Mindenkinek szüksége van egy kis izgalomra az életében. Viszont, sokak szerint ezek hajkurászása több bajt hoz magával, mint jót. Ám nem erre vágytunk mindig is? Nem azért üldöztük annyi időn át a rosszat, tudva, hogy egyszer szembe is kerülhetünk vele? Izgalmat akarunk az életünkbe, valamit, amivel elérjük, hogy az ereinkben az adrenalin száguldozzon karmazsin folyadék helyett. Még akkor is, ha csak pár pillanat erejéig. Elvégre mind valahol függjük az adrenalint.

- Nem értem, hogy miért nem szóltál Jungkooknak, hogy segítsen – sóhajtott anyu, miközben a zöldségeket szeletelte.

Hétvége volt, a házban pedig csak mi tartózkodtunk, mivel a két Jeon elment. Junhot anya elküldte vásárolni, Jungkook pedig isten tudja, hogy hova tűnt, pénteken hazaugrott, aztán azóta jelet sem adott magáról. Nem, mintha annyira érdekelne, nem az én dolgom, hogy hova jár és mit csinál. Valószínűleg megint a barátaival bulizik.

- Sajnálom, tudom, hogy meg kellett volna kérnem, csak... – haraptam el a mondat végét.

Sajnos a javítóm nem úgy sikerült, ahogy azt én szerettem volna. A két jegy semmiben sem különbözött egymástól, s bármennyire elleneztem a dolgot, a tanár felhívta anyut és elmondta, hogy nem állok a legjobban matematikából. Ez volt tegnap. Elég csalódott volt, de nem csodálom. Nem voltam vele őszinte, s a segítséget is megtagadtam magamtól.

- Csak? – fordult felém, s tette le a kést. Nem volt dühös, legalább is nem annyira, mint amilyennek elképzeltem, hogy lesz. Inkább tűnt számon kérőnek, mintsem idegesnek.

Tudom, hogy vezetett volna sehova, ha hazudok, viszont, ha őszintén elmondom neki, hogy mi a véleményem Jungkookról, azzal sem érnék el semmit. Nem volt más lehetőség, minthogy megkérjem az egyetemistát, hogy segítsen nekem felkészülni a következő dolgozatomra, hogy az elsőre sikerüljön. Még akkor is, ha azóta egy szót sem beszéltünk egymással.

Mióta találkozott Soobinnel, nem váltottunk egy mondatot sem. Kivéve a kötelező reggeli Jó reggeltet, amikor egyszerre ballagunk le az emeletről, mivel kivételesen ugyanakkor kezdődnek az óráink. Vagy hasonló időpontokban, mivel nem tudom, hogy ő hova jár, s hányra.

A szülők ebből nem sokat vettek észre, mivel a korai kapkodásban mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Szóval könnyen elkerülhettünk egy kellemetlen beszélgetést, ahol egymás elé tárjuk a problémáinkat. Bár, az enyém szerintem elég egyértelmű volt, méghozzá a fiatal férfi reakciója egy ártatlan elsősre, aki csak rendes volt velem. Szegény fiú utána alig mert a közelembe jönni, főleg iskola végeztével, mivel attól tartott, hogy ismét rászáll valaki. Szóval én voltam az, aki közeledett, ami látszólag jól esett neki, mivel mindig kedvesen mosolygott rám.

Érdekes is volt, hogy olyan volt, mint egy édes kiskutya, mikor a közelében voltam. Már csak az hiányzott, hogy a farkát csóválja. Hihetetlen, hogy annyival magasabb, mint én és idősebbnek is néz ki. Az élet sokszor nem fair.

- Csak..! – szerettem volna végre megszólalni, de ekkor nyílt az ajtó, ami félbeszakított. Őszintén reméltem, hogy Junho jött haza, viszont, mikor meghallottam a nappaliból az illető hangját, minden reményem szertefoszlott.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát Jungkook, mire én csak egy sóhaj kíséretében lehajtottam a fejemet, s inkább átvettem anyutól a zöldségek szeletelését, mivel láttam, hogy ő megtörölte a kezét a konyhakendőben. Gondolom ki akart menni, hogy köszöntse a visszatérő egyetemistát.

