▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

VÁLTOZÁSOK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  J Ú N I U S  10. ]

Talán ezt nevezik úgy egy kapcsolatban, hogy szünet. Ami valljuk be, már a nevéből sem jelent sosem jót. De mivel Steve azóta a bizonyos este óta nem igazán mutatott bárminemű életjelet, egyértelmű számomra, hogy haragszik rám. Amit persze megtudok érteni. Valahogy sokkal egyszerűbb lenne, ha ő szakítana velem.
Miket is gondolok... Steve olyan jó hozzám. Egy igazi herceg, aki mindent megakar adni nekem, de én túl hálátlan vagyok. Nem tudom, hogy miért olyan nehéz mindez számomra.
– De tudod. – mondja a mély hang mellettem, de nem foglalkozom vele. Ma nem.
Dustin táskáit segítek kivinni a kocsihoz, ugyanis táborba megy. Furcsa, de amióta ősszel megmentettük a várost (megint), sokkal jobban kijöttünk egymással. Bár elég ritkán láttam utána, ugyanis folyton a fiúkkal és Max-szel lógott.
Tisztában vagyok vele, hogy én már koránt sem vagyok számára olyan érdekes.
– Hívj azért majd néha napján, jó? – mondom neki és telepuszilom a fejét, amitől szabályosan rosszul van.
– Ne nyálazz össze! – feleli, viszont magamhoz ölelem. – És ne fojts már meg! – panaszkodik, de nem engedem el, csak szorosabban ölelem. Olyan más lesz nélküle a ház. – Csak egy hónapra megyek el, nem örökre! – mondja megigazítva a ruháját. – Mi van veled? – rázza a fejét, de csak elmosolyodom.
– Vigyázz magadra öcsi! – bokszolom vállba.
– Drágám, Mia délután kettő körül ér ide, ne felejtsd el! – tájékoztat anya, mire azonnal belém csap a felismerés. Teljesen kiment a fejemből, hogy az unokatesónk is ma jön.
– Rendben, nem lesz gond! – hazudom.
Igazából Mia aranyos lány. Tényleg. Csak már vagy öt éve nem láttuk egymást.
Amikor utoljára láttam tizenkettő volt, és annyira visszahúzódóan viselkedett akkoriban, hogy két szónál többet nem is tudtam vele váltani. Bár, valahol teljesen megtudom érteni. Akkor vesztette el az édesanyját, és nagyon rosszul viselte.
Talán most, hogy már idősebb, könnyebb lesz vele kijönni.
Legalábbis nagyon remélem, mert elég hosszú lesz úgy a szünet azon része, amit nálunk tölt majd, ha képtelenek leszünk egymással normálisan kommunikálni.
Rendet teszek a vendégszobában, hogy betudjon rendezkedni, amikor megérkezik. Ebédet is főzök. Spagettit készítek, mert gondolom az megteszi, hiszen a legtöbben szeretik. De igazából fogalmam sincs, hogy mit szeret...
Mia azért jön hozzánk a nyáron, mivel az apja az új feleségével megy nászútra. És tudni kell Mia apjáról, hogy eléggé... szigorú ember. Ezért más rokon híján, mi jöhettünk csak szóba.
Mivel nem vagyok az a társasági ember az elmúlt időben, először szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de anya megkért, hogy segítsek Miának kicsit kirázódni abból az élethelyzetből, amiben van.
„Egy kis változatosság mindenkinek jót tesz!" – mondta anya, én pedig csak magamra erőltettem egy mosolyt. Ha ő mondja...
Már majdnem kész az ebéd, amikor megcsörren otthon a vezetékes telefon. A gyomrom ugrik egyet, a szívem pedig a torkomban dobog. Mindig azt hiszem, hogy Steve hív.
– Hello tessék, Henderson lakás! – szólók bele, de a másik oldalról hangos ricsajt hallok. Nem is... inkább kocsikat és városi zajt.
– Háló! – szólal meg egy női hang szinte kiabálva. – Te vagy az Venus? – kérdezi. – Mia vagyok! – tudatja velem kilétét a telefonáló, aki történetesen az unokahúgom.
– Szia! Mia, merre vagy? Nagyon rosszul hallak!
