Olykor jobb, ha a jelenben maradunk, s nem a múltban keresgélünk. Van, ami nem ránk tartozik, s bölcsebb, ha megóvjuk magunkat attól, hogy az a szörnyeteg, amit más hátrahagyott elpusztítsa az őszinte mosolyunkat.

A rendelt limonádémat iszogattam, amit Taehyung vett nekem. Azt mondta, hogy fontos, hogy mindig hidratáltak maradjunk és akkor a koncentrálás is jobban fog menni. S bár nem szeretek ilyen hűvösben hideg italt inni, a kellemesen savanykás itóka segített, hogy figyelni tudjak.

Szerencsére az egyetemista nagyon rendes volt és türelmes velem. Hasonlóan, mint Jungkook, csak az ő közelsége valahogy más volt. Nem tudom, hogy miben. Talán... az illata. Belőle nem áradt az enyhe füst, ami a másikból, inkább a kellemes kölni és valami más édeskés odor, bár lehet, hogy az a sok süti és kávé finomsága volt.

- Nagyon jó – húzódott közelebb, hogy figyelemmel kísérje, amint megoldom a feladatot.

Ami feltűnt, hogy minden apró, de helyes lépésemet megdicsérte. Mosolygott rám egész idő alatt és olyan lágyan és kellemesen beszélt, hogy teljesen ellazultam a közelében. Nem tartottam attól egy percre sem, hogy talán nem fog sikerülni a dolgozatom. Furcsa volt, hogy valaki teljesen más idejét rabolom a bátyám helyett, de olyannyira felszabadultam, hogy már nem tudtam az egészre negatívumként gondolni.

- Azt hiszem, hogy kijött az eredmény – mondtam a füzetemet nézve, majd lassan a hozzám nagyon közel lévő hyungomra pillantottam. – Szerinted?

- Hmm – döntötte oldalra a fejét nagy komolyságában, majd elmosolyodott. – Igen, nagyon ügyes vagy, Jimin – mosolygott rám kedvesen, mire az én arcomra is egy somoly került. Taehyung a nagy tenyerét a fejemre tette, s meglapogatta a hajamat, hogy tettekben is kifejezze, mennyire büszke rám. – Egyébként lehet egy kérdésem?

- Persze, hyung! – bólintottam egyet, miközben elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Már jócskán sötétedett, szóval ideje volt hazamennem.

- Hogy-hogy engem kértél meg? – könyökölt az asztalra mellettem, s támasztotta meg a buskiját vele, miközben kíváncsian méregetett.

Kínosan elnevettem magam. Nagyon szerettem volna elkerülni ezt a témát, de tudtam, hogy nem fog sikerülni. Elvégre elég hirtelen és nagy váltás volt, hogy a háznál lévő matektanáromat lecseréltem a legjobb barátjára. De úgy gondolom, hogy hyung egy olyan személy, aki meg tudja érteni a nézeteimet.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... A közelében maradnom – ejtettem egy szomorkás mosolyt, miközben a táskámba dugtam a kipakolt füzetemet.

- Értem – motyogta az egyetemista. – Akkor gondolom legközelebb is én foglak tanítani – ingatta a fejét.

- Jaj, nem kell! Nem akarlak ezzel terhelni, neked is ott van az egyetem, meg...! – hárítottam azonnal, de ekkor elmosolyodott, s megrázta a fejét.

- Igazi kikapcsolódás, hogy csak ilyeneket kell csinálnom. Ne aggódj, simán megoldható, hogy megtartsunk pár különórát. Komolyan – kacsintott rám.

- Biztos..? – bizonytalankodtam.

- Ne butáskodj már, Jimin – legyintett egyet. – Nagyon szívesen segítek neked. Kedvellek – mosolygott, ami az én arcomra is egy felfelé ívelő görbületet varázsolt.

Magam sem tudom, hogy mi ütött belém, de a hatalmas impulzus hatására felkeltem, s mindenféle előjel, vagy gondolkodás nélkül öleltem meg az idősebb férfit. Meg is lepődött, de nem hagyta veszni a lehetőséget. Mivel ő ült, ezért én voltam a magasabb, így a derekam körül fonta össze a karjait, s húzott magához.