- Szia Jungkook! Üdv itthon – varázsolt magára egy mosolyt, s libbent ki.

Nekem eszem ágában se volt kimenni hozzá. Már csupán a makacsságom miatt. Nem kellett volna úgy viselkednie és aztán neki kerülnie a forró kását. Én nem fogok kezdeményezni, tekintve, hogy nem én vagyok az, aki idiótán viselkedett.

A konyhaasztalon lévő telefonom megrezzent, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Ahogy felé néztem, fel is oldott, így láthattam, hogy ki volt az, aki írt nekem. Soobin neve villant fel, alatta pedig a rövid üzenet, miszerint szeretné, hogy a következő klubgyűlésen is párosulnánk, mivel tetszett neki a könyv, amit választottam és szeretne több ilyet is olvasni.

Egy halovány mosoly jelent meg az arcomon, s már éppen azon voltam, hogy visszaírok neki, mikor valaki belépdelt a konyhába.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy nem megy a matek és azt is, hogy nem szóltam róla Jungkooknak sem. Ígérem, hogy meg fogom kérdezni őt, hogy segítsen – motyogtam hátra se fordulva, végig abban a tudatban élve, hogy talán anyu jött vissza, viszont, a kellemes, reszelős és mély hang rádöbbentett, hogy az illető nem anyu.

- Akkor itt az idő, hogy megtedd – mondta, mire én hirtelen lefagytam, s még a hideg is kirázott. – Miért nem mondtad, hogy nem megy a matek, Jimin? Tudod, hogy mit tanulok és azt is, hogyha valamiben jó vagyok, az a matematika.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Nagyon szerettem volna elkerülni ezt a beszélgetést, de úgy tűnik, hogy ez nem az én napom. Egy sóhajt ejtettem, s úgy gondoltam, hogy itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

- Kellemetlen mindig másokra támaszkodni – mondtam. – Nem is ismerjük egymást, mégis együtt élünk és segítesz. Ráadásul valószínűleg azért, mert anyuék arra kérnek és nem akarsz rosszban lenni velük – motyogtam a végét, s nem is mertem Jungkookra nézni.

Egy jó ideig nem válaszolt, én pedig úgy gondoltam, hogy jobb, ha ez esetben hasznossá teszem magam és folytatom a szeletelést. Vártam, hogy reagáljon, de semmi, egy hang sem. Ha bólintott, vagy éppen a fejét rázta, nem láttam, hiszen közben hátat fordítottam az egyetemistának. Egy valami viszont biztos volt. Méghozzá az, hogy engem szuggerált. Szinte lyukat égetett a hátamba a pillantása.

Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy felejtse el ezt az egészet, de ekkor végre az ő hangja volt az, ami megtörte a közénk beállt kínos csöndet. S őszintén, nem tudom, hogy ennek örülöm kellett volna, vagy sem.

- Valahol igazad van. Nem akarok rosszban lenni velük, semmi jó nem származik egy értelmetlen vitából. Abban is igazad van, hogy nem ismerjük egymást – hallottam, amint közelebb lépked, mire a kezemben lévő kés, amivel eddig a zöldségeket szeleteltem, megállt a mozgásban. – Van egy ötletem – mondta közvetlen a fülem mellett, mire próbáltam alig hallhatóan nyelni egyet. Ám biztos vagyok benne, hogy hallotta, hiszen egy halovány kuncogást ejtett, mielőtt folytatta volna. – Holnap matekozunk, de ma csapatépítő programot tartunk – mondta ki egyszerűen, mire összeszaladtak a szemöldökeim, s felé fordultam.

Nem mondom, nem volt a legjobb döntés részemről, hiszen nagyon is közel volt, a vállam a mellkasához ért, súrolta azt, amikor fordítottam a törzsemet. Ráadásul az önelégülten vigyorgó férfi még közelebb is hajolt hozzám.

- Mire gondolsz, hyung? – kérdeztem, s közben próbáltam a szőnyeg alá söpörni azt a francos zavaromat, ami minden erejével azon volt, hogy kiüljön az arcomra vöröslő naplementét hozva maga után.

Jungkook mosolya szélesebb lett, megmutatta fogait, s a piercingje is arrébb mozdult. Igazán jól állt neki.

