- Még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült rávennetek erre! – hitetlenkedik Parrish, ujjaival a kormányon dobolva. – Stilinski azt sem tudja, hol vagyok!
- Majd megmondod neki, ha visszaértünk. – válaszolom, majd hátra dőlök a bőrülésbe.
Mexikó felé tartunk, a határt már átléptük. Mikor felvázoltam Dereknek a tervemet, autóba ültetett mindannyiunkat, és közölte velünk azt az elhanyagolandó tényt, miszerint megkeressük La Iglesia – t, a mexikói jaguáristennő, Tezcatlipoca szent templomát.
Parrish egyre gyorsabb ütemet ver a kormányon, egyre hangosabban. Eleinte nem volt vele semmi probléma, mindenkinek le kell vezetni valahogy a feszültséget, de ez a ritmus kezdett az idegeimre menni.
- Abbahagynád? – kérdezem előre hajolva a sofőr – és az anyósülés közé. – Eléggé zavaró, tudod…
- Zavaró? Ez zavaró?! – kel ki magából, majd hátrafordul Theó – hoz és hozzám. A szemembe néz. – Szerintem meg az zavaró, hogy magatokkal rángattatok az isten háta mögé, és még azt sem vagytok hajlandók elárulni: miért?
A csendes kiméra, aki mindeddig csak (az új) telefonját nyomkodta, elszakítja tekintetét a képernyőtől, és flegmán válaszol.
- Senki nem erőszakolta rád. – kezdi higgadtan. – Magadtól jöttél. Ha a hatásunk alatt lennél, megéreznéd!
Megfogom combján pihenő, ökölbe szorított kezét. Apró köröket rajzolok bőrére lenyugtatása szempontjából.
- A 252 egy szisztéma. Tervrendszer. Ezzel harcoltak, és éltek át évezredeket a suttogók, az alakváltók ellenségei. – magyarázom. Parrish megnyugodott, csendben hallgatja szavaimat. – Tulajdonképpen abból áll, hogy a vezér mellett a jobb és bal oldalán is mindig van fedezet. Úgy kell elképzelni, mint egy védelmi stratégiát… V alakban. A vezér mindkét oldalán ott vannak társai; bárhová is menjen, sosincs egyedül. Anélkül is legyőzhetetlen, de a biztonságérzetét még inkább táplálja, hogy tudja: falkatagjai megvédik.
- És mire föl a szám?
- Az első kettő, akik közvetlenül az alfa mögött vannak, ővelük előbb találkozott; hosszabb az ismeretség, nagyobb a bizalom. A másik kettőben sem kételkedik, szintén falkatagok, de nem bízná rájuk az életét. Az öt pedig magába foglalja az irányítót és bétáit. – mondom.
- Az alakváltó – szörny kiben bízik inkább? – kérdezi ezúttal Derek.
A hajamba túrok.
- Ha jól tudom, a jelek hagyását mindig a leggyengébb kezdi – a farkas. Majd erő és bizalom növekvő sorrendjében eljutnak a fő suttogóhoz. A vérfarkas, a wendigo, a kanima, darach és az alakváltó. Ilyen sorrendben támadnak.
- Akivel az erdőben találkoztunk – kezdi Theo. –, nem lehet, hogy neki kellett volna a jelet hagynia, csak mi előbb végeztünk vele?
A fejemet rázom.
- Eddig mindig saját kezűleg végezték el a piszkos munkát.
- És mi van, ha megbízták a szörnyeket? – veti fel Parrish. – Átvették felettük az irányítást, és erre késztetik őket.
- Ennek mi értelme lenne? – harapok az ajkaimba.
- Figyelemelterelés. – morogja Derek.
Az út további részét csendben tesszük meg. Theó – val összefűzött ujjaink kettőnk között pihennek, miközben zenét hallgat; én az elsuhanó tájat nézem. Végelláthatatlan sivatagon hajtunk keresztül. A szél átrendezi a homokdűnéket, kisebb vihart keverve ezzel. Felnézek az égre. Viharfelhők közelednek. Felettünk még kéknek hat, azonban a távolba meredve látom feketét gomolyogni, esőt szakadni, villámokat szórni.
