Az ajándékokat mindenki szereti, mindenki örül nekik. Viszont a megtört emberek megtanulják értékelni azt is, ami kézzel nem fogható, mégis a legszebb, legcsodálatosabb dolognak tartják, amit más adhatott nekik.

Nem ment a matek. Egyik kezemmel a hajamba túrtam, s a hagymáimat kínoztam, míg a másikkal a lapomat fogtam, amin ott virított a százalék. Elégséges...

Sosem voltam ennyire rossz matekból, s bár a tanár megmondta, hogyha úgy van, eleinte hajlandó dűlőre jutni velem, s nem írja be a jegyet, csak a javítót, mivel nagyon le vagyok maradva a csoporthoz képest. Viszont nem akartam mindig ezt használni indoknak. Ugyanakkor anyát se szerettem volna azzal terhelni, hogy mennyire rosszul megy ez a tantárgy. Amúgy is gyengébb voltam belőle, legalább is nehezebben ment a fejembe, mint bármi más, de nem ennyire.

Baromira sértette a becsületemet, hogy ilyen csúnya lett a végeredmény. Főleg, hogy erre a dolgozatra magamtól készültem fel. Nem akartam Jungkook segítségét kérni. Biztosan nagyon elfoglalt az egyetem miatt, ha pedig hétvége van, akkor pedig szeretném, hogy ő is pihenjen.

Viszont... Ahogy nézegettem, csak arra kaptam pontot, amit vele begyakoroltam. Semmi másra nem, s nem értettem, hogy mi miért volt rossz. Miért hibás a folyamat? Hol csúszott el egyáltalán?

- Ne legyél elkeseredve. A tanár megengedi, hogy újraírd – mondta Hanse szünetben, miközben a melegszendvicsét ette.

- De nem értem, hogy miért lett rossz és segítség nélkül nem tudom megtanulni – sóhajtottam.

- Kérd meg Jungkook-hyungot, hogy segítsen – rántott vállat. – Háznál van, nem kér pénzt és az eddigi tapasztalatok alapján jól is magyaráz – sorolta, s közben az ujjain számolgatta az összegyűjtött érveket.

- Ez nem ilyen egyszerű... Nem akarom kihasználni érte és hétvégén szerintem ő is pihenni akar.

- Akkor kérd meg hétköznap. Mikor hazaér. Vagy amikor nem kell bemennie egyetemre. Biztos neki is vannak olyan órái, amire nem kötelező bejárnia. Ott tud pihenni és azt csinálni, amit akar.

Amit Hanse mondott, nem volt hülyeség. S az volt a baj, hogy bármennyire el akartam kerülni a közös munkát az egyetemistával, rákényszerültem. Főleg, hogy anyának nem akartam szólni erről a csúnya eredményről, amit a mai nap kézhez kaptam. Szerintem el is szédülne, ha meglátná. Semmiképp sem szerettem volna csalódást okozni neki.

- Majd felvetem neki, hogy akár oktathatna, ha van ideje – motyogtam végül, mire a barátom helyeslően bólogatni kezdett.

- Egyébként... Miért vagy ekkora táskával? – bökött a mellettem lévő hátizsákomra, mire én is automatikusan felé néztem, s rátettem a mancsomat is.

- Apunál alszok. Szóval suliba is onnan jövök majd. Hétvégén megint nem fog ráérni, szóval most megyek hozzá – magyaráztam egy lágy mosollyal.

- Úgy tűnik, hogy jól kijöttök egymással. Fura, pedig általában, ha a szülők elválnak, a gyerekek csak az egyikkel tartja szorosan a kapcsolatot – ingatta a fejét.

- Általában. De az én szüleim jól elvannak. Nem haraggal váltak el, sokkal inkább megegyezés alapján – meséltem, s mivel láttam a fiú csillogóan kíváncsi tekintetét, ezért folytattam. – Még kicsi voltam, amikor elkezdett romlani a kapcsolatuk. Hirtelen szerelem volt és gyorsan el is ment, szóval úgy látták a legjobbnak, hogy mielőtt tönkretennék a másikat, illetve engem, elválnak. Szóval nincs köztük ellentét így, hogy nem élnek együtt.

