Jobb elfogadni, vagy átnézni a dolgok felett, amik nem tartoznak ránk. Elvégre miért idegesítsük magunkat azon, amin nem tudunk változtatni? Hiszen önző dolog elvárni mástól a változást, ha mi sem vagyunk képesek rá.

Az út sokkal rövidebbnek tűnt, mint eddig. Azt hiszem, amikor az ember a gondolataiba merülve csupán vakon nézi a mellette elsuhanó tájat, mintha az idő is felgyorsulna. Vagy nem is lenne. Teljes mértékben elfelejtettem azt, hogy mi volt az, ami az ablakon át nézve elmosódott, ugyanakkor arra sem emlékeztem, hogy anyáék mit beszéltek. Biztos voltam benne, hogy társalogtak egész végig, hiszen érzékeltem a külvilág hangjait, csupán a mélyre nyúló gondolataim miatt egyetlen mondatot se jegyeztem meg az elhangzottakból. A szavak jelentései egyszerűen nem jutottak el a tudatomig. Bár őszintén szólva, annyira nem is érdekelt, hogy miről szólt a diskurzus.

Csupán egy sóhajt engedtem ki ajkaim közül, amikor már mindenki kiszállt az álló járműből, majd számat haloványan elhúzva, de kicsatoltam az övemet, s kinyitottam az ajtót.

- Mondtam én, hogy nem aludt el! – kuncogott anya, miközben a párja felnyitotta a csomagtartót, aki csupán a fejét rázta egy nagy mosollyal.

- Szívem, nem láttam rá, mert az utat néztem. Csak olyan csendben volt végig, hogy azt hittem, hogy elaludt. Minden zsír, haver? – fordult felém, én pedig eleinte csak nagy szemekkel néztem rá, még nagyobbakat pislogva, viszont a végén az arcomra erőltettem a somolyomat.

- Persze. Kicsit gondolkoztam, még sosem költöztünk el, úgyhogy elég furcsa érzésem volt, de majd elmúlik – legyintettem, mintha ez amolyan kis semmiség lenne, holott nekem sokat jelentett.

Amikor anyu és apu elváltak, akkor is mi maradtunk. Jó környék volt, s talán nem volt olyan nagy a lakás, de kettőnknek mégis annak számított. Elvégre a harmadik fél elment onnan.

- Elhiszem. Nekem is fura volt, amikor először költöztem – bólogatott a kocsinak támaszkodva. – Csak engem a szüleim küldtek el azt kiabálva, hogy szerezz munkát, 18 éves vagy, el tudod tartani magadat! – változtatta el a hangját a végére, mire anya nevetni kezdett, míg én csak szerényen mosolyogtam. – Az enyémhez képest Jungkooknak arany élete van! – vette ki az első dobozt, s tette le a földre, miközben mesélt nekünk fáradhatatlanul. – 21 évesen itthon gubbaszt, eljár bulizni, igaz munkahelye is volt, de nem bírta sokáig. Én nem erőltettem, annál is csak ő akart önállósodni, de rájött, hogy jobban szeretne még gyerek maradni és az én pénzemet költeni – rázta a fejét, s ismét az autó csomagtartójához hajolt, amikor megütötte a fülemet egy ismerős, de nem sokszor hallott hang.

- Ezt ne úgy mondd, mintha akkora probléma lenne. Egyébként is, te akartad, hogy hagyjam ott, nehogy a tanulás rovására menjen – lépkedett közelebb a srác, s mikor elénk ért, egy kisebb meghajlással üdvözölte anyát, aki csak a kezével próbálta jelezni, hogy ezt nyugodtan elhagyhatja, hiszen ezentúl együtt fogunk élni.

- De sokkal könnyebb neked, hogy nem kell egyetem mellett melóznod, nem? – kérdezte Junho széttárt karokkal, míg a tőle magasabb fia csak lehajolt a dobozért, s felvette.

- Hát hogyne, köszi apuci, hogy eltartod a seggemet. Azért fényesre ne nyald – szúrta oda, viszont az apja csak nevetett rajta.

