Sokszor fel sem tűnik, hogy nem a helyes utat választottuk. Talán hátratekintve gondolkodunk el, hogy lehet a másik könnyebb lett volna. Viszont visszafordulásra nincs lehetőség, ezért bármi legyen a talpunk alatt, kövek, föld vagy fű, haladjunk tovább, mert ahogy mi kiválasztottuk az irányt, úgy a jövőt is formálni tudjuk.

Anyáék semmire sem jöhettek rá. Jungkook biztosan előkaparta volna a nemtörődöm stílusát, viszont ez nekem kevésbé ment volna, hiszen én sosem voltam szabályszegő. Mindig odafigyeltem, hogy mindent a megengedettek alapján csináljak, s ne tovább. Ám most belekényszerültem ebbe a helyzetbe. Eleinte tagadni is aligha tudtam, a fáradtságom győzött.

Amikor biztosra tudtuk, hogy senki sem lesz otthon, szépen hazamentünk, s mind a ketten a saját szobánkba felsétálva kidőltünk. A bűntudat is akkor jött miután felébredtem, s tisztában voltam a tetteimmel. A gyomorgörcs is elkapott miatta, így a konyhában állva még azt a pohárnyi vizet is nehezen küzdöttem le a torkomon.

Nem sokkal később léptek zaja csapta meg a fülemet, s azonnal a hangok irányába fordultam. A szívem a torkomban dobogott, mert attól tartottam, hogy anyu, vagy Jungkook apja hazaértek korábban, s ha itt találnak, akkor hirtelen ki se tudnám magyarázni magamat. Viszont, szerencsémre az egyetemista mászott elő kócos hajjal, s intett egyet.

- Kipihented magad? – kérdezte, miközben a hűtőben kezdett kutakodni, s elővette a tejet. – Kérsz egy kávét?

- Nem, köszi – ráztam a fejem. – Hyung, nem lesz feltűnő, hogy korábban hazaértem, mint ők? – néztem rá, s osztottam meg vele az aggodalmamat, mire ő felém pillantott, s mintha engem nézve kiolvashatná a választ, csupán bámult.

- Nem fogunk hazaérni hamarabb – mondta, mire kitágultak a szemeim, s értetlen tekintettel mustráltam őt. Szerencsére nem hagyta abba itt, azonnal magyarázni kezdte nekem a tervét. – Elmegyünk a központba. Beülünk valahova és elütjük az időt. Amúgy is találkozóm van az egyik haverommal – pillantott a karórájára. – Szóval viszlek magammal – mosolygott.

- Lehet, hogy zavarnám őt... Inkább addig lefoglalom magam – kezdtem azonnali módosításokba. A tervvel semmi problémám nem volt, kivéve ezzel a részével. Nem akartam harmadik kerék lenni, vagy bármi. Meg hát, még Jungkookkal se beszélgettem el olyan jól igazán, nemhogy egy még nagyobb idegennel.

- Dehogy zavarsz – legyintett egyet. – Húsz perc elég a készülődésre? Nekem kell egy kis idő, mire beüt a kávé – kuncogott, én pedig mérlegelni kezdtem.

Semmiképpen sem akartam lebukni, viszont, ha nem tűnök el itthonról, akkor hiába lenne ezer és egy magyarázat, amiért hamarabb hazakerültem, mint anyám, biztos vagyok benne, hogy a stresszhelyzet miatt az igazságon kívül semmi sem fog eszembe jutni. Márpedig ezzel magammal rántanám Jungkookot is, amit nem szeretnék, hiszen ő is segített nekem. Még akkor is, ha a lelkiismeretem bánta a leginkább az egészet.

Tudtam hazudni. Olyan voltam, mint minden egyes tinédzser, viszont anyu más volt. Ő is mindig őszintén fordult felém, ez pedig kölcsönös volt. Egy ilyen jó kapcsolatot nem szerettem volna lerombolni emiatt. Viszont szétmart belülről az is, hogy tudtam, csalódást fogok okozni. Előbb-utóbb biztosan.

Ajkaimat rágtam, s teljesen a gondolataimba temetkeztem, amik pro és kontra érveket próbáltak összegyűjteni, de a végére minden számításom eredményében mínusz szám jött ki.

Egy kézre figyeltem fel, amit előttem lengettek, így az illetőre néztem. Jungkook mustrált engem érdeklődve, ám én szóhoz sem jutottam. Nem is válaszoltam az előző kérdésére, azonnal vészjelzést adtam le magamnak, s kattogni kezdtem valamilyen lehetséges alternatíván.