- Nem volt rossz, hogy nem volt ott mindig melletted apukád? – könyökölt az asztalra, s támasztotta meg az öklével a fejét. Úgy pislogott rám ártatlanul.

- Inkább fura volt, hogy amikor felkeltem, csak anyu volt. De minden fontos alkalomnál ott volt apu is. Egyet sem hagyott ki és ha le is mondott egy közös programot, mindig igyekezett behozni, vagy legalább kárpótolni. Tényleg minden erejükkel azon voltak, hogyha már ők szétmentek, én sose érezzem azt, hogy valami, avagy valaki hiányzik az életemből – gondoltam vissza ezekre mosolyogva.

Emlékszem, egy általános iskolai fellépésemnél azt hittem, hogy apu mégsem jön, mivel nem jelent meg. Viszont, amikor kiálltam a színpadra, leizzadva, ferde nyakkendővel, s begöndörödött hajjal, lihegve letette a fenekét, s széles vigyorral várta, hogy kezdjek. Lerobbant a busz, mivel akkor szerelőnél volt a kocsija, ezért egészen ideáig futott, nehogy lemaradjon bármiről is. Ha valaki, akkor rá mindig számíthattam.

Amikor vége lett az iskolának, mosolyogva lépdeltem ki, izgalommal teli, hiszen tudtam, hogy apunál leszek. Szó sincs arról, hogy jobban szeretem, mint anyut, mind a kettőjükre ugyanúgy tekintek, csupán vele ritkábban vagyok, ezért szeretek minden alkalmat megragadni, az összeset különlegesnek tekinteni.

Nem sokkal később meg is láttam az öltönyös férfit, miközben a kocsija mellett áll. Orrán napszemüveg pihent, kicsit már őszes haja hátra volt fésülve, s a körszakállán is megjelentek már az öregség jelei. Ám, amikor meglátott, hatalmas vigyort ejtett, s egy lépést előre téve kitárta a karjait.

- Csak nem az én helyes fiacskám lép ki fess és friss egyenruhájában az iskolának csúfolt börtönéből? – kérdezte, s nevetve ölelt magához jó szorosan. – Mesélj, milyen itt? – pillantott rám, miután megszorongatott.

- Egész jó – bólintottam, majd fordultam hátra. – Apu, ő itt Hanse, a barátom – mutattam be a srácot, aki csak oldalra döntött fejjel integetett, miközben egy mosolyt ejtett. Olyan édes volt így, még a maga extrém stílusával is.

- Nagyon örülök, Hanse. Én Jimin faterja vagyok, Park Youngjoon – lépett közelebb hozzá, s nyújtott kezet. – Csak nyugatiasan – kacsintott.

- Do Hanse vagyok – mutatkozott be ő is, majd közelebb hajolva a fülembe suttogott. – Nagyon király apukád van.

- Tudom – válaszoltam egy kuncogás kíséretében. – Na, mehetünk? – kérdeztem rá, mire apu már ment is a kocsihoz, hogy kinyissa nekem az ajtót, akárcsak egy úrihölgynek.

- Menjünk, mert Xiuying gombócokat csinál és tudod, hogy az csak forrón jó – mondta. – Szia Hanse, remélem, hogy még találkozunk! – köszönt el még gyorsan a fiútól, aki halványan meghajolt, míg nekem integetni kezdett, s mikor apu elkezdett kiállni a parkolóból, csak akkor tette fel a fejére a fejhallgatóját. – Bírom a srácot, menő a stílusa – mondta.

- Igen, elég laza – bólogattam. – Xiuying csinál zöldséges gombócot is? – kérdeztem, mire apu elmosolyodott.

- Már várt rád nagyon, szóval azzal kezdett. Jó sokat csinál – kacsintott, mire én csak győzelemittasan a levegőbe boxoltam.

Apu barátnője, jobban mondva jegyese, Xiuying egy kínai nő, akit az egyin konferencián ismert meg. Ő egyébként szakácsként dolgozott, de mostmár sokkal inkább üzletasszony, s csupán otthon foglalatoskodik a régi szakmája által adott csodával.

