[ A RÉSZT 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK AJÁNLOM! ]

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

EGYEK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5. J Ú N I U S 20. ]

Egész nap rá sem nézek, és egyáltalán nem érdekel, hogy mindenhova követ a szemével az uszodában. Teljes figyelmemet a gyerekeknek szentelem. Szeretek velük lenni. Így kevésbé agyalok és mellettük nem érzem csődtömegnek magamat. Pedig nagyon is az vagyok.
Egy aljas, hazug csődtömeg, aki senkit és semmit sem érdemel meg.
Bizonyos órákban jobban vagyok és nincs időm gondolkozni, viszont rengetegszer azon kapom magamat, hogy szorongok ismét és cikáznak a gondolatok a fejemben.
Steve annyira örült a randinak, én pedig elővettem minden színészi tehetségemet, és nem foglalkoztam a bennem sikoltozó lánnyal. A fejemben folyamatosan az a kép játszódott le, hogy Billy és Mia... Nem, én nem foglalkozom azzal, hogy ők mit csináltak!
Én soha többé nem foglalkozom Billy Hargrove-val.
Teljesen kifordít önmagamból és nincs rám jó hatással...
Nagy nehezen levetkőzőm magamról a pillantásait és kizárom. Amikor végzek a munkámmal, átöltözöm és hazamegyek. Otton lefürdök és hajat mosok. Nem szárítom meg, mivel nyáron szeretem így hagyni.
Kivételesen felveszem a bikinimet itthon. Kifekszem a hátsó kertben a napozóágyra és a fejemre teszem Dustin Walkmanének fejhallgatóját. Elindítom az eszközben lévő kazettát.
The Human League – Don't you want me című száma harsan fel, én pedig lehunyva a szemeimet csak élveztem a Nap meleg cirógatását a bőrömön. Kezdek barnulni, ennek pedig kifejezetten örülök. Ősztől egészen tavaszig általában olyan hófehér vagyok, hogy a halloweeni bulikra ki sem kell sminkelnem magamat, ha vámpírnak akarok öltözni.
Jól esik most egy kis nyugalom és az, hogy csak a zenét hallgatom, miközben nincs semmi és senki, aki most elronthatná a kedvemet.
Aztán eltűnik a Nap.
Felpillantok, mert azt hiszem, hogy biztos csak egy felhő, de az előttem álldogáló fiú teljesen mást sugall. És határozottan nem csak egy csendes gomolyfelhő.
Leveszem a fejemről a fejhallgatót, majd összefonom magam előtt a kezeimet, ahogy visszadőlök a napozóágyra. Nem szólalok meg, várom, hogy kibökje mit akar.
Látom, ahogy a szőke hajú fiú szája egy vonallá préselődik a bajsza alatt.
– Miért nem szólsz hozzám? – kérdezi, ezzel megtörve a csendet.
Fájdalmasan elmosolyodom.
– Szerinted? – mondom, de igazából én sem azért néztem levegőnek, mert ne érdekelne. Ami annyira szánalmas, mert nem szabadna erre gondolnom, mégis ezt teszem.
– Nem feküdtem le az unokahúgoddal. – szinte úgy válaszol, mintha csak egy semmiség lenne. És tulajdonképpen annak is kéne lennie. Megvonom a vállamat.
– Miért hinném el?
Felhorkant, majd idegesen megnyalja a száját és csípőre teszi a kezeit.
–  Te most szórakozol velem, ugye? – vonja fel a szemöldökeit és úgy néz rám, mintha egy komplett idióta lennék. Valójában annak is érzem magam, de nincs az az isten, hogy be is valljam neki ezt.
– Lefeküdtünk egyszer. – mondom neki.
– Kétszer. – helyesbít.
Megforgatom a szemeimet.
– Azt hittem, nem akarsz már mást tőlem. – hazudom. Pontosan tudom, hogy nem véletlenül koslat utánam állandóan.
Ő is érzi, én is érzem. Egyikünk sem mondja ki, de érezzük.
– Miért bonyolítod túl? – kérdez vissza.
– Talán mert barátom van? – kérdezek vissza, miközben felkelek.
– Akkor nem érdekelt, amikor széttetted nekem a lábaidat, Szivi! – vágja rá idegesen, én pedig felé fordulok, miközben megpofozom.
Ez most sokkal nagyobbat csattan, mint a múltkori. Ebben tényleg benne van a dühöm. Hallom, ahogy szaggatottan veszi a levegőt. Teljesen ledermedek. Ez már sok volt, még tőlem is. Miért ütöttem meg? Egyrészt igaza van, másrészt nekem nem kellene ilyen agresszívnak lennem.