- Ezt majd én befejezem, te addig menj és öltözz át. Rétegesen – tette hozzá, miközben elhessegetett, s kivette a kezemből a kést is. – Kapsz 5 percet, szóval ne sokáig tökölj bent – mondta, mire én még mindig furán pillantva rá, de lassan elindultam fel a szobámba, hogy felvegyek valamit.

Ugyan nem tudtam, hogy mire készül, hogy hova akar menni, de úgy gondolom, hogy egy sima farmerral és egy pulcsival nem lehet mellélőni. Ezért ki is kaptam a sárga darabot a szekrényemből, s magamra kaptam, miközben a cipőmet is felhúztam. Amikor pedig lelépdeltem, Jungkook éppen anyuval beszélt, aki az érkezésemre az emelet felé pillantott, végül pedig bólintott egyet.

Nem tudom, hogy miben egyeztek meg, de anyu közelebb lépdelt hozzám, majd egy puszit adott nekem és mondta, hogy vigyázzak magamra, illetve vigyázzunk egymásra. Nem értettem, de nála ez amúgy is alap kérés volt. Bárhova mentem, akár a sarki boltba, ő így köszönt el. Nagyon félt, pedig nem fenyeget veszély. Olyan rövidke távon legalább is biztosan nem.

Jungkook hátán ott volt egy fekete táska, bár csak a fél vállát terhelte a súlyával. Csendesen lépdeltünk, egyenesen a buszmegállóhoz, én pedig még mindig nem tudtam, hogy hova megyünk. A kíváncsiságom pedig majd' megölt. Lehet, hogy nemet kellett volna mondanom?

Gyakorlatilag bele sem egyeztem, mindössze tettem, amit az idősebb mondott. Jézusom, vajon mennyire tűnhettem bénának a szemében ezek után?

- Hova megyünk, hyung? – pillantottam fel rá. Valakivel hevesen chatelt, le sem vette a szemeit a telefonjáról. Sőt, még nekem se válaszolt először, inkább leírta, amit szeretett volna, aztán fordított rám figyelmet.

- Majd meglátod – mosolygott. Köszi, sokkal előrébb lettem. Válaszára inkább csak a szemeimet forgattam, mire hirtelen az állam alá nyúlt, s maga felé fordította a fejemet. – Hé, ne legyél ennyire szemtelen – pillantott rám, én pedig annyira meglepődtem, hogy még az ajkaim is tátva maradtak. – Idősebb vagyok egy pár évvel, Jimin – ejtett egy féloldalas mosolyt, s mikor látta, hogy bizony nem vagyok olyan állapotban, hogy visszabeszéljek, elengedett, s arrébb lépve inkább megnézte, hogy a közelben van-e a busz, ami nekünk kell.

Én vagyok a szemtelen? Ő játszadozik azzal, hogy meleg vagyok! Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja, nem másért, csak a saját szórakoztatására.

Végül két járat után nem sokkal megérkezett az is, ami nekünk kell. Igaz, fogalmam sincs, hogy meddig fogjuk igénybe venni a tömegközlekedés adta szolgáltatást, viszont követtem Jungkookot, s mivel ő leült valahova, gondoltam én sem állok. Lehet, hogy több megállót megyünk, mint kettő.

S így is volt. Legalább 10 megállóval később a busz kivitt minket a külvárosba, mi pedig a végállomásnál szálltunk le. Az már a Szöul táblán is túl volt, tehát a fővárost is lehagytuk. Alig voltak már házak erre, s még az út is igazán ócskának tűnt. Nem olyan, amit mostanában javítottak.

A srác célirányosan ment át az út másik oldalára, hogy szembe menjen a forgalommal. Nem sokat tudok kresszből, de hiszek neki, hogy ez a helyes, még úgy is, hogy nincs rajtunk mellény.

Szerencsére egy-két autó járt csak erre, s ők sem jöttek gyorsan, bár én ennek ellenére is lassan az út melletti árokban sétáltam. Jungkook jót is mosolygott rajtam, mikor majdnem elcsúsztam a nedves talajon.