Milyen lehet a sivatagban meghalni? Egyedül, ahogy maga alá temet a homok? Az elviselhetetlen súly alatt benyomódik a tüdőd, talán még a mellkasod is megreped. Egyedül, elfeledve. Így halnék meg. Senkinek nem hiányoznék. Átengedném magam a kellemes érzésnek, végre átléphetném a kaput, mi elválasztja a holtakat az élőktől. Vajon létezik élet azután is? A sötétben? Vagy a „mennyország és pokol” mese igaznak bizonyulna? Akkor egészen biztos: az alvilágba kerülnék. A tűzben égnék, kárhozatra ítélve mindazért, amit szánalmas halandó életemben elkövettem barátaim ellen. És, amit el fogok követni. Mégis, ha választásra kerülne sor, akkor sem mennék a mennybe. Minek? Hárfát pengetve, ógörög tunikában, hajam loknikba, és a felhőkről nézném falkám vesztét? Ilyen álszent még én sem vagyok! Mert igaz… minden ember, aki ezt bevállalja, aki csak azért él el nem ítélendő életet, hogy azután eljusson a megkönnyebbülés mezejére, állszent. Gonosz. Számító dög! Nem lenne szabad két világot létrehozni… inkább egy köztest. Ezt jelentené a földi lét? Aki itt van meghalt már valaha? Csak azért élhet itt, mert a sorsunkról döntő Természetfeletti úgy ítélte meg, nem illik sem a paradicsomba, sem a kárhozatba? Ki dönti el? És miért engedjük neki?
Ha meghalok, csendben szeretném. Egyedül. Elhagyva. Könnyek, búcsúzás nélkül. Nem kell, hogy hiányoljanak, engedjenek el. Éljenek túl, lépjenek tovább, legyenek boldogok! És hagyjanak élveznem a halál sötétjét, mi magával hozza az örök csendességet. Én így akarok meghalni. Egyszerűen.
De előbb még dolgom van. Legyőzöm a suttogókat, elvégzem a feladatot, mi visszahívott már egyszer a megkönnyebbülésből, és boldogan hagyom el ezt az életet. Mert megérdemlem a nyugalmat. Mindannyiunk megérdemli... 
„Az emberek meghalnak. A szerencsésebbek csak egyszer.“
Lehunyom a szemem, fejem Theo vállára hajtom, és átengedem magam az érzésnek. Szemhéjam leragad, találkozom a sötéttel, holott jól tudom, az elmúláshoz képest ez semmi. Legfeljebb félhomály.
Szeretem az őszt. Nem olyan álszent, mint testvére, a tavasz. Nem hiteget kétes gondolatokkal: az újjászületéssel. Egyszerűen csak maga után vonzza a hervadás… pont, mint én.
Karokat érzek vállamon, ahogy felráznak álmomból. Hunyorogva felnézek, Theó – val találom szemben magam.
- Itt vagyunk. – súgja.
Kicsatolom az öven, és kipattanok a kocsiból. A homok alattam besüpped – már most nyelne el. Egészen beborult felettünk; időközben elértük a pontot, ahol az ég ránk szakad.
- Vihar lesz. – mondom.
- Milyen jó megfigyelő vagy! – csapja össze tenyerét Derek. – Menjünk be a szentélybe, aztán mihamarabb tűnjünk is el innen!
Megtesszük azt a jó pár száz métert, ami az autó és a jaguártemplom között volt. Azt hittem meghittebb lesz… szentebb. Erre fel, csak kősziklákat látok magam előtt egymásra halmozva. A legtöbbjüket már egészen benőtte a moha, de voltak szerencsétlenebbek is: néhányuk erősen omladozott. Lehajolok, hogy beférjek a nyíláson. A szentély belsejében kétszemélyes folyosók futnak a föld alá.
- Merre? – fordulok hátra.
Derek előre furakodik; felvillantja farkasszemeit, ezzel lehetővé teszi a tájékozódást a vaksötétben. Kanyargó járatokban haladunk, kisebb sziklákon mászunk át, szűk nyílásokon keresztül préseljük testünket. Kezdem azt hinni, eltévedtünk, hiszen egyre lejjebb érünk a föld alá, mikor a folyosónak vége szakad. Fokozatosan magasodik a mennyezet felettünk, a járat szélesedik.
