A lépcsőfok nagyot reccsenik súlyom alatt, mégsem elég zavaró ahhoz, hogy szétválasztja az egymásba gabalyodott Hayden - t és Liam - et. Köpni - nyelni nem tudok az emeletről leérve, szemem az előttem lejátszódó események rabjául esik. Nem bírok erőt venni magamon, hogy megforduljak.

Amikor aztán mégis sikerül, csendben visszasétálok a hálószobába - higgadtan. A sarokba hányt szatyorból előrángatok egy farmernadrágot és egy fekete - fehér csíkos hosszú ujjút. Magamra kapom bakancsomat. A hidegre fittyet hányva kabátomat a fogason hagyom. Mit számít, ha megfázok? Ki törődne ezzel? Mindennapos tény, sőt történés az emberek megbetegedése, akkor az enyém mitől lenne különb? Ha engem nem érdekel, akkor ki mást?

Senkit. A kezdetektől fogva egyedül vagyok. Amikor azt hiszem, én vagyok a valaki, és sajnálom a bétát, amiért csúnyát átvágom; előre tisztában vagyok a végkifejlettel, nem akarom, hogy megsínylődje. Bár ezt teszi velem, most sem szeretném. Felejtsen el - mást nem kérek tőle. Annyi rosszakarat van bennem, mégis remélem, Hayden - nel boldog lehet. Észrevette a nyilvánvalót, jóllehet, kicsit sokáig tartott. De a mérvadó mégis az, hogy rájött. Beteges örömmel tölt el a tudat, hogy kiszabadult a hatásom alól, mégis mélyen elszomorít valamelyest.

Olyan érzés, mintha éles karmok turkálnának bennem, a szívem után kutatva testemben. A lehető legperverzebb módon élvezetes és kellemes. Kellemesebb, mint mikor az alakváltó - szörny elmetszette a torkomat, és a halál sötét karmaiba taszított.

Kiugrom az ablakon. Megroggyantott térdekkel érek földet. Hajam szemembe lóg. Lüktetést érzek a bal combcsontomban, de nem törődöm vele. Ezzel sem...

Kezdetben céltalanul bóklászom Beacon Hills utcáin. Néha - néha felborogatom a kukákat, amiért hangos szitokáradatban részesülök. Az adott házban felvillannak a fények, én pedig versenyt futva az idővel - és az ott élőkkel - elszaladok. Ez a játékom.

Pár ilyen alkalom után kezdem megunni. Nincs benne semmi új, semmi szokatlan, amire mindennél jobban vágyom. Egy kis időre ki akarom űzni gondolataim közül a smárolásuk képét.

A legközelebbi üzletet keresem, ami egész éjjel nyitva tart. Az épületbe belépve kis híján megvakítanak az éles fények és a rikító színek.

- Bah. - öklendezem. Ilyen vidám helyet keresve sem találhatnék.

Pár ember lézeng csupán a sorok között. A pénztárhoz vezetnek lábaim. A kassza mögött ülő negyvenes éveiben járó, termetesebb testalkatú nő bosszúsan elfordítja tekintetét a magazintól, amit éppen olvas, és unottam rám néz.

- Igen? - úgy rágózik, hogy egészen a torkáig lelátok.

Elhúzom a számat, úgy kérdezem:

- Van piájuk?

Homlokráncolva méreget.

- Ha rám hallgatsz, kislány, nem teszed ezt magaddal. Vagy netalántán úgy akarod végezni, mint én? - vonja fel szemöldökét. „Hogy engem mennyire nem érdekel az önsajnálatod!" - Tönkrement házasság, alkoholista férj, börtöntöltelék gyerekek... biztosan ezt akarod?

- Jelen pillanatban inni akarok! - csapok dühösen a kifutószalagra. - Mi lenne, ha elvégezné a munkaköri leírásában világosan lejegyzett teendőit, és kiszolgálna végre?