Nagyon szerettem azt Junhoban, hogy rettentő lazán tudta kezelni a dolgokat. Hallottam egy-két dolgot Jungkookról, a fiáról, köztük azt is, hogy nem tartja őt rövid pórázon. Nyilván, arra odafigyel, hogy rendesen tanuljon, s ha kell, bármikor segít neki, viszont hagyja, hogy élje az életét. A fiú pedig nem él vissza ezzel, legalább is tudtommal. Egy remek apa-fia kapcsolat alakult ki köztük, mióta a családanya lelépett minden szó nélkül. Nem sokat tudok róla, hiszen ez mindenkinek nehéz, ugyanakkor kényes téma. Anyát se akartam miatta faggatni, mivel nem akartam olyan dologba beleütni az orromat, ami nem rám tartozik. Persze, az sem hiányzott, hogy megkapjam a szokásos mondatot, miszerint én csak egy tudatlan 16 éves fiúcska vagyok, akinek a tojáshéj még javában a fenekén van.

Gondolataimból a fiatalabb Jeon rángatott ki, aki – immáron doboz nélkül állt elém – a kezét ökölbe szorítva nyújtotta felém. Először csak bambán pislogtam rá, nem is értve, hogy ezzel mit akar, viszont hamar leesett. Pacsizni szeretne. Éppen ezért észbe kapva az övéhez képest kicsi mancsom bütykeit összekoppantottam a fiú – mondhatni fiatal férfi – tetovált kacsójával. Egy mosolyt ejtett, ami miatt a szájában lévő piercing kicsit megmozdult.

Mint mondtam, hallottam egy-két dolgot róla, de határozottan nem ismerem. Pár szót váltottunk, amikor voltak azok a bizonyos közös étkezések, hiszen a szüleink igyekeztek picit összeszoktatni minket – hiába akkor tervben se volt az összeköltözés. Viszont egy dolgot biztosra tudtam állítani, mégpedig azt, hogy Jungkook egy igazi huligánnak nézett ki. Volt egy stílusa, s ez iszonyatosan menő volt, legalább is rajta. Magamon már nem tudnék ennyi mindent elképzelni, de ez annyira ő volt, elképesztően jól állt neki mind a szemöldök, száj és a nyelvpiercingje is, amit elég ritkán láthattam, hiszen beszéd közben nem mindig csillan meg az ékszer. Ugyanakkor a tetoválásai is még jobban dobtak a fiatal férfin, s a hosszabb haja is, amit most igyekezett összefogni – bár így is egy-két tincs nem tett eleget a parancsnak, s inkább lógva folytatta, ahogyan eddig.

Én is segítettem a pakolásban, s így legalább azt is megtudtam, hogy melyik lesz az én szobám. Jungkook és én az emeleten vagyunk elszállásolva, a szülők pedig lent a földszinten. Azt mondták, hogy mi fiatalok vagyunk, szóval könnyebb fel-le mászkálnunk a lépcsőn.

Persze, asztmával tényleg nagyon muris.

Még egészen kicsi voltam, amikor kiderült, hogy asztmás vagyok. Azóta sokat javul, sőt, volt olyan, hogy fél éven át nem jelentkezett nálam légszomj, de ez időszakos. Attól is függ, hogy milyen a környezetem.

Egy osztálykirándulás során egy borospincét látogattunk meg, akkor pedig már mentőt akartak hívni hozzám a tanárok. Az a dohos, poros levegő nem tett jót nekem, de szerencsére nem lett komolyabb bajom. Pár percig komolyan azt hittem, hogy megfulladok, de mindig a táskámban van a pipám. Nélküle már sehova se merek menni.

Nem tudom, hogy mennyi értelme volt bepakolni a szobámba, hiszen minden bútor középre volt húzva. Tényleg közös programnak szánhatta a férfi azt, hogy közösen fessük ki. Már mindent le is takart. Én pedig minden egyes kis ládikámat felhoztam. Mindegy, legalább nem lesz útban a nappaliban.

Egy kopogást hallottam az ajtón, ezért a hátam mögé pillantottam. Jungkook volt az, az ajtónak támaszkodott, s mikor meglátta, hogy minden figyelmem az övé, zsebre vágta a kezeit, s átlépte a küszöböt.

- Jól kipirultál – jegyezte meg, s még lejjebb is hajolt, hogy jobban lássa az arcomat. Elmosolyodva folytatta. – Szokj hozzá, minden egyes nap meg kell másznod az emeletet. Egyébként apu mondta, hogy menjünk el festékért. Van ötleted, hogy milyen színű legyen a szobád? – kérdezte.

