útra.

- Lényegtelen. - nevetek fel rekedtes hangon.

- Szereted? - ismétli magát.

- Nem mindegy? Semmin nem változtatna. - rázom a fejem. - Olyas valaki mellet a helye, aki nem csak a hasznot nézi belőle, aki értékelni tudja, és nem játssza ki minden adandó alkalommal. Aki nem szövetkezik ellene, és nem okoz csalódást lépten - nyomon. Aki el tudja dönteni, mit érez. Aki egyszerűen nem a szomorúságára játszik, hanem éppen ellenkezőleg, az minden célja, hogy örülni lássa.

- Ide figyelj, Nala! - szól rám fenyegetően. - Nem akartam, de mégis veled kellett töltenem az egész délutánomat, mikor is bebizonyítottad, mennyire törődöm vagy. Ráadásul ezzel a tetteddel, amit az előbb vittél véghez... Fájhat mindezt végignézni. Megkérdezem még egyszer, utoljára, de csak azért, mert megkedveltelek: szerelmes vagy Liambe?

- Nem. - súgom.

„De, de igen."

• • •

Eléggé lefáraszt, mikor konkrétan az egész világot körbe kell utaznod. Kétségeid vannak, választásod azonban nincs.

Az erdő sűrűjében lépkedve azon gondolkodom, mennyire biztonságban érzem magam a halálomtól alig pár méternyire. Még egyet szippantok a friss illatból, azután rászánom magamat a bemenetelre.

Amilyen gyönyörű a kinti természet az állatok és növények fajtájának sokaságával, annyira horgasztó a kőhalom belseje. Gyomrom felfordul a halál szagától, csontjaimban érzem a hideget. Szürkeség honol mindenen, és néma csend. Nem félhomály, nem sötétség... szürkeség, akárcsak az égbolt egy borongós reggelen.

Erőt veszek magamon, és beljebb haladok. Sztalagmitok, sztalaktitok hálózzák körbe az egész barlangot. Óvatosan kell haladnom, ha nem akarom, hogy az egyik felnyársaljon. Kisebb tócsákat vélek felfedezni a vájt üregekben, amikben fejletlen halak úszkálnak.

Egyre nehezebben látok a fényviszonyok miatt, szemem bekönnyesedik. Összehúzom magamon kabátomat, majd nézem, ahogyan a fagyos levegőben leheletem láthatóvá válik.

„Ez érdekes. Én majd megfagyok, a víznek meg a felszínén sem látok jeget."

Cseppeket hallok, ahogyan a tetőről lenövő kősziklákról esnek le. Ez a hang nyugtalanít, teljesen egy érzés hatása alá kerít. Olyan... olyan, mintha elfogyna az időm.

Mozgolódásra figyelek fel a szemem sarkából. Oldalra kapom a fejem, karmaimat azonnal előhívom. Óvatosan közelítem meg a pontot.

Nem kellene. Elhaló sikoly hagyja el a számat, ahogy szemeim elé tárul a látvány, azután megérzem a szagot. A halál szagát.

Egy hatalmas sztalaktit takarásában, az egyik sarokban egy gézbe tekert ember teste hever, körülötte vérrel átitatott fásli. Az egész pókhálóval van borítva, mégsem tudka elterelni a figyelmemet a vörös foltokról.

- Még most is vérzik. - súgja valaki a fülembe.

Nagyot nyelek, azután megfordulok. Nincs hátam mögött senki, pedig meg mernék rá esküdni, az illető közvetlen itt állt, mikor ezt mondta.

- Hogy... hogy érted az, hogy még most is? - lehelem. Legszívesebben felpofoztnám magamat, amiért képes vagyok ennyire megijedni egy testetlen hangtól. Az utóbbi időben nem igazán vagyok hű önmagamhoz, itt az ideje, hogy bepótoljam. Vissza kell hoznom az álnok, gonosz Nalát, mert a nyuszival semmire nem megyünk.

- Pontosan 1517 óta. - sóhajt fel tetetett együttérzéssel.

- Ki vagy te? - szegezem neki a kérdést.

Csak elfojtott kacajt hallok, és egy árny suhanására leszek figyelmes. Azonnal felé kapom a fejem.

- Mi van? Nem mersz előjönni? - nevetek fel gunyorosan. - Ennyire szánalmas és gyáva alak lennél, hogy nem jö...

Nem tudom befejezni a mondatot. Hátulról megragadja a nyakamat, és fagyos ujjait rászorítja bőrömre.

- Szó nincs arról, hogy félnék. - suttogja vészjóslóan. Meleg leheletétől a hideg kiráz. - Csupán nem akartam felfedni magamat.