Teljesen más, mint mikor Jungkook megölelt akkor...

A fenébe már! Miért gondolok folyton rá és hasonlítom őt Taehyunghoz? Ők legjobb barátok és koránt sem hasonlítanak, hiába keresném bennük az az egy megegyező dolgot a születési évükön kívül. Nem csupán kinézetre teljesen mások, de belsőre is.

Olykor a látszat nem csal. Jungkook valóban egy olyan valaki, aminek néznék, Taehyung-hyung pedig az ártatlan, mindig mosolygós és ölelgetős maci. Felesleges egymás elé állítani őket. Hacsak nem engedünk közéjük tükröt, nem fogunk a velük szemben lévővel hasonlóságot látni.

- Lassan mennem kellene – sóhajtottam, miután arrébb másztam, hogy a tolltartómat is el tudtam rakni. – Sötétedik és anyának azt mondtam, hogy nem leszek olyan sokáig. Félt – mondtam egy halovány mosollyal. Sokak talán idegesítőnek találják a szülői intést, s beszélni sem szeretnek róla, de velem más a helyzet. Én örültem, amiért anyu ennyire a tenyerén akar hordozni, hogy tudatja velem, mennyire fontos vagyok neki, még úgy is, hogy nem vagyok már kisgyerek.

- Hazaviszlek – jelentette ki az egyetemista. – Kocsival vagyok úgyis – rántotta meg a vállait, s vette kezébe a szövetkabátját. Ekkor jutott csak eszembe, hogy én vissza se adtam neki még arról az estéről.

- Hyung, a kabátod még mindig nálam van! – mondtam nagyokat pislogva, mire legyintett egyet.

- Nem baj. Van másik, jobban szeretem ezeket – ingatta a fejét, s igazi úriember módjára elvette tőlem a hátizsákomat, s a vállára dobta. – Fú, de nem szerettem ezt gimiben. Annyi felesleges dolgot kell vinni – rázta a fejét.

- Hát igen – húztam a számat. – De itt legalább nem kell dobozban vinnem a technikacuccaimat, mint általánosban – forgattam a szemeimet.

- Nem mondod? – tátotta el a száját meglepettségében. – Nekünk azt év elején csak fel kellett vinni és szekrényben tartotta mindenki a sajátját – emlékezett vissza. – Bár, Jungkook sokszor tőlem vett el dolgokat – nevetett. – Mindig hiányzott valami az ő cuccaiból.

- Milyen volt kicsiként? – kérdeztem rá nem is gondolkodva. Csupán szerettem volna többet megtudni róla. Meg persze az anyukájáról is, ugyanis a nőnek még a nevét sem tudom. Őt akkora tabunak kezeli mindenki a családból, hogy egyszer, de tényleg még egyszer sem esett szó róla.

- Jungkook... Elég félénk volt eleinte – gondolkodott el. – Persze vidám, mint minden kisgyerek, de egy idő után nagyon félénk lett és visszahúzódó. Nos, mindenkinek vannak ilyen időszakai, nem?

- Azt hiszem – bólintottam. Nem lettem sokkal előrébb. – És mi a helyzet az anyukájával? Sosem beszélnek róla – pontosítottam, hogy mire, jobban mondva kire voltam a leginkább kíváncsi. Taehyung mosolya egy pillanat alatt fagyott az arcára. Sokkal inkább ült a tekintetén szomorúság, sajnálat, s még egyéb érzelmek. Ezek váltakozását látva pedig azonnal a legrosszabbra gondoltam, s mielőtt még bármit is mondhatott volna, megráztam a fejem. – Mindegy, elég messzire mentem ezzel. Ne haragudj, hyung – ejtettem egy szomorkás mosolyt. Tényleg nem akartam rosszat, de látva, hogy hogyan reagált, s érezve, hogy mennyire megváltozott még a levegő is közöttünk, nem tudtam nem arra gondolni, hogy valami olyanba próbáltam belemászni, ahova nem kellett volna.

- Ne kérj emiatt bocsánatot – mondta a buksiját jobbra-balra rázva. – Csak ez egy olyan dolog, amit nem nekem kellene megosztanom veled.

- Persze, teljesen érthető – bólogattam egyetértően, miközben a sötét, utcalámpa gyér fényében megvilágított utcán sétáltunk egymás mellett. – Hyung?