- A bútoroktól függ – rántottam vállat, s követtem a tekintetemmel az egyetemista mozdulatait, amint a letakart ágyamhoz sétál, felhajtja az anyagot, amivel le volt takarva, s leül rá. – Milyen színűek?

- Világosbarna – válaszolt bizonytalanul, ezért felemelte a mellette lévő fóliát, hogy lecsekkolja. Ezek után már sokkal magabiztosabban válaszolt. – Ja, világosbarna – erősítette meg.

- Akkor szerintem fehér – motyogtam.

Nem éreztem magaménak a helyet. Otthon nem érdekeltek a bútorok színei, hogy passzol-e a szobámban minden. Volt sötétkéktől kezdve narancssárgáig minden. Nem érdekelt az, hogy nem illenek egymáshoz. Éppen, ami tetszett. Senkit nem zavart, senki nem járt be anyán kívül, de előtte mindig az lehettem, aki. Most viszont... Bármennyire is otthonossá akartam tenni a környezetemet, sosem azt mondtam, amit valójában szerettem volna.

- Az elég uncsi – mondta a srác, mire felkaptam rá a fejemet. – De te tudod – rántotta meg a vállait. – Mesélj magadról. Semmit nem tudok rólad.

- Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem, miközben nézelődni kezdtem, s közben azon gondolkoztam, hogy hogyan rendezzem be a szobámat.

Itt is az ablak alatt van a fűtőrendszer. Otthon is így volt elrendezve. Pontosan ezért nem tudtam teljesen betolni az ágyamat, mert anyu mindig félt, hogy felgyullad valami télen. Viszont így az íróasztal se kerülhet oda.

- Nem tudom, bármire – mondta. Valahol érezhető volt, hogy ő sem önszántából beszélget velem, de kénytelen az együttélés miatt. – Hogy állsz a csajokkal? – kérdezett rá.

- Sehogy – válaszoltam szűkszavúan.

- Ne csináld – kuncogott halkan. – Hány éves is vagy? 16, 17? – gondolkozott. – Biztos volt már barátnőd – nézett rám kíváncsi szemekkel, én pedig jobbnak éreztem most ledobni az atomot, mint később.

- Nem érdekelnek a lányok – mondtam, mire láttam, hogy az arcára fagy a mosolya. Megköszörültem a torkomat, s elkaptam a tekintetemet. – Szóval, ja... Nem kell attól tartanod, hogy belopom a csajodat, vagy valami – próbáltam kicsit viccesebb vizekre evezni a kellemetlenség tengerén, bár elég gyatra megnyilvánulás volt tőlem.

Jungkook mégis elnevette magát.

- Zsír! Mármint, nincs ezzel semmi gáz – legyintett. – Egyik haveromnak is volt már pasija, szóval nem én leszek az, aki lehord a sárgaföldig – mondta, mire egy kicsit azért megnyugodtam.

Az iskolát több okból hagytam ott. Az egyik nyilvánvalóan a költözés volt. Elég messze lett volna az intézmény a Jeon lakástól, sok-sok átszállással. Márpedig, ahogy Junho említette, a busz nem mindig közlekedik. A kertváros egyik hatalmas hátránya.

A másik ok pedig... Az, hogy meleg vagyok. Nem volt ezzel semmi baj, amíg nem derült ki. Előtte voltak barátaim, egy jó társaság részese lehettem, viszont, miután elkezdtek erről pletykák terjengeni, már nem volt visszaút. Az egyik srác, akiről azt mondták, hogy azért vagyok a közelében és jó barátságban vele, mert tetszik nekem, valóban bejött. Az egész osztály előtt hordott le mindennek, s vert is meg. Anyu rendőrségre akarta vinni az ügyet, viszont én nem szerettem volna ennél is nagyobb teher lenni. Ha valóban bíróságra kellene állni, nem tudnánk kifizetni azt a hatalmas összeget, ami az ügyvéd és még ki tudja, hogy kinek a markát érné.

Mondhatni kapóra is jött ez a költözés. Nem volt senki, aki miatt annyira maradni akartam azon a helyen. Ahhoz képest, hogy mennyit tanultam, hogy bekerüljek oda, most annyira menekültem volna.