Rendkívül jól főz, s még sütésben sem utolsó. Sokan mondják, hogy a férfit a hasánál lehet megfogni, s ő pontosan ezt a módszert alkalmazta, amikor apu Pekingben járt. Számtalan különleges ételt szolgált fel, csak neki készítette el őket, ami az öregemnek is feltűnt. Igaz, nagyon ízlett neki a kaja, de nem azzal fogta meg leginkább őt a nő. Sokkal inkább a kedvességével és a nevetésével. Egy igazi tündért talált maga mellé, aki rendkívül megértő, s én is nagyon kedvelem. Olyan nekem, mint egy legjobb barátnő anyu mellett. Arról nem is beszélve, hogy ők ketten is jól kijönnek. Jó kibeszélni apunak a rossz szokásait, amit évek óta nem nőtt ki, mint például a dohányzást, de legalább már sokkal kevesebbet szív, mint régebben.

Egy ideig tanított is kínaiul egyébként, szóval alapszinten beszélem is a nyelvet, de nem annyira, hogy teljesen magamra legyek utalva. Ez amolyan egyesség volt kettőnk között, hiszen amikor idejött, nem a legjobban beszélte a koreait. Én segítettem neki, cserébe ő megtanított valamennyire kínaiul. Nem mondom, egészen jól jártam vele. Csodás nyelv, csak nagyon nehéz.

Miután megérkeztünk a belvárosi apartmanjukba, s felmentünk a lifttel, épphogy beléptünk a lakásba, Xiuying azonnal a nyakamba ugrott, s kedves hangján köszöntött. Apu csak nevetett rajtunk, s miután levette a zakóját, ő is csatlakozott az ölelkezéshez.

- Hogy vagy, Jimin? Olyan régen láttalak, mintha évek teltek volna el, nem pedig egy hónap. Jaj! Mielőtt elfelejtem, hoztam neked valamit. Hoztam, hoztam – motyogta magában kicsiny akcentussal, s a papucsával csattogva el is lépdelt, hogy idehozzon nekem valamit, míg én csak vigyorogva apára néztem.

- Miről beszél? – kérdeztem, de ő csak megrántotta a vállait, pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy miről van szó, csupán elmondani nem szándékozik.

Xiuying lassan vissza is csoszogott egy kis ládikával a kezében, amit mosolyogva nyújtott át nekem.

- Neked vettük. Amikor megláttam, azonnal te jutottál eszembe és szerintem nagyon jól állna neked – mondta, miközben apu mellé lépdelt, s átkarolta a derekát. Az alacsony nő a fejét a vállára hajtotta, s úgy nézett rám félhold alakú szemeivel. – Azt mondtad nekünk tavaly, mikor az az eset történt... – utalt arra, amikor kiközösítettek, hiszen kiderült, hogy meleg vagyok. – Hogy te vagy ezen a földön a hűvös éjszaka, míg mindenki más a fényes nappal. Nos... Tudod, lehetsz éjszaka, de annak is van valami különlegessége. Talán nem a nap van fent az égen, de valami sokkal szebb igen.

Ahogy kinyitottam a kis dobozkát, egy nyakláncot láttam meg, s a medál egy apró párnára volt helyezve. Egy kerek holdacska volt. A kialakítások, a finom csiszolás... Annyira szép volt, annyira különleges, hogy egészen meghatott.

Nagy szemekkel néztem fel az előttem álló párra, akik mosolyogva tekintettek rám, s mielőtt én megszólalhattam volna, apu beelőzött.

- Nem fogadunk el nemet. Ez a tiéd – mondta, mire én ismét lepillantottam a nyakláncra.

- Köszönöm szépen – mondtam lágyan, s próbáltam visszatartani a sírásomat, amit minden bizonnyal észrevehettek, hiszen Xiuying direkt nem ölelt meg ismét, inkább csak finoman megsimogatta a karomat.

Tudja, hogy nem szeretek túlságosan érzelgős lenni mások előtt, ezért sem tett semmi olyat, ami arra késztetne, hogy helyben elbőgjem magam. Helyette visszament a konyhába, hogy a gombócokkal foglalkozzon.

Amikor kiközösítettek, valóban úgy éreztem magam, mint az éjszaka, amitől mindenki tart, ami miatt az utcákra fényt adó lámpákat szerelnek. Ami veszélytelen valójában, de a mássága miatt az emberek tartanak tőle. Hűvös, hideg és sötét éjszaka, ahol még az élet is inkább megáll, s az emberek nem keresik benne a szépséget.