- Igen? – pillantott rám.

- A barátod, akiről egyszer beszéltél... Az Jungkook-hyung? – nyeltem egy nagyot az emlékre, hiszen csak ez járt a fejemben.

Nincs jól és nem tudni, hogy valaha felépül.

Taehyung hallgatott. Hosszú másodpercekig nem tudta, hogy mit mondjon. Igent, vagy nemet? De annyi ideig halogatta, hogy már mindegy volt. A válasz egyértelművé vált, csupán azon agyalhatott, hogy miképp mondja el. Képes lesz-e bevallani nekem az igazat.

- Igen. Ő az – bólintott egy sóhajtás kíséretében, s mivel megérkeztünk a kocsihoz, betette hátra a táskámat, majd felém fordult. – Jimin, tudom, hogy nem sok információd van Jungkookról és én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy mindent kideríts, de a saját érdekedben... Ne akarj a múltban mászkálni. Nem tudom garantálni, hogy az igazság után is ilyen szépen tudj mosolyogni. Maradj addig gyerek, amíg tudsz – simított óvatosan az arcomra, mire a hideg végigfutott a hátamon.

A szemei szomorúak voltak. Hyung tekintetében az érzelmek szinte ordítottak, ő mégis magán tartotta azt a szelíd és lágy ajakgörbületét. Én pedig ekkor belegondoltam, hogy egy vidámsággal járó tettnek valójában mennyi formája és árnyoldala van. A fénnyel a sötétség is együtt jár. Míg olykor nem vagyunk többek, mint kellékek egy bábszínházban, ahol az előre felvarrt mosolyt nem tudják megváltoztatni.

Borzalmas, hogy sokan már csak mosolygunk, miközben orcánkon a könnyünk folyik.

Természetesen nem hoztam fel ismét a témát. Inkább csak csendben ültem a kocsiban hyung mellett és hallgattam, amint a rádió halkan szól, de nem zene ment, ahogy általában Jungkooknál. Valamilyen beszédes műsor. De határozottan jobb volt, mint a semmi, mint a szótlanság.

Nem telt el sok idő, vagy csak nem tűnt fel, hogy ennyi eltelt, s már haza is értem. Pedig Taehyungról nem volt elmondható, hogy gyorsan vezet. Kellemes tempót diktált, s betartotta a szabályokat. Igaz, sok tábláról azt sem tudom, hogy micsoda, de hyung nem olyannak tűnik, mint aki csak úgy megszegné a megírtakat.

- Megjöttünk – fordult felém egy mosollyal, miután biztonságosan leállította a motort.

- Köszönöm szépen, hogy hazahoztál, hyung. Meg azt is, hogy segítettél – hajoltam meg még ültembe is, hogy kifejezzem a tiszteletem felé, de ő csak kuncogva intett egyet.

- Ugyan, ez természetes – rántotta meg a vállait. – Mikor szeretnél legközelebb magánórákat?

- Tényleg nem muszáj, ha elfoglalt vagy... Nem akarok a terhedre lenni – motyogtam szégyellősen, s még a fejemet is lehajtottam. Az ölemben lévő kezeimet pásztáztam.

Valahol nem éreztem helyesnek azt, hogy csak úgy leváltottam Jungkookot. Talán meg is sértem őt, amiért lecseréltem őt valaki másra, aki történetesen a legjobb barátja. Viszont az is ott motoszkált a buksimban, hogy baromira nem érdekli ez az egész, s lehet, hogy még örül is, amiért több lesz a szabadideje. Elvégre én is csak egy púp lehetek a hátán, akit próbál kirángatni a szürke mindennapjaiból. Pedig én azokban is tökéletesen eléldegéltem. Ám azóta a csók óta...

A fenébe, ne gondoljak már mindig arra!

Valami meleget éreztem meg az államnál, mire nagyra nyíltak a szemeim. A finom, puha ujjak lassan emelték fel a buksimat, s fordították gazdájuk irányába. Taehyung halovány, de kedves mosolyt ejtett felém, mikor végre megtalálta a tekintetemet a sajátjával.

- Annyira elméláztál, hogy nem is figyeltél rám – mondta. Tényleg beszélt hozzám? Abszolút nem tűnt fel!