- Tizennyolc éven aluliaknak nem szolgáltatunk alkoholt. - húzza ki magát. Amolyan „Na, erre most mit lépsz, kislány?" - tekintettel méreget. Diadalittasan.

- Szórakozik velem? - láthatatlan nyúlványaimmal megpróbálok tudatába hatolni, de az eladó rendületlenül koncentrál erre a tényre. Akárhányszor vetem el benne a képet, az agy visszautasítja, és az emlék feledésbe merül. - Jó! - ütök még egyet kiáltva.

Sarkon fordulok, egy kosarat kapok magamhoz, majd becsörtetek a választéktól hiányos polcsorok közé. Végig járom mindegyiket, úgy teszek, mintha nézelődnék, pedig csak áldozatokra fáj a fogam.

Kiszemeltemhez sétálok. Egy húszas éveiben járó fiú válogat az üdítők közül. Kopott szövetkabát, szakadt nadrág, borostás arc, zsíros haj. Eléggé igénytelennek tűnik, jobbat mégsem találok. Ő az egyetlen - kinézet alapján -, aki az elme játéka nélkül is hajlandó nekem alkoholt venni. Nem tudom, mi a franc van velem, képességeim miért mondják fel a szolgálatot, de ha nem jutok sürgősen italhoz, felvillantom farkas szemeimet, és az üveggel kezemben kisétálok.

- Hé! - szólok oda.

- Igen? - felém fordítja fekete tekintetét, patkányszemeit.

- Megtennél egy szívességet? - érdeklődve hallgat, ezért folytatom. - Vennél nekem alkoholt?

Érdesen felnevet.

- Persze. A te korodban nekem is megvették, nem tehetem meg, hogy csalódást okozok egy fajtársnak. Milyen kérsz?

- Nekem olyan mindegy, csak gyorsan, ha lehet! - sürgetem.

Átsétálunk, ahhoz a részleghez, ahol a kívánságomat teljesítő üvegek sorakoznak. A zsíros hajú lekap egyet, a fajtáját, sem az árát nem nézi meg. Újra a pénztárhoz sétálok, ezúttal (papíron) felnőtt kíséretében.

- Na! Erre mit lép - közelebb hajolok, hogy el tudja olvasni a nő névjegytábláját. -, Bertha?

- Maximum figyelmeztetlek még egyszer, hogy úgy fogod végezni, mint én! - mondja csalódottan, majd beüti a bor árát a gépbe. Mielőtt a pénztárcám után nyúlhatnék, a srác kifizeti helyettem.

- Kösz. - vágom oda neki, kikapom az italt a kezéből.

Kilépek a hűvös decemberi estébe, és eszembe jutott Liam - éknél hagyott kabátom. Morgok magamban pár sort. Bosszankodásomból a zsíros hajú zökkent ki.

- Esetleg megihatnánk ketten, nem? - közelebb lép. Megragadja a derekamat, úgy szorít magához.

Ficánkolok, de nem enged. Egyre inkább felhergel ez az irritáló gyerek. Megcsaltak. Halálra fagyom. Nem akartak kiszolgálni. Erre még ez a büdös szájszagú iszákos senki szarakodik velem?

„Játszhatunk ilyet is!"

Ellököm magamtól. Az erőkifejtés mértékétől majdnem felfordul. Felvillantom sárga szemeimet, és ráüvöltök. Metszőfogaim kinőnek. Orrom íve szélesedik, ahogy átváltozom.

A fiú nem tudja, ijedtében mi tévő legyen. Egy helyben topog, próbál életet lehelni földbe gyökerezett végtagjaiba. Arcán rémülettel, hangos ordítás és sírás közepette elrohan az egyik sikátor felé.

Nem megyek utána. Miért is tenném? Nem haragszom rá, amiért irritál. Liam - re sem haragszom, mégis fáj, amit velem tett. Bosszant, amiért nem vagyok elég jó neki. Keserűséggel tölt el, amiért ilyen módszerekhez folyamodott. Egy kedves fiú képében ismertem meg. Azt hittem, ha meg akarja szakítani kapcsolatunkat, legalább normális körülmények között teszi, és megbeszéljük.