- Ugyan, kérlek! - rázom meg a fejem, amennyire tartása engedi. - Egy nyomorult lyukban élsz a föld alatt már évszázadok óta, tudod, kinek meséld be, hogy nem félsz!

- Én a te helyedben megfontoltam volna, mit beszélek! - szűri a fogai között, majd egy határozott mozdulattal ellök magától.

A földre kerülök, ahol teheti, belém rúg. Ráül csípőmre, így végre szemügyre vehetem arcát. Sötétbarna haja teljesen elüt szürke szemeitől. Makulátlan bőre sápadt, arccsontja tisztán kivehető, orra tökéletesen ívelt. Hétköznapi ruhát visel: egy fekete farmert, szürke pólóval és bordó dzsekivel.

Lényének tanulmányozása annyira leköt, hogy csak akkor eszmélek fel, mikor kicsavarja a kezemet. Kínban vonaglok, könnyáztatta arccal odafordulok megnézni, mit csinál. Éppen bal kezem ujjainak eltörésével foglalatoskodik. A fájdalom annyira letaglóz, kénytelen vagyok az erőmet előhívva leteríteni magamról. Tudom, hogy a szemem vészjóslóan villog, a karmaim és szemfogaim kinőnek, azonban akárhányszor próbálom a velem egyidős fiú testét karcolásokkal tarkítani, mintha valami láthatatlan erő védené, meg sem látszik rajta.

Beleharap alkaromba, mire sikítva megemelem csípőmet, úgy rázogatom magamról. Próbálkozásomon jóízűen felnevet, azután... kitépi a bal kezemet a helyéből. Üvöltöl, ahogy az csak torkomon kifér, mégsem lett jobb.

„Persze, hogy nem, a kurva életbe!"

- Megtanultad a leckét? - hajol arcom elé, és megvárja, míg ránézek.

- I... igen, Maddox. - sírom. Nem merek oda nézni, félek, ha meglátom a véráradatot, a helyzet csak még rosszabb lesz.

- Minek neveztél? - lepődik meg egy pillanatra kiesve szerepéből.

- Ma - Maddoxnak. - hüppögöm.

- Hm. - beharapja alsó ajkát, azután leszáll rólam. Feláll, majmolva leporolja ruháját, azután a kezét nyújtja. - Gyere. Hadd segítsek!

Hezitálva megemelem az egyetlen kezemet, nem szeretnék ellenszegülni. Ki tudja, mi lenne a következő lépése, talán kitépi az egyik tüdőmet?

Felránt maga mellé, cseppet sem törődve a fájdalommal, mi átjárja minden egyes porcikámat.

- Megtanultad a leckét, baba? - kérdezi mézes - mázasan.

Reszketve bólintok. Fogadni mernék, direkt kérdezi meg másodjára is, a reakciómat várva.

- Akkor vedd fel a kezedet! - bök a végtag irányába. Úgy cselekszem, ahogy mondja. A hányinger visszatartva nyújtom át neki az egykoron még hozzám tartozó darabot. Szó nélkül elveszi tőlem, majd a vállamhoz illeszti. Gyengéden - ami meg is lep - odateszi tenyerét. Kékes fény árad szét az egész barlangban; mire fejemet odakapom... a kezem ismét hozzám tartozik. Mintha meg sem történt volna az előbbi mizéria. - Most legalább már tudod, kivel kezdegess. Még egy ilyen, és nem növesztek vissza semmit sem, megértetted?

- Igen. - motyogom, azonban még mindig bal oldalam tanulmányozása köt le. - Mi vagy te?

- Ártó. - vonja meg a vállát. - Kövess! - int előre, mire nyomába eredek.

- Úgy tudtam, azok csak természeti katasztrófákat tudnak előidézni. - akadékoskodom.

- Hát, jól tudtad. - motyogja alig hallhatóan.

- Tessék?

- Mondjuk inkább úgy, ártó és még valami más. - hátulról látom, ahogy vállai megfeszülnek. - Én sem tudom pontosan.

- Hány éves vagy? - kérdezem ismét.

- Tizenhét, de nem mindegy ez neked? - fordul felém eszelős tekintettel. - Azért vagy itt, hogy kiképezzelek, vagy nem?

- De igen.

- Akkor meg kussolj, és örülj, amiért nem nyírtalak ki! - ripakodik rám. - Gyerünk tovább! - visszafordul, folytatja az útját.

Némán követem Maddoxot; mindkettőnket elnyel a szürkeséget átváltó sötét.