▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

FURCSASÁGOK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  J Ú N I U S  22. ]

Vajon, ha két évvel ezelőtt tényleg meghalok, és hagyom, hogy végezzen velem az a szörnyeteg, akkor most mindenki élete egy kicsivel jobb lenne nélkülem?
– Figyelsz te rám egyáltalán? – förmed rám egy éles hang, és akkor eszmélek fel, hogy elbambultam.
Az unokahúgom felvont szemöldökkel figyel engem. A kezemben még mindig azt a képregényt tartom, amit leemeltem a polcról, csak közben a gondolataim elvonták a figyelmemet.
– Megveszem Dustinnak, biztos örülni fog neki, ha hazajön! – mondom, hogy ezzel is tereljem a témát, és nagyon remélem, hogy Mia ennyiben hagyja. – Mit is mondtál? – kérdezem palástolva a zavaromat.
– Robinnal megyünk este moziba. – feleli a lány, mire csak elmosolyodom. Őszintén örülök, hogy ennyire megtalálták egymással a közös hangot, és most nem csak azért mondom ezt, mert így kevesebbet lóg az én nyakamon... - És arra gondoltam, hogy eljöhetnétek ti is Steve-vel! – teszi hozzá, amitől az arcomra fagy a mosolyom.
Az igazság az, hogy elég erősen kerülöm Steve-et a randink óta. Tisztában vagyok vele, hogy végre el kellene mondanom neki az igazat, és nem húzni ezt az egészet tovább, mert senkinek sem jó.
Főleg nem nekem, mivel konkrétan már lassan azt sem tudom, hogy milyen évet írunk. Teljesen megvagyok zavarodva mindennel kapcsolatban, és csak Billy jár az eszemben, vagy az, hogy mik történtek velem a múltban, amiért emészthetem magamat.
– Ez remek ötlet! – hazudom, ahogy a pénztárhoz lépek a képregényboltban. – De tudod ő sokat dolgozik, és nincs nagyon időnk most erre.
Látom Mián a gyanakvást, és ez nem jó.
– Aha. Azt ugye tudod, hogy Robin és Steve egy helyen dolgoznak, igaz? – kérdez vissza, hogy csak azért is a témánál maradjunk. – Így ebből kifolyólag a munkaidejük is egy. Legalábbis Robin ezt mondta.
Robin ezt mondta. – ismétlem magamban, és eszembe jut egy ötlet.
Nagyon aljas és tudom, hogy nem ilyen vagyok, de hirtelen nem jut jobb az eszembe.
– Mia... Nem tudod véletlen, hogy Robin és Steve... - próbálom úgy megfogalmazni, hogy egyértelmű legyen még annak ellenére is, hogy nem mondom ki, de nem veszi a lapot. – Szóval, hogy ők ketten...
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
Egyszer tényleg megfojtom egy kanál vízben ezt a lányt.
– Szerinted Steve-nek nem jön be Robin? – kérdezem végül és kifizetem a képregényt. Látom Mia arcán a meglepettséget, és ez pontosan jó arra, hogy beindítsam a fantáziáját.
Nem voltam sosem egy féltékeny típus... ezidáig. Csak az a szomorú, hogy Robinra aligha tudnék féltékeny lenni, amiatt, amit Steve iránt érzek. Vagyis... Amit nem érzek.
– Azt akarod mondani, hogy Steve és Robin... - nem fejezi be a mondatot, és furcsa, de mintha értetlenséget látnék a szemében, miközben a földet kezdi el pásztázni és beharapja az alsó ajkát.
Fura... De addig is hagyom gondolkozni ezen.
– Tudod, olyan más velem mostanában. – hazudom neki szemrebbenés nélkül. – Aggódom, hogy ő és Robin... - vonok vállat. – Mindegy is. Úgyhogy ma sajnos nem jó a mozi! – teszem hozzá, de már nem válaszol.
Elültettem a bogarat a fülében, mert egy aljas némber vagyok. Viszont valamiért már ez sem zavar, ami valahol meglep.
Én nem ilyen vagyok.
Az emberek változnak, Venus. – szólal meg bennem egy hangocska, amikor beindítom a kocsit.
– Ó, és ma délutános vagyok! – fecsegek azért Miának. – Szóval örülök, ha hazaérek este.
Mia egész nap hallgataggá válik, ami bár tényleg kicsit szokatlan tőle, de nem zavar. Per pillanat ez a legnagyobb ajándék, amit az élet adhatott. És mellesleg, tényleg be kell mennem melózni délután.

Nem tetszik nekem, ahogy a fekete hajú lány Billy körül legyeskedik az uszodában.
Egyből felismertem, ahogy megláttam.
A lány a plázából, aki belém jött és leöntöttem. Aki nem mellesleg orosz is. Nem mintha lenne bármi bajom ezzel, de látom a szemeiben a gonosz fényt, ahogy felém pillant, miközben Billyvel beszélget. Az én Billymmel.
Álljunk meg egy kicsit... Miket gondolok?
Azt hiszem a sors fintora, hogy most valóban féltékeny vagyok valakire. Már éppen odamennék, és kedvem lenne megtépni, amikor hirtelen megszólít valaki. Feleszmélve kapom a fejemet magam mellé. A vízben az a barna hajú fiú áll, aki a fekete hajú lánynak a testvére. Ő annyira más, a fiú tekintete sokkal kedvesebb és barátságosabb. Halványan elmosolyom és vissza köszönök neki.
– Ne hárágudj, nem ákártálák megijeszteni! – szabadkozik erős akcentussal, viszont csak legyintek. – Iwan vágyok ágyébként. – mutatkozik be kinyújtva felém a kezét. Én viszont visszapillantok Billyék felé. Már engem néz, miközben a lány még mindig hozzá beszél. Nem tudom miért, de csak elmosolyodom és visszanézve az orosz fiúra, megfogom a kezét.
– Venus. – mutatkozom be. – Újak vagytok errefelé?
– Honnán tudtád? – kérdezi bohókásan. Aranyos az akcentusa. – Csák nem ennyire nyilvánváló?
– Ez egy kisváros. – vonok vállat. – A sulis cserediákprogram jóvoltából?
Nem mintha túlzottan érdekelne a válasza, viszont szeretném kicsit megszorongatni Billy tökeit. Magam sem tudom miért. Nem lenne indokolt, amit teszek. Valahol mégis jó érzés.
– Válámi olyasmi. – vakarja meg a tarkóját, de nem túl meggyőző. Mindenesetre ráhagyom. – Nem lenne kedved esetleg válámikor meginni válámit? – kérdezi félszegen.
Halványan elmosolyodom.
– Sajnos van barátom. – utasítom vissza.
– Sájnos? – kérdezi, én pedig egy pillanatra ledermedek.
Tényleg ezt mondtam volna? Francba...
– Mármint úgy értettem, hogy sajnos ezért kell visszautasítsalak! – mondom gyorsan korrigálva magamat.
– Sámmi gond. Mágértem.
Beszélgetünk még egy kicsit, de már örülnék, ha távozna, mert kezd kellemetlen lenni a szituáció. A húga mellénk sétál a medence mellett és szól a testvérének, hogy indulniuk kell. Engem pillantásra sem méltat persze.
– Ákkor még biztos tálálkozunk, Venus! – köszön el tőlem a fiú és kimászik a medencéből.
Hallom, ahogy a lány hevesen kezd el vele vitatkozni. Végül úgy döntök nem foglalkozom velük, hiszen van egy sokkal égetőbb problémám.
A jégkék szempár, ami lyukat éget a testemben még a víz kellős közepén is.