Végül egy másik útra fordult le, én pedig követtem őt, bár elég nehéz volt lépést tartanom vele. Ő sokkal magasabb, hosszabb lábai vannak, én már-már kocogtam utána. S mikor már a levegő után kellett kapkodnom, lelassítottam, s nem valami boldogan szóltam utána.

- Hyung, én nem tudok olyan gyorsan menni! – mondtam kipirulva, s meg is álltam, mire ő is megtorpant, majd hátrapillantott. Próbáltam rendezni a légzésemet, majd, mikor megbizonyosodtam afelől, hogy nem kell befújnom, mellé lépkedtem. – Ne siess annyira...

- Bocsi – ejtett egy kínos mosolyt. – Nem megyek olyan gyorsan, hogy utolérj a tacskólábaiddal – tette hozzá poénkodva, mire én felkaptam a fejemet, s egy percig sem habozva csíptem bele az oldalába, mire megugrott. – Hé! – kacagott.

- Megérdemelted – motyogtam kissé sértődötten. Tudja, hogy kit tacskózzon le! Nem mindenki születik Góliátnak.

Nem sokkal később valami mély hang ütötte meg a fülemet. Mély, dörmögő hang.

Az egyetemistára néztem, aki csak mosolygott, s lazán tovább sétált, ezúttal lassabban. Én pedig követtem. Elvégre mit tehettem volna? A franc se emlékszik, hogy honnan jöttünk és melyik busz a jó, amivel hazajutok. A legjobb és a legbölcsebb az volt, hogy vele tartok.

Hamarosan a szemem elé tárult, hogy hova is jöttünk. Jobban mondva, hogy kikhez.

A távolból már ők is kiszúrtak minket, mire megdurrogtatták a motorjaikat, s mikor közelebb értünk, maguk jöttek felénk, hogy üdvözöljenek. Elsősorban Jungkookot.

Ismertem a társaság egy részét a buliból, viszont volt egy-két olyan arc is, akiket ezelőtt még nem láttam.

Az egyetemista beszélgetni kezdett a haverjaival, majd felém fordult.

- Ültél már valaha motoron? – kérdezte.

- Nem és nem is kellene – mondtam, mire megforgatta a szemeit, főleg, hogy a haverjai nem támogatták a hozzáállásomat.

- Ne aggódj, nem indítom be. Csak ülj fel rá – biccentett a fejével, s el is indult egy platós kocsihoz. Ott volt egy motor. Jól ismertem, láttam már a férfit ezzel közlekedni. Csodálkoztam is, hogy amikor ma hazajött, nem ütötte meg a fülemet a szokásos mély hangja a járgánynak.

Még két srác ment oda, hogy segítsenek neki leemelni, én pedig csak a távolból néztem.

- Nálunk hagyta. Azt mondta, hogy hozzam el neki – mondta mellettem Taehyung, mire felkaptam rá a fejemet. A többieket nézte, ahogy leszenvedik a nehéz haláljárgányt, majd felém fordult. – Nem gondoltam volna, hogy elhoz téged ide.

- Hol vagyunk pontosan, hyung? – kérdeztem tőle, hiszen ez már érdekelt egy ideje.

- Régen ez egy főút volt be a városba. Viszont a felújítás helyett más helyre csináltak egy újabbat. Szóval ez teljesen elhagyatott. Sok motoros kedvenc tanyája, ők is szeretnek idejönni és gyorsulni egy kicsit.

- Nem veszélyes ez? A semmi közepén száguldozni... És ha nincs térerő? – néztem rá nagy szemekkel. Azért ez elég aggasztó. Hogyan hívnának segítséget?

Taehyung erre csak elmosolyodott.

- Szerinted, ha ártalmatlan lenne ez az egész, feszegetnék a határaikat? Itt mindenki a maga módján adrenalinfüggő – biccentett a többiek felé, akik sikeresen leimádkozták idő közben Jungkook motorját, aki el is kezdte felénk tolni.

Nem is volt több lehetőségem beszélni vele, hiszen a tetovált, hosszabb hajú azonnal átvette a szót, s felém nézett izgatottsággal a szemeiben.

- Nos, kipróbálod? – kérdezte.

A mellkasom előtt összefontam a karjaimat, s egy kisebb gúnyos mosollyal pillantottam rá.