– Sa... sajnálom. – mondom dadogva és a szám elé kapom a kezemet. Önkéntelenül is könnyek gyűlnek a szemeimbe, amikor érzem, hogy megtörök. – Úgy sajnálom! – lépek közelebb hozzá újra. Nem távolodik el, csak engem néz. A vonásai megkeményednek, és nem tudom leolvasni, hogy mit gondol.
Talán nem is akarom.
A kezemet, amivel bántottam, lassan visszaemelem az arcához. Nem rándul meg, még csak nem is hátrál. Végig a szemeimbe néz, miközben megérintem az arcát. A tenyerem azon a vöröslő ponton pihen, amit én okoztam.
Bántottam őt, pedig nem érdemelte meg.
Talán most ébredtem rá valamire, amit még magamnak sem akarok elhinni:
Nem ő volt a szörnyeteg abban a pillanatban, és talán egyikben sem, amikor ezt hittem.
Én vagyok a szörnyeteg. És nem ő alkotott meg, hanem én alkottam saját magamat.
– Soha többé nem foglak megütni. – nézek a szemeibe és erőtlen a hangom, de őszinte. Közelebb lép, a kezei a derekamra siklanak. – Nem akarlak bántani. – vallom be. – Bármennyire is kiakasztasz néha. – teszem hozzá egy halvány, fájdalmas mosoly kíséretében. A vonásai mintha megenyhülnének és róla is lehullana az álarc. Közelebb hajol hozzám.
– Én ragyogó, harcos csillagom. – morogja a bőrömre, én pedig tudom, hogy újból megadom magamat neki.
Mindig megadom magamat neki.

Lassan fektet le az ágyamra. Minden ajtó zárva van és senki sincs itthon. Teljes a csend, ahogy felém tornyosul. A kezével végigszántja a testemet, ami miatta lángol ismét ennyire.
Az ölébe húzva felültet. Érzem a lábaim között a nadrágján keresztül a dudort, ami azt jelzi, hogy nagyon is akar.
– Ezt csak te tudod így kiváltani belőlem. – búgja a nyakamba és leszedi rólam a fürdőruhám felső részét.
– Ne hazudj... - mondom a vállára támasztva a fejemet.
– Neked sosem hazudtam. – feleli és összeszorul a szívem.
– Tényleg nem feküdtél le vele? – kérdezem, a kezei pedig megállnak egy pillanatra. Lenéz rám. Látom a szemeiben megcsillanni a lágyságot. El sem akarom hinni, hogy tényleg látom. Benne. Billy Hargrove-ban.
– Megvártam, amíg elmentek és azt mondtam neki, hogy dolgom van. Be sem tettem a lábamat a házba.
A szívem hatalmasat dobban. Lehunyom a szemeimet és megrázom a fejemet.
– Miattam? – teszem fel a kérdést, bár olyan bután hangzik. Mintha tényleg azt gondolnám egy percre, hogy Billynek ez többet jelent puszta szexnél.
Lassan közelebb hajol és megcsókol. Az ujjait végighúzza a gerincem vonalán. Beleremegek a forró érintésébe és elveszek a kezében.
Leveszi rólam a fürdőruha alsó részét is. Én kibújtatom őt a pólójából és jobban szemügyre veszem a mellkasát. Az ujjaim közé fogom a nyakában logó nyaklánc medálját. Csak figyeli, ahogy nézem őt.
– Bízol bennem? – kérdezi, én pedig felkapom a tekintetemet. A hideg, kék szemek most a nyugodt tengerre emlékeztetnek.
– Bízom benned. – mondom és hagyom, hogy megemeljen, majd az ágyra tegyen, amíg megszabadítja magát a nadrágjától, de egy ötlettől vezérelve feltérdelek az ágyon és segítek neki. Felpillantok rá, amikor lehúzom az alsónadrágját is. Engedi, hogy megérintsem a férfiasságát. Fogalmam sincs, hogyan is kéne csinálnom, de bátorságot veszek magamon és először csak a kezemet mozgatom rajta.
Egyből megkeményedik és érzem, hogy lüktet a kezemben.
Megint felnézek Billyre, aki folyamatosan rajtam tartja a szemeit. Az ajkai elnyílnak egymástól. Nem tudom, hogy mit akart csinálni velem pontosan, de eléggé meghiúsítottam a terveit, ahogy látom.
– Venus, ha most... - nem tudja befejezni a mondatot, ugyanis a számba veszem őt, miközben elveszem róla a szemeimet. Lassan mozgatom rajta az ajkaimat. – Bassza meg! – káromkodja el magát és vesz egy mély levegőt. A hajam még mindig nedves, de ő az élvezet miatt akkor is beletúr. A nyelvemmel is elkezdem kényeztetni, amitől olyannyira kemény lesz, hogy lassan megnyomja felém a csípőjét. Kellemetlen érzés, viszont ő nagyon is élvezi. – Abba ne hagyd!