Feltettem a nyakláncot, s mosolyogva fogtam meg a medált. Nem volt túl hosszú, de túl rövid sem, tökéletesen illet hozzám. Nagyon hálás vagyok, amiért egy ilyen meglepetést kaptam tőlük, bár sosem vártam el. Viszont az, hogy elfogadnak, s olyannak szeretnek, amilyen vagyok, attól szebb és jobb ajándék nincs ezen a földön.

Az este nem sokat tanultam. Igazából átnéztem egy-két dolgot, ami fontosabb lehet, de az idő többségében kiélveztem, hogy apuval vagyok végre, s inkább filmet néztem velük, illetve pudingot készítettünk az éjszaka közepén Xiuyinggel, mivel mind a ketten megkívántuk. De csak a vaníliás ízűt, amiért édes jó atyámnak le kellett mennie az éjjel-nappali boltba, hogy hozzon nekünk. S, ha már ott járt, akkor magának is vett epreset, amiből a végén mi is loptunk egy-egy kanálkával.

- Egyébként hogy megy az együttélés? – kérdezte apu. – Jól kijöttök a sráccal?

- Srác? – pislogott nagyokat a nő, s azonnal mocorogni kezdett a bőrkanapén, ezzel kifejezve a kíváncsiságát.

- Igen, szóval... Lett egy hyungom – motyogtam. Egy nagyon rámenős és helyes fogadott bátyám. S bárcsak azt mondhatnám, hogy az utolsó a legfontosabb, de az első kettő sem olyan információ, ami felett csak úgy el lehet siklani. – Egyébként nem olyan gázos – rántottam vállat. – Azt is tudja, hogy meleg vagyok, Junho is, de teljesen jól kezelik – meséltem, miközben a pudingomat túrtam fel.

- Még szerencse, Bonghee kitekerné a nyakukat, ha csúnyát mondanának rád – bólogatott Xiuying.

- Meg én is. De Junho amúgy sem tűnt rossz faszinak, szóval reménykedtem benne, hogy a fiával sem lesz baj.

- Amúgy hogy néz ki? Van róla képed? – kérdezte a nő, mire én csak megráztam a fejem. Nemhogy képem nincs Jungkookról, semmilyen közösségi médián nem vagyunk ismerősök. Abban sem vagyok biztos, hogy a telefonszáma meg van-e. – Kár, pedig kíváncsi lettem volna – húzta a száját.

- Kinézetre eléggé hasonlít Junhora, bár szerintem sok lehet belőle az anyukájából is – gondolkodtam. – Piercingjei vannak, tetoválásai és motorozik – soroltam a dolgokat.

- Igazi rossz fiú – mosolyogott Xiuying a szemöldökét húzogatva, mire tőlem egy fura pillantást kapott.

-Szerintem a légynek sem ártana – rántottam meg a vállaimat. – Egyébként nem olyan rossz fogadott testvér... Mármint jobb, mint amire számítottam.

Valóban így volt, amitől a legjobban tartottam az összeköltözés során az a kapcsolatom Jungkookkal. Nem ismertük egymást, mindössze a másik nevét tudtuk és annyi. De annyira nem is borzalmas ez az egész, még akkor is, ha néha olyanokat tesz, ami egészen megkérdőjelezhető, s a legszívesebben kiszaladnék a világból miatta.

Másnap nem is voltam annyira kipihent az iskolában, bár Xiuying zöld teája egészen feldobott, s a tegnapi jókedvem megmaradt, ezért mondhatom azt is, hogy magamhoz képest energikus voltam. Jó volt kiszakadni a monoton mindennapokból.

Kicsit sajnáltam, hogy nem lehetek ott még egy éjszakát, de nekik is dolgozni kell, s majd máskor, egy hétvégén át ott leszek. Majd felvetem az ötletet, hogy talán elmehetnénk túrázni, még akkor is, ha nekem nem a legjobb asztmásan. Viszont a természetet szeretem, szóval számomra teljesen megéri kimozdulni.