A fiatal férfi elmosolyodott, amikor végre ráemeltem a tekintetemet, s már a kész kávéjával leült velem szembe, s miután belekortyolt, így szólt:

- Látszik, hogy nem sok ilyenben volt részed.

- Sosem voltak titkaink egymás előtt anyuval – válaszoltam kicsit szégyellősen.

- Jó, mitől félsz? Mondd el neki, hogy nem mentél suliba és kész – rántotta meg a vállait. A zsigereimben éreztem, hogy csak hallani akarja a valódi aggályomat, s bár nem akartam túlságosan megnyílni neki, mégis egyből rávágtam a válaszomat a kérdésére.

- Nem akarom, hogy csalódjon bennem.

Jungkook mosolya még szélesebb lett, s letéve a bögrét a könyökén támaszkodva hajolt közelebb az asztalon át.

- Mindenképpen csalódni fog benned, Jimin – mondta ki. Mély hangja még a levegőt is megrezgette, megtáncoltatta, s egyenes utat nyertek a hallójáratomba. Amilyen érzékien tudta formálni a szavait ajkaival, a tudatomhoz is hamar eljutott a jelentése mondandójának. Erre pedig akarva-akaratlanul nyelnem kellett egy nagyot. – Akkor már nem mindegy, ha vársz egy kicsit a lecseszéssel? Vagy meg se kell tudnia. Nem fog leszidni, nem fog csalódni benned, ha nem lesz miért – nézett pár pillanatig a szemeimbe, majd végül hátradőlt, szájához emelte a bögrét, s egy nagyot kortyolt a forró italból. – Nos? Elég lesz húsz perc? – kérdezte meg ismét.

Egy dologra nem jöttem rá elég hamar. Méghozzá arra, hogy Jungkook nagyon manipulatív. S bárcsak arra tudtam volna fogni, hogy megijesztett a szülői csalódottság gondolata. Talán eleinte még rá is foghattam arra. De később... Később már nem tehettem. Viszont az a baj, hogy az ember sosem idejében veszi észre azt, hogy az orránál fogva vezetik. Kell hozzá egy nagyobb inger, ami világossá teszi számára; bár mindeddig fényes nappal sétált, végig vak volt, szóval semmit sem látott maga körül.

Még akkor sem voltam nyugodt, miután beültünk egy kávézóba, s leadtunk a rendelésünket. Én nem akartam semmilyen erős kávét inni, mivel így is sokat aludtam, s ha így folytatom, ezúttal a sok koffein miatt leszek kénytelen rá. Márpedig még egy lógást nem engedhettem meg magamnak.

Az egyenruhám volt rajtam, nehogy lebukjak, ha hazaértünk, s még az iskolatáskámat is magammal hurcoltam. Eléggé izgultam, szóval nem sokat beszélgettünk Jungkookkal, de nem úgy tűnt, mintha őt annyira zavarná mindez. Leginkább a telefonját bújta.

Viszont egy mély, kellemes hangra még én is felkaptam a fejem. Egy kedves mosolyú, fekete hajú srác közeledett felénk. Intett a pult mögött álló lánynak, minden bizonnyal azért, mert ismerték egymást, hiszen még a hogyléte felől is érdeklődött. Később viszont, mikor a velem szemben ülő is észrevette, hátrafordult, s intett is neki. Igen, biztos, hogy ő az a bizonyos haver, akivel ma találkozunk.

- Egész józannak tűnsz – vigyorgott Jungkookra, majd pillantott rám. Bár még mindig mosolygott, a vadság eltűnt még a tekintetéből is, s helyette sokkal lágyabban mustrált. Barátságosnak nézett ki. – Szia. Kim Taehyung vagyok, ennek a baromnak a legjobb haverja – biccentett a piercinges felé, aki csak megforgatta a szemeit, s felkelt.

- Elmegyek mosdóba. Addig rendelj valamit – sóhajtott, ám mielőtt elment volna, gyorsan visszafordult, s a barátjának intézte a szavait. – A kölyök rám van bízva, szóval vigyázz rá.

- Kölyök..? – motyogtam magam elé. Ő most komolyan..?