Anyu volt az első, akinek elmondtam, hogy mi a helyzet. Először azt hittem, hogy velem van a baj, amiért sosem tetszett egy lány sem. Sőt, először még a srácok se jöttek be, egészen addig, amíg meg nem ismertem valakit. Szerencsére anyukám mindig is támogatott, s neki bármit elmondhattam. Nem ítélt el miatta, sokkal jobban értékelte azt, hogy őszinte voltam benne, s valahol magára is büszke volt, amiért olyan édesanya lett belőle, akivel a fia bármit megoszt.

A következő, akinek beszéltem erről, az apu volt. Bár meglepte őt, s kicsit kellemetlenül is érezte magát eleinte, a következő találkozónkon úgy bánt velem, mint ahogy eddig is. Azt mondta, amit hallani szerettem volna. Azért, mert eltérek a társadalom által megítélt normáktól, én is csak egy ember vagyok.

Mivel még kiskoromban elváltak a szüleim, nem tudok visszaemlékezni arra, hogy lett volna bármi is, ami bennem mély nyomot hagyott volna. Például egy veszekedés, vagy alkoholizálás bármelyik fél részéről. Szép, csendesen történt minden. Egyik pillanatról a másikra leültek velem, s elmondták, hogy apu nem fog többé velünk lakni, de sokszor fog látogatni. Akkor még nem értettem, hogy pontosan ez miért van.

Egyikük sem volt rossz ember. Igazából most is kedvelik egymást, de az a hirtelen felrobbanó szerelem kisebb lánggal égett, mint arra gondoltak az elején. Egyszerűen nem működött a dolog és kész. Szóval jobbnak látták, hogy elválnak, mielőtt bármi olyan történik, amivel nekem is árthatnak.

Azóta élek anyuval, s amennyi időt csak lehet, azt apuval töltöm és a barátnőjével. Aranyos nő, már nagyon régóta együtt élnek és szerencsére kedvel engem. Ő is tudja, hogy mi a helyzet velem, s szerencsére nincs vele problémája. Ahogy Junhonak sincs. Az első dolog, amit anya közölt vele azon kívül, hogy asztmás vagyok és kiskorú, hogy a fiúk jönnek be. Ha ez neki nem fekszik, akkor a dolog kettőjük között nem fog működni. Ám szerencsére nagyon is jó emberbe botlott bele. Kár lett volna tagadni, Junho nagyon is rendes férfi volt.

Mintha meghallotta volna a gondolataimat, feljött a lépcsőn, s benézett a szobába, ahol megtalálhatta a fiát, illetve engem.

- Minden rendben van, srácok? – nézett szét. – Jó lesz ez a szoba, Jimin? – kérdezte tőlem, s lépdelt is beljebb, én pedig bólintottam egyet.

- Persze, tökéletes. Éppen arról beszélgettünk, hogy milyen színűek legyenek a falak – pillantottam Jungkookra, aki csak elmosolyodott.

- Ha már szóba jött... Arrébb tolhatjuk most az ágyadat, hogy este itt tudj aludni, de a holnapi program az, hogy kifestünk – pillantott hol rám, hol pedig a fiára, aki csak védekezően felemelte a kezeit.

- Lemondtam mindent, ahogy kérted, szóval ne nézz rám így – mondta.

- Nagyon helyes. Egy hétvégét kibírsz a haverok nélkül.

- Kettőt is, ha pénzben fogadunk – mondta a srác, mire Junho csak megforgatta a szemeit, én pedig csak kínosan mosolyogtam. Inkább felém fordulva folytatta a beszélgetést.

- Van a közelben egy barkácsbolt, ott árulnak festékeket. Ha gondoljátok, akkor nyugodtan elmehettek most – pillantott az órájára. – Ha nem vagy túlzottan válogatós, akkor addigra visszaértek, mire megérkezik a kaja – mosolygott. – Jó lesz a pizza?

- Csak ne ananászos legyen – húzta a száját Jungkook, mire az apja elnevette magát. Az egyetemista is felkelt, majd mellém lépkedett. – Menjünk szerintem. Minél hamarabb megvesszük a festéket, annál jobb – engedett előre, bár nagy hiba volt, mert abban a pillanatban rossz irányba kezdtem el sétálni, ő pedig jót röhögött rajtam.