Hanse egyébként kifaggatott, hogy milyen volt a király faterommal, én pedig egy-két részletet kihagyva elmeséltem neki, hogy miket is csináltunk. Még a nyakláncos dolgot is belefűztem a történetbe, igaz, átsiklottam kicsit a valóságon, s átírtam a történetet. Viszont a srác elhitte, s elmondta, hogy szerinte nagyon jól áll nekem az ékszer.

Kicsit tovább kellett maradnom, mivel ma elvileg megtartjuk az első klubgyűlést. Jisu kapott el szünetben, s értesített erről. Szóval óra végén el kellett búcsúznom a legjobb barátomtól, s a könyvtár felé vettem az irányt.

Amikor beléptem, s elém tárult a hosszú asztal, meg is láttam pár embert ott ülni. Nem voltunk sokan, rajtam kívül lehettek még ott körülbelül nyolcan, vegyesen fiúk és lányok.

Hamar kiszúrtam két ismerős alakot, közülük pedig a szőke magas srác, Soobin felcsillant szemekkel tekintett rám, majd kezdett integetni, illetve a maga mellett lévő üres székre mutogatni. Foglalt nekem helyet? De aranyos tőle!

Elfoglaltam a helyemet, s közben köszöntem is az embereknek, akik mosolyogva fogadtak. Mint kiderült, egyszer valaki a csoportból választ nekünk, amit ki kell olvasni, egyszer pedig mi választunk valamit. Egész érdekes.

Soobin már kigondolt nekem valamit, s bár én ezen nem gondolkoztam, utána nagyon könnyen mondtam neki egy címet és egy írót. Nekem nagy kedvencem volt az a kötet, igaz, romantikus, de az elmondása szerint ő is egy olyat mondott nekem.

Igazából elég jól szórakoztam, mivel, miután megbeszéltük, hogy kinek mit kell kiolvasnia, csak random feldobott témákat boncolgattunk. Így kicsit jobban megismerhettük a másikat annyira, amennyire egy idegent kell.

A magas szőkével együtt hagytuk el az épületet, miközben jókat nevettünk. Akarva-akaratlanul felhoztunk pár vicces történetet, ami jókedvű könnyeket csalt ki. Az egyetlen, ami furcsa volt, hogy egy ilyen magas, tőlem idősebbnek kinéző srác hyungnak hív. Viszont édesnek találtam, hogy bármennyire felszabadult mellettem, mégis visszafogott, s a határokon belül marad.

Éppen valamin nagyon nevettem, ami miatt meg kellett kapaszkodnom a fiúban, ő pedig, hogy nehogy elessek, a derekamra fogott. Ez pedig hirtelen még a mosolyt is letörölte az arcomról. Nagy szemekkel meredtem előre, s mikor neki is leesett, hogy nagyon csendes lettem, aggódva hajolt le, közben még mindig magabiztosan fogva.

- Hyung, minden rendben? – kérdezte tőlem még mindig picit lihegve az előző hahotázás miatt. – Hyung, megijesztesz... Jól vagy? – próbálta elcsípni a tekintetemet, mire én megköszörültem a torkomat, s kiegyenesedtem, majd lassan arrébb léptem tőle egy kicsiny mosollyal, ezért a mancsa óvatosan lecsúszott rólam.

- Persze, minden oké – mondtam, s pillantottam fel rá. – Csak...

Ekkor egy újabb, egy harmadik fél kezét éreztem meg a csuklómon, mire nagy szemekkel pillantottam hátra, bár feleslegesen, hiszen az illető nem sokkal utána maga mögé húzott, s szemtől-szemben állt a fiatalabbal.

Az egész megrémített, s bár az idősebb férfi nem szólalt meg, mindenképpen meg akartam előzni ezt, elkerülni egy kellemetlennek ígérkező beszélgetést.

- Hyung, ez...

- Nem gondolod, hogy kicsit gáz nyilvános helyen tapogatni valakit? – döntötte oldalra a fejét, s óvatosan megszorította a csuklómat.

- N... Ne haragudj, de ez nem olyan akart lenni, csak... – mentegetőzött Soobin, s láttam rajta, amint picit el is pirult a hirtelen lehurrogás miatt.