Az ajkaimmal játszani kezdek a férfiasságán, de ő nem hagyja annyiban. Elakar menni, érzem rajta. Rásegítek a kezemmel és megadom neki, amit akar.
Miután elélvezik, letörlöm a számat. Nem tudom, hogy jól csináltam-e, de látva a kielégült arcát, gondolom annyira nem lehetett rossz.
– Ez volt az első? – kérdezi tőlem, miközben ismét fölém magasodik az ágyon. Félszegen, de bólintok. – Az enyém vagy? – harap a kulcscsontomba, mire felnyögök.
– A tiéd vagyok. – felelem.
Nem foglalkozom a szavaimmal, ugyanis hasonlóan Billyhez, én sem hazudok neki. Talán ő az egyetlen, akinek jelenleg nem tudok. Úgyis átlátna rajtam.
A hasamra fordít hirtelen én pedig tudom, hogy mi következik. Annyira érezni akarom végre őt magamban, hogy az már bűn. Csak gondolni is rá az, de nem foglalkozom a bennem sikoltozó hanggal, hogy hibát követek el. Ha mellette vagyok, én irányítom a döntéseimet és az érzéseimet.
Engem is meglep, mennyire fáj, amikor erősen belém hatol, miután felhúzza magára az óvszert.
Most nem finomkodik, olyan gyorsan kezd el azonnal mozogni bennem, hogy felnyüszítek. Ez nem olyan barátságos szex, mint azon az estén, amikor elvette a szüzességemet. Most nem szeretkezünk vele, hanem dugunk. Én pedig minden egyes pillanatát élvezem. Kidugom neki a csípőmet és hagyom, hogy elvegye, amit akar. A testem sikoltozik az érintéséért.
Megragadja a nyakamat és felhúz magához.
A hátam a mellkasának simul, ahogy a lehelete cirógatja az arcomon a bőrt.
– Amikor megláttam nálatok Harringtont, legszívesebben behúztam volna neki egyet. – morogja az arcomba. – Látni, hogy más érint meg téged, Venus... - erősebben lök, a kezeivel átkarolja a melleimet és durván szorít magához.
– Igen. – nyögöm élvezve minden pillanatát. – Gyorsabban! – kérem, vagyis inkább utasítom, amire egy morgással válaszol és megteszi, amit mondok. Az egymáshoz simuló bőrünk úgy csattog, hogy már fáj. – Billy! – sóhajtom hangosan a nevét.
Annyira örülök, hogy csukva van az ablakom...
– Csak az én farkam érhet hozzád! – mondja és az egyik kezét végighúzza a hasamon, majd szinte azonnal leér a nőiességemhez és ha nem lenne elég, hogy már majdnem a csúcson vagyok, kérdés nélkül belém dugja két ujját, amitől felsikoltok. A testem egyre jobban ordít a beteljesülésért. – Élvezz el! – már nem kér, hanem utasít rá, hogy megtegyem. – Hallani akarom, hogy a nevemet nyögöd, miközben miattam élvezel el! – lihegi.
– Billy! – hagyom, hogy megkapja, amit akar. A nevét sikítva élvezek el, és ő pedig elnyújtja az élvezetemet, miközben ő is elmegy.

A fürdőkádban ülünk, és hagyom, hogy a szivaccsal megmossa a hátamat.
A hajamat egy kontyba kötöttem, hogy nem legyen ismét vizes.
– Mióta? – töröm meg a közénk ülő csendet. – Mióta érezted ezt?
– Hogy akarlak? – kérdez vissza. A hangja mély és rekedt, mert most szívott el egy cigarettát. Nem egészen erre gondoltam, de csak bólintok. – Amióta először megláttalak. – feleli és látom a szemem sarkából, hogy egy mosolyra húzza a száját.
– Miért viselkedtél így velem egész végig? – puhatalózom tovább. Muszáj válaszokat kapnom a kérdéseimre, amikre sosem jöttem rá.
Tudom, hogy van valami, ami miatt önmagában így viselkedik, de sosem hagyta, hogy kiderítsem. Talán most sem fogja hagyni, és inkább kezdem azt érezni, hogy túlmentem egy határon a kérdéseimmel, amikor felsóhajt.
– Mert megőrjítettél. – feleli. Végülis... ez is egy válasz. De nem az, amit hallani akartam. – Folyamatosan marakodtunk. Mindig... – rázza a fejét. – Aztán összejöttetek Harringtonnal.
Megint megsajdul a szívem, amiért felhozta, de most elhessegetem ezt a gondolatot.
Elakarom érni, hogy megnyíljon előttem.
Tudni akarom a válaszokat. Az igazi válaszokat. Megfordulok a kádban, hogy szembe legyek vele. Elhúzódom a másik végébe és a fejemet megtámasztom a kád végében.