– Hawkins mellett nem sokkal, valamelyik városban rakott le ez a rohadt busz. Lekéstem a hozzátok tartó járatot, ide tudnál jönni értem?
Ez valamiért már nem lep meg. Mia mindig kissé peches volt, és iszonyatosan szétszórt. Történetesen innen csak egy város van, ahonnan jön busz felénk. Egy jó órányira... Veszek egy alig hallható mély levegőt.
– Persze. – erőltetek egy kis színt a hangomba, hogy ne üvöltsem le már most a fejét. – Máris indulok. Hol vagy?
– Valami mozi előtt. – feleli kiabálva.
– Figyelj, egy óra mire odaérek! – tudatom vele a rossz hírt. – Ülj be nézz addig valamit! – tanácsolom.
– Nem játszanak túl jó filmeket. – panaszkodja. Veszek még egy mély levegőt.
– Azonnal indulok. – mondom, mielőtt valami igazán ide nem illőt felelnék és leteszem a kagylót. A spagettit hagyom hűlni, elzárom a gázt, lekapcsolom a villanyokat és a válltáskámból előkotrom a kulcsomat. Bezárom a házat, majd a garázshoz megyek. Még szerencse, hogy anya vett nekem egy kocsit a jó vizsgáimért cserébe. Különben most Mia vagy gyalogolhatna Hawkinsig, vagy várhatna késő estig egy buszra. Már most érzem, hogy elég nehéz lesz vele az élet, de anya miatt jó pofát kell vágnom hozzá.
Beülök az Audi Quattromba, ami egy 80-as modell. Nagyon szeretem, csak Steve miatt ritkán vezettem. Viszont azt hiszem, most eljött az ideje, hogy végre ténylegesen használatba is vegyem.
Legurulok a felhajtónkról, majd rákanyarodva az útra indulok el a belváros felé, hogy onnan kikeveredjek utána Hawkinsból.
Igazából szeretek vezetni. Gondolom kevés lány van így ezzel, de amikor még kicsi voltam elképzeltem, hogy egyszer autóversenyző leszek. Aztán ez az álmom is hamar szertefoszlott, de örökre megmarad bennem a titkos késztetés ezután.
Már-már szinte senki sincs az úton, ami furcsa. Viszont, mielőtt azt hinném, hogy nem ér utol a balszerencse, látom, hogy közelít felém a másik sávból egy túlságosan jól ismert kék színű Camaro.
A tekintetem találkozik a kocsi tulajdonosával. Pontosan látom a mellette ülő barna hajú lányt, aki a sulinkba jár. Nem nehéz rájönnöm a szituációra. De Billy átható, jégkék tekintete akkor is lyukat éget bennem, ha csak egy pillanatra is figyeljük egymást, ahogy elgurulunk a másik mellett.
A szívem hevesen ver, a gyomrom pedig összeszűkül. Visszavezetem a tekintetemet az útra. Elveszem a kormányról az egyik kezemet és az izzadt tenyeremet a ruhámba törlöm. Egy sárga, virágmintás ruha van rajtam. Nyáron imádom ezeket a lenge darabokat, ugyanis sokkal komfortosabban érzem magam bennük.
A tekintetem a visszapillantómra siklik, és figyelem, ahogy a Camaro lehajt az egyik utcába, majd eltűnik a szemeim elől. Nem tudom miért érdekel, hogy merre mennek. Nincs közöm ahhoz, hogy milyen lányokkal hetyeg.
Feltekerem a rádió hangerejét és nem foglalkozom tovább a Hargrove jelenséggel. Igyekszem mélyeket lélegezni, és csakis az útra meg a dalra koncentrálni, amit ismerek is.
A Run to you az, Bryan Adamstől. Először csak dúdolom, de végül ahogy elkap a ritmus, énekelni kezdem a számot. Azt hiszem régóta először, most élvezem önmagam társaságát újra. Ahogy éneklem a számot és lehúzom az ablakomat, majd a menetszél belekap a hajamba... leírhatatlan érzés. Csak én vagyok, az út és a zene. Talán nem is bánom, hogy Mia lekéste a buszt. Az az egy óra mintha újból visszarázna az életbe.
Aztán az unokahúgom kiakaszt.