- Csak mégis – csengett az egyetemista gúnyos hangja, amire még én is felemeltem a fejem. Nem tapizott, csupán nekem volt kellemetlen, mert attól féltem, hogy valaki meglát, s félreérti a helyzetet. Akárcsak ő tette. De semmi rossz szándék nem vezérelte ezt a szerencsétlen elsőst!

Bár nem szerettem ellenszegülni az idősebbeknek, most úgy éreztem, kénytelen leszek lépni. Ezért is kisebb rántás kíséretében kihúztam a kezemet Jungkook markából, az egyik gyűrűje a csuklóm kiálló csontját meg is sértette, de ezzel nem foglalkoztam. Helyette kettőjük közé léptem, hátamat az egyetemistának mutatva.

- Ne haragudj, Soobin, de mennem kell. Kérlek, ne törődj ezzel a hyunggal, a fogadott bátyám és szeret viccelődni – mondtam neki egy mosollyal. – Majd később beszélünk, rendben?

A fiú nagy szemekkel nézett rám, majd egy lágy mosoly kíséretében bólintott.

- Majd mondd el, hogyha elkezdted a könyvet. Ha nem tetszik, akkor nem kell elolvasnod! – tette hozzá gyorsan, de az én arcomon a görbület csak szélesebb lett, s legyintettem egyet.

- Biztosan tetszeni fog. A leírása is megfogott, szóval emiatt ne aggódj.

- Holnap elhozom, ha kell. Én régen megvettem, szívesen kölcsönadom, szóval így nem kell kutatnod utána – motyogta szégyellősen.

- Azt megköszönném. Viszont most tényleg megyek. Vigyázz magadra! Szia Soobin! – kezdtem el eltologatni Jungkookot is, már-már lökdösni őt, közben pedig egy kínos mosoly kíséretében próbáltam a szabad mancsommal integetni a még mindig kicsit szeppent elsősnek.

- R... Rendben! Szia Hyung! Holnap találkozunk! – markolt mindkét kezével a táskája pántjára, én pedig, amint befordultunk a parkolóba, nagyot sóhajtottam, s már éppen azon voltam, hogy számon kérjem az idősebbet, ám ő ekkor lazán fogta magát, és rágyújtott.

Az állam leesett, főleg, hogy egészen nemtörődömnek tűnt. Akkor mégis mire volt ez a felhajtás?

- Jó volt apudnál? – kérdezte hirtelen, mire csak tátogni tudtam eleinte, mint valami hal egy szatyorban, viszont végül elkaptam róla a fejem, s úgy válaszoltam.

- Aha – bólintottam is mellé. Ez elég egyértelmű jele volt, hogy nem akar beszélni arról, ami az imént történt. Én pedig nem hánytorgatom a múltat, ha nem kötelező.

- Király – fűzte hozzá. – Ezt elszívom és hazaviszlek. Anyud kérte, hogy jöjjek érted kocsival.

- Szuper – motyogtam elkenődve. Ezek után semmi kedvem még arra is megkérni, hogy matekozzon velem, pedig nem ártana normálisan felkészülnöm arra a javítóra.

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Hello Sütikék! Na itt is vagyok az új résszel!🥰♥️♥️♥️ Kivételesen nem késtem vele🥹 Ez már csoda😂

Először is sok szerencsét szeretnék kívánni az érettségizőknek, bár biztos vagyok benne, hogy mindenki nagyon ügyes lesz és boldog a végén. Főleg, ha azok a fránya szóbelik is lemennek😂

Én hiszek bennetek még akkor is, ha ti magatokban nem😌♥️♥️♥️ Büszke leszek mindenkire és adom az erőt egész érettségi időszak alatt🥰♥️♥️♥️

Soobinnal valaki látszólag nem szimpatizál😌 Mit gondoltok, miért?😌♥️♥️♥️ Jimin apukájáról és barátnőjéről mi a véleményetek? Megtartjuk őket?😂♥️♥️♥️

Nagyon szépen köszönöm a 9k megtekintést!!🙀♥️♥️♥️ Ezek a számok... Minden egyes résszel csak nőnek, amiért nem lehetek elég hálás😌♥️♥️♥️ Köszönöm, hogy vagytok🥰♥️♥️♥️

Hogy vagytok kedveskéim?🥰♥️♥️♥️

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

➖➖➖
xoxo: SanKook