Arról ment egy kis vita, hogy ki fizesse a festéket a két szülő közül, amit megunva közöltem, hogy van rá keretem még aputól, szóval inkább rendezzék a pizzákat. Ezzel indultunk el Jungkookkal, természetesen az ő vezetésével a bolt felé. Az egyetemista legalább egy fejjel volt magasabb, mint én, s míg ő lépett egyet, addig én hármat. Gyakorlatilag loholtam utána. S mikor ez feltűnt neki, lassított.

- Zavar, ha rágyújtok? – kérdezte, miközben a zsebében turkált, gondolom a cigarettája és a gyújtója után. Csak megráztam a fejemet, s próbáltam kifújni magamat. Nem értem, hogy miért kell kilométeres hosszúakat lépni...

- Mióta cigizel? – kérdeztem, hogy megtörjem a közénk beállt csendet. Már egy jó öt perce sétálhattunk, jobban mondva, én kocogtam, de teljes csöndben.

Az egyetemista egy adag füstöt engedett ki, s ügyelt arra, hogy az lehetőleg ne rám érkezzen.

- Négy-öt éve – ingatta a fejét. – Elég fiatalon kezdtem – rántott vállat.

Nem semmi... A húszas évei elején járhat, tehát körülbelül annyi lehetett, mint én most. Ha nekem cigit látnának a kezemben, nem tudom, hogy anyám, vagy apám ütne először, pedig soha egyikük sem emelt rám kezet.

- És mit tanulsz az egyetemen? – folytattam a faggatását, de úgy tűnt, nincs annyira ellenére az, hogy velem kell társalognia.

- A szakom érdekel? – kuncogott. – Építészmérnökin vagyok – mondta, mire nekem az állam a földet verdeste. – Miért reagál mindenki így? – ráncolta a homlokát, mire én megpróbáltam nagyjából összekaparni magamat.

- Ne haragudj, csak annyira... Nehéznek tűnik. Nem az?

- Minden nehéz a maga módján – rántott vállat. – Én humán tárgyakból nem vagyok jó. Diszlexiám vagy diszgráfiám is van. Tudja a franc melyik – nevetett. – De a reál tárgyak jól mentek.

- Én nem tudom, hogy mit akarok majd tanulni – húztam a számat. – Ezért mentem gimnáziumba szakiskola helyett. Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék.

- Nem is kell tudni. Szerintem faszság, hogy ilyen korán el kell dönteni, hogy mit akarunk egész életünkben – mondta a srác. – Én hagynék mindenkinek egy évet rá.

- Neked mégis sikerült választani – motyogtam.

- Nem érdekelt annyira a szakma – mesélte. – Csak jól ment a matek, szóval ilyen irányba akartam haladni. De a végén tökre megszerettem. Ne aggódj, te is biztosan találsz majd valamit – mosolygott rám kedvesen, amit viszonoztam is.

Annyira nem rossz a helyzet. Legalább is eddig. Az első benyomásom Jungkookra most, hogy többet beszélgettünk mint két és fél éve összesen, egészen jó. De majd úgyis meglátjuk, hogy mit hoz ki belőlünk az együttélés. Ott mutatkozik meg igazán, hogy milyen is a másik valójában.

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Hello Sütikék! Itt is van az első része a shamelessnek😌 A prológusból nem sok minden derült ki, itt viszont már több dolgot is megtudtunk a karakterekről😌

Szerintetek milyen lesz Jiminnek együtt élni Jungkookkal? Mire számítotok így első körben? Talán picit előrehaladok, de hogy tetszik eddig a történet (amíg még semmibe sem megyünk bele😂)?🥰♥️♥️

Remélem, hogy a colours után idetalált mindenki, aki szeretett volna😌

Hogy vagytok kedveskéim?🥰♥️♥️♥️ Képzeljétek, napok óta azon agyalok, hogy mi a franc legyen a későbbiekben Jimin beceneve a történetbenXD bizonyára páran kiszúrtátok, hogy mindig máshogy hívj őt Jungkook. Nos, a végleges még nincs meg, de a nagy gondolkozások közepette eszembe jutott egy poén, ami majd a későbbiekben benne lesz a történetben😂😂😂 Ez az egy poén egy külön pontot kapott a listán, lol

✖️▫️▫️✖️▫️▫️✖️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

➖➖➖
xoxo: SanKook