Fáklyák égnek a helyiségben megvilágítva a kőtömbökbe vésett rajzokat és feliratokat. Az egészből semmit nem értek – hieroglifák azok.
- Ez az. – mondja ámulattal Derek. Eláll az utamból.
Kérdőn nézem rá, mire csak a fejével biccent a fal felé. Ezt most komolyan gondolja? Mégis mit kellene tennem?
- Azon gondolkodtam, ha érintés alapján le tudod másolni a képességeinket – magyarázza. –, akkor mire mész ezzel? A vérjaguár ősi szentélye, La Loba – é. Itt minden hozzá köthető. Kíváncsi vagyok, el tudod – e venni itt az erőt?
- Hogyan? – kérdezem felnevetve.
- Ott vannak a vésetek, szolgáld ki magad! – mutat az előttem tornyosuló falra.
Idegesen kifújom a levegőt, majd a hieroglifákhoz sétálva, ujjaimat végig húzom rajtuk. Lehunyom a szemem, így koncentrálok. Csukott szemhéjaim alatt eleinte nem látok mást, csak táncoló színes pontokat – talán nem kellene ilyen erősen összeszorítanom szemeimet. Majd egy árnyékból alakot öltő nő formáját veszem ki. De más. Jaguár arca, nagymacska orrával, bajszával, a kék – fekete festékkel az arcán, zölden villódzó szemeivel teljesen elüt az emberi testtől, amit magáénak tudhat. A kezét nyújtja felém. Ugyanígy cselekszem.
Mikor beállsz a forró zuhany alá, és fokozatosan engeded feljebb a tarkódra a vizet, ami végül a hajadat is benedvesíti, úgy áradt szét koponyámban a bizsergés. Megérintem.
Lassan nyitom szemeim, levegő után kapkodok. Barátaim felé fordulok, tekintetükből furcsa rettegést olvasok ki. Ezek szerint sikerült. Egy újabb szörnnyel lettem gazdagabb.
Jobban megnézve, nem is tőlem tartanak. Hátrapillantok vállam felett, és szemben találtam magam két izomból felépített, óriási csontkoponyájú lénnyel. Hatalmas és éles körmeiket pillantom meg először. Azután más valamire is figyelmes lettem. A bordáik kilátszanak, de nincs tüdejük – sem semmi más szervük.
Hátrálok.
- Ne! – szól rám erélyesen Derek. – Hozzád tartoznak, La Loba, nem fognak bántani!
Úgy nézek rá, mint egy eszelősre. Mint, akit be kellene záratni. Csillogó szemekkel néz rám, és a mögöttem álló, engem védelmező Beserker – ekre.
Ebben a pillanatban az ég egy hatalmasat dörren. Sorjában, egymás után hétszer. Megijedek, és Theo – hoz futok. Visszaváltozom karjaiban, ahogy a vállamat átkarolva védelmez. Az eső hangosan zuhog, még így, pár száz méternyire a föld alatt is hallani lehet.
- Bent ragadtunk! – szitkozódik Parrish, és belerúg az egyik betondarabba. Felüvölt, a lábához kap, és elterül a földön. Hátán fekszik, a mennyezete bámulja. Odamegyek hozzá, helyet foglalok mellette a homokos talajon.
- Nincs térerő. – szól Derek.
- Mégis mit vártál? – akadok ki. – Ha egyszer ennyire hülye voltál, hogy elhoztál minket ide…
Folytatom a beszédet tovább, csak nem hallják. Talán jobb is. Az ég egy újabb dörgéssel adja tudtunkra: tisztában van vele, mit tettünk. Mexikóban még a vihar is nekünk szól. Micsoda kiváltságos helyzet! Igazán megtisztelő!
- Mert te olyan hevesen ellenkeztél! – vágja rá.
Mielőtt nyithatnám volna a számat válaszra Parrish félbeszakít.
- Inkább aludjunk! – mondha. – Azzal nem megyünk semmire, ha egymás nyakának estek.