- Ne is foglalkozz vele – legyintett Taehyung, mire felkaptam a buksimat. – Hallottam, hogy te vagy Junho csajának a fia. De még nem volt szerencsénk találkozni – lapozgatta az itallapot. – Jimin, ugye? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet. Ekkor idelépdelt hozzánk egy lány, mire Taehyung már le is adta a rendelését. – Jungkook jön nekem eggyel, szóval majd fizeti az enyémet is – ingatta a fejét, majd oldalra döntve azt a kezén támaszkodott, s úgy nézett engem. – Nem vagy valami beszédes.

- Csak... Nem tudom, hogy mit mondhatnék – motyogtam, s megigazítottam a nyakkendőmet, amit túl szorosnak véltem.

- Semmi gond, nem kell kellemetlenül érezned magad – szabadkozott azonnal. Egy idő után már feladtam azt, hogy tagadjam, hogy mennyire nem komfortos számomra itt lenni. – Egyébként nem suliban kellene lenned? – hatalmasra nyíltak a szemeim, ő pedig halkan kuncogni kezdett. – A tesómnak ilyen az egyenruhája, tudom, hogy meddig vannak bent. De ne aggódj, én tartom a szám – dőlt hátra, én pedig egy hálás mosolyt próbáltam küldeni felé, bár nem tudom, hogy mennyire sikerült.

Nem tudom, hogy Jungkook hova lett, de már egy ideje távol volt. Még az is eszembe jutott, hogy elaludt a mosdóban, vagy székrekedése van, esetleg megy a hasa. Megfordult a fejemben, hogy meg kellene néznem, hogy minden rendben van-e vele, de ekkor egy hangot hallottam meg a távolból.

A hideg végigfutott a hátamon, szerintem még a szőr is felállt rajta, s arcomat elborította a pír. Felkaptam az asztalon árválkodó itallapot, s az arcom elé emeltem, én pedig úgy lecsúsztam, hogy semmiképp se látszódjak ki. Taehyung mindezt összeráncolt szemöldökkel kísérte figyelemmel, s pillantott maga mögé, hogy megnézhesse magának, hogy mégis kik elől bujkálok.

Elég volt a hangjukat meghallanom, s kiszúrnom az egyenruha egyediségeként számon tartott díszes névtáblát. Nem akartam tovább itt lenni, egyszerűen csak meg akartam szűnni abban a pillanatban.

Bár nem voltam hívő, legalább is nem gyakoroltam a vallást, mégis imádkozni kezdtem magamban, s könyörögni, hogy semmiképp se vegyenek észre. Eddig nem találkoztam velük, igaz, a szünet nagy részében ki sem mozdultam a házból. Semmit sem bíztam a véletlenre, viszont most... Most még az egyenruhám is rajtam van, szóval...

- Csak nem? – hallottam közelebbről, mire az ütő is megállt bennem. Léptek érkeztek, kuncogások csípték a hallójáratomat, miközben a végtagjaimból egy pillanat alatt kiment az erő. Éreztem, amint a gyomrom görcsbe rándul, s összeszedve magam csak még görcsösebben kezdtem markolni az itallapot. Viszont nem volt szerencsém.

- De – húzta arrébb a papírt a másik, s ajándékozott meg a régen még szívdöglesztőnek talált mosolyával. – Park Jimin. Nem gondoltam, hogy mindenféle köszönés nélkül otthagysz minket.

- Kegyetlen vagy – sóhajtott Eunhyuk, aki régen a legjobb barátom volt. – Nézz magadra – kezdte lágyan ütögetni a karomat, míg én az ajkaimba haraptam, s még csak rájuk se pillantottam. Legalább is igyekeztem, hogy véletlenül se nézzek arra, mert akkor lehet, hogy elsírom magam. Az pedig nem lenne jó.

- Undorító – mondta Minhyuk. – Mond, mi lenne, ha legalább annyi gerinc lenne benned, hogy ránk nézel, amikor hozzád pofázunk? Vagy a buziság már az illemet is kivitte belőled? – emelte meg a hangját, de ekkor valaki az asztalra csapott, mire nem csupán én, de a többiek is megrezzentek, arról nem is beszélve, hogy ezzel a közelünkben tartózkodók figyelmét is felkeltettük.

Taehyung lehajtott fejjel, ült, majd kelt fel. Így mutatkozott meg igazán, hogy mennyivel magasabb, mint a volt osztálytársaim. Később érzelemmentes arccal nézett rájuk, mire a srácok hátráltak egy lépést.