- Nem hiszem, hogy anyu örülne neki, ha megtudná, hogy mire szeretnél rávenni – próbáltam nem csupán őt, de magamat is lebeszélni erről. A helyzet az, hogy a rosszra sokkal hamarabb rászokik az ember. Elvégre tilosban járni mindig sokkal izgalmasabb.

Ahogy Taehyung is mondta, a maga módján mindenki adrenalinfüggő.

Jungkook viszont nem volt egy könnyen eltántorítható férfi. Hamar visszavágott, ráadásul teljes természetességgel.

- Nem hiszem, hogy anyudnak tudnia kell erről – mondta, s ezzel fordított az álláson. A szavam elakadt. Nem tudtam semmi mást felhozni. Egyetlen ellenérvet sem, mert bár félek ezektől, elvégre rengeteg balesetről hallani, viszont... Attól nem lesz bajom, ha csak felülök az álló motorra, nem? – Gyere – intett a kezével ez a fekete ördög, később pedig felém nyújtotta azt. Bizonytalanul fogtam meg, s lépdeltem közelebb a fekete motorjához. Nagy volt, hatalmas és... Veszélyesen csodálatosnak tűnt. – Ez itt a fék... Ez a gáz és ez a kuplung – mutogatott, s magyarázott. – Nem nehéz irányítani sem, a kormány egész könnyen mozog, de most hiába rángatnád, nincs beindítva, ami feloldja a kormányzárat – mesélte, én pedig csak ide-oda kapkodva a fejemet bólogattam, s próbáltam befogadni minden új információt.

Az egész ragyogóan fekete volt. Ezt a ragyogást egyedül a bőrülés és az ezüst kormány, illetve a műszerfal nem adta vissza. Viszont annyira jól nézett ki, olyan menőn, mint amilyet bármelyik filmben el tudnánk képzelni.

Jungkook valóban egy filmbeillő figura lehetne. Az iskola rossz fiúja címet biztosan örömmel hordaná, s jól illene a szerepbe. A hosszabb tincseit ezúttal is összefogta egy hajgumival, testékszerei ragyogtak a kissé borult idő ellenére vakító napsütésben. Ahogy magyarázott, a nyelvében lévő piercing is láthatóvá vált, s egyre menőbbnek gondoltam azt az ékszert. Valamiért annyira illett hozzá, az egész lényéhez.

Végül a fiatal férfi rávett, hogy felüljek a motorra. Nem mondom, elég nehéz volt átemelni a lábamat. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy ló hátára szeretnék felülni, mert túl magas volt nekem. Szerencsére a srác segített nekem, így hamar felkerültem.

Eleinte aggódtam amiatt, hogy lefordulok, s az álló motoron is összetöröm magam, de miután megmutatta, hogy hova tegyem a lábaimat, amivel az egyensúlyomat is megtartom a motoréval együtt, sokkal jobb lett. Arról nem is beszélve, miután megfoghattam a kormányt. Kellemes érintése volt, s az egész haláljárgány olyan... Kényelmes volt.

Nyilván nem egy autóról volt szó, ahol hátra tudott dőlni az ember, de valamiért ezt most nem éreztem hiánynak.

Jungkook elfordította a kulcsot, ami azonnal beindította a motor működését, s az eddigi ijesztően magas hangja most nem is tűnt akkorának. Már-már zene volt a füleimnek rajta ülve.

- Adj neki egy kis gázt ezzel – mutatott nekem a kormány egyik végére, mire nagy szemekkel pillantottam rá.

- Dehogy adok! Mi van, ha elindul? – akadtam ki, mire sikerült kicsalnom az egyetemistából egy jóízű kacajt.

Mit nevetsz? Én teljesen komolyan gondoltam!

- Nem fog elindulni, ne aggódj. Húzd meg nyugodtan – biccentett.

- Biztos? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

- Szerinted hagynám, hogy összetörd a motoromat? – kérdezett vissza, mire minden érzelem kiült az arcomra. Persze, hogy csak ezt félted... Ezzel pedig adtam neki egy kis gázt, mire felélénkült a hangja egy pillanatra. Nagy szemekkel néztem előre, mire a férfi elmosolyodott, s arrébb lépett, de csak annyira, hogy az ölembe nyomjon valamit. – Ezt vedd fel.