Az üveg nyakából megpróbálom kiszedni a parafa dugót, ami elválaszt a gyógyhatású nedűtől. Nem sikerül; az a vacak egy centit sem mozdul, ráadásul hiába próbálkozom természetfeletti erővel, nem találok fogást rajta. Fogaimat vetem be következőnek - ezzel csak annyit érek el, hogy reccsenik egyet az egyik csontom. Tenyerembe köpök, és az egy nagyobb homokszem nagyságú fogdarabkával találom szemben magam. Kezem elernyed, a töredék leesik. Bosszúsan a járdához csapom az üveg nyakát. Szilánkok záporoznak szanaszét, némelyikük még a lábszáramba is beleáll. Nem érdekel. Érzem a meleg, ragacsos folyadék csorgását, de nem érdekel.

Mámorban úszva számhoz érintem a palackot, és meghúzom az első kortyot. Hátamon végigfut a hideg, ahogyan nyelőcsövemen leér a gyógyír. Grimaszolok; a torkomat égető érzés mégsem tántorít el attól, hogy folytassam az üveg kiürítését.

Botladozva haladok Beacon Hills utcáin. Az első pillanatban magába bolondító gyönyör kezd múlni. Miért nem hat? Azt hittem, megnyugvásra lelek? Segítsen már valaki! Nem hat az alkohol!

Azért van mindez, mert vérfarkas vagyok? A szervezetem próbál a lehető leggyorsabban regenerálódni, ezért tudok még mindig racionálisan gondolkodni?

- A rohadt életbe! - kiáltom, és behajítom a borosüveget a legközelebbi udvarba.

Nem várom meg, míg a ház lakosai magukhoz térnek. Nem tőlük félek, hanem magamtól. A gondolattól... Egészen biztos, segíthet. Ezzel felejteni tudok. De megéri? Ezzel aláásom minden becsületemet; ugyanolyan mocskos leszek, mint ő maga. Megéri az embernek kockára tennie mindent?

A válasz: nem. Az én esetemben azonban ez nem számít. Nem élni élek, hanem harcolni. A kezdetektől ez a sorsom. Megöltek, mégis kaptam egy új esélyt, hogy most falkával támadjak, és tegyem rendbe az elbaltázott dolgaimat.

Ahogy Isaac - nek ígértem, a suttogók legyőzése után a sivatagban halunk meg. Nem tudom, hogyan, de mi így távozunk majd el az élők sorából.

Ha a szörnyek aratnának győzelmet, hagynék egy utolsó üzenetet Scott - nak. Ő teljesítené a kérésemet. De nem búcsúznék; megkérném, hogy elernyedt testünket vigye La Iglesiá - ba, és hagyjon ott minket. Egy ilyen békés és csendes helyen vesszünk örök feledésbe. Mert, aki a suttogó keze által veszti életét, nem érdemel mást csak feledést... nem szabad rá emlékezni.

Pár hete szaglás alapján tájékozódtam, a mai éjszakán emlékeim alapján. Az út megszokottként hat, majd mikor felérek a verandára, tenyeremmel rácsapok egyet a bejárati ajtóra.

Egy dühödt, borostás arcú kiméra pásztáz gyilkos szemekkel.

- Emlékszel még az „Egyszer, Raeken, egyszer!" - re? - kérdezem nyugodtan, egyik szemöldökömet felvonva.

Némán bólint, tekintete kérdő.

- Most jött el a pillanat!

Ahogy az utolsó szavakat kiejtem, Theo vadul tapad ajkaimra. Beránt az ajtón, majd berúgja magunk mögött azt - mindez úgy, hogy egyszer sem válunk el egymástól. A fenekem alá nyúl, felkap, úgy visz fel az emeletre. A szobájába beérve az ágyra dönt, majd ismét rám hajol.

Először a pólóm kerül a földre, majd az összes többi ruhaneműm is.