- N-Ne haragudj, hyung! Nem is tudom, hogy mi vonhatta el ennyire a figyelmemet – próbáltam azonnal kimagyarázni magam, bár elég gyenge volt, szinte semmi, hiszen még egy jó indokot sem találtam. Viszont ez nem úgy tűnt, mintha zavarná az egyetemistát.

- Ugyan, nincs gáz – mondta. – Csak annyit mondtam, hogy majd még beszélünk és egyeztetünk időpontokat. Nem vagy teher, Jimin. Bármikor szívesen segítek neked.

- Tényleg nagyon hálás vagyok ezért, hyung – nyugodtam meg egy kicsit. Jól esett, hogy ilyen rendes velem. Annyira más. Ő tényleg olyan, mint egy igazi bátyó, akit szerettem volna.

- Szóra sem érdemes. De most már menj. Nehogy baj legyen, amiért ilyen későn jöttél haza. Majd máskor trécselünk – kacsintott.

- Rendben – nyúltam hátra a táskámért, s miután kiráncigáltam, kinyitottam az ajtót és egy nagy mosollyal fordult még utoljára Taehyung felé. – Jó éjt, hyung! Vezess óvatosan!

- Mindig vigyázok – intett. – Álmodj szépeket, Jimin – mondta még utoljára, s miután kiszálltam, s a bejárat elé álltam még csápolni párat a kezemmel, szép lassan el is indult ő is haza.

Valóban megnyugvással töltött el, hogy Taehyung ilyen rendes velem és azt is tiszteletben tartja, hogy miért nem akarom, hogy többé Jungkook tartson nekem magánórákat. Ő tényleg egy nagyon jó ember, s remek barát. Nem mond el olyat, ami nem az ő dolga. Megbízható és én tényleg annyira felnézek rá, hogy azt már-már alig tudom kifejezni. Chaewon rettentő szerencsés, hogy egy ilyen testvére van.

Alighogy átléptem a küszöbön, már majdnem elkiáltottam magam, hogy hazaértem, hogy biztosan mindenki tudja a házban, de ekkor valaki a tenyerét a számra tapasztotta. A szívroham mellett még az ájulás is kerülgetett, annyira megijedtem, de mikor megláttam, hogy csak Jungkook az, a megfeszült izmaim, s felhúzott vállaim leereszkedtek.

Szabad kezének a mutatóujját az ajkai elé rakta, s a nappali felé biccentett. Csupán a tévé fénye szűrődött ki, s valamilyen film mehetett halkan.

- Anyud elég fáradtan ért haza, szóval apuval elmentek korán aludni – suttogta, majd csendesen ellépett tőlem, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy mindössze egy pizsamanadrágként használt melegítőalsó van rajta, de felül semmi. – Most mi az? – vonta fel az egyik szemöldökét, s döntötte oldalra a fejét, mikor meglátta, hogy azon nyomban elfordulok, amint realizálom, hogy hogyan is fest, s egyik mancsommal még a szemeimet is eltakarom. – Csak nem zavarba jöttél? – kuncogott.

- Csöppet sem, csak... Vegyél már fel valamit! Baromi kellemetlen – motyogtam, s próbáltam elcsusszanni mellette, miután kibújtam a cipőmből, de ő jókedvűen megragadta a csuklómat, s visszahúzott. Eltátott szájjal néztem az ő önelégülten vigyorgó valóját, amint a tekintetemet fürkészi.

- Dehogynem – cáfolt meg. – Csak nem megmozgattam a meleg kisöcsém fantáziáját? – hajolt közelebb, én pedig megremegtem. Valamiért a távolság, ami köztünk volt egyszerre tűnt túl közelinek, s mégis messzinek. S a sok cikázó gondolatra bizseregni kezdtek az ajkaim. Mégis... Mégis mást mondtam, amit valójában szerettem volna.

- Senkit sem izgatnál fel, nemhogy engem.

Hazudtam. Valójában másra sem vágytam, minthogy ismét megtapasztaljam azt, mint legutóbb. S hogy mindezzel magamat akartam csupán elhitetni? Lehet. De azt sem lehet kizárni, hogy őt akartam ezzel hergelni, letörni egy darabot a becsületéből, hogy aztán kétségbeesetten próbálja megcáfolni azt, amint állítok. Végülis, mint a két lehetőség a javamra válik.