Ahogy lenéztem, bár erre nem sok szükség volt, a tapintásán lehetett érezni, hogy mit kaptam tőle.

- Hyung, nem hiszem, hogy ez..! – akartam mondani, de szinte azonnal el is hallgattam, mikor láttam, hogy Jungkook felkap egy másik sisakot, illetve egy bőrkesztyűt.

Mindössze nagy szemekkel néztem rá, miközben próbáltam nem látványosan nyelni egy nagyobbat a látványra. Jól nézett ki így, teljesen feketében, néhány bőrszerelés rajta... Igazi rossz fiú, aki után mindenki a nyálát csorgatná.

- Ne mondd, hogy ebben is segítenem kell – mondta kicsit tompán a sisak miatt, majd elvette tőlem az enyémet, s kicsatolva megpróbálta ráhúzni a fejemre.

Furcsa volt. Meleg és... Nem is tudom elmondani, hogy milyen. Nagyon nehéz volt tőle a buksim.

Azt hittem, hogy Jungkook elém fog ülni, hogy tudjon irányítani, viszont meglepett, mikor visszatolt előre, ő pedig átdobva a lábát mögöttem a hátamnak simult, s úgy fogott a kormányra.

- H.. Hyung, ez biztonságos? – kérdeztem teljesen megszeppenve. Még jó, hogy sötétített ez a francos sisak, mert nem szívesen vállalnám fel a rákvörös fejem.

- Jobb, mintha félúton elhagynálak a hátamról – válaszolt. – Nem fogok gyorsan menni, ne aggódj.

- Megígéred? – kérdeztem kissé aggódva, s néztem felé. Bár nem láthattam rendesen a szemeit a bukósisak miatt, de a tettei mindent elárultak.

Az egyik kezemre fogott, s lassan a sajátja alá temette.

- Ha túl gyorsnak gondolod, csak kezdj el finoman fékezni. Így jó? – kérdezte.

Mégis... Hogy mondhatnék nemet, mikor így viselkedik? Mégis... Hogy hajthatnék fejet a félelemnek, ami eltörpül amellett, hogy attól tartok, nem lesz még egy ilyen lehetőségem, ahol ily kedvesen ér hozzám, s törődik velem valaki, akire bátyámként kellene tekintenem.

Bólintottam egyet. S ez volt az, ahol már nem tudtam, ki irányít. Ő, én, vagy valami teljesen más, ami nem is ember maga. De... Számított ez bármit is? Egy biztos, akkor az a rengeteg figyelmeztető jel nem volt más, egy színdarab, egy néma-kórus, ahol a közönség tagjai egytől egyig siketek és vakok voltak.

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Hello Sütikék! Nagyon szépen köszönöm a türelmet😌 Tegnap picit sok dolgom volt, ráadásul ezzel a sztorival. Átolvastam a jegyzeteimet és nem igazán passzolt egy-két dolog egymáshoz, szóval átdolgoztam... Úgy az egészetXD

De!!! Meglett a végleges lista, ami huh... Hát elég döcögős és durva lesz. Szép kis hullámvasút. Kíváncsi vagyok, egyenlőre elég nagyfalatnak tűnik nekem ez a sztori, de állok minden magam elé felállított kihívás elé😌💪🏻♥️

Na mit gondoltok erről a kis motoros kiruccanásról? Lesz valami következménye? Hiszen Jimin anyukája eléggé ellenzi ezt az egészet😌♥️♥️♥️

Kedves érettségizőim? Hogy vagytok? Hallottam egy-két rémhírt az idei évről😂 Mit gondoltok? Könnyű volt/nehéz volt? Ki miből emeltezett?😌♥️♥️♥️

Nagyon szépen köszönöm a 10k megtekintést!!! Azt a ku-
Na nem beszélünk így😂 Nagyon hálás vagyok, hogy ennyire szeretitek a történetet, nagyon sokat jelent nekem. Azért mégis sokáig porosodott az ötlet-könyvtárban😌♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveskéim?🥰♥️♥️♥️

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

➖➖➖
xoxo: SanKook