– Nem vagyok könnyen kapható. – szögezem le.
– Nekem mondod? – kérdez vissza egy mosollyal az arcán. A kezeit a kád szélére teszi, ahogy ő is hátradől velem szemben és csak engem figyel. – Te mióta tudod, hogy akarsz?
Oda-vissza. Cseles volt, még tőled is, Hargrove. – gondolom magamban.
Rendezem a vonásaimat és csak elkezdek játszani a vízben lévő habokkal.
– Nem tudom. – vonok vállat, pedig nagyon is tudom.
– Ha én őszinte vagyok, elvárom, hogy te is az legyél velem! – mondja higgadtan, miközben lehunyja a szemeit, ahogy hátradönti a fejét. Meglep, hogy ennyire nyugodt.
Jó lenne nem eltréfálni ezt. – emlékeztetem magamat.
– Talán azóta, hogy rájöttem arra, hogy nekem sosem lesz normális kapcsolatom. – felelem végül és látom, hogy megmerevedik.
Ekkor rám néz, egyenesen a szemeimbe. Most már haragot látok az ő kékjeiben.
Megtanulhattam volna már jó régen, hogy Billy érzelmeivel nem szabad így játszadozni, mert hirtelen haragú és ő sem képes olykor irányítani magát.
– Miért mondasz ilyet? – kérdezi. A szemeim a kezeire siklanak, amivel a kád szélét fogják, és egyre jobban fehérednek az ujjai.
– Miért vagy most ilyen ideges? – kérdezek vissza, de mintha csak szítanám a tüzet.
– Nem vagyok ideges!
– Billy... - sóhajtok fel és megmasszírozom az orrnyergemet. – Konkrétan a szeretőm vagy, miközben van egy barátom, akivel már rég szakítanom kellett volna. – mondom ki a tényeket és még engem is meglep, hogy nem érzek feszültséget emiatt.
– A szeretőd! – horkant fel. – Ez annyira lekicsinylő.
A vonásai megint megkeményednek, és látom, hogy visszavonja magára a falat, amit már olyan ügyesen lebomlasztottam előle.
Egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve, közelebb kúszom felé és beleülök az ölébe. Meg sem moccan, de ahogy találkozunk odalent, tudom, hogy a teste akkor is elárulja, ha a vonásai nem. Megfogom az arcát és magamfelé fordítom.
– Szerinted működhetne köztünk? – kérdezem őszintén. Nem válaszol, az ajkai egy vonallá préselődnek, ezért folytatom: - Valami nyomja a lelkedet, Billy. – simítom a kezemet a mellkasára, ahol a szíve is dobog. – És addig nem fogsz tudni megszabadulni tőle, amíg így nem döntesz.
– Mégis mi a francot tudsz te? – förmed rám, de a hangja annyira semlegesen cseng, amitől rosszul érzem magamat. – Te, aki az egyik pillanatban a halál faszára küldesz, máskor pedig a farkamon ugrálsz?
Tudom, hogy mindezt csak azért mondja, mert mérges. Talán rám, talán önmagára, vagy arra, akitől ilyenné vált. Fájnak a szavai, de nem veszem fel. Tudom, hogy miért csinálja: Védekezőmechanizmus.
És nem értem miért erőlködöm ennyire.
Meglehet azért, mert egyszer valaki azt mondta, hogy én mindig mindenkit megakarok menteni.
Ha már magamat nem sikerült, meg kell próbálnom őt megmenteni. Lehet, hogy ezzel kárpótlom minden rossz tettemet, amit elkövettem mások ellen.
Lassan megcsókolom. Gondolom nem erre számított, de ezt teszem. Lenyúlok a vízbe és megfogom őt, majd elhelyezkedem és magamba vezetem. Megfeszül a kezeim között az erős mellkasa, de hagyja, hogy elkezdjek mozogni rajta.
– Tudom, hogy szenvedsz, Billy. – mondom végül, amikor kiegyenesedem. Megfogom a kezeit és a melleimre vezetem. Szinte egyből beléjük markol, amitől fel kell nyögnöm. – Hagyd, hogy segítsek! Hagyd, hogy megértselek... - simítom mindkét kezemet az arcára. Erősebben mozgatom a csípőmet, és nem foglalkozom azzal, hogy olyan erősen markolja meg a testemet, hogy az ujjaival a bőrömbe váj. – Elveszem a fájdalmadat! – sóhajtom az ajkaira. – Most már egyek vagyunk, Billy. – ölelem magamhoz, miközben hevesebben mozgok. Már-már ugrálok rajta.
Lehet mégis igaza volt ezzel kapcsolatban. De tagadni sem tudná, mennyire élvezi, ahogy a testem rajta táncol.
Nem szólal meg, csak felmordul miután elélvez bennem.
Muszáj megpróbálnom megmenteni őt...