- Nem tűnt fel, hogy egy idősebb társaságában van? – kérdezte tőlük látszólag nyugodtan, de pontosan ez éreztette velük, hogy mindössze visszafogja az indulatait, s sokkal inkább volt kimért.

A fiúk összenéztek, majd Eunhyuk volt az, aki egy kellemetlen nevetés kíséretében kezdett magyarázkodni.

- Bocsánat, Sunbaenim, csak gondoltuk elbeszélgetünk vele egy kicsit. Tudod ő egy... Szóval olyan – magyarázott kézzel lábbal, nekem pedig ez a fajta kifejezésmód esett a legrosszabbul. Mintha valamilyen hibás termék lennék. – Nem kellene vele lenned, mert..! – ám nem tudta befejezni, mivel Taehyung a szavába vágott.

- Meg akarjátok mondani, hogy mit kellene tennem?

- Nem! Szó sincs erről, Sunbaenim! Mi csak..!

- Jimin a barátom – mondta, mire nekem akarva-akaratlanul is elnyíltak egymástól az ajkaim, s talán ez volt az a pillanat, amikor a lehető legnagyobb erő kellett ahhoz, hogy visszafogjam a könnyeimet. – Szép egyenruha. Nincs is olyan messze az egyetememtől – igazította meg Eunhyuk nyakkendőjét, majd nézett le a névtáblájára. – Hwang Eunhyuk... Mi lenne, ha a saját dolgotokkal törődnétek és keresnétek egy másik kávézót? – döntötte oldalra a fejét. – Nem hiszem, hogy kellemes lenne eltölteni itt pár percet, miután minden figyelem a tiétek.

- I... Igazad van, Sunbaenim! – remegett meg a hangja, s lépett gyorsan hátrébb, majd hajolt meg jó mélyen, hogy kifejezze a tiszteletét az idősebb felé. – To... További szép napot! – mondta, majd amilyen gyorsan csak tudta, elhúzta a csíkot a többiekkel.

Taehyung szépen megvárta, amíg kisétálnak innen, majd egy nagy adag levegőt engedett ki az ajkai közül. Ám, amikor visszafordult felém, én azonnal kirúgtam magam alól a széket, s olyan szögegyenesen meghajoltam, hogy majdnem az asztalt is lefejeltem miatta, de az számított volna a legkevésbé.

- Köszönöm szépen, hogy kiálltál értem, Sunbaenim! – mondtam először, majd összeszorítottam a szemeimet, s még a kezeim is megremegtek magam mellett. – De nem kellett volna miattam belekeveredned egy kellemetlen helyzetbe, úgyhogy... Sajnálom.

- Jaj, dehogy! – mondta azonnal, s megkerülve az asztalt jött mellém, majd megfogva a karjaimat ült le, s húzott magával, hogy én is letegyem a fenekemet a kipárnázott székre. – Jimin, nem fogom hagyni, hogy ezek a kis mitugrászok jártassák a szájukat a semmiért. Ezeknek sincs jobb dolguk, mintsem csesztetni a másikat valami olyannal, amihez semmi közük – forgatta meg a szemeit. – Nézz rám, Jimin – sóhajtott, s miután nem reagáltam, ő maga emelte meg a fejemet azzal, hogy az állam alá helyezte a mutatóujját. Kedves mosolyával találtam szembe magamat. Két keze között tartotta az arcomat, szemeimből pedig, akármennyire is szerettem volna, kibuggyant egy könnycsepp. Ő a kabátja zsebében kezdett kutatni, majd felém nyújtott egy zsebit, amin valamilyen minta is volt. – Töröld meg az arcodat, mielőtt Jungkook visszajön. Letépi a heréimet, ha meglátja, hogy elsírtad magad, pedig csak egy pár percre hagyott kettesben minket.

- Tényleg köszönöm, Sunbaenim – motyogtam, s elfogadtam a zsepit.

- Ugyan már – legyintett, mintha semmiség lenne. – Egyébként meg hívj nyugodtan Hyungnak. Hagyjuk ezt a hatalmas udvariasságot, úgyis barátoknak számítunk, nem? – mutatta meg a fogait is vigyora közben, mire az én arcomra is akarva-akaratlanul került egy somoly. Olyan volt, mint egy téglalap. Nagyon aranyos volt.