A fiúk bólintanak, helyet keresnek maguknak a poros földön. Theo idejön hozzám, és mivel nem vagyok hajlandó aludni menni, csak ülök rendületlenül, az ölembe hajtja a fejét. Kezdetben megijedek, furcsállom is, de azután a haját simogatom, így ringatom álomba.
Rövidesen az örökmorgó, Mr. – én – mindent – jobban – tudok – és – ha – elcseszek – valamit – sem – vállalom – fel – inkább – Nalá – nak – esek vérfarkasunk is enged a kísértésnek, és horkol mellettem. Egyedül Jordan bámul a kijárat felé, némaságba burkolózva.
- Nem alszol? – kérdezem. Hangomra ugik egyet, megfordul, a szemembe néz.
- Gondoltam, jól jön egy őr. – válaszol. – Te miért vagy ébren?
- Amiért te is. – megvonom a vállam. A szendergő kiméra arcát nézem, a hajába túrok. Jó érzés. – És, mert nem tudnék.
- Ismerős az érzés. – hátát a málló sziklának támasztja, csakúgy, mint én. – Mi lesz, ha a suttogók győznek?
Meglep kérdése. Mégsem hazudok neki. Nem akarom hamis ábrándokkal ringatni, jobb tisztában lenni a veszéllyel, mint rózsaszín ködben leélni életünket.
- Beacon Hills – ben mindenki meghal.
Szomorúan bólint.
- Segíteni akarok.
Halványan elmosolyodom. Tudtam, hogy így lesz. Talán ezért volt ő a harmadik, akit tudatom játékra hívott.
- Akarom, hogy segíts. – örömtelenül felnevet, ezt váltja ki az emberekből a kétségbeesés és a félelem. – Komolyan, jól jönne. Na! – szólok rá. – Menjünk aludni. Szerintem még a suttogók sem olyan elvetemültek, hogy ilyen felhőszakadásban a keresésünkre induljanak.
Bólint. Arckifejezése hitetlen – bár minden erejével bízni szeretne. Puszit nyomok arcára, majd befészkelem magam Theo mellé. Ügyetlen próbálkozásaimra kinyitja szemét, vigyorra húzza száját, majd karjaiba zár. Így alszunk el.
Álmomban egy fiút látok. Kétségbeesetten, véres arccal menekül támadói elől. Vérfarkas, mégsem használja az erejét. Sárga szemei néha – néha felvillannak; riadtságot tükröznek. Fut, rohant lélekszakadva… majd, mintha megérezné, hogy figyelik, felnéz rám, egyenesen a szemembe.
- Segíts! – kiáltja.
Felriadtok – az álom megszakad. Theo körém fonódó karjai némiképp nyugtatással szolgálnak. Szívem hevesen ver, agyam vadul zakatolt. Ki ez a fiú? Ismerem? Honnan tudta, hogy látom? Mégis a legfontosabb: miért akarok neki segíteni?
Közelebb húzódok Theó – hoz, beleszagolok ruháiba. Az illata az egész testembe eljut. Lehiggadok. Arcom mellkasába fúrom, még közelebb akarom érezni magam a nyugtató szagához. Ha a ruhái árasztják ezt az illatot, vajon Theo ajkai is megteszik? A kórházban csak szenvedéllyel csókolóztunk, pillanatnyi elgyengülés volt… de ha elmélyítenénk a csókot? Érzelmekkel, mindennel? Máshogy érezném?
Zajt hallok hátam mögül. Felülök, megvárom, míg szemem hozzászokik a sötéthez. Parrish az, ismét a kijárathoz vezető utat figyeli.
- Azt hittem, világosan megmondtam, menj aludni! – szólok rá, mint anya a fiára.
- Azt hittem, Liam a barátod! – fordul meg szemrehányón Derek.
A kijelentésétől köpni – nyelni nem tudok.
- Így is van! – vágom rá.
- Akkor miért tart a karjaiban Raeken? – kérdezi higgadtan.
Nem tudok válaszolni. Egyszerűen csak jólesik. Derek sajnálkozó tekintetét nem bírom tovább állni. Elfordulok, visszabújok Theo mellé, és mélyen beszívom az illatát.
„Ez nem jelent semmit! Attól még szerethetem Liam – et…!”