Jungkook elmosolyodott a válaszomra.

- Micsoda szemtelenség – bólogatott. – Mégis ki mersz állni magadért, Jimin? – simított a derekamra, mire az én szívem egy nagyot dobbant, főleg, hogy még egy egészet sem kellett lépnie ahhoz, hogy a teste és az ajtó közé szorítson. – Mondd csak, szabad így beszélni az idősebbekkel? – használta ki, hogy végre elengedheti a csuklómat, ezért eres, tetovált kezével az arcomra simított. Teljesen más, mint mikor Taehyung ér hozzám. Ha Jungkook teszi, az egész testem lángolni kezd. Nyelnem is kellett egyet a gondolatra, ami az ő figyelmét sem kerülte el. Csak növelte azt az átkozottul nagy egóját. – Mi az? Az előbb még olyan nagy volt a szád. Elfogytak a szavaid, Szépség? – mászott hideg ujjaival a felsőm alá, mire még a hideg is kirázott, s muszáj volt az ajkaimba harapnom. – Látnod kellene magadat... Kipirult az arcod, hevesen veszed a levegőt... Szabályszerűen ragyog a tekinteted – mosolygott, ahogy tanulmányozott. – Meddig fogsz még hazudni magadnak, hm?

- És te – kapartam össze a bátorságomat, bár elég nehezen, s még a hangom is beleremegett. De ezt nem hagyhattam. Túl messzire megy, s ha anyuék tényleg itthon vannak, akár fel is kelhetnek és megláthatnak. Addig kellett leállítanom, amíg még lehetett. – Meddig fogsz még játszani, hyung? – megrezzent a szemöldöke a kérdésemre. – Már nem felelsz-merszezünk. Abbahagyhatod. Kezd unalmas lenni – ütöttem el az arcomat fogó kezét, s kerültem ki őt. Bár próbáltam lazának mutatkozni, valójában elég megerőltető volt a remegő lábaimat mozgásra bírni.

- Nem vagy semmi – kuncogott mögöttem Jungkook. – Kemény fából faragtak – mondta, s nem is tudom, hogy elismerő volt a hanglejtése, vagy gúnyos. – Van kedved filmezni?

- Nekem iskolám lesz – sóhajtottam, miután a konyhába értem, s elkezdtem a jól bevált müzlim után kutatni.

- És? Még nincs olyan késő – jött utánam.

- Anyuékat lehet, hogy zavarnánk a tévével, szóval neked is jobb lenne, ha nem itt néznéd – próbáltam ismét elérni az a francos tálat, amit szerencsére ezúttal a testvérem minden szó nélkül a kezembe adott. – Köszönöm...

- Egy film lesz az ára – mondta.

Tévedtem.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet, hyung...

- Fent nézzük a szobámban – forgatta meg a szemeit. – Ott tuti nem hallják meg az ősök. Na, benne vagy? Ha nem fog tetszeni, akkor szépen átmész a saját szobádba és kész.

Megint kezdni... Mindig ezt csinálja. Ő nem hajlandó elfogadni a nemleges választ, s a legnagyobb probléma ott kezdődött, hogy én még akkor nem tudtam nemet mondani.

- Jó... De viszem a müzlimet – mondtam.

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Hello Sütikék! Na itt is vagyok, még éppen a hétnek a végén összehoztam egy részt😌🙏🏻

Sajnos nem sok időm van mostanában, új beosztásban vagyok és a hétvégéim sem szabadok innentől): Az utolsó lélekerőmmel írok, bár elég nehezen születik meg egy rész😅 Hiányzik is a diákkor🥲 Addig örüljetek, amíg suliba jártok, mert az a nyári szünet is sokat jelent XD

Mit gondoltok, mi a franc történhetett Jungkookkal meg az anyukájával, amit még Taehyung sem akar elmondani? Na és szerintetek mi lesz ezekkel a külön matekórákkal? Biztos jó ötlet volt lecserélni Jungkookot?🤔

Hogy vagytok kedveskéim?🥰♥️♥️♥️

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

➖➖➖
xoxo: SanKook