Ezek után nem sokkal Jungkook is visszatért, s a rendeléseinket is kihozták. Bár még mindig kicsit kellemetlenül éreztem magam, az imént történt incidens pedig mellette is, de ellene is játszott a dolgoknak. Tény, hogy könnyebben szót ejtettem Taehyunggal, s ő ahogy csak tudott, próbált bevonni a beszélgetésbe. Tehát, ha nem akartam is beszélnem kellett. Bár utólag belegondolva, nem is baj. Egészen jól éreztem magam velük, s egy pillanatra még azt is sikerült kiverniük a fejemből, hogyha hazamegyek, életemben először hatalmasat kell hazudnom anyának. Mert bár nem akartam, valójában már akkor eldöntöttem, amikor beültem Jungkook mellé a kocsiba.

Aznap este pedig nem mentem le, hogy közösen vacsorázzak anyáékkal. Bűntudatom volt, nem álltam készen arra, hogy a szemébe nézzek.

Hétvégén pedig mindent, megosztottam Hanséval. Persze az indokon, amiért folyamatosan csesztettek az előző iskolámban, kicsit megváltoztattam. S bár kellemetlen volt mindezt a tetkós társaságában kibeszélni, de ő csak hallgatott. Én pedig úgy voltam vele, hogy én nem ismerem őt, ő sem engem, s minden bizonnyal ez a dolog érdekli a legkevésbé.

- Hogy lehet valaki ennyire gyerekes és visszamaradott, hogy ezzel törődik? – háborgott Hanse, miközben végre kézhez kapta a mintát, amit később egy nagy vigyorral mutatott nekem. Én viszont meglepődtem a választásán.

- Egy cica nyuszifülekkel? – kérdeztem, mire ő bólintott egyet.

- Cuki, nem? – vigyorgott teli szájjal. – Egy tetkónak nem mindig durvának és menőnek kell lennie. A lényeg a jelentése és az, hogy tetsszen az illetőnek – rántotta meg a vállait.

- És ennek mi a jelentése? – kuncogtam.

- Ez egy cica és egy nyuszi keveréke – mondta nagy okosan, mire úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak egy téglával. – Szeretem mind a kettő állatot. Aranyosak – somolygott. – Azért akartam, hogy te válaszd ki a helyét, mert amikor rájuk nézek, te jutsz eszembe. Látom rajtad, hogy olyan bújós is lehetsz, mint egy cica, viszont félsz, mint egy nyuszi – döntötte oldalra a fejét. – Csak tudnám, hogy miért van benned ennyi... Gátlás – gondolkozott hangosan, mire nekem elnyíltak az ajkaim egymástól csodálkozásomban. Ám, mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Hanse legyintett, s mosolyogva folytatta. – De ez vagy te. Én mindenhogy kedvellek – rántotta meg a vállait. – Nos, hova legyen a tetkó? – kérdezte, s tárta szét a karjait, hogy mutassak rá a helyre, ahova szeretném.

Eleinte arra gondoltam, hogy lehetne a karján, vagy a kézfején, attól az ábrától függ. Viszont, ahogy tovább agyaltam rajta, bevillant az is, hogy nem akarom, hogy a tesitanár ismét megszólja. Szóval valahova olyan helyre akartam, ahol kevésbé látszik.

- Ide... Ide szeretném – mondtam, s mutattam a jobb oldalára, kicsit a melle alatti részre, ő pedig elmosolyodva nyugtázta.

- Rendben – bólintott.

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Hello Sütikék! Na itt is van ez a rész😌

Nagyon sajnálom, hogy eltűntem, de sajnos beteg lettem és bár olyankor is leülök és írok, most úgy ledöntött a láz, hogy én szó szerint egész napokat aludtam át🥹

De most itt van😌😌 És én is aránylag meggyógyultam, hehe🥰

Megjelent Taehyung is a történetben😌😌😌 Mit gondoltok róla? Szerintetek fontos szerepe lesz később?😌♥️ Na és Hanse tetkója?? Nem éppen hétköznapi, de aranyos szerintem:333

Nagyon szépen köszönöm az idő közben összegyűlt 4k megtekintést!! Lassan már fél tízezernél leszünk😂🤌🏻 Nem hittem volna, hogy ennyire fog menni ez a sztori, bevallom, voltak aggályaim a colours miatt, de úgy érzem, ismét erőre kaptunk💪🏻♥️♥️♥️ Arról nem is beszélve, hogy már összesítve 1k vote van a könyvön!! Csak úgy repülnek a csillagok😌🥰♥️

Hogy vagytok kedveskéim?😌🥰♥️♥️♥️

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

➖➖➖
